A. Revenita
2024. 05.06.
Vártam az idei húsvét vasárnapot, hátha most megértem a feltámadás lényegét. Vasárnaponként ott ülünk a misén. Az Atya már elmúlt 90 éves, mégis körül veszi őt valami megmagyarázhatatlan erő. Ez az erő egyrészt a múltból táplálkozik, hiszen az elmúlt 50 év alatt egy olyan közösséget épített fel, amely bár megfogyatkozott, de még él. Itt még ismerik egymást az emberek. Itt az Atya nem általános gondolatokat oszt meg, hanem szeretett testvéreihez szól, nekik próbál útmutatást adni. Azokhoz intézi szavait, akiket ő keresztelt, ő készített fel a bérmálásra, vagy adott össze az oltár előtt. Ő részese volt hívei életének. A prédikációban benne van az Atya hite, kitartása, szenvedélye.
Az Atya most láthatóan nincs jól. Sokkal fáradtabb, mint általában. Úgy érzi, a halál közel jár hozzá. Ő már nem általánosságban beszél a halálról és a feltámadásról, hanem úgy, mint akinek bármikor elérkezhet. Minden napját úgy kezdi el, hogy hátha ez lesz az utolsó, és minden nap este megköszöni, hátha ez volt az utolsó. Ez nem így van! Ezek nem az Atya szavai! Ő nem búcsúra készül, hanem egy új világ kezdetére, ami számunkra még felfoghatatlan. Ő hisz. Ő hisz Istenben. Hiszi azt, hogy halála után találkozhat Krisztussal, az Atyával, és ennél gyönyörűbbet nem lehet elképzelni. Ő nem a búcsúra készül, hanem a találkozásra.
Lelkemet betölti a mérhetetlen szeretet. Ezt nehéz elmondani. Próbáltam másoknak is elmagyarázni, de nem ment. Sokszor beszélünk a szeretetről, sokszor elmondjuk, hogy Isten szeret, de át tudjuk-e érezni? Képesek vagyunk-e befogadni Isten szeretetét? Képesek vagyunk-e megnyílni rá? Amikor ülsz egy egyszerű, kívülről fehérre meszelt templomba és úgy érzed, hogy nem kell több. Lelkedet betölti a melegség, a nyugalom, a béke, a szeretet.
Az Atyának nehezére esik a beszéd. A gyermekkoráról mesél. Arról beszél, hogy ő sem tudta felfogni öt évesen amikor édesanyja elmondta neki, hogy meg fog halni. Jézus is elmondta tanítványainak, hogy meg fog halni. Ők sem értették meg.
Fájdalmas elfogadni szeretteink halálát, bármikor is történik. Egy kicsit mi magunk is belehalunk. Nem menekülhetsz el a fájdalomtól! Ha a menekülést választod, akkor az Élet lehetőségét veszíted el.
Nagy péntek előtt Jézus története járt az eszembe. A Getszemani-kert. Jézus tudta, hogy meg fog halni. Tudta, hogy megaláztatásban és szenvedésben lesz része. Kérte tanítványait, hogy virrasszanak mellette, de ők elaludtak. Sokszor hallottam ezt a történetet, de most világosodott meg valami. Jézus tudta milyen szenvedés vár rá. Jézus tudta, hogy az egyik tanítványa elárulja és másnap reggel elfogják. A többi tanítvány aludt. Egyedül maradt kínzó gondolataival, élete legnagyobb kísértésével. Megszökhetett volna. A fizikai életét megmenthette volna, de az ÉLETÉT nem teljesítette volna be. „Atyám, ha lehet, múljon el ez a keserű pohár, de ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.”
Mi vajon végig merünk menni az ÉLET-ünket jelentő úton, vagy megfutamodunk a nehézségektől, a fájdalmaktól? Virraszt velünk valaki a kritikus éjszakán? Ki fog nekünk segíteni?
Az Atya, miután elmesélte, hogy szerinte még egy-két éve van hátra, újból visszatért a több mint kétezer éves történetre. Elmesélte, hogy Jézus kedvenc tanítványai hogyan értették meg végre, hogy Jézus feltámadt. „A feltámadás reményében kell élni.” – összegezte az Atya a mondandóját.
Mit jelent a „feltámadás reményében élni”? – kavargott bennem a kérdés. Képtelen voltam válaszolni rá, csak összefüggéstelen képek cikáztak az agyamban. Láttam a diófánkat, ami tavasszal levelet hajt. Éreztem édesanyám szelíd mosolyát, amikor virágot és hímes tojás vittünk a sírjára. Emlékeimben élt édesapám utolsó hete, amikor éreztem a szobában azoknak a lelkeknek a jelenlétét, akik hozzá jöttek, hogy segítsék őt utolsó útján.
Mit jelent a feltámadás reményében élni? Mit jelent az, hogy halálunkkal nincs mindennek vége? Nem az a dolgod, hogy megértsd, hanem, hogy aszerint élj!