Bedobozolt problémák
A. Revenita
2023. 02. 04.
Judit nagy, nehéz bőröndjével szelte keresztül az új otthona melletti kis teret egy ködös, sötét februári reggelen. Költözködött. Nem egyszerre, hanem fokozatosan. Kapott három hónap haladékot. Már megvolt az új lakása, csak be kellett rendeznie és át kellett költöznie. A nagy bőröndje tartalmával oda igyekezett.
Néhány hónappal ezelőtt úgy érezte, hogy minden összeomlott körülötte. Nem maradt egyetlenegy fix pont sem az életében. Nem tudta mi lesz vele egy év múlva. Mi változott? Judit már nem a környezetében kereste a fix pontokat. Már tudta, az egyetlenegy fix pont ő saját maga. Amikor úgy érezte, hogy megfullad a problémák örvényében, elkezdett dobozolni. Minden problémát elhelyezett egy dobozban, ráragasztott egy címkét, hogy mennyire fontos, mikor kell vele foglalkozni és feltette a megfelelő polcra. A könnyen kezelhető, gyorsan megoldható ügyek az alsó polcra kerültek. A komolyabb problémák a legfelsőre. Judit minden este rendet rakott a lelkében. Csak így tudott valamennyire elaludni. Reggel pedig nekiállt a kisebb-nagyobb ügyek kezelésének, szedegette le egymás után az alsó szintekre feltett dobozokat.
Mi lesz a legfelső polcon levő dobozokkal? Van, amikor évekig nem nézünk feléjük. Vannak olyan dobozaink, amelyekről szeretnénk teljesen megfeledkezni. Mintha nem is velünk történt volna meg. Mintha nem is a mi problémánk lenne.
Judit költözködött. Egy új élet kezdetén állt. Most minden, rég elfeledett dobozába bele kellett néznie. Viszi-e magával az új életébe? Lehet, hogy már nincs is benne semmi?
Pakolás közben előkerült édesanyja halálának doboza. 20 év elteltével is lelkiismeret furdalása volt. Történhetett-e volna másként? Tehetett-e volna többet érte? Miért nem volt elég erős ahhoz, hogy édesanyja otthon halhasson meg? Miért kellett egy kórházban? Miért kellett gépekre kötve? Miért nem volt elég elszánt? Miért nem harcolt ki még két évet számára? Édesanyja még halálával is Juditot kímélte. Megkímélte a további megpróbáltatásoktól, a további küzdelmektől. Ő már elbúcsúzott az élettől. Neki már nem volt miért élnie. Juditot mégis gyötörték a gondolatok: „Miért nem beszélgetett vele többet? Miért nem aranyozta be jobban életének utolsó éveit?” „Hiszen megtetted, ami a legfontosabb volt számomra. Megosztottad velem az életed egy részét. Láttalak, és egy kicsit részese lehettem egy új életed kezdetének.”- jött az éterből a szeretetteli válasz. „De hát nem foglalkoztam veled eléggé! Ugyanúgy magammal voltam elfoglalva, mint most a gyerekeim!” – gyötrődött tovább Judit. Judit édesanyja szeretetteljesen mosolygott valahol a felhők fölött. Hát igen! Ilyenek a gyerekek! Amikor megöregszenek, akkor jutnak eszükbe a szüleik és teszik fel a kérdést, hogy vajon ők is ugyanazt érezhették, mint most ők? Vajon édesanyjának is ugyanannyira fájt elválnia tőle, mint ahogy most Juditnak fáj elválnia gyerekeitől? Ne kínozzuk tovább Juditot! Ne vájkáljunk a lelkében azzal, hogy vajon édesanyján szeretett volna utólagosan segíteni, vagy megint csak a saját problémájával volt elfoglalva és újból édesanyjától várta a segítséget.
Szeretteink holtuk után is képesek segíteni. Segítenek a példamutatásukkal. Segítenek a szeretetükkel. Judit a pakolás közben sok szép régi emlékre is rátalált. Szülei mosolyogva néztek le rá a régi fényképekről. Valamit megértett. Igaz, hogy szüleinek már nem tud segíteni, de azoknak, akiknek szülei segítettek volna és még e földi létben tartózkodnak, azoknak igen. Édesapja a halála előtti hónapokban sem adta fel. Még akkor is meglátta, hogy ki az, aki nálánál is rosszabb helyzetben van, és kinek képes még ilyen állapotban is segíteni.
Judit húzta maga után nagy bőröndjét, amelyben már benne volt az új élet reménye is.