Sokszor érzem, úgy, hogy az álláskeresést még mindig valami misztikum övezi. Olvashatunk munkaerő hiányról és munkanélküliségről, csalhatatlan módszerekről, és kudarcokról.  De mi is a valóság? Kövesd nyomon egy álláskereső naplóját!

Bár az itt megjelenő bejegyzések kivétel nélkül valós eseményeken alapulnak, a bennük szereplő karaktereket a fantáziánk szülte. Ha valaki a történetet olvasva magára ismer, az a véletlen műve.

Ez az oldal, a könnyebb olvashatóság érdekében mindig egy hét történéseit dolgozza fel.  Ha szeretnéd tuni, hogy mi történt korábban, akkor kattints ide!

Jó szórakozást!

 

2019. január 3., csütörtök

Fura, hogy így elment egy év! Teljesen megfeledkeztem a naplómról. Egyszer csak felgyorsultak az események, legalábbis azt hittem. A vállam szerencsére rendbe jött, igaz sokat kellett dolgoznom érte. Azt reméltem, hogy ha kiveszik a csavart, akkor egy csapásra vége a szenvedésnek. Nem gondoltam volna, hogy egy hosszú út elején vagyok. Mert a gyógyuláshoz hosszú út vezetett. A csavar kiszedése csak az első lépés volt. Úgy legyengült a karom, hogy még egy pohár vizet sem tudtam felemelni. Szerencsére jó gyógytornászt fogtam ki, aki nem hagyott nyafogni, hanem szépen kiszorította belőlem a kemény munkát, a gyógyulást. A kiműtés egyébként nagyon fájt, soha nem fogom elfelejteni azt az iszonyatos 20 percet, amikor az orvos fogóval ráncigálta ki belőlem a csavart. Viszont a háziorvosom kiírt egy hétre.

Hogy mondja a HR-es?

A leggyakrabban használt kifejezések magyarul és angolul

 Kiadványunk összeállításakor arra törekedtünk, hogy mind a szakemberek, mind a HR területtel most ismerkedők számára könnyen használható anyagot készítsünk. A hétköznapi munka során leggyakrabban használt HR-es kifejezések (72 oldalon több, mint 350 szó) angol nyelvű megfelelőit gyűjtöttük össze és láttuk el esetenként rövid magyarázatokkal.

További információ

 

  

.

Ónodi Annamária        2018.

 

Volt egy tündér, a jobb fajtából. E tündérnek az egyik legkedvesebb ünnepe a karácsony volt. Szerette az otthonát feldíszíteni, karácsonyfát állítani és ott megvendégelni barátait. Az ő karácsonyfája különös erővel rendelkezett. Szeretetet árasztotta magából. Erre felfigyelt a fekete varázsló is, kinek szívét harag töltötte be. Haragudott a tündérre, amiért az visszautasította őt. Ezért megátkozta a tündér otthonát. Óriás ragadózó madarak költöztek a környékére és mindenkit megtámadtak, aki csak a tündér otthona közelébe merészkedett. A tündért nem bánthatták, rajta különös védelem állt.

A kis tündér számára nagyon nehéz időszak következett. Barátai nem merték felkeresni őt. Egyedül maradt otthonában. Szomorúan csatangolt az utcákon. Egy ilyen céltalan kóborlás alkalmával, amikor elhaladt egy szemétdomb mellett, megpillantott egy régi ütött-kopott bőröndöt. Olyan ócska volt már, hogy régi tulajdonosa egyszerűen kihajította a szemétdombra. A tündér viszont megérzett benne valamit. Megérezte benne a lehetőséget. Magához vette és már tudta is, hogy mit fog csinálni.

• Ó, hogy lehettem ilyen balga! Az otthonomban nem tudom vendégül látni a barátaimat, de én el tudok hozzájuk menni és el tudom vinni számukra a karácsonyt.

A kis tündér lázas készülődésbe kezdett. A bőrönd belsejét csodaszép zöld selyemmel bélelte ki. Még virágokat is festett rá. Olyan lett, mint egy virágos mező. Télen virágos mező? A tündér nem szerette a hideget, ezért festett virágokat a hópihék helyett.

Sokat gondolok mostanában az elmúlásra. Pedig az adventi várakozásban a kezdet, az eljövetel ünnepére kéne készülnöm. De megérthetjük úgy a kezdetet, ha nem próbáljuk megérteni az elmúlást? Hiteles-e ha Krisztus születésében nincs benne a kereszthalál, és nem készülünk lélekben a feltámadására? Ha szégyenlősen félrefordítjuk a fejünket, és azt motyogjuk, hogy az még odébb van, majd annak is eljön az ideje?

Régen, valamikor tizenhét évvel ezelőtt meghallgattam egy hangoskönyvet. Azt hiszem, hogy akkor megértettem valamit. Talán korábban is értettem, csak nem tudatosult még bennem olyan erősen.

Láttam embereket leélni az életüket. Mindig nagyon érdekelt, hogy mi teszi őket boldoggá vagy mitől váltott elviselhetetlenül rosszra a sorsuk. Azt láttam, hogy sok veszteséget kell elszenvedni az úton, de az igazi fájdalamat azok a dolgok okozzák amiket nem éltünk meg, amikor megélhettük volna. Mert elmúlt az idő. Az idő titokzatos dolog. Talán nem is létezik. Talán ez is csak olyan önkényesen alkotott fogalom, mint a színek. Mi emberek megfogalmazunk magunknak dolgokat, hogy le tudjuk magunknak írni a világot. Ez nekünk fontos. Azt gondoljuk, hogy így meg tudjuk ragadni a a valóság lényegét. Igaz, a fény, a színek leírhatóak tudományosan és ettől olyan objektívnek tűnik az egész. Valóban az lenne? A drágakő nem attól szép-e, hogy megcsodáljuk? Vagy csak úgy...egy barlangba rejtve, a sötétben is szép? Rajtunk múlik a dolog, vagy a drágakövön? Ha megcsillan a napfény egy vízcseppen, akkor mondhatjuk azt, hogy a vízcsepp fényes? És ha a vízcsepp földre hull és elnyeli a homok? Elindul a Föld középpontja felé, és nem veri már vissza a nap sugarait. Mi történt? Elmúlt a csillogás?

Több helyen olvastam, hogy a világ számunkra annyi, amennyit látunk belőle. Én pontosítanám ezt a megállapítást. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy számunkra annyi a világ, amennyit érzékelünk, felfogunk belőle.

Az érzékelés csupán az egyik forrás. Fontos még az érzékelésből felépített közvetett megtapasztalás is. Ezekből a megtapasztalásokból felépül egy másik világ. Ez a másik világ már sokban függ a befogadó személyétől. Ez talán mindig is így volt. A fantázia valószínűleg az idők kezdete óta kiegészítette, színesítette, feldolgozhatóvá tette az érzékelt valóságot. A fantázia teremtő ereje nélkül nem jöttek volna létre azok a csodálatos művészeti alkotások amik sok millió embernek segítenek belépni egy titokzatos dimenzióba, ami túlmutat a hétköznapi megtapasztaláson.

A pletyka a kommunikáció sajátos formája.  Fogalmát sokan, sokféleképpen megfogalmazták már.  Az talán mindegyik leírásban közös, hogy rosszindulatú, felelőtlen híresztelést értenek alatta.

 

Sokan gondolják, hogy a pletykálkodás a vénasszonyok sportja, pedig nem így van!  A pletyka valójában átszövi az egész életünket.  Én a legdurvább pletykákat mindig a férfi öltözőben hallottam.  Ugye, ez egy kicsit meglepő?  

Sokszor észre sem vesszük, vagy nem vesszük komolyan , amikor hamis, vagy meg nem erősített információt adunk tovább. Nem minden pletykát szül a rosszindulat.  Sokszor elég, hogy  hallunk valami érdekeset, izgalmasat, esetleg bosszantót, amit rögvest továbbadunk, és már útra is kelt a pletyka.  A pletyka információ torzító hatása jól szemléltethető szituációs játékokkal.  

Okai

A kommunikációnak ez a felelőtlen formája ritkán irányul kifejezetten mások lejáratására.  Sokszor csak megerősítést keresünk a közösségben, vagy próbáljuk feldolgozni a rossz hírek okozta feszültséget.  Szórakoztatjuk magunkat.  Vannak akik a kisebbségi komplexusukat kompenzálják így.  Azzal, hogy leszólnak másokat, nagyszerűbbnek érzik magukat.  Különösen, ha ebben megerősítést kapnak a környezetüktől.

Az embereknek sokszor fel sem tűnik, hogy néha teljesen akaratlanul indítanak el fals információt.  Ez jól szemléltethető szituációs játékon keresztül.  Tegyük fel, hogy a gyakorlatvezető kiküldi a szobából a résztvevőket, eg y kivételével.  Neki elmesél egy történetet.  Aztán megkéri, hogy mesélje el az első tesztalanynak, aki majd elmeséli a következőnek, aki a következőnek  és így tovább.  Aztán összehasonlítja kiindulási történetet a végeredménnyel.   

Miért veszélyes?

Bajba sodorhatunk vele másokat, vagy akár magunkat  is, ha felelőtlenül kommunikálunk és bizonyossággal állítunk tényeket, amiknek talán nem sok köze van a valósághoz.  Mivel a szörnyűségeknek nagy a hírértéke, könnyen átlépi az információs ingerküszöbünket.  Ebből az következik, hogy a pletyka tárgya általában valami rossz dolog, amit jócskán felerősíthetünk azzal, ha sokan beszélnek róla.

Az emberek könnyen rászedhetők. Gyermekként csúnya tréfát eszeltünk ki.  Az  óraközi szünetben beinvitáltuk fiú osztálytársainkat a wc-be és elkezdtünk panaszkodni Józsira, remélve, hogy „áldozatunk” csatlakozik hozzánk.  Ez szinte mindig meg is történt.  Józsi pedig ott ücsörgött az egyik fülkében és jól mulatott rajtunk.  Ma a technikai eszközök ennél sokkal rafináltabb tréfákat tesznek lehetővé.  Gondoljunk csak egy „véletlenül” bekapcsolva felejtett mobilra...

Az elmúlt évtizedekben sok minden megváltozott. Megváltozott a család szerepéről, a párkapcsolatokról való vélekedés is. Amikor 25 évvel ezelőtt abba a faluba költöztünk, ahol ma is élünk, minden másként működött. A generációk egymásra épülésének megvolt a megszokott, elfogadott rendje. A gyerekek elvégezték iskolákat, dolgozni kezdtek és ezzel csaknem egy időben párt választottak és szülői segítséggel megkezdték felépíteni a saját házukat. Aztán jöttek a gyerekek. Folytatódott a körforgás. Ennek megvolt a maga szépsége, biztonságot adott.

 Ma a fiatalok tovább tanulnak és a munkakörnyezetbe való beilleszkedés is tovább tart. Kitolódik a szociális érés ideje. Sokszor a 30-35 éves "gyerekek" is önállótlanok. Már felnőttek, és megvan az igényük, hogy a társadalom felnőttként kezelje őket, de sokan még a harmincas éveik közepén sem készültek fel az egzisztenciális biztonság megteremtésére. Megváltozott körülmények között jön el a párválasztás ideje is. De eljön, mert az ember társas lény. Igaz, talán már ez sem úgy történik, mint 20-30 évvel ezelőtt. Egyrészt később kerül sor a pár kiválasztására. Ami annyiból talán jobb, hogy egy harmincéves ember többet tud a világról, és - ami ennél sokkal fontosabb - saját magáról és így megfontoltabb döntést tud hozni. Kicsit olyan ez, mint a pályaválasztás. 16-18 évesen nehéz olyan hivatást választani, amiben annyi örömet lelünk, hogy fel sem merül bennünk a pályamódosítás gondolata. Bár van , akinek sikerül. Mint ahogy vannak olyan párok is, akik ifjúként kötik össze a sorsukat, és együtt öregszenek meg. Számomra az lenne a logikus, hogy az érett fejjel hozott döntések sokkal megalapozottabbak.

A kert nagyon elhanyagolt volt, viszont volt a kertben egy szilvafa, ami dacosan szembeszegült a sorsával. Úgy döntött, hogy ugyanúgy virágba borul, mint régen, amikor gondos kezek metszegették az ágait. Gyönyörűen virágzott a szilvafa, talán a régi szép idők emlékére. Nem törődött vele, hogy megcsodálják-e ezért vagy sem. Amúgy nem volt semmi rendkívüli ebben a fában. Nem az igazi, nemes szilva volt, hanem valami elvadult változata, amelyen olyan pici kis kerek gyümölcsök vannak. Mintha csak saját kedvéért teremné őket, hiszen nem igazán kezdünk vele semmit.

A fehérbe borult virágzó fa látványa most is gyönyörű volt. Amióta az eszemet tudom mindig lenyűgözött, de mindig tabu volt számomra. Nem szedhetem le, nem rakhatom vázába, mert akkor a virág helyén nem nő gyümölcs. A gyümölcsfa mindig szent volt. Az nem arra való, hogy virág korában leszedjük.

Most mégis megtettem. Miért? Azért mert az elmúlt egy évben nem jártunk a kertben. Talán nem is láttuk a gyümölcsét. Most dolgoztam a kertben és azt gondoltam, hogy ennyi jutalom jár nekem. Nagy volt a fa. Csak két közepes ágat vágtam le. Bőven jut a madaraknak gyümölcs még így is, mert mi valószínűleg idén sem fogjuk leszedni.

A levágott két ágat otthon a vázába tettem és a hálószoba dísze lett. Gyönyörű volt. Mintha festmény lett volna. Két napig varázslatot árasztott magából. Aztán szép lassan elkezdtek potyogni a szirmai. Négy nap után ki kellett dobni. Elgondolkoztam a virágzó szilvaág sorsán. Véget ért az élete. Igaz, hogy szép volt, de nem értek rajta gyümölcsök és jövőre már nem borul újra virágba. Ugyan már! Hiszen olyan nagy az a fa – nyugtattam magam. Pedig ez nem így van. Tisztelni kell a természetet! Pár napig örömet okozott, hogy magammal vihettem a tavasz egy darabját, de nagyon gyorsan elpusztult és már nem az újjászületést, hanem az elmúlást hirdette.

Válassz egy növényt! Gondolatban menj bele!  Érezd, hogy mit érez! – hangzott el az utasítás.

Körbenéztem. Én nem akarok tuja lenni! Inkább távolabbra tekintettem. Vonzott a fűzfa is, de végül mégis egy kisebb díszfa mellett döntöttem. Elég messze volt a fa. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy milyen, de apró gyümölcsök voltak rajta, kicsi, kerek szilvafélék. Amint kiválasztottam őt magamnak, szinte már belül is voltam. Nem tudom hogyan. Természetesen folyamatosan kaptuk az utasítást, hogy mit, hogyan kellene csinálni, de az új élmény sokkal izgalmasabb volt annál, mint hogy az utasításokat kövessem.   A gondolataim önálló útra keltek.

Bent voltam. Bent a fa belsejében. Először lementem a gyökerekhez. Ott jó hűvös fogadott. Éreztem a nedvességet, éreztem a hűvöset. Sokáig nem is nagyon akaródzott feljebb menni, hiszen éreztem, hogy a fa többi részében meleg van, hogy tikkadok, hogy vakít a nap, hogy forróság vesz körül. Mégis el kellett indulnom. Először jó volt megpihenni lent a gyökerek között, a sötétben, a nyirkos hűvösben, de egy idő után már másra vágytam. 

A hőség, a forróság ellenére felmentem a fa tetejére a levelek közé. Éreztem a leveleket és éreztem azt is, hogy ez csak egy ideiglenes állapotuk, hogy le fognak hullani, hogy nem tartoznak végérvényesen a fához. Lehullanak, és por lesz belőlük.  Visszatértem hát a stabil részekhez. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a termésnél vagyok. Benne voltam a gyümölcsben. Éreztem, hogy lehullok, hogy elveszítem az addigi biztonságot, és a földre kerülök. Éreztem, hogy beletaposnak a földbe. Mivel jobb ez, mint levélnek lenni?  Elszakadni, és soha vissza nem térni a biztonságot adó ágak közé?  Ez méltánytalan.  Ez maga a hiábavalóság.  Mert könnyű erőtől duzzadó gyümölcsként remélni, hogy ez mindig így lesz.  Aztán megtörtént a csoda. Éreztem, hogy lezuhanok, a földbe tipornak, de ez volt az ára annak, hogy kiszabaduljon a mag, aminek a testem a bölcsője volt, de már csak börtöne.  A magból új élet hajtott ki, szárba szökkent és az ég felé tört. Átéltem az élet körforgását. Arra eszméltem, hogy  újból termés voltam. Ott voltam a fán, éretten, zuhanás előtti pillanatban. Tudtam, hogy zuhanás következik, de ott volt már bennem a remény, hogy a zuhanás, a régi élet elveszítése egy új élet kezdetét jelentheti. Pár pillanatig boldog voltam. Nem féltem. Csak azt éreztem, hogy az élet örök körforgásában létezünk, és csak azért hullunk le, hogy utána megújult formában újjászülethessünk.  Az új élet reménye az, ami értelmet ad a zuhanásnak.  Mi történik, ha betonra hullik a termés, vagy a folyó sodrába?  Ha nem esik az eső, vagy, ha....  Ha erre gondolunk, akkor elvész  a legszebb remény, és csak a kétkedés fájdalma marad.  Ha hisszük, hogy általunk újul meg az élet, hogy a zuhanás csupán a körforgás része, akkor nincs olyan, hogy elmúlás.  Csak az éltető gyökér, a szilárd törzs, a virág, a mag, az élet, és maga a körforgás.

 

… akár az első munkainterjúd előtt!

 

Egyetemi oktatóként és családanyaként egyaránt fontosnak tartom, hogy a fiatalokat ne csak az elméleti ismeretek elsajátításában segítsük, hanem olyan készségek, képességek kialakításában is támogassuk őket, melyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a munka világában sikeresen boldoguljanak. Ehhez egyaránt szükség van versenyképes tudásra, szakismeretre, megfelelő attitűdre, de arról se feledkezzünk el, hogy mindez nem elég, szükség van olyan lehetőségekre, ahol a fiatalok bebizonyíthatják rátermettségüket, megmutathatják tudásukat. Vajon sikerül-e megszerezniük álmaik állását, ahol kamatoztathatják képességeiket?  Különösen fontos, hogy jól kezeljük az olyan kritikus szituációkat, mint a "mindent eldöntő" állas interjú.  Ennek a kérdésnek komoly szakirodalma van.  Érdekes gondolatokat olvashatunk www.hrsm.hu oldalon.

Tizenhárom éve tanítok. A tanítás a munkám és a szenvedélyem egyben. Életem során a tanítás számtalanszor megjelent, de a döntő lépés megtételére mégiscsak a sors kényszerített. Gyesen voltam, amikor megszűnt a munkahelyem. Hogyan tovább? Ugyan ki akar alkalmazni egy két gyerekes családanyát? Csak egy dolgot tudtam, hogy legjobban tanulni és tanítani szeretek. Mivel rendelkeztem tanári diplomával is, meghoztam a döntést. Elkezdtem a PhD-t és elindultam a tanári pályán. 

Most mégsem erről szeretnék írni, hanem a másik oldalról, a tanulásról. A tanulás az életemnek mindig központi eleme volt. Mindig kellett valami újat tanulnom (ez lehetett akár főzés, gyereknevelés vagy meseírás). Életünk első szakaszában a tanulás egyértelmű. Hálával tartozom sok tanítómnak, hogy segített ezen az úton. Viszont elérkezhetünk egy olyan ponthoz, hogy már sokat tudunk, de még menni szeretnénk előre. Szükségünk van-e külső segítőre? Találhatunk-e ilyet? Három személyes példán szeretném azt bemutatni, hogy igen. 

Hatékony kommunikáció nélkül nehezen boldogulunk.  Különösen így van ez, ha számunkra ismeretlen embert szeretnénk megszólítani.  Ha ismerkedni szeretnénk.

Sokan szenvednek a társtalanságtól.  Ahogy véget érnek a serdülés évei, mintha elfelejtenének valamit a fiúk és a lányok.  Fiatal felnőttként bekerülve a munkahely világába megváltozik az élet.    Mi változik?  8-10 órát tölteni egy zárt közösségben.  Mindennap ugyanazok az emberek.  Ráadásul már nem is az a homogén korosztály ami az iskolában volt.  Úgy érzed, hogy leszűkült a világ.  Hol találhatnál magadnak társat?  Egyáltalán milyen társat keresel?  Milyennek szeretnéd őt látni?  Ezt nem könnyű megfogalmazni.  Sokszor azt sem, hogy magadat milyennek szeretnéd látni. 

Hiába a kommunikációs forradalom, a rengeteg új csatorna, a személyes találkozás varázsát nem tudja kiváltani.  És ezekben a személyes találkozásokban bőségesen részünk van.  Csak meg kell látni a helyzetet.

Reggel a metrón utazol, és álmosan a semmibe meredsz, és akkor hirtelen meglátsz  valakit.  Nem tudod, hogy ki ő, de már nem először látod.  Nem is másodszor.  Szinte minden reggel találkozik néhány másodpercre a tekinteted az övével.

Akit foglalkoztat az önismeret kérdése az biztosan találkozott már a  A Myers–Briggs-típusindikátor (MBTI) nevű személyiségteszt fogalmával.  Én néhány éve Frankfurtban egy amerikai trénerek által vezetett program keretében ismerkedtem meg a rendszerrel. Természetesen a tesztet is kitöltöttem és elég érdekesnek találtam.  A tanfolyam legértékesebb része a szituációs játék volt.

A rendszert   Carl Gustav Jung munkásságát is felhasználva, a második világháború éveiben  Katherine Briggs és lánya, Isabel Myers alkotta meg.A teszt arra kérdez rá, hogy hogyan viselkedünk konkrét élethelyzetekben.  Az információfeldolgozással és döntéshozással kapcsolatos viselkedésében négy jellemző tulajdonság mentén csoportosítja a személyiségtesztet kitöltő embereket: 

I Introvertált (introverted) – Extrovertált (extroverted) E

S Érzékelő (Sensing) – Intuitív (iNtuitive) N

T Gondolkodó (Thinking) – Érző (Feeling) F

J Megítélő (Judging) – Észlelő (Perceiving) P

A tipizálás talán legközismertebb, Magyarországon is sokat hivatkozott eleme az introvertált/extrovertált kategóriákba sorolás.  Az MBTI rendszer átfogó áttekintése helyett erre a faktorra összpontosítok. Az introvertált-extrovertált ellentétpár magyar nyelvben a „befelé” ill. „kifelé forduló” kifejezésekkel írható le.  Ezek a kifejezések persze nem írhatóak le pontosan egy-egy szóval.