Ónodi Annamária
A vándor letért a csorda által kitaposott széles ösvényről. Nem akart a tömeggel tartani. Tudta, hogy az út végén a vég van. Elindult felfelé a hegynek. Számtalan kitaposott ösvény volt, már ő előtte is sokan keresték utat. A vándor csak ment, küzdött. Néha társakra talált, akik ellátták őt néhány jó tanáccsal, így könnyebben megbirkózót egy-egy nehezebb útszakasszal. Merre tartott? Tudta is, meg nem is. A lelkében élt egy érzés egy nyugodt, tartalmas életről. Kevéske vize volt, ki kellett tartania a következő forrásig. Csak azt evett, amit útközben talált.
Vándorlása során eljutott egy forrásig. A vize tiszta volt és jóízű. A forrás közelében talált egy védett tisztást sok-sok jóízű bogyóval. Nem volt értelme tovább vándorolnia, itt megtalálta azt a nyugalmat, amire vágyott. Épített egy kis kunyhót, ami megvédte őt az időjárástól és az állatoktól is.
Nem tudhatjuk, hogy meddig kell vándorolnunk azért, hogy megtaláljuk a tisztásunkat. Már az út elején volt egy hasonló tisztás, de a vándor másra vágyott. Más elképzelései voltak. A tömeg lent a pénz, a gazdagság, a hírnév, a hatalom után ment, és taposták időnként egymást halálra. A vándor nem állt be a vagyon, hírnév, hatalom utáni hajszába, de mégis volt benne egy megfoghatatlan vágy, egy vágy amiért küzdött, amit hajszolt. Nem ért fel a hegy legtetejére, mégis lelátott a csorda széles kitaposott útjára. Volt egy pici töpörödött öregasszony, aki épp, hogy csak letért a csorda útjáról és az út közelében talált egy pici tisztást. Itt sütögette a pogácsáit és utána ment le árulni a csordának.
A vándor csak lefelé látott. Csak azt látta, hogy mennyi utat tett meg, mennyit szenvedett, mennyit nélkülözött. Megérte? Visszafelé már nem fordulhatott. Már szüksége volt arra a látásra, amit megszerzett.
Elhagyja-e a tisztást? Elhagyja-e az életet adó forrást? Elhagyja-e a biztonságot adó kunyhót? Amikor kételyek kezdték gyötörni, akkor felidézte azt az utat, amit megtett. Hányszor kívánta, hogy bár lenne akármilyen fedél a feje felett! Nem verné a jeges eső, nem fújná át a ruháját a metsző jeges szél. Hányszor kívánta, hogy bár lenne még egy korty vize, vagy hogy csillapíthassa egy kicsit az éhségét. Amikor felidézte ezeket az emlékeket, akkor megnyugodott és megbecsülte azt, amit kapott. A vándor bár megérkezett, biztonságban volt, másfajta küzdelmet kellett megvívnia. Az elégedetlenséggel, a többre vágyással kellett megküzdenie. Miért ne lehetne jobb? A kísértés állandóan ott van: „Te ennél többet érdemelnél! Ennél sokkal, de sokkal jobb lehetne! Ne elégedj meg ennyivel! Folytasd az utad! Küzdjél! Te ennél jobb életet érdemelsz!”
Ki tudja? Lehet, hogy ennél feljebb nem képes menni, és ha megpróbálkozik lezuhan a szakadékba. Lehet, hogy az elégedetlenség olyan utakra visz, ahonnét soha nem tud majd visszatérni a nyugalom tisztására. Nem tudhatjuk.
A vándor imádkozott. Imádkozott azért, hogy Isten vegye el tőle a nagyravágyás és az elégedetlenség terhét. A tisztáson maradt. Innét indult el felfedezőútra, de estére mindig visszatért. Folyamatosan edzette magát, tanulmányozta a különböző ösvényeket és őrizte a lelkében levő nyugalmat.