Lombhullás

Lombhullás

Ónodi Annamária

 

Apám emlékére

2015. március

 

Köszönet

Köszönet mindazoknak, akik támogattak az elmúlt egy év alatt, akik segítséget nyújtottak, akik mellettem álltak! Nélkülük nem ment volna.

 

 

Ajánlás

Ajánlom mindazoknak, akik fel merik vállalni az elbúcsúzás terhét, akik szembe mernek nézni az elmúlással és a nehézségekkel. Ha a legkisebb mértékben is hozzájárul ahhoz, hogy szebben éljük meg az utolsó időszakot, akkor már megérte leírni az elmúlt év gondolatait, érzéseit.

 

Ónodi Annamária

 

Mit öröklök apámtól? (2014. március)

Betegsége elején kezdtem el írni mindazt, amin át kellett mennie, amin át kellett mindannyiunknak menni egy év alatt…

 

Elmúlás közelében (2014. március)

Megöregedtél. Érzed erőd elhagyott. Emlékeidből élsz. Szeretnél visszatérni oda, amikor tested még neked engedelmeskedett, de ez már a múlt. Meggyötört tested átvette feletted a hatalmat. Elnehezült, fáj. Nyűgnek érzed. A világon mindent nyűgnek érzel. Már csak teher vagy mindenki számára. Tested ráncos, aszott. Kezed remeg. Alig bírsz lábra állni és megtenni néhány lépést. Visszataszítónak érzed magad. Mi értelme van felkelni reggel?

 

Magatehetetlenség (2014. március)

A szúette falióra ketyegése visszhangzik kérlelhetetlenül jelezve az idő múlását. Mennyi van még hátra? A percek peregnek, de a test a mozdulatlanság örökkévalóságába bénult. A tudat éber. Mozdulna, de a test nem engedelmeskedik. Egy pillanat műve volt. Egy hibás lépés. Az orvosok majd felállítják a pontos diagnózist… Bár már ott tartanánk…

A padló kemény. Hideg van. Annyi ereje van, hogy köntösét magára húzza és vár. Vár. Vár a megváltásra.

 

A kórház melege (2014. március)

A kórházat csak mumusként emlegette mindig. Aki oda bemegy, az nem jön ki onnan. Ott csak leromlik az ember. Most mégis ott fekszik egy kórházi ágyban és hálás. Hálás azért, hogy lélegzik. Hálás azért, hogy meleg veszi körül. Hálás azért, hogy nem kell a hideg padlón magatehetetlenül feküdnie. Hálás azért, hogy biztonságban van. Hálás azért, hogy él.

 

A kanál (2014. április)

Új beteget hoztak a kórházba. Még nem ismeri a rendet. Kanalat hozni kell. Anélkül nincs élet. A levest a betegek elé lökik, de a kanálról mindenkinek saját magának kell gondoskodnia.

 

Egy idős nénike topog ki a folyósóra, s szinte esdeklően kéri a nővért:

• Egy kanál kellene.

• Nincs. Ha nincs kanala egye a másodikat – s a nővér nem foglalkozik tovább az üggyel. Neki ennél sokkal több dolga van. Az állandó kérések, kérdések, hogy segítenie kellene… állandó macera.

• Egy kanál kellene – hangzik el újból a kérés egy másik beteg szájából.

• Vegye elő a kanalát, s akkor tud enni. Ott van a táskájában – hangzik el az ellentmondást nem tűrő válasz.

 

A beteg nő már rutinos. Tudja, hogy a nővér szívét semmi nem hathatja meg. Az osztályon rendnek kell lennie. Mindenkinek kell, hogy legyen kanala, különben nem jut a leveséhez. A nő kotorászik egy darabig a táskájában, majd előkerül a túléléshez szükséges eszköz. Talán csak egy kívülálló töpreng el azon a kérdésen, hogy a kanalat valaki elmossa-e két evés között.

 

Az ebéd (2014. április)

A kórházi ágy szélén ül és hálásan kanalazza azt a meleg löttyöt, amit elé raktak. A szobában az étel szaga keveredik az öregség és a vizelet szagával, de ezt csak a kívülállók érzik. Ők benne élnek. Már nem gondol a tíz évvel ezelőtti asztalon gőzölgő forró húslevesre, amelynek egyetlen hibája csupán az volt, hogy nem volt elég sós. Már nem gondol arra, hogy a szépen megterített asztalnál gondos kezek szolgálják ki őt. Az ereje elhagyta. Már arra sincs ereje, hogy a konyhába kimenjen és megmelegítse a hűtőbe odakészített ebédjét.

Ül az ágya szélén és hálásan kanalazza a szekrényére odarakott levest. Kezéből ott lóg ki az a cső, melyen keresztül kapja az életet. A leves gusztustalan, mégis jól esik. Jól esik, hogy nedvességet érezhet kiszáradt szájában. Jól esik, hogy egy kis melegség járja át. A keze remeg, de még van annyi erő benne, hogy a kanalat a szájához emelje. A nap nagy részét ágyban fekve a mennyezet bámulásával vagy alvással tölti. Az ebéd megtöri a nap egyhangúságát. Fel kell ülni. Már fel tud ülni. Már van ereje hozzá. Ha elég sokat eszik, akkor leveszik az infúzióról és akkor újból elkezdheti a sétáit. Már háromszor körbe tudta járni a gangot. Talán most is megerősödhet. Mindenki biztatja. A levest meg kell enni. Meg kell erősödni. Talpra kell állni. El kell indulni. Először csak néhány lépést, utána többet, még többet. Addig ameddig… Meddig?

 

Az új szállás (2014. május)

Megvolt a költözés. Gyorsan zajlott le. Reggel még a kórházi ágyában ébredt fel. Már két napja nem kapott infúziót. Nem kapott mást, mint a szokásos gyógyszereit. Nem kapott mást, mint a mindenki számára kijáró étket. A kedvesség, az emberség nincs a kötelezően kiosztandó dolgok között.

• Csak innen el! – járt folyamatosan az eszében. - Csak innen kerüljön ki egyszer.

Fél füllel mintha hallotta volna, hogy ma átviszik. S hirtelen minden felgyorsult. Még bekanalazta a szokásos déli levesét, majd megjelent a családja. Ők mindent elintéztek. Neki nem maradt más dolga, mint tenni azt, amit mondanak neki. Összepakolták azt a kevéske holmiját, ami bent lehetett a kórházba, majd megjelentek a mentősök. Az egyik mentőst mintha már látta volna. Mintha ő lett volna az a fiatalember, aki két héttel ezelőtt hazaszállította őt. De most nem hazamegy. Vágyik a szobájára, az ágyára, a jól ismert bútorokra, a megszokott életére. Szeretne otthon lenni, de ott van már benne a félelem. Nem engedik egyedül lenni. Féltik, hogy újból elesik, és nem tud majd felkelni. Féltik, hogy valami baj történik vele. Tudja, hogy jót akar mindenki, mégis fáj.

Megkapta az új ágyát, a szekrényét. Gondosan leltárba vették a személyes halmijait: 2 db törölköző, 4 db pizsama, 1 db köntös, 2 db tréning ruha, 2 db szemüveg, 1 db papucs, 1 db pohár. Mindennek el kell férnie egy kis éjjeli szekrényben. Több holmija nem lehet. Minden ruhaneműjébe beírják az azonosítóját: 104/1. Ez rövidebb mint a neve.

Az ápolónő megfürdeti, megmossa a haját, levágja a körmét, megborotválja, majd befekteti az ágyába. A családja végig mellette volt a költözés során, mindenről gondoskodtak, beszéltek az orvossal, beszéltek az ápolókkal, kifizették az ápolásáért járó nem kevés pénzt, de menniük kellett. Megvan a saját életük. Ők visszamentek az életbe, ő viszont itt maradt. Fekszik az ágyában és nem tudja, mit gondoljon, mit érezzen. Mi vár rá itt? Miért került ide? Miért nem otthon fekszik a jól megszokott szobájában? Miért kell azt csinálnia, amit mondanak neki? Miért lett bezárva ide?

Ha mindenki olyan lenne itt, mint ő, elbeszélgethetnének. .. Hova került? Miért került ide? 82 évével ő a legfiatalabb. A 93 éves csak fekszik az ágyában és naphosszat a mennyezetet bámulja. A mellette levő ágyon fekvő alig beszél. A kettővel odébb levő viszont ül az ágya szélén és csak mondja a magáét. A nővérek már nem törődnek vele. Az egyik szobatársát lepedővel odakötötték a székéhez, hogy ne okozzon kárt magában. Miért van ő itt közöttük…? Az eszével tudja. Már annyiszor elmagyarázták neki. Ez a legbiztonságosabb hely számára addig, amíg teljesen meg nem erősödik. Az eszével tudja, de a lelke fáj.

Könnyebben megbékélne a sorsával, ha mindenki olyan lenne itt, mint ő. Hiszen ő azért van itt, hogy megerősödjön. Hogy talpra álljon. Hogy napról-napra egyre erősebb legyen, egyre többet tudjon menni. Ő nem akarja itt leélni az életét. Ő haza akar menni.

A visszatérő (2014. június)

• Jó estét Miklós bácsi!- köszönt rá a nővérke az éppen megérkező betegre.

• Őt már ismerjük, a négyesbe tegyük – szólt társának.

Az idősödő beteg nem is sejtette, hogy milyen jót tettek vele. Az új kórházi szobájában csak hárman voltak. Mindenki viszonylag erős, mindenki azért volt ott, hogy meggyógyuljon és hazatérjen. Az elfekvő, a végüket járó betegek egy másik szobában voltak elszállásolva. Miklós bácsi benne volt már a korban, szervezete legyengült, orvosi szempontból már a másik szobában lett volna a helye, de lélekben még nem adta fel. Minden napját azzal kezdte, hogy meg fog erősödni, hogy ő még élni akar. Már ismerte a szokásokat. Volt kanala, meg tudta enni a levesét. Volt saját járókerete, nem volt senkire sem ráutalva. Néhány nap múlva úgy megerősödött, hogy az udvarra is ki tudott menni. Leült egy padra és élvezte a nap melengető sugarait. Teltek a napok. Ő nyugodt volt. Lánya megígérte neki, hogy két héten belül otthon lesz. Csak ki kell várnia, csak meg kell erősödnie, s utána újból visszatérhet régi életéhez. Hiszen ez csak átmeneti állapot. Ő még meg fog erősödni. ..

Aztán történt valami. A megígért dátum eljött és ő még bent volt. Komplikációk léptek fel. Egyik vizsgálatot követte a másik. Az orvos nem sokat mondott. Az étel megkeseredett a szájában, az eddigi reményt felváltotta a kételkedés. Nem volt kedve senkivel sem beszélni. Miről? Arról, hogy nem tudja mi lesz vele? A félelmeiről? Még nem akart szembenézni az elkerülhetetlennel, még nem akart a véggel foglakozni. A kétségek belülről kezdték mardosni. Néhány nap alatt éveket öregedett. Fájdalom és reménytelenség ráncai díszítették beesett arcát. Ott ült a padon a nyári napsütésben és lenézett vézna csontos kezére. Csupa csont és bőr lett.

 

Tehermentesítelek! (2014. július)

• Nem kell, hogy bevásároljál! Nem kell, hogy felmossál! Nem kell, hogy beágyazzál! Nem kell, hogy levidd a szemetet! Nem kell, hogy kikészítsd a gyógyszereimet! Nem kell, hogy befizesd a csekket! Nem kell, hogy elmenjél helyettem az orvoshoz! Nem kell, hogy kiváltsd a gyógyszereimet! Annyit dolgozol értem! Tehermentesíteni szeretnélek! Megerősödök és mindent meg tudok csinálni. Azt a vacak, seszínű, íztelen ebédet is le kellene mondani! Néha olyan mint a moslék. Szinte kifordul az ember szájából. Majd én elmegyek a piacra és fogok magamnak főzni. Tudod milyen jóízű ételeket szoktam készíteni!

A lány szótlanul tette a dolgát.

 

Várakozás (2014. szeptember)

• Meddig várjak még? Már rég meg kellett volna erősödnöm! Még mindig csont és bőr vagyok. A kórházi koszt tette ezt velem. Emlékszel mekkorákat sétáltunk?

A lány most már csak hallgatott. Már annyiszor elmagyarázta. Igen, nagyokat sétáltak. Az ápolási osztály udvarán körbe-körbe. Először járókerettel, utána járókeret nélkül. Néhányszor az utcára is kimerészkedtek. A lánynak gyakran eszébe jut ez az időszak. Először jó ötletnek tűnt. Annyi mindenkivel beszélt róla. Igen. Ez a legjobb megoldás. Biztonságban van. Mindent megkap, amire szüksége lehet. Lemehet az udvarra sétálni, a kávé automatából vehet magának kávét, nézheti a tévét, beszélhet a többiekkel… Beszélni? A többiekkel? Kivel? Azzal, aki csak fekszik az ágyon és bámulja egész nap a plafont várva a megváltást? Vagy azzal, aki éjszakánként úgy hörög és kiabál, hogy az ember szinte retteg az éjszakától? Vagy azzal, aki csak három kedvenc mondatát ismételgeti egész nap felváltva: „Nővérke kérem a köntösöm, vagy azt akarja, hogy pucéran üldögéljek itt!” „Tejbegrízt szeretnék enni!” „Mikor mehetek haza?”

Igen. Ez a legjobb megoldás mindenkinek. Kivéve talán annak, aki még szeretné megőrizni ép eszét, aki még szeretné megőrizni életét.

Az öreget folyamatosan hitegették. Ez csak átmeneti állapot. Csak addig kell itt maradnia, amíg meg nem erősödik. Ez néhány hétig ment. Türelmes volt, lelkes, bizakodó. Aztán hirtelen valami megváltozott. A harmonikus közös sétákat felváltotta a panaszáradat. A panaszkodás először csak 5 percig tartott, utána 10 percig, utána már nem volt vége. Pontosabban a panaszáradat végét az jelentette, ha otthagyták. Akkor már nem volt kinek panaszkodnia. Panasz-panasz hátán. Először még csendben, visszafogottan, aztán egyre agresszívabban:

• Ugye te is azt akarod, hogy bent maradjak? Bezártok ide! Azt akarod, hogy itt pusztuljak el? Rendben. Akkor felmegyek az emeletre és kiugrok az ablakon!

Ez volt az utolsó pont. Nem lehetett tovább bent tartani. A biztos véget fel kellett cserélni a bizonytalanra. Ki kellett alakítani egy új életet. Mire volt jó ez az egész? Talán arra, hogy tudjuk minden állapotnál van még rosszabb. Amikor az ember félelemmel telve fekszik le éjszaka, annál csak az rosszabb, ha másik három ember halálfélelmét is végig kell élnie.

 

Az utolsó felvonás (Pedig még nem az!) (2014. szeptember)

Az asztalon egy borosüveg egy pohárral. Mellette a kikészített gyógyszerek. Lánya készítette ki előző nap. Ma nem jön. Majd csak holnap. Nem is bánja. Úgyis csak dolgozik a lakásban, vagy pedig veszekednek. Jobb nem gondolkozni. Egy pohárka bor erőt ad és elnyomja a gyötrő gondolatokat. A gyötrő gondolatok már pedig jönnek…

Inkább szidjunk másokat! „A megrendelt étel, olyan undorító, hogy azt nem lehet megenni.” „A szemetek még mindig nem készítettél el a méregdrága szemüvegét, csak az ember pénzét nyúlják le. Egyszerűen rablók. Kifosztják a szegény nyugdíjast. Egy kisnyugdíjas meg sem tudná venni ezt!” Milyen jó lenne ezeket vég nélkül mondogatni! Az ember teljesen belehergelhetné magát, s az összes feszültségét kitölthetné egy tányér zöldbablevesen, amelyben a bab nyers, a leve pedig ízetlen. De, a lányának nem lehet egy szót sem lehet szólni, mert mindig ellene fordul. Akármit mond mindig megvédi, és a végén mindig ő lesz a hibás. Viszont a düh, a feszültség, a veszekedés, amit szeretett volna, megvan. Csak már nem a levesen, nem a postán, nem a szomszédasszonyon, nem a szemüvegkészítőn veszekszenek, hanem azon, hogy neki semmit sem lehet mondani. „Rendben, akkor nem fogok mást mondani, csak azt, hogy minden szép és jó és közben megdöglök!”

Lehet ábrándokat szőni… Elmegyek és kérek az orvostól fürdőjegyet… Már több mint féléve a leghosszabb út, amit megtett, hogy gyalog hazajöttek közösen az orvostól. Ez óriási teljesítmény, főleg annak tükrében, hogy az orvosok már többször lemondtak az életéről.

Keresi a jövőt. Keresi azt, hogy hogyan javíthatna a helyzetén. Nem akarja elfogadni azt a tényt, hogy a helyzete már nem fog javulni. Az öregség, az elmúlás visszafordíthatatlan folyamatába lépett bele. A lánya még küzd. Küzd azért, hogy az állapota ne forduljon rosszabbra. Küzd azért, hogy méltósággal tudjon elbúcsúzni. Méltósággal elbúcsúzni? Tudjuk egyáltalán, hogy mit jelent ez a szó? Mi magunk képesek vagyunk-e szembenézni a halállal? Vagy inkább a közelségétől is menekülünk. Képesek vagyunk-e szépen elbúcsúzni? Képesek vagyunk-e azt mondani, hogy amit akartunk azt megtettük, elfáradtunk, szeretnénk megpihenni. Egyszerűen szépen, csendesen elaludni, és nem ébredni fel. Képesek vagyunk-e fogni elalvás előtt a kezét és csendben azt mondani, hogy Jó éjszakát!

 

Egy úriember a kórházban is úriember (2014. október)

Elmúlt már hetven éves, de még mindig előreengedte a hölgyeket a kapunál. Amikor egy nála idősebb a szeme láttára szinte csak vánszorgott felfelé a lépcsőn, mint egy hős gavallér ott termett, kikapta a kezéből a nehéz szatyrot, s szinte felfutott vele. Roppant büszke volt magára. Gyakran mondogatta:

• Nézd meg őket! Alig tudnak menni. Én két villamosmegállót is le tudok sétálni. Segítek nekik amikor csak tudok. Elvégre is én vagyok a fiatalabb.

Aztán elszaladt tíz év. Az régi nagy öregek lassan eltűntek a házból. Ő lett a rangidős. Még tudott járni, még tudott lépcsőzni, de egyre nehezebben. A 60 éven túli fiatalok segítettek neki. Nem engedték már nehezet cipelni. Levitték a szemetet, segítettek neki, amiben csak tudtak. Aztán elérkezett a kórházi látogatás időszaka is. Ő akkor sem adta fel. Az orvosok már lemondtak róla, de ő talpra állt. Először csak ült az ágyon és tornáztatta a lábát. Utána járókerettel az állást gyakorolta. Majd elkezdte az első lépéseket. Egyiket a másik után. Minden nap többet és többet. Végül annyira megerősödött, hogy már lépcsőzni is tudott.

Ezután már bármikor bekerült a kórházba, tudta, hogy nem kell egész nap az ágyban feküdnie. Tudta, hogy azért van ott, hogy megerősödjön. Mindennap sétált a folyóson, s amikor szép idő volt még a kertbe is lement. Mindennap gyakorlatozott, mert nem akart legyengülni. A kórházi szobában is gyakran mondogatta:

• Nézd meg a többieket! Csak fekszenek, pedig fiatalabbak nálam.

A szinte magatehetetlen szobatársa ott feküdt az ágyban. Ő felkelt, bár nehezére esett a járás, odament hozzá és betakarta. Büszke volt magára. Ő még tud segíteni.

 

Félelem percei (2014. október)

Nem tudom mi fog következni. Nem tudom mi lesz a következő hír. Nem tudom, hogyan telik majd a következő napod. Nem tudom hogyan telik majd a következő heted. Nem tudom, hogy hol leszel. Nem tudom hány hétben gondolkozhatsz még.

Azt hittük, hogy tudjuk mi fog következni. Előrelátóak voltunk. Bedagadt a lábad, elmentünk a körzeti orvoshoz. Az orvos most már komolyan vett. Soron kívül fogadott és egyből küldött a röntgenbe. A kórházi zárójelentésedbe már bekerült, hogy fokozódó panaszok esetén visszavárnak. Most volt az első alkalom, hogy nem mentővel mentünk a kórházba. Most volt az első alkalom, hogy nem baleset után, nem meggyötörve kerültél be egy félnapos tortúra után. Elégedettséget éreztünk. Most végre sikerült megelőzni a bajt. Sikerült nem legyengülve, nem összetörve bekerülni a kórházba. Talán mégis létezik a megelőzés.

Hat napot kellett várni a szokásos beavatkozásra. Türelmes voltál és bizakodó. Mindennap sétáltál a kórház udvarán, igyekeztél erősíteni magad. Kiszámoltad, hogy mennyit sétáltál egy nap. Leszámoltad, hogy hány lépés az út végéig. Hatszor tetted meg az utat oda-vissza. Az annyi mint… Még képes voltál kiszámolni. Büszke voltál magadra.

Úgy érezted mindenre felkészültél. Mindent megtettél. Jó volt az étvágyad. Jó volt a hangulatod, tréfálkoztál. Kitartó voltál, sétáltál amennyit csak bírtál. Viszont mindenre nem készülhettél fel. Nem minden rajtad múlott. Összekevertek egy másik beteggel. Adtak egy nagy adag gyógyszeres vizet és megtiltották, hogy egyél. Ki tudja, hogy meddig tartott volna ez az eljárás, ha az orvos nem jár arra és nem kérdezi meg, hogy mit csinálsz. Azonnal leállították a téves kezelést. A nővér pedig folytatta az eljárást az igazi pacienssel mintha mi sem történt volna. Eddig ilyet csak az újságokban olvastál, nem gondoltad, hogy veled is megtörténhet. Most már félsz attól, hogy bármi megtörténhet. ..

Tudtad, hogy be kell menni a kórházba, ott segítenek rajtad… ott felépülsz, ott megerősödsz… Jó lenne hinni ebben. Jó lenne ha így lenne. Mi van akkor ha nem így fog történni? Érzik-e az orvosok és az ápolók annak a súlyát, hogy emberéletek vannak a kezükben? Érzik-e a felelőséget munkájuk minden másodperce iránt? Vagy csak a fáradtságot érzik, a terhet, a … Nehéz szavakban kifejezni. A falak kopottak. Mindent átjár a pisi szaga. A halál járkál a falak között, egyik szobából ki a másikba be. A betegek ingerültek. Nem megfelelő a kiszolgálás, nem megfelelőek a körülmények, nem megfelelő az étel. Az ápolok teszik a dolgukat. Már nem éreznek. Az arcuk fásult vagy morogva. Ezt a feladatot is meg kell csinálnia valakinek. Egyik beteg után jön a másik…

Néha látsz egy-egy üdítő kivételt. Amikor harmadszorra mész vissza ugyanarra az osztályra, az ápolók már megismernek. Szinte kedvesen köszöntenek. Már megint be tetszett jönni! Keresünk egy jó kis szobát. És való igaz. Nem mindegy hogy milyen szobába kerülsz, milyen súlyosságú betegek közé. Néha kapsz egy-egy mosolyt vagy egy-egy kedves szót. Sőt viccelődnek is veled.

Eljött a beavatkozás ideje. Már kétszer megcsinálták. Az első tökéletesen sikerült. Szinte semmit nem éreztél. A másodiknál már komplikációk léptek fel. Nem sikerült tökéletesen a beavatkozás és egy légbuborék került a tüdőbe. Az orvosok megijedtek, de tehetetlennek bizonyultak. Egy hétig még megfigyelés alatt tartottak, de mivel nem volt semmi panaszod hazaengedtek. S eljött a harmadik beavatkozás, s ezzel a rettegés. Érezted, hogy baj van. Ennyire még sohasem fájt, pedig már kétszer megcsinálták. A fájdalom a beavatkozás után sem múlt el.

Egész reggel ott ültem a kórház várótermében. Vártam, hogy visszahozzanak a vizsgálatról. Vártam, hogy érkezzen valami hír. Az orvos annyit mondott, hogy most még elküldött néhány vizsgálatra, de akár a hétvégén már haza is mehetsz. A várakozás nyugtalanító volt. Nem maradhattam tovább. A bizonytalanságban történő elmenetelnél csak a megérkezés volt rosszabb. Benéztem a szobába. Reggel az ágyadon volt még mindened. A köntösöd, a törölközöd, a pizsamád az ágy karfájára tekerve. Délután nem volt ott semmi. Az ágy áthúzva. A személyes holmiid eltűntek. Meghűlt bennem a vér. Lesápadva mentem ki az ápolókhoz. Hol az apám? Ellentmondásos válaszok érkeztek. Végül az intenzív osztályon találtalak meg. Délelőtt átszállítottak.

 

A születésnap (2014. november)

Szerettem volna megszervezni. Szerettem volna emlékezetessé tenni. Szerettem volna szépen megünnepelni. Régóta készültem erre az alkalomra. Sokat tervezgettem. Szerettem volna mindenkit meghívni, aki valaha fontos volt és még él. Nincsenek olyan sokat. Szerettem volna elköszönni még az életben és nem halál után. Szerettem volna, ha nem a temetésen találkozunk és nem könnyes szemmel mondjuk egymásnak, hogy milyen régen nem találkoztunk. Miért csak esküvőkön és temetéseken találkozunk? Az esküvők egyre ritkábban, így maradnak a temetések. Szerettem volna ha egy „szép” emlék marad meg bennünk. Mindenki mást tart szépnek. A kórházi emlékek után nekem már szép emlék lenne, hogy közösen ülünk a megterített asztalnál és forró húsleves gőzölög az asztal közepén, hogy még egyszerre étkezünk és nem az ágy szélén kanalazva eszi meg a kórházi kosztot. Miért csak én akarom ezt? Miért kell érte küzdenem? Kell-e érte küzdenem, vagy inkább engedjem el, hiszen mindenkinek ez így sokkal egyszerűbb lenne?

Elengedtem, de csak félig. Próbáltam megérteni, hogy mi a baj. El kellett fogadnom, hogy tényleg gyenge, hogy ez így mindenkinek jobb lesz. Megkérdeztem, hogy mit szeretne és próbáltam olyat főzni, amit szívesen megeszik.

 

Az együttlét percei (2014. december)

Egy hét alatt sokat romlott az állapota. Szinte észre sem vettem. Már csak a meghatározó mérföldkövekre emlékszem. Egy évvel ezelőtt még nálunk karácsonyozott. Egy évvel ezelőtt még fel tudott szállni a 99-es buszra megrakodva az ajándékokkal és el tudott jönni. Együtt tudtuk elfogyasztani a karácsonyi vacsorát és együtt volt az ajándékozás. Már olyan távolinak tűnik az egész és olyan kívánatosnak. Milyen jó lenne, ha még itt tudna ülni az asztalnál és velünk együtt tudna ebédelni, bármennyire is lassan eszik. Egy évvel ezelőtt még elég volt, ha kikísértem a buszmegállóhoz és ő haza tudott menni megrakodva a sok-sok étellel, melyet számára készítettem. Szinte villámcsapásként jött a betegsége. Tavasszal bekerült a kórházba és ezzel elindult egy emberfeletti küzdelem. Szinte soha nem adta fel. Mindig felkelt. Mindig talpra állt. Számolta, hogy hány kört tud megtenni a folyosón. Számolta a lépéseit. Egyik kórház után jött a másik. Mindig visszaerősödött. Egy hónapot töltött egy elfekvő osztályon, de nem bírta tovább. Otthon akart lenni. Hazament, s kialakítottunk számára egy új életet. Lassan természetessé vált számára, hogy a gyógyszert kikészítem neki, hogy ő már nem főz magának, hogy más vásárol be. Júliusban volt az első alkalom, hogy nem jött el egy közös ünnepre. Borzalmasan fájt. Ebben az évben volt az első olyan születésnapja édesanyám halála után, amit nem nálunk tartottunk, hanem nála. Nehezen akartam elfogadni, de végül beletörődtem, hogy fáradt. Novemberben jutott el odáig, hogy már nem ment le az utcára. A körfolyosóra még kiment sétálni. Megtett két egész kört. Az volt a napi levegőzése, a tornázása. Mert az erősítést soha nem adta fel. S eljött a karácsony. Ugyanúgy készült rá, mint máskor. Hogy mindenkinek meglegyen minden. Mindenkinek én vásároltam be. Minden egyes alkalommal megbeszéltük, hogy hogyan állok a vásárlással és magamnak is vegyek valami szépet, mert igazán megérdemlem. Előző nap felmentem hozzá előkészíteni a karácsonyt. Már nagyon fáradt volt. Ahhoz sem nagyon volt ereje, hogy nézze mit csinálok. Időnként még mondogatta, hogy ne dolgozzak már annyit. Mindig annyit dolgozok. Pihenjek egy kicsit. Üljek le. Állandóan lótok-futok. Igyekeztem rendbe tenni a belső szobát, az én régi szobámat. Az asztalra állítottam fel a karácsonyfát. Szeretem előszedegetni a régi díszeket. Minden évben egy-egy új dísszel egészítem ki és így folyamatosan gazdagszik. Kész volt a fa. Ugyanolyan szép volt, mint az előző években, talán még szebb. Karácsony volt. Megállt az ajtóban és nézte.

Másnap délután érkeztünk. Előtte még kimentünk édesanyám sírjához. Ott is felállítottam egy kis karácsonyfát. Eszembe jutott, hogy vajon nekem fog-e valaki karácsonyfát állítani. Édesanyám több mint 10 éve meghalt. Számomra természetes hogy minden karácsonykor elmegyünk a sírjához és viszek neki ajándékot, hiszen az édesanyám és karácsonykor a szeretteinkkel vagyunk.

A karácsony egyszerűen zajlott. Betettem egy kis zenét. Már a fa alatt voltak az ajándékok. Előző nap azt is odakészítettem. Én mondtam, hogy melyik ajándék kié ő pedig mondott néhány kedves szót hozzá. Közben néztem a kezét. Teljesen lesoványodott. Szinte kilátszódtak a csontjai. A beszéde is nehézkes volt. Látszott rajta, hogy nehezére esik elmondani a gondolatait. De még voltak gondolatai. Már indultunk volna. Kimentem a konyhába. A hűtő tele volt étellel. Hozzájuk sem nyúlt. Máskor veszekedtem volna miatta, de most már nem. Igen, jobban oda kellett volna erre figyelnem. Majd ő elintézi mondogatta. Ráhagytam. Most szó nélkül kidobáltam a régi ételeket s betettem a helyükre az újat. Összeszedtem a mosogatnivalót is. A konyhában elromlott a meleg víz. Ő a fürdőszobában szokta elmosni azt a néhány edényt, amit használt. Ott áztatta a leégett edényeket is. A reménytelenül odaégetett edényt kidobtam, a többit pedig elkezdtem mosogatni. A többiek bent voltak a szobában én pedig egyedül a koszos edényekkel. Folytak a könnyeim… Bármennyire is nehéz, szeretnék még szolgálni. Abban a percben semmilyen nehézséget nem éreztem, csak szeretetet. Csak azt éreztem, hogy mennyire fontos az, hogy legyen, akinek még adhatunk, legyen akire gondolhatunk, legyen akiért aggódhatunk. Legyen, akit még szolgálhatunk szeretettel és végtelen türelemmel. Az idő hossza pedig Isten kezében van.

 

Fogd a kezem!

 

Gyermekként vágysz

anyád biztonsága után.

Fogd a kezem!

 

Ifjúként vágysz

kedvesed érintése után.

Fogd a kezem!

 

Felnőttként vágysz

társad kedvessége után.

Fogd a kezem!

 

Szülőként vágysz

gyermeked öröme után.

Fogd a kezem!

 

Idősként vágysz

egy gondoskodó kéz után

Fogd a kezem!

 

Halálod előtt vágysz

egy elbúcsúzó kéz után.

Fogd a kezem!

 

(2015. december)

 

A kulcs (2015. január)

A kulcs. Igen megkapta. Oly régóta vágyott rá. Nem hiába voltak az éjszakába elmormolt csendes imái, melyek oly halkak voltak, hogy még ő maga se hallotta. Még magának sem merte bevallani, pedig oly régóta élt benne. Szeretett volna elbúcsúzni tőle. Szerette volna még remegő kezével megfogni az ő öreg, elvékonyodott kezét. Szeretett volna még utoljára kettesben maradni vele és az utolsó pillanatban megélni a soha meg nem élt pillanatokat. Pedig milyen régóta ismerte őt. Szinte fiatalember volt még, talán csak 55 éves, amikor először megpillantotta, most pedig 83. A családjával költözött a házba, feleségével és lányával együtt. Szerette ezt a családot. Mindig nagyon kedvesek voltak hozzá. Különösen az asszony. Nála kedvesebb és jobbszívű teremtéssel nem találkozott. Fájt amikor eltávozott közülük. Ennek immár 12 éve. Horváth úr egyedül maradt. Ő mindig urazta és mindig magázta. Akkor is magázta, amikor veszekedett vele. Már ilyen is volt. Úgy veszekedett vele, mintha csak a férje lett volna, pedig soha nem volt az. Horváth úr méltósággal élte özvegyi életét. Mindenkihez udvarias volt, mindenkihez volt egy-egy jó szava. Öreg gavallérként ismerte őt mindenki a házban. Egy évvel ezelőtt kezdődött a hanyatlás. Amikor először került kórházba, akkor hasított belé a felismerés, hogy elveszítheti őt. Nem volt ő senkije sem, nem volt ő semmije sem. Egy jelentéktelen öregasszony volt csupán a házból, akivel Horváth úr ugyanúgy váltott egy-egy mondatot, mint mindenki mással. Mégis az ablakból leste, hogy Horváth úr mikor jön ki a függő-folyósóra sétálni. Olyankor ő is kitipegett. Megállt mellette és beszélgettek néhány mondatot. Ahogy Horváth úrnak fogyott az ereje, ő úgy lett egyre segítő készebb. Az volt a legrosszabb, amikor több mint egy hónapot töltött távol. Azt sem tudta, hogy él-e vagy hal. Hiába lesett ki az ablakon nem látta a döcögő öreg lépteit. Amikor hazatért nem tudta megállni, a nyakába ugrott és átölelte. Az elmúlt hónapok gyötrelmei az arcán legördülő titkos könnycseppekben oldódtak fel. Ezután hálás volt. Hálás volt minden egyes pillanatért, minden egyes találkozásért. Ő volt az, aki kivette a kezéből a szemetet és döcögő lépteivel levitte. Nehezére esett a járás már magának is, de ha Horváth út megkívánt valamit, egy szem paradicsomot, vagy őszibarackot akkor képes volt a távoli közértbe is elmenni, pedig magának nem tette volna ezt meg. Mindenki felfigyelt erre a segítőkészségre. Megkezdődött a tréfálkozás is a házban. Na, Horváth úr, mikor lesz az esküvő? Horváth úr válaszolt valami frappánsat, hogy még nem tudták eldönteni, hogy sátoros legyen-e vagy sem. Őt már nem érdekelte ez a szóbeszéd. Soha nem volt férjnél, soha nem volt senkije, aki szenvedélyesen átölelte volna. Öreg kis szemében mégis felgyúlt az a különös ragyogás Horváth úr közelében, ami oly kevés embernek adatik meg. Hálás volt. Hálás volt, hogy szolgálhatott. Hálás volt, hogy Horváth úrnak segíthetett.

Görcsösen megszorította a kulcsot kopott otthonkája zsebében. Leellenőrizte. Igen, nála van. Bemehet hozzá. Bemehet hozzá és megnézheti, hogy hogy van. Aggódott érte. Mindig aggódott, amikor nem jött ki a folyósóra sétálni. Olyankor becsöngetett hozzá és megkérdezte hogy van. Hétfőn Horváth úr ágynak esett. Már nem tudott kimenni sem a folyósóra de még ajtót nyitni sem. Kicsi, öreg lelkében szorongás keletkezett. Most mi lesz? Ott voltak közel egymáshoz mégis el voltak zárva egymástól. S ekkor jött a csoda. Kimondatlan, az éj sötétjében titokban elsuttogott imái mégis meghallgatattak. Horváth úr lánya nyomta a kezébe a kulcsot és hálás volt azért, hogy ránéz édesapjára. Ő pedig boldogan megteszi. Ott szorongatta a kezébe a kulcsot és arra gondolt, hogy mikor menjen át. Horváth úr megmondta neki, hogy nem bánja ha átmegy egy nap egyszer, de ne legyen ott állandóan. A férfiak már csak ilyenek. Azért mégiscsak megnyugtató, hogy a zsebében van a kulcs.

  

A szépség

 

Látod-e még benne a szépséget,

a soha el nem múló ragyogást?

Ráncos kéz simítja kezedet,

mely békét és biztonságot ád.

Melletted van, óv, szeret, véd.

Retteg ha téged valami baj ér.

Vágysz-e még a szenvedélyre

vagy két szeme kárpótol mindenért?

(2015. január)

  

Az utolsó út

 

Végig kell kísérned útján,

ott kell lenned vele.

Végig kell élned kínjait,

szíved nem remeghet bele.

 

Lelked erős, de nem érzéketlen.

Érzed az elmúlás szelét.

Most csak a határig kísérheted,

s egyszer majd ő nyújtja feléd kezét.

 

(2015. január)

   

Mit öröklök majd apámtól? (2015. február)

Nem tudom. Csak azt tudom megfogalmazni, hogy mit szeretnék tőle örökölni. Szeretném örökölni a kitartását, az élni akarását, azt hogy ha nem adjuk fel, akkor még talán mindig kapunk egy újabb menetet, talán kapunk még néhány szép évet, néhány szép napot, néhány szép órát. Élete folyamán gyakran mondogatta, hogy ő milyen erős jellem. Nem hittem neki. Nem hittem el, mert nem tartottam különlegesnek azokat a dolgokat, amiket csinált. Leszokott a cigarettáról, én el sem kezdtem. Saját két kezével épített fel egy házat minimális segítséggel, gyakran gyalog hordta fel a vállán az építő anyagot a hegytetőre, ahol a hétvégi ház épült. Ezt sem tartottam nagyra. Miért nem vettünk inkább egy kész nyaralót a Balaton parton?

Az első esemény amikor elhittem az erejét az édesanyám halála volt. Sok férfi összeroskadt volna. Ő szomorúan, de tartással végigcsinálta a temetést és utána megtanult egyedül élni.

Amit még szeretnék örökölni tőle az azt, hogy kiállhatatlan természete ellenére mindig volt kihez szólnia. Őt szerették a házban, egy-két mondata mindenki számára volt. Minden ünnepkor végigtelefonálta a rokonságot. Nem sokat beszélt, de a kötelező mondatok megvoltak. Ezzel sem értettem egyet. Minek a sablon szövegek? Ha nem beszélgetünk tartalmas témákról, akkor minek? Lehet, hogy tévedtem. Amikor az ember megöregszik, akkor nagyon fontosak lehetnek ezek a telefonbeszélgetések. Minden héten szoktunk beszélni… Többször hallottam ezt. Miről? Mindig ugyanarról. Mindenki elmondta az éppen aktuális mondókáját. Egy kívülálló számára semmi új, semmi tartalmas, mint egy bekapcsolt magnó. De!!!! Most értettem meg valamit. Ez az életük. Hogy fáj valami, hogy mennyit sétáltam, hogy milyen a koszt, milyenek a gyerekek. Igenis el kell valakinek mondanunk. Milyen jó is az, ha időnként meghallgatjuk a másik sablon szövegét! Nem azért, mert hallunk valami újat, csak azért, hogy érezzük, hogy egy kicsit velünk van, hogy van, akihez szólhatunk. Időskorukban sokan szenvednek a magánytól. Megint csak édesapám mondatát tudnám idézni:

„Saját magamnak kell a legtöbb mindent megtennem.”

Ezt a mondatot annyiszor bebizonyította az elmúlt évben. Orvosokat meghazudtolva talpra állt. Először csak mosolyogtam azon, mikor mesélt a tornázásáról. Mosolyogtam azon, hogy hány lépést tudott megtenni, hogy hányszor sétálta körbe az udvart vagy a függőfolyosót. Most már nem mosolygok rajta. Most már csodálom. Egyszer szeretnék én is ilyen lenni. Nem magatehetetlenül feküdni az ágyban és várni az elmúlást, hanem azt tervezgetni, hogy még meg fogok erősödni. Azt tervezgetni, hogy mi az első gyakorlat, amit meg tudok csinálni, és utána hogyan fogom folytatni. Szeretem-e annyira az életet mint ő? Ő még nem akarja itt hagyni ezt a földi létet bármennyire is gyenge.

Mit tanultam meg az elmúlt év alatt? Küzdeni kell és soha fel nem adni. Viszont ehhez a küzdelemhez segítség kell. Enélkül nem tudta volna megcsinálni. Az utolsó pillanatban mindig megkapta a segítséget. Ott voltam mellette és támasza voltam a legkritikusabb pillanatokban. Nem hagytam magára.

Meg kell tanulnunk elfogadni a segítséget. Több mint 10 éve kivezették a belét. Mindig magának intézte. Nem akarta, hogy más segítsen. Az utolsó fázisban türelemmel és nyugodtan elfogadott minden segítséget. Úgy kell pelenkázni már mint egy kisgyereket – mondta. Az volt a jó, hogy egyikünknek sem okozott problémát. Természetesen csináltam a dolgokat, ő pedig természetesen elfogadta. „Bezárult a kör” – gondoltam magamban. Amikor kisgyerekek vagyunk szüleink tisztába tesznek, etetnek. Amikor megöregszenek miért jelent ez gondot számunkra? Ugyanolyan szeretettel lehet egy öregembert is etetni és tisztába tenni mint egy kisgyereket és ő is tud hálás lenni, törődésünket szeretettel viszonozza . Mi akadályoz meg sok embert mégis ebben? A „öreg” szégyelli magát, kellemetlenül érzi, hogy idáig jutott. Fogadjuk el az élet rendjét! Ez a sorsunk. Elgyengülünk, sok mindent nem tudunk megcsinálni. Képesek vagyunk-e szeretettel fordulni a sok gondozást igénylő ember felé, vagy csak a terhet látjuk benne? Ha ledobjuk magunkról a teher gúnyáját szép pillanatokat tudunk még megélni. A szeretetnek ezernyi megnyilvánulási módja van.

 

A kiszolgáltatottság gyűlölete

Gyűlöl, mert úgy érzi felesleges.

Gyűlöl, mert úgy érzi teher.

Gyűlöl, mert úgy érzi csak kötelezettség,

hogy nap mint nap kiszolgálják.

 

Gyűlöl, mert előírják mit tegyen.

Gyűlöl, mert úgy érzi nem dönthet.

Gyűlöl, mert úgy érzi nincs szava,

csak egy magatehetetlen báb.

 

A mosoly eltűnik,

a levegő megdermed,

a szó elhalkul,

csak a kéz teszi kötelezettségét,

s belül zokog a lélek.

(2015. február)

 

  

Szív és ész határán (2015. február)

Az elmúlt hónapban többször hallottam ezeket a mondatot: „Gondoskodni kell az elhelyezéséről”. „Szakemberekre kell bízni, olyanokra, akiktől megfelelő ápolást kap”.

Ugyan kik lennének azok? Akik öt napon keresztül nem mérték meg a vércukor szintjét, holott rendkívül magas (16-os) cukorszinttel vittem be a kórházba?

Szinte már nem tudom számba venni, hogy hányszor került kórházba az elmúlt évben.(Minimum hatszor). Az orvosok mindig pesszimisták voltak. A legelső mondat, ami szíven ütött még tavaly márciusban: „Nem biztos, hogy a saját lábán fogja elhagyni a kórházat. Nem tudni, hogy a tüdeje vagy a vesére fogja elvinni.”. Egy évvel később, a legutóbbi „biztató” orvosi mondat az alábbi volt: „Ugye tudom, hogy nem lesz jobb az állapota? Nem fog felgyógyulni.” Ugyan mit jelent felgyógyulni? Mit jelent felgyógyulni az ő mércéjük szerint és mit jelent az apám mércéje szerint?

Egyáltalán mi lesz a következő lépés? Hogyan fog folytatódni a történet? Minden szakember az ésszerű megoldást hangsúlyozza: betenni egy intézménybe, ahol megkapja a „szakszerű” ápolást, gondoskodást. Hiszen a család dolgozik. Nincs sem idejük, sem energiájuk, hogy egy öregemberrel foglalkozzanak. Ez egyébként is jó üzlet. A családot tehermentesíti, leveszi a gondokat, leveszi a felelőséget róluk. Ezt a döntést már a társadalom is támogatja. Hiszen nem adhatjuk fel a munkánkat egy ember ápolása végett.

Létezhet-e más megoldás? Egy más világban, egy más társadalomban, egy más gondolkodásmóddal talán igen. Ahol még léteznek közösségek, ahol még léteznek érzelmek, ahol az egymás segítése még érték, ott igen. Összefogással sok minden megoldható. Két nagy feladat van. Kell valaki, aki felügyeli az otthonlétet, aki megszervez mindent, aki döntést hoz afelől, hogy mikor kell kihívni a mentőt, aki tudja, hogy mikor kell kórházba menni, aki felvállalja a felelőséget. És kell valaki, aki csak van. Aki ott van mellette, aki szereti őt. Akinek nem teher, hogy meg kell melegíteni számára egy tányér levest. Ez lehet akár egy 80 éves reszkető öregasszony is.

Mi a jó döntés? Betenni egy szakszerű intézménybe, ahol alig várják az újabb jövedelemáramlást vagy egy reszkető 80 éves öregasszonnyal karöltve felvállalni a terhet. Beszélhetünk egyáltalán teherről? Teher-e az, ha úgy érezzük, hogy fontosak vagyunk valaki számára? Tehernek érezzük-e, ha számítanak ránk? Ha nélkülünk már nem tudja kiszolgálni magát? Aki szeret annak nem.

 

Számít-e

hogy hol a vég

hogy mikor fog eljönni

az utolsó pillanat?

Számít-e,

hogy csillogó szemét

látod-e még

valaha?

 

Élj úgy

hogy a nap végén

ne maradjon

mit megbánnod

kelljen.

 

Élj úgy,

mint kinek

gondjaira bíztak

egy virágos kertet.

 

Egyszerre éljél

a jelen

s a jövő világába.

Búcsúzz el

minden nap,

s adj hálát

a következő

találkozásnak.

 2015. febr. 24.

 

Számít-e hol a vég?

 Tudod-e

hol a vég,

hogy mikor fog eljönni

a végzetes pillanat?

Számít-e,

hogy mikor mondod ki

az utolsó szavakat?

 

Számít-e ,

hogy kezedet

fogja-e még valaki?

Számít-e

hogy lelkedért

harcolnak-e hajnalig?

 

Fekszel az ágyban,

s úgy érzed teher vagy

a világ számára.

De nem adod fel,

lábra állsz,

hitet adva

az egész világnak 

 

A csendőrőrmester (2015. február)

Félek – remegi a szív alig hallható módon. – Nem tudom mi fog következni.

Fekszik a kórházi ágyon és szemében könnycsepp. Talán az elbúcsúzás cseppjei.

Ekkor megjönnek a látogatók és ráparancsolnak. Bántják. Csak a rosszat látják benne.

Csak azt tudja, hogy védekeznie kell. Meg kell védenie magát. Itt van a kórházban és ordibálnak vele. Semmi nem jó, amit ő csinál. Ő már semmit nem tehet. Mindent meg akarnak neki mondani. Egyszerűen idiótának tartják. Beszámíthatatlannak. Aki nem tudja, hogy mi az ő érdeke. Pedig igazán bízhatnának benne. Ezt már számtalanszor megmondta. Ő tudja mi jó neki. Ő tud magára vigyázni. A szobatársával is már megbeszélték. A szobatársa sem tartotta be azt, amit az orvosok mondtak neki. El akarták tiltani a cigarettázástól és az ivástól. Nem hallgatott rájuk, mégis él. Igen, vele megértik egymást. A bor az nem árt. Az orvosok nem tudnak semmit. Ők csak tiltani akarnak. Ennél már csak az ember saját gyereke a rosszabb. Rosszabb, mint az orvos, rosszabb mint a nővérek. Azok nem törődnek azzal, hogy ő mit csinál. Nem írják elő neki, hogy mit tehet és mit nem. Nem kérik tőle számon, hogy mennyi bort ivott egy nap. Nem vizslatják azt, hogy hány pohár van az asztalon és hány kappuccinót ivott. Bezzeg a lánya. Rosszabb mint egy csendőrőrmester. Egy jó szava sincs hozzá. Megérkezik és azt kezdi el rögtön keresni, hogy ő mi rosszat csinált. Mintha abban lelné az örömét, hogy megtalálja az üres borosüvegeket és rögtön felelősségre vonja. Mindig csak bántja őt. Mindenért. Soha nincs hozzá egy jó szava sem. Pedig meglepetést gondolt ki nekik. Van otthon eldugva egy kis pénze. Azt akarja megosztani velük. Mert tudja, hogy sokat fáradnak érte. Mégis fáj. Mégis ideges. Mégis feszült. Nem tudja mi lesz vele. Kiszolgáltatottnak érzi magát. Olyan, mint egy csecsemő. Mindent előírnak neki. Neki már egy szava sem lehet. Hülye gyereknek tekintik, aki nem tudja ellátni magát.

A kereteket, szabályokat már pedig be kell tartani!- csendül fel a lány ellentmondást nem tűrő hangja. - A feltételeket én fogom meghatározni.

Kemény szavak egy gyerek szájából. Talán nem szabadna így beszélni. Valaki mondott egyszer egy gyönyörű gondolatot. Szüleink áldozatot hoztak értünk, szeretettel neveltek fel, gondoskodtak rólunk. Kötelességünk, hogy ezt viszonozzuk nekik. Így zárul be a kör. Amíg gyerekek voltunk ők fogták kezünket, ők gondoskodtak rólunk. Amikor megöregszenek, nekünk kell fogni az ő kezüket és nekünk kell vigyázni rájuk. Vigyázni. Megint ez az oly nehezen értelmezhető szó egy idős ember kapcsán. Mit jelent az, hogy vigyázni? Hogy másra bízzuk? Hogy bevisszük a kórházba? Mi történik akkor amikor kijön? Egy kisgyerek esetén oly egyszerű. Ott vagyunk mellette amikor megteszi az első lépéseit. Fogjuk a kezét, hogy biztonságba legyen. Megtiltjuk neki, hogy felmásszon a szekrény tetejére, mert tudjuk, hogy leeshet. Nem engedjük meg neki, hogy egész nap csak édességet egyen és ott üljön a tévé előtt. A szülő nem csak szeret, hanem tilt is. Nem azért tilt, mert nem szeret, hanem azért tilt mert félt, mert vigyázni akar.

Bezárul a kör. A gyerek felnő és ő fogja idős szülei kezét. „A kereteket már pedig én fogom meghatározni.” Kegyetlen mondat, de őszinte. Ó szegény buta lány! Miért vagy még mindig ennyire őszinte? Miért nem hazudsz? Mert küzd. Mert meg akarja teremteni azt, hogy biztonságban legyen otthon. Nem akarja más gondjaira bízni. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha betartja azt, amit mond neki. Ugyanúgy, ahogy ő régen megfogadta szülei intelmét. Felvállalja a gondozást, felvállalja a felelősséget, de ehhez szüksége van arra, hogy a kereteket ő határozza meg. Másként nem megy. Harcol. Veszekszik. Miért? Miért nem hagy rá mindent? Mert nem hagyhatja. Egész héten azon gondolkozott, hogy hogyan tovább. Haza vagy elfekvőbe? Szinte két óránként változott a véleménye. Az öreg kezd megerősödni. Akár otthon is lehetne. A lány képes megteremteni azt, hogy otthon búcsúzzon el az élettől, viszont meg kell azt is oldania, hogy később ne érje őt a felelőtlenség vádja. Mert nagyon könnyű bírálni valakit. Könnyű meglátni a hibáit. Könnyű őt felelősségre vonni. Ezért egyszerűbb egy intézetbe vinni az öreget. Mi megteremtettük a lehető legjobb megoldást. Ez tényleg igaz? Kívülről igen. A lélek vajon mit érez? Nem akarjuk azt tudni. Hiszen az nem racionális.

A lány küzd. „A kereteket én fogom meghatározni.” Igen. Le kellett volna térdelnie az ágyához és meg kellett volna fognia a kezét. Igen. A kereteket én fogom meghatározni azért, hogy az életed utolsó szakaszában boldog légy. Nem fogom ezeket a kereteket azokra bízni, akiknek nincs szíve. Egyszerre akarom megteremteni azt számodra, hogy az otthonodban legyél és biztonságban legyél. Ehhez viszont szót kell fogadnod. Nagyon nehéz ez az időszak. Nincs erőm veled küzdeni. Még nem akarom feladni, ezért kiabálok veled. Azt akarom elérni, hogy biztonságban tudjalak otthon, hogy szabad legyél. Azért kellenek a keretek, hogy azok között szabadon és biztonságban érezhesd magad. A kereteket viszont meg kell tartani. Miért vagyok rosszabb, mint egy csendőrőrmester? Azért mert féltelek. Mert a lehetőségekhez képest szeretnék vigyázni rád. Mert még nem mondtam le rólad. Hiába mondom azt, hogy nem érdekel mi lesz veled, azért szeretnék minden este úgy lefeküdni, hogy aznap is megtettem azt, ami szükséges volt. Ez áldozat lenne? Ugyan már! Ha egésznap ott kellene melletted ülnöm, akkor igen. De van, aki ezt helyettem megteszi. Én csak a csendőrőrmester vagyok, aki vigyázz arra, hogy kis remegő szerelmedtől biztonságosan el tudjál búcsúzni.

 

 Könnybe lábadt szemek (2015. március)

 Könnyes szemmel topogott ki. Látszott rajta, hogy sírt. Mi bánthatta kicsi, öreg lelkét? Eddig boldog volt. Ragyogott. Boldogan mesélte, hogy örült neki, hogy várta őt, hogy megigazította az ágyát, hogy mennyire hálás volt akkor, amikor rásegítette a pulóvert. Örömmel mesélte, hogy együtt nézik a tévét és beszélgetnek. Készségesen segített mindig, mindenben.

Mielőtt hazahoztam volna az apámat, őt is felhívtam. Szerettem volna tudni, hogy teher-e számára a segítés. Ő előtte csak rólam beszélt, hogy nekem mekkora teher ez. Végül magáról is. Hogy ő szeret engem, szereti az apámat, szereti az egész családot. Ő segít nekem. Erre a válaszra vártam. Ezután már tudtam mit kell tennem. Én csak a kereteket tudom biztosítani, de azt viszont meg kell tennem.

 

A zsarnok(2015. március)

Már nincs ereje felülni. Már nincs ereje beszélni. A zsarnoki természete viszont még megmaradt. „Miért most jött?” „Miért volt ennyi ideig távol?”.

Fél, hogy elhagyják. Ha a felesége lenne mellette, azt teljesen kikészítené. Nem bírná idegileg. Nem bírná azt, hogy még az utolsó perceiben is uralkodni akar rajta. Márpedig a szerepek megváltoznak. Akármilyen rossz állapotban is van, nem lehet mindent ráhagyni.

A zsarnokot csak egy dologgal lehet zsarolni, hogy kórházba megy, ott pedig teljessé válik a kiszolgáltatottsága. Viszont tele van félelemmel és a félelem agresszívvá teszi.

 

Az orvosi ügyelet (2015. március)

 Eltelt egy év. Újból köhög. Elkapott valamit. Kihívtam az ügyeletet. Az ember azt hihetné, hogy egy év alatt rutinos lesz ezekben a dolgokban, de mégsem az. Talán az a legnehezebb, amikor rajtad a felelősség. Amikor neked kell eldöntened, hogy mennyire vészes a helyzet és mit kell tenned. Neked kell eldöntened, hogy mennyire kell ragaszkodnod az orvosi segítséghez. Mennyire kell harcolnod érte. Ritka kivételtől eltekintve az orvosok lepattintanak. A körzeti orvos nem hajlandó kijönni. Még telefonon is nehéz elérni. Ezután jön az ügyelet. A „legszerencsésebb” az a helyzet, amikor mentőt kell hívni. Viszont ehhez indok kell. Az elesés nem jó indok, mert akkor először a baleseti sebészeten kell kezdeni, ahol jó esetben megállapítják, hogy nincs baj, és ha szerencséd van akkor „megkegyelmeznek” és továbbküldenek egy másik kórházba. Egyszer voltak csak kedvesek hozzám. Mentőt akartam hívni és ők átirányítottak az ügyeletre. Egy másik alkalommal a magánmentős kegyelmezett meg nekem, mert „lejárt” orvosi beutalóval sem lehet már semmit se kezdeni. Egyébként a kórház tele volt beteggel. Sajnos mi kivételezett helyzetben voltunk. Szemem láttára küldték el a betegeket, hogy sajnálják, de nincs ágy, nem tudják felvenni őket.

Itt ülök a szobában és várok. Fogalmam sincs, hogy mikor érkezik meg az ügyelet. Sokára. Talán 3-4 óra? Az intézkedés elindításától kb. 6 óra míg valaki eléri a helyét. Legalábbis legutóbb ennyi időbe tellett, úgy hogy az ügyelet készséges volt, utána magánmentőt hívtam és a kórházba is rögtön felvették. Ha előtte még feleslegesen meg kell járni két kórházat, akkor az még rosszabb. Sajnos erre is volt példa.

Ilyenkor egy jó tanács van csak: türelem, türelem, türelem.

 

Az utolsó kapocs(2015. március)

Mi az ami a legutolsó percekig megmaradhat nekünk? Van, aki azt mondja, hogy a méltóság. Én azt mondom, hogy a szeretet. Lehet, hogy az erőd teljesen el fog hagyni. Magatehetetlenül fekszel majd az ágyban. Már arra sem lesz erőd, hogy egyedül felüljél. Teljesen ki leszel szolgáltatva. Más etet, más mozgat, más öltöztet, más fürdet, más pelenkáz. Hol van ebben a méltóság? Mit tekintünk méltóságnak? A kör lassan bezárul. Kiszolgáltatva, magatehetetlenül kezdted életedet, bejártál egy hosszú utat, megéltél egy életet és ugyanoda jutsz vissza, ahonnan elkezdted. Fekszel az ágyban magatehetetlenül. Nincs erőd, hogy felálljál, nincs erőd, hogy szóljál. Mi marad mégis nekünk az utolsó pillanatban? Ugyanaz, amivel elkezdtük az életünket. A szeretet és a gondoskodás.

Lesz benne részed? Nem tudhatod. Nem könnyű az utolsó menet. Rajtad is sok fog múlni és azon is, aki majd melletted lesz. Lesz valaki egyáltalán melletted? Nem tudhatod. Aki melletted lesz, ő nem sajnálhat, nem félhet. Az csak megnehezíti az utolsó perceket. Neki az a dolga, hogy segítsen, hogy még életet, erőt adjon, hogy megnyugtasson. Hogy kísérjen az utadon, hogy segítsen és ne nehezítse meg még jobban.

Az utolsó út nem könnyű. Kihívást jelent az is, hogy az időt rá kell szánni. Aki melletted van, az ne kapkodjon, ne idegeskedjen, ne sugározza minden egyes mozdulata, hogy ideges, hogy a pokolba kívánna már, mert teher vagy számára, hogy már fáradt, már mást csinálna, már menne, rohanna, mert ezer dolga van, de nem tud, mert te ott vagy. Igen te ott leszel magatehetetlenül és rosszul fogod érezni magad. Mert úgy érzed teher vagy, hogy csak gondot jelentesz mások számára. Ezért fontos az, hogy aki melletted lesz, az annyi időt töltsön veled, amit nyugodtan, szeretettel rád tud szánni, amit neked ajándékozhat. Mindegy mennyi időt tud neked adni, azt fogadd el jó szívvel.

Egy embernek lehetetlenség ezt az időszakot végigcsinálnia. Több segítő kell. Minél többen lesznek melletted annál jobb. Egy fontos dolog van, hogy a szolgálatot szeretettel kell csinálni. Élvezzétek, hogy még együtt vagytok. Egy dolog marad meg az utolsó percben a szeretet, a két ember közti szeretet áramlás. Ez nem lehetetlen, csak szépen kell csinálni. Aki szolgál annak is, és akit kiszolgálnak annak is.

Nehéz lesz. Az erőd el fog hagyni. Gyengének érzed majd magad. Legszívesebben mindig aludnál. Tisztába leszel vajon az állapotoddal? Ki meri valaki mondani, hogy az utolsó időszakodat éled? Szembe mersz nézni majd vele? Az orvosok lehet, hogy már tudják. A család is. Ki tudja mikor lemondtak már az életedről, de te ennek ellenére, mindig talpra álltál. Már nem kell bemenned a kórházba. Azért mert nincs rá szükséged, vagy azért mert már úgysem tudnak rajtad segíteni? Az orvosok tudják mi a helyzet, de nem akarják elvenni az erődet, a hitedet az életben. Te vajon tisztába vagy a valós helyzeteddel vagy még mindig kapaszkodókat keresel? Azt mondogatod magadnak, hogy csak átmenetileg gyengültél le és talpra fogsz állni. Egyébként nem lehet tudni. Csodák mindig vannak. Már számtalanszor talpra álltál. Senki sem tudja megmondani, meddig tart még az életed, még az orvosok sem. Talán felesleges is ezzel foglalkozni. Egy dolgotok van csak, az utolsó időket a lehető legszebben megéli.

Lehet szépen megélni ezt az időszakot? Igenis lehet. Ha szeretettel kanalazza valaki a levest a szádba és örül annak, hogy megettél egy tányér levest, akkor igen. Ha készségesen adnak neked vizet inni, amikor megszomjazol és még hálásak azért, hogy tudsz beszélni, hogy az elméd még ép, akkor igen. Ha érzik, hogy fontosak számodra és vársz rájuk, akkor igen. Ha érzed a szeretet és a gondoskodás melegét, akkor igen. Ehhez viszont sok-sok erőre, alázatra és kitartásra lesz szükség. A legfontosabb, hogy ne teherként éljétek meg ezt az időszakot, hanem lehetőségként. Még szolgálhatnak neked. Talán visszaadhatják annak a töredékét, amit te szolgáltál másoknak. A lelketek még összeér. Ki tudja, hogy mikor találkozik majd e a két lélek újra? A haldokló is rengeteget tud adni. Példát tud mutatni. Meg tudja mutatni mi a méltóság. A méltóság nem a környezetünkben van, nem a testünkben, hanem a lelkünkben. A méltóság azt jelenti, hogy a testünk bármennyire is szenved, a lelkünk ép marad. Egy roncs testben is tündökölhet egy lélek. A test nem tud ellenállni az idő múlásának, lehet, hogy nem tud ellenállni a betegségnek, de a lélekre tudtok vigyázni. Az utolsó időben már csak ez a dolgotok. Vigyázni a lélekre, vigyázni magatokra, s megőrizni az utolsó kapcsot: a szeretetet.

 

 

Bekenheted az arcom (2015. március)

 

„Bekenheted az arcom.” Nem gondoltam, hogy fogom hallani ezt a mondatot a szájából. Már több mint fél éve én borotválom. Remegett a keze, többször megvágta magát így inkább nem borotválkozott. Legelőször a kórházba próbáltam meg, mert már nagyon ápolatlan volt a kinézete. A szobatársa lélekben segített. Drukkolt. Mondta mit csináljak. Ügyes ez a lány!- dicsérgetett. Jól esett a dicséret. Önbizalmat adott. Ezután már nem vártam másra, ha úgy gondoltam, hogy szükséges, akkor én megborotváltam. Viszont az arcát mindig maga kente be. „Hagyd csak, azt majd én megcsinálom! Bekenem krémmel az arcom.” Ez szertartás volt számára. Szerette csinálni. Akkor még nem értettem mit jelent. Most értettem meg igazán, hogy mit jelentett ez a mondat: „Majd én megcsinálom.” Ez az a mondat, melyet nem értékeltem eddig kellően. Eddig csak azt éreztem, hogy én gyorsabb lennék, én jobban megcsinálnám, mégis ő akarja. Most már értem mit jelent ez a mondat. Azt jelenti, hogy még meg tudja csinálni és még szeretné megcsinálni. Varázstintával kellene felírni minden idős ember szobájába azt az intelmet, hogy ha valamit még „meg tud csinálni, meg szeretne csinálni”, akkor azt hagyjuk. Ez életet, ez önbecsülést ad. Ha háromszor annyi időbe telik, hogy közösen lemegyünk vásárolni, mintha egyedül csinálnánk, akkor is tegyük meg, hiszen akármilyen nehezen, de még meg tudja tenni. Ezt csak akkor fogjuk megérteni, amikor már el fog múlni az idő, amikor már el fog fogyni az ereje. Amikor magatehetetlenül fekszik az ágyban, akkor gondolunk arra, hogy mennyit jelentett az, amikor még ki tudott menni arra a csodálatos függőfolyosóra és körbe tudta sétálni. Igen, neki az akkor fontos volt. Az neki csodálatos volt. Az számára az életet jelentette. Most már arra sincs ereje, hogy lábra álljon.

• Fekve szeretnék enni! - kéri.

• Nem lehet. Naponta legalább kétszer fel kell ülni!

• Félek, hogy elejtesz.

• Az még rosszabb, ha félsz. Fel kell ülni. Nincs más választásod. Ha én itt vagyok, ülve eszel.

 

Óriási erőfeszítés felülni. A háta ki van támasztva. Néhány hete még egyedül kanalazta a levest. Már nehéz tartania magát. Nehéz az asztal fölé hajolni, pedig ott van közvetlenül előtte. Kezembe fogtam a tál levest és tartottam előtte. Még egyedül kanalazta. Az ereje viszont tovább fogyott. Észrevétlenül átalakult az evés. Már én etettem, mint egy kisgyereket és ő hagyta. Nem volt ereje ellenkezni. Már csak arra volt ereje, hogy a szájába tett ételt lenyelje és néhány mondatot mondjon. „ Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Pihenni szeretnék.” Alig várja, hogy visszafekhessen az ágyba. Lassan összefolyik az egész nap. Már nem tudja mikor van reggel, mikor van este. A napot csak az étkezések megpróbáltatásai szakítják meg. Olyankor fel kell ülni és enni kell. Utána megpihenhet. S a borotválkozás után elhangzott az a bizonyos mondat: „Bekenheted az arcom.”. Azt is megcsináltam, s utána visszafektettem az ágyba, hagy pihenjen.

 

Az elmaradt búcsú (2015. március)

 

Reggel nagyon rosszul érezte magát. Ő maga riasztott. Nem tiltakozott az ellen, hogy kihívjam a mentőt. Nem tiltakozott az ellen, hogy kórházba vigyék. Még tudatánál volt. Még veszekedtünk azon, hogy mennyi pénzt vigyen magával a kórházba. Az összes nyugdíját magával akarta vinni. Még beszéltünk arról, hogy azért kell bemennie, hogy megerősödjön. Még én is elhittem saját szavaimat, hiszen mindig ez történt. Megerősödött. Talpra állt. Rutinszerűen összepakoltam. Intézkedtem. Tudatánál volt. Nem gondoltunk még a búcsúra, nem köszöntünk el egymástól. Csupán ezt az egyet sajnálom. Szerettem volna szépen elbúcsúzni. Szerettem volna betakarni a takaróval és fogni a kezét. Még érzem a lelkét. A nyugtalanságot. Szeretném, ha megnyugodna. Az utolsó pillanatokban már nem voltam mellette. Nem tudhattam mikor fog eljönni az utolsó pillanat. Tudtam, hogy nincs sok ideje hátra, mégis hetekben gondolkodtam. Szeretném, ha tudná, hogy szerettem, hogy hálás vagyok azért, amit kaptam tőle. Szeretném megköszönni a szép pillanatokat és szeretném megköszönni neki az életemet. Most pedig el kell búcsúznunk egymástól. A lélek már elhagyta azt a testet, amely már nem szolgálta őt. A léleknek viszont meg kell nyugodnia. Nemcsak az ő lelkének, hanem a mi lelkünknek is. Már egy éve készültünk a búcsúra. Csak az volt a kérésem, hogy ne szenvedjen. Nem voltak fájdalmai. Az utolsó heteit otthon töltötte. Ápoltuk, kiszolgáltuk őt. Öt órát töltött csak a kórházba. Miért kellett így történnie? Nem tudom. Azért, hogy ne mi találjunk rá? Azért, hogy ne legyen egyedül? Azért, hogy adjanak még egy esélyt neki? Azért, hogy legyen még remény? Kapott infúziót és kapott lélegeztetést is. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat. Tegnap még azon veszekedtünk, hogy ha krumplis tésztát akar enni, ahhoz fel kell ülnie. Tegnap még ragaszkodott a krumplis tésztájához. Két falatnál többet már nem tudott enni. Inni sem túl sokat. Csak azt mondogatta, hogy nagyon gyenge. Tegnap este még betakartam és mindent elintéztem körülötte. Meg kellene tanulnunk szépen elbúcsúzni egymástól. A búcsúnak nem az elmúlásról kellene szólnia, hanem a szeretetről és a köszönetről. Nem biztos, hogy ki kell mondani, elég egy érzés. Csak azt sajnálom, hogy búcsúzóul nem fogtam meg a kezét és nem simítottam végig a homlokát. Ezt meg kellett volna tennem. Ezt minden alkalommal meg kellett volna tennem. Miután esténként betakargattam őt, oda kellett volna mennem még hozzá, megfogni a kezét és szívből azt mondani, hogy vigyázzon magára, reggel majd újra jövök.