Ónodi Annamára 

A vak ember már három hónapja látott. Az első hónap szinte eufóriában telt el. Úgy érezte, hogy ő a legboldogabb ember a világon. A második hónapban már kezdte észrevenni a tökéletlenségeket maga körül. Annak már nem örült annyira, hogy látja a pókhálót a szobája falán, hogy látja a szomszéd gyerekek által összefirkált kerítést, hogy látja a kertje újból gazosodik.

Nem válogathatunk. Ha látunk, nem láthatjuk ki csak a jót, a szépet. A szép mellett ott van a kevésbé szép, a piszok, a rendetlenség, a nyomor. Az ember mindent látott. Aztán szépen-lassan hozzászokott a látás élményéhez. Természetessé vált számára. Egy reggel elégedetlenséggel ébredt a szívében. Miért nincs mellettem mindig valaki? Miért nincsenek saját gyerekeim? Miért nem jártam soha a falu határán kívül? Miért hagytam ki annyi mindent az életemből?

Az elégedetlenség az embert búskomorrá tette. Már nem örült a bimbózó virág látványának, nem örült annak, hogy nemcsak hallja, de látja is a kertjében a madarakat. Mélabúsan leült a háza előtti padra és egyszer csak kezdte érezni, hogy újból elveszíti a látását.

Az ember nagyon megijedt. Nem akart újból sötétségben élni. Ijedtségében inkább mindent megígért. Megígérte, hogy nem lesz elégedetlen soha többé. Megígérte, hogy megbecsül minden egyes pillanatot. Megígérte, hogy nem fog panaszkodni, csak még egyszer kapja vissza a látását. Amint a lelke megtisztult az elégedetlenségtől, úgy nyerte vissza a látását.

A faluban sokáig beszéltek egy boldog öregemberről, aki mindennek tudott örülni. Akit boldoggá tett egy szép alma látványa, akit a tavaszi kikelet elvarázsolt, aki beleborzongott a természet őszi búcsúzkodásában, s aki még aggkorában is tudott gyönyörködni a jégvirágos ablakban. Volt egy ember, aki nem unta meg a természet csodáit.