Ónodi Annamária
2026.02.11.
(
Sokat tanulhatunk az állatoktól, csak türelem kell hozzá. Ha kitartóan figyeljük viselkedésüket, segít megértenünk olyan fogalmakat, mint születés, élet, harc, vetélkedés, harag, méltóság, az élet körforgása, a halál vagy akár a halhatatlanság.
Sárika az egyik legidősebb kacsánk volt. Lujzival és Helgával költözött hozzánk. Helga hófehér, élénk tekintetű minden kópéságra kész kacsa lány. Lujzi a sötét szürke, már-már feketébe hajló, büszke szépség, aki mindig elsőnek toccsant bele a kitett ivóvízbe tisztálkodni. És volt Sárika. Sárika is szép volt. Másként, mint a többiek. Mintha neki nem jutott volna sem elég fehér, sem elég fekete toll, hanem a kettő keverékéből kapott volna tollruhát, kiegészítve némi smaragd zölddel a hátán és a szárnyán.
Sárika már több mint egy hónappal ezelőtt elment, egy hideg fagyos téli estén. Tudtuk, hogy ez be fog következni. Látszott a mozgásán, látszott a viselkedésén. A többiek szépen viselkedtek vele. Ő volt már a leggyengébb a baromfiudvarban, de senki sem bántotta. Ő már kívül volt a csipkedési sorrenden, senki nem akart vele harcolni. Délután még lelkesen ette a finom falatokat, amiket elé dobtunk, bár a mozgása már lelassult. A többiek néha egy-egy ínyenc falatot elcsentek tőle, de hagytak neki is, és egyáltalán nem bántották. Este bebújt a helyére és szépen elszenderedett.
Lehet, hogy én is így szeretnék elköszönni az élettől? Ilyen szépen, ilyen nyugodtan, ilyen megbékélten? Társai között volt az utolsó pillanatig, nem vettük ki a megszokott helyéről. A baromfiudvarban folyamatosan megy a hatalmi harc, az egymás csipkedése, de az utolsó napokban nagyobb megértéssel, méltósággal fordultak társuk felé, mint gyakran azt az emberek teszik egymással.
Sárika elment, de beleírta magát a baromfiudvarunk történetébe. Néhány éve történt. Mi azon a nyáron nem akartunk kiskacsákkal bajlódni, ő viszont akart. Egy kellemes nyári estén arra lettünk figyelmesek, hogy az amúgy békés kacsa lány hihetetlenül agresszíven viselkedik. Mindenkibe belecsíp, még a tyúkokat is megtépi. Egy-két nap után már az egész baromfiudvar messze elkerülte őt. Aztán fény derült a titokra. Az ól egyik sarkában szépen elrejtve tojások pihentek. Öt héten keresztül ment ez a furcsa küzdelem. Időnként kijött, mindenkibe belecsípett és utána visszament a fészkére. Igen, a fészkét védte ilyen odaadással. Öt hét múlva hat tündéri kiskacsával jött elő. Senki sem merte bántani sem a tojásait, sem a kiskacsáit. Tudta, hogy mit csinál, példásan tette a dolgát. Ekkor döntöttük el, hogy Sárikából nem lesz pecsenye, leves, vagy ilyesmi.
Sárika egy számunka ismeretlen, csodálatos küzdelmet vívott. Már akkor elkezdte a csata megvívását, amikor az még el sem kezdődött. Nem kockáztatott. Egy csodálatos anyai ösztön működött benne, amely a legszelídebb kacsát harcias matrónává változtatta.
Sárika elment, hiszen ez az élet rendje. Már öreg volt. Viszont az udvarunkban él a lánya, aki szakasztott mása, csak még nagyobb és erősebb, és még ott vannak a legfiatalabb kacsák is, az új generáció, akik közül több visel hasonló smaragd-zöld tolldíszt a hátán, a szárnyain. Sárika így küzdött meg a halhatatlanságért. Ez persze kicsit túlzás, hiszen emléke nem fog a végtelenségig kitartani. De amikor az utódaira, és az utódai utódaira tekintünk, akkor eszünkbe jut az a makacs kacsamama, aki tette szépen a dolgát.