Ónodi Annamária
Te hányas vagy? Kérdezhetném úgy is, hogy melyik generációhoz tartozol? X, Y vagy esetleg Z?
Engem igazából az érdekelne, hogy te a Tom és Jerry generációhoz tartozol-e? Mit jelent számodra az egér, a kis egér, az egérke, Jerry?
Édesapám generációjából, akik szerint az egér egy gusztustalan állat, már kevesen élnek. Édesapám rühellte az egeret, nagyon haragudott rá. Én ezt gyerekként nem értettem. Egy belvárosi ház negyedik emeletén, szombat reggelente jókat kuncogtam a Tom és Jerry mesefilmen. Persze, hogy az egérnek drukkoltam. Olyannyira az egérrel azonosultam, hogy farsangkor egérnek öltöztem be. Azt gondoltam, hogy az egér egy kicsi, kedves, aranyos állat. Hiszen a rajzfilmben olyan mókás volt, és mindig ő győzött. Tom a macska, meg mindig pórul járt. Úgy kellett neki! Megérdemelte. Gondoltam 5-6 éves fejjel.
Az ember élete gyökeresen megváltozhat. Még az is előfordulhat, hogy idős korára ki kell lépnie a mesevilágából és egyszer csak ott találja magát a reális életben. Egy olyan életben, ahol a két kezünkkel teremtük elő azt, amire szükségünk van. A belvárosi bérházból, hirtelen egy felújítás alatt levő vályogházban találtam magam. Gyorsan megtanultam, hogy a kedvenc diákcsemegémet nem hagyhatom nyitott részen, mert egércsemege válik belőle. Ezzel még meg is barátkoztam volna. De, amikor éjszaka arra ébredtem fel, hogy egerek rohangálnak a szobában, akkor az már nem volt olyan mulatságos. Hirtelen ott voltam a régi mesében, de nem a szeretett egérfigurám szerepében, hanem én voltam „Tom a macska”. A fantáziám elindult. Az egerek fel-alá rohangálnak. A karácsonyfáról leeszik a szaloncukrot. Felmásznak a csillárra, ott hintáznak, miközben eszegetik a mézeskalácsot és vidáman dalolnak hozzá.
Nem! A mézeskalács és a szaloncukor az enyém! Ti fránya egerek, nektek nem adok belőle! – határoztam el.
Közben feltámadt a régi gyerekkori énem is. Milyen aranyosak! Egy kis süteményt igazán kaphatnának! Olyan cukik! Olyan picik! Olyan helyesek! Miért ne lehetne megszelídíteni őket?
Ekkor eszembe jutott, hogy karácsony előtt ki kellett dobnom a régi kedvenc szőnyegemet, mert az egerek megrágták. A kedvenc takarómat is tönkretették…. Elég hosszú volt már az egerek miatti bosszúságlistám.
Eszembe jutott az édesapám. Hirtelen megértettem, hogy miért haragudott az egerekre. Megtapasztaltam az egerek pusztítását, megtapasztaltam az egérszag kellemetlenségét. Ki kellett lépnem a régi hamis illúziómból, hogy az egerek milyen kedves, aranyos állatok. Összeomlott bennem egy kép. A mese hazudott. A mese megtévesztett. Csak az volt a célja, hogy szórakozzunk, hogy nevessünk olyan dolgom, ami pedig szomorú. Persze könnyű úgy szeretni az egeret, ha nem a mi kamránkat dészmálja.
Éjszaka közepén, ahogy hallottam az egerek rágcsálását kettős érzésem támadt. Gondolatban megírtam egy rajzfilm epizódot, az egerek a kamrából gurítják ki az ősszel összegyűjtött diót, a diókon egyensúlyozva viháncolnak, ugrálnak… Mennyivel könnyebb volt szombat délelőtt ülni a tévé előtt és nevetni az aktuális epizódon, mint ősszel felszedegetni a diót, raktározni, majd karácsony előtt bosszankodni, hogy nem maradt egy szem ép dió sem a kamrában, mert az egerek mind tönkretették.
Szóval, ki tartozik hát a Tom és Jerry generációhoz? Aki meg van győződve arról, hogy az egér mulatságos és jókat nevet Tomon, a macskán, aki hiába próbálja teljesíteni a kötelességét, hogy egérmentesítse a házat. Az apám még nem tartozott ehhez a generációhoz. Ő még a valóságban élt. Tudta, hogy mit jelent, ha a két kezünkkel dolgozunk meg valamiért, és ismerte az érzést, hogy milyen az, ha ezt valaki elveszi tőlünk. Mit sem változtat a helyzeten, ha a kis gonosztevőnek cuki gomb szeme van. Igen, felnőttem, már túllátok ezen a mesén, és már nem az egérnek drukkolok.