Elmaradt feltámadás

Az elmaradt feltámadás

Vártam az idei húsvétot. Szerettem volna szépen felkészülni. A pénteki csonkamisét lekéstük. Nem voltunk elég figyelmesek. Gondoltam, hogy majd vasárnap! Jön a feltámadás! Vártam egy felemelő érzésre. Vártam az eljövendő mély biztonságérzetre, hogy Jézus visszajön közénk és nem kell tovább szorongásban élnünk.

Hiába vártam, nem érkezett meg a várva várt megnyugtató érzés. Ültem a templomban és még mindig szomorúságot éreztem. Krisztust megfeszítették. És vajon hányszor? Nem feszítjük-e keresztre újra és újra, amikor a nevében valamilyen gazságot követünk el? Nem állítjuk-e félre újra és újra, amikor nem akarjuk, hogy lássa a cselekedeteinket? Nem alázzuk-e meg, nem gúnyoljuk-e ki 2000 év óta újra és újra amikor az ő nevében, de nem az ő hite által cselekszünk? Nem szögezzük-e újra a keresztfához, csak azért, hogy a világi hatalmunkat megőrizhessük?

Mély szomorúságot éreztem. Még nem jött el a feltámadás. Még megyünk bele a sötétségbe. Még meg kell élnünk a kínhalált…

Ültem a templomban és végtelenül kicsinek és egyszerűnek éreztem magam. Hová lettek a grandiózus terveim? Ha félretesszük az „én majd meg fogom mutatni” érzésünket és egyszerűvé és alázatossá válunk, akkor talán sikerülhet. Isten olyan dolgokat is megtehet általunk, amire mi még Isten segítségével sem lennénk képesek.

Egy több mint kétezer éves történeten gondolkodtam. Jézus a férfiak társadalmában élt. A nők nem sokat számítottak, így veszélyesek sem lehettek, nem kellett tőlük tartani Hát ez az! Ezért tudtak kitartani Jézus mellett. Annyira semmibe vették őket, hogy nem féltek tőlük, és nekik sem volt mitől félniük. Ők végig elkísérhették Jézust, ők ott állhattak a keresztfa közelében, ők vasárnap reggel kimehettek a sírhoz.

Ültem a templomban, a padban. Kicsinek éreztem magam és szomorúnak. Mégis kigyulladt a lelkemben egy aprócska fény. Ahogy a többiekre néztem megéreztem valamit. Ötszáz év imádsága teszi nemessé, erőssé ezeket a falakat. Sok hozzám hasonló ember hite, akik itt ültek előttem, és azok akik itt ülnek most is. Talán kérnek, talán megköszönnek valamit, amikor Isten szavára várnak. Talán boldogok, talán kétségbe vannak esve, de itt vannak. Nem vagyok egyedül. A legegyszerűbb dolog néha a legnehezebb. Képesek leszünk-e megőrizni a hitünket, amikor sötétségbe borul körülöttünk minden?