Gaudi kutyája

Ónodi Annamária

Készült: 2012, kismértékben javítva: 2016.

ÚJRA A HAJÓN

Kolumbusz békésen szunyókált egy különös torony aljában. Nem alvás volt ez, hanem valami megfoghatatlan különös nyugalom. Mint aki hosszú út után végre megérkezett és kipihenheti magát. A lemenő nap fénye gyengéden végigsiklott a bundáján, élvezettel nyújtóztatta ki elgémberedett mancsait, végül rászánta magát az indulásra. A torony tövében eltöltött néhány óra alatt visszanyerte energiáját. Olyan távolinak tűnt már az indulása, amikor Tubi tábornok betörte az ablakát és átadta az üzenetet, hogy Király neki akarja átadni az iránytűt. Miért nem Csavargónak? Csavargó született vezér. Minden képessége meg van ahhoz, hogy nagy tetteket hajtson végre és az apja nyomdokaiba lépjen.

- Vajon nekem milyen utat szán az iránytű? – töprengett tovább Kolumbusz. Érezte, hogy a szíve felett, attól kicsit jobbra ott van az iránytű, de most hirtelen kíváncsivá vált, hogy hogyan nézhet ki.

Könnyedén végigosont a sikátorokon és minden nehézség nélkül már lent is volt a tengerparton. Felmászott egy sziklára és kíváncsian hajolt a víztükör felé. Vajon mit fog látni? Egy fehér bundájú macska nézett vele szemben. Az arcán ott volt a fekete folt, de a testén semmi. Pedig érzi, hogy ott van az iránytű. – A víztükör nem megbízható – gondolta magában Kolumbusz és már szaladt is vissza a sikátorokon, hogy megbízhatóbb tükröt keressen. Hiába nézte magát tócsákban, hiába nézte magát kirakatüvegekben, sőt még egy fürdőszoba ablakba is felmászott, hogy igazi tükörbe nézegethesse magát, de abban sem látott semmit. Az iránytű nem látszott kívülről, de ő érezte, hogy létezik, hogy ott hordja a szíve felett, pontosabban attól egy kicsit jobbra. Ezután emlékezetébe idézte Királyt. Királyon sem látta magát az iránytűt, de érezte az erejét, a kisugárzását. Elnevette magát, mikor rájött, hogy úgy viselkedett, mint egy hiú kiscica, aki szerette volna látni, hogy jól áll-e neki az új dísze. A kedve viszont egyre jobb lett. Olyan energikusnak érezte magát, mint még soha. Talán az iránytű ereje lenne? Könnyedén végigjárta kétszer is a sikátorokat, mindenhova fel tudott mászni, egy percre sem tévesztette el az útját, olyan magabiztossággal járkált egy vadidegen városkában, mintha csak ott született volna. Vidáman ment le a kikötőbe, ahol még mindig ott horgonyzott az a hajó, amivel a szigetre érkezett.

A mólónál ott játszott az a kisfiú, akit éjszaka megvigasztalt, és akinek a macskáját meggyógyította. Amint a kisfiú megpillantotta Kolumbuszt, feledve színes kavicsait, már csak vele foglalkozott.

2

- Ez a macska pont olyan, amilyet álmomban láttam – mondta anyukájának.

Kolumbusz bátran ment oda a kisfiúhoz, hiszen ismerte őt. Tudta, hogy nagyon szereti az állatokat és nem fogja őt bántani. Kedvesen odadörgölőzött a lábához, a kisfiú, akit Vilinek hívtak pedig megsimogatta a fejét.

- Ugye feljöhet velem a hajóra? Azt ígértétek, hogy kaphatok egy új cicát, mert Lompos már nagyon öreg. Ez a cica olyan aranyos! – kezdte kérlelni Vili az anyukáját.

Emse, így hívták a kisfiú édesanyját, lehajolt és ő is megsimogatta Kolumbuszt.

– Tényleg kedves cica, de biztos van gazdája, és hiányozna neki.

- De, ide jött hozzám. Szerintem éppen gazdit keres, és én nagyon jó gazdája lennék – győzködte tovább Vili anyukáját.

- Ha utánad jön a hajóra, akkor nem bánom, velünk jöhet. De csak akkor.

Emse és Vili megindultak a hajó irányába. Vili állandóan visszafordult és hívogatta a macskát

- Cicc! Cicc! Gyere cica!

Vili boldogsága egyre nőtt, amint haladtak a hajójuk felé és látta, hogy a macska megy utánuk. Kolumbusz úgy érezte magát, mint egy győztes hadvezér. Túl volt egy sikeres partraszálláson, teljesítette a küldetését, nála az iránytű, és most nem potyautasként surran fel egy hajóra, hanem kísérettel vonul be. Úgy érezte, arany élet vár rá. Ismeri a hajót, Vili már most rajong érte, és az iránytű azt súgta, hogy Emsében is megbízhat. Emse ugyanúgy szereti az állatokat, mint Vili, de az ő szeretete nyugodt, megbízható.

- Hagy vigyem be a szobámba Foltost! – ugyanis Vili ezt a nevet adta Kolumbusznak. – Aludhatna együtt Lompossal.

- Szó sem lehet róla – tiltakozott Emse. - Ide a hajó végébe teszek ki egy kis ennivalót. Ha jóllakott, utána lehet, hogy haza is fog menni. Két óra múlva fut ki a hajónk a kikötőből, addig még meggondolhatja magát a te új barátod, hogy velünk akar-e tartani. De neked most már ágyban a helyed!

Kolumbusz elfogyasztotta a számára kitett vacsorát, és elfoglalta kedvenc helyét a hajó orrában. Készült az újabb kalandokra. Nem gondolta, hogy ilyen hamar el fogja hagyni ezt a szigetet, de nem akart tovább itt maradni. Ő nem olyan mint Király, még Csavargót sem közelíti meg. Ahhoz, hogy önmaga lehessen, el kell indulnia, meg kell találnia a saját útját. Az iránytű ebben segíteni fogja, csak meg kell bíznia benne. Kicsit sajnálta, hogy Csavargótól még csak el sem búcsúzott. Ekkor felpillantott a kikötőt körülvevő várfalra, és ott volt ő. Nem szólt semmit csak nézett. Csavargó nézése ugyanolyan átható volt, mint az apjáé és ugyanolyan erőt sugárzott. Ekkor megszólalt a hajókürt, és a hajó elkezdte felszedni a horgonyt. Csavargó eltűnt a várfalról, s Kolumbusz már abban sem volt biztos, hogy tényleg látta-e őt. Biztonságos helyre húzódott, s bizony egy kicsit újra elszunyókált.

Az éjszaka nyugodtan telt Kolumbusz számára. Gyönyörű csillagos volt az ég, nyugodt volt a tenger, s a kis hajó biztonságosan szelte a habokat. Kolumbusz a fedélzeten töltötte el ezt az éjszakát. Nézte a csillagokat, nézte a vizet, s úgy érezte kitágult számára a világ. Egy ismeretlen világ hívta, amely ezernyi csodát rejteget még számára.

3

Ez az éjszaka nem mindenki számára volt ilyen békés és harmonikus. Lenn a kabinok mélyén nyugtalanul forgolódott álmában Vili. Már nagyon várta, hogy reggel legyen és játszhasson az új cicájával. Mert ugye a hajón marad Foltos? Vili kabinjában volt egy nagy macskakosár, abban hevert Lompos, Vili régi macskája, akit Kolumbusz gyógyított meg. Lompos már jobban volt, de valami rossz előérzet gyötörte, mintha valaki az ő helyét szeretné elvenni. Vili kabinja mellett még volt két kabin. Egyikben a szülei aludtak, másikban nagyapja, akit ő csak Tantinak szólított. Tanti amikor még fiatalabb volt és egészséges, akkor mindig nagyon elfoglalt volt. Sokszor még Vili születésnapjára sem ment el. Szülei ilyenkor elmagyarázták Vilinek, hogy Tanti nem azért nem jött el a születésnapjára és nem azért nem játszik vele, mert nem szereti, hanem mert… Vili eleinte nem akarta megérteni ezeket a magyarázatokat. Ha ő valakit igazán szeretne, akkor biztosan tudná, hogy hogyan lehessen vele. Később megszokta, hogy Tanti helyett gyönyörű ajándékok jöttek. Azután Tanti megbetegedett. Vili nem tudta mi baja van, de érezte szülei aggódását. A legjobban azt utálta, amikor oda kellett menni Tanti ágyához, vagy tolószékéhez, mert Tanti látni akarta őt, és szépen kellett viselkednie. De a hajóút az jó. Ezt is Tantitól kapták, mint annyi mindent.

A kabin falai nagyon vékonyak. Emse hallja Vili forgolódását, még átmegy hozzá, hogy betakarja. Szerencsére Tanti nyugodtan alszik. Reméli, hogy ma éjszaka nem lesz újabb rohama. Tanti állapota egyre romlik. Emse attól fél, hogy az álomutazás a végén rémálommá válik. Tanti egész életében arról ábrándozott, hogy körbehajózza a földet, de a kötelesség és a munka mindig mindennél fontosabb volt, még a családjánál is, még az álmainál is. Elszaladt felette az élet, de az utolsó pillanatban kiharcolt magának még egy Földközi tengeri utat, s az út mellé kiharcolta, hogy kisebbik fia és családja is vele tartsanak. Emse nem tudta, hogy örüljön-e ennek az útnak, vagy pedig minden erejével megakadályozza. Férje, jófiúként teljesítette Tanti kérését, Emse pedig beletörődött. Emse mindenben meglátta a jót, s igyekezett élvezni az egyébként csodálatos hajóutat. Ez az éjszaka nyugodtnak ígérkezett. Egyszer csak felébredt benne a vágy, hogy éjszaka közepén felmenjen a hajó fedélzetére. A kormányoson és Emsén kívül minden ember aludt a hajón. Emse a hajó fedélzetén állva élvezte az arcába csapódó hűs tengeri szellőt, nézte a távolodó szigetek fényeit, amikor megérezte, hogy nincs egyedül. Nemsokára a lábához dörgölőzött egy kedves kis lény. Foltos, kisfia új cicája volt. Emse megsimogatta Foltost, majd egymás mellett ülve nézték a végtelent, s közben észrevétlenül kialakult egy kezdődő barátság első láthatatlan szála.

A VIHAR

Még reggel hat óra sem volt, amikor Vili kipattant az ágyából, átviharzott szüleihez, zsupsz bele az ágyukba és már mondta is a maga mondókáját.

- Anya! Anya! Ugye felmehetek a fedélzetre megnézni, hogy itt van-e Foltos?

- Nyugi, velünk maradt a hajón.

- Akkor ugye már lehozhatom, és együtt lehet Lompossal? – Vili meg sem várta a feleletet, már szaladt is fel a fedélzetre, úgy ahogy volt pizsamában.

- Hova-hova ilyen nagy sietséggel? – állította meg őt a kapitány.

- Az új cicámat akarom bemutatni a régi cicámnak.

4

Kolumbusz szokása szerint a hajóorrban ült és nézte a tengert, amikor meghallotta Vilit.

- Foltos! Foltos! Hol vagy?

Kolumbusz látta, hogy Vili nagyon várja, hogy találkozzon vele, ezért szép nyugodtan odasétált hozzá és rányávintott, ezzel jelezve, hogy itt maradt és kész barátkozni vele. Vili ölbe kapta és már szaladt is le vele a kabinba.

- Velem maradt foltos! Van egy új cicám! Lomposnak is lesz egy barátja – lelkesedett megállás nélkül.

Lompos lustán heverészett még a kosarában. Felemelte a fejét és látta Vili sugárzó arcát, ahogy Kolumbuszt öleli. Hirtelen belehasított a féltékenység. Ezt a macskát már látta álmában, azon az éjszakán, amikor olyan beteg volt, és amikor másnapra csodálatos módon meggyógyult. Ha nem itt lennének, ha nem a gazdája karjában látná ezt a macskát, akkor most odamenne hozzá, körbeszaglászná őt, és még kergetőznének is egyet. De valami most megakadályozta ebben. Így csak felemelte a fejét, küldött egy szúrós pillantást irányába, majd méltóságteljesen elvonult a tányérjához.

Vili lelkesedése továbbra is rendületlen maradt. Kolumbuszt letette Lompos mellé, mindkét macskát megsimogatja és boldogan beszélt hozzájuk:

- Foltos, ő itt Lompos. Lompos, ő itt Foltos. Remélem jó barátok lesztek. Ugyanolyan jó barátok, mint én Petivel. Peti az osztálytársam, de ő most nincs itt, ezért néha unatkozom egyedül, de ti nagyon jól fogtok majd játszani együtt. Majd Foltosnak is lesz saját tányérkája, és saját fekhelye, de addig Lompos ugye megosztod a tányérodat Foltossal?

Kolumbusz érezte Lompos szúrós tekintetét. Kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát. Ő nem akart sehova se betolakodni, ő nem akarta elvenni senkinek sem a „családját”, mégis Lompos így érzi. Vili annyira kedves és lelkes, hogy odabújt hozzá és nem foglalkozott inkább most Lompossal.

- Vili, öltözzél és gyere gyorsan reggelizni!- hallatszott Emse hangja.

- Mindjárt, csak még játszok egy kicsit a macskáimmal.

- Játszani ráérsz egész nap. Tudod, hogy Tanti ki nem állhatja, ha elkésel a reggeliről.

- Tudom, tudom. Mindjárt megyek – és Vili kelletlenül készülődni kezd. – Legyetek jók, amíg nem leszek itt – ezzel kiment és szokása szerint behúzta maga mögött a kabinajtót.

A két macska egyedül maradt a kabinban. Szemtől szembe. Kolumbusz fejében cikáztak a gondolatok. Mi a csudát csináljon most Lompossal? Félni nem félt tőle. Érezte, hogy ha harcra kerülne a sor ő az erősebb, de azt is tudta, hogy nem szabad lebecsülni az ellenfelet. Egy macska elkeseredettségében bármire képes. Egy dologban volt biztos, hogy el akarja kerülni a harcot. Nem azért akarta elkerülni, mert félt tőle, hanem mert nem akarta bántani Lompost. Azon az éjszakán megsajnálta őt. Szívesen segített volna most is neki, de a hajót nem akarta elhagyni. Most még nem. Az útja erre felé vezette, és követnie kell az iránytűt, még ha az valakinek fájdalmat is okoz. Nem hagyhatta el most Vilit és Emsét. Gyorsan kellett cselekednie, mielőtt még elfajult volna a helyzet és Lompos rávetette volna magát.

Körbejáratta szemét a kabinon, hol lehet az a hely, ahol legkevésbé sérti Lompos érdekeit. Hirtelen egy távoli sarokba ugrott. Épp időben, mert Lompos már majdnem támadásba lendült, de az ugrásával kikerült Lompos támadási sugarából.

- Mit akarsz itt? – fújt mérgesen Lompos Kolumbuszra.

Kolumbusznak nagyon kellemetlen volt ez a helyzet. Olyan egyszerű lett volna azt mondani, hogy „Figyelj ide Lompos, egyszer már megmentettem az életedet, most sem akarok neked semmi rosszat. Nem kell félned, nem fogom tőled elvenni Emsét és Vilit, de most nekem ezen a hajón kell utaznom.” Most először érezte azt, hogy az iránytű tulajdonosának lenni nem olyan könnyű. Az iránytű nem csak a fizikai képességeit fejlesztette, hanem érezte mindazt a lenézést és féltékenységet, melyet Lompos táplált iránta. „Cselekedj úgy, mint ahogyan szeretnéd, hogy veled is viselkedjenek” – jutott eszébe ez a régi-régi tanítás, bár arra már nem emlékezett, hogy hol hallotta.

- Ugye szereted Vilit? – kezdte óvatosan a beszélgetést Kolumbusz.

- Mi közöd hozzá? – fújt továbbra is mérgesen Lompos.

- Úgy látom Vilinek fontos vagy. Ne okozzunk bánatot neki azzal, hogy összeverekszünk.

- Te okoztad az összes problémát. Tűnj el innen és minden megoldódik! – Lompos fenyegetően felborzolta a szőrét.

Szerencsére ebben a pillanatban kinyílt a kabinajtó és belépett Emse. Azonnal átlátta a szituációt.

- Futás! – szólt oda Kolumbusznak, majd nemsokára visszament ő is az étkezőbe. (Csak a táskáját kereste, de mégsem Vili kabinjában hagyta.)

Vili amint befejezte a reggelijét szaladt le a macskákhoz.

- Anya, Anya! Nem látom Foltost, pedig itt hagytam lent a kabinban Lompossal.

- Én engedtem ki. A fedélzeten meg fogod találni. Lompos már olyan jól van, hogy felviheted őt is a fedélzetre játszani, de előtte megfésülhetnéd.

Lompos egy gyönyörű, hosszú szőrű perzsamacska volt, akinek a szőrét minden nap ki kellett fésülni. Vili gyorsan megcsinálta s utána indult a fedélzetre s hívta magával Lompost is. Kolumbusz ott ült kedvenc helyén. Vili rögtön odaszaladt hozzá, mire Kolumbusz bohókásan csinált néhány gurulást. Vili odagurította neki a kis labdáját, mire Kolumbusz ráugrott, feldobta a levegőbe és olyan élvezettel játszott, hogy Vili ugrált örömében. Lompos ezt a játékot messziről figyelte. Ő már nem szeretett labdára vadászni, kiscicás dolognak tartotta. Csak elegánsan sétálgatott a fedélzeten. Vili időnként oda-oda ment Lomposhoz, megsimogatta őt, majd visszatért Kolumbuszhoz, aki fáradhatatlan volt a játékban. Szinte észre sem vették, hogy elrepült a délelőtt és megérkeztek a körutazásuk következő állomásához, egy csendes kikötői városkába.

Már mindenki ismerte a menetrendet: közös ebéd egy kikötői étteremben, utána séta Tantival. Lompost ilyenkor a kabinban hagyták. Őt ez egyáltalán nem zavarta, legalább háborítatlanul szunyókálhatott.

- Anya, bezárom Foltost is a kabinba Lompos mellé – mondta Vili indulás előtt.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – felelte Emse. – Jobb lenne, ha a fedélzeten maradna.

- Mi lesz ha megszökik? Könnyen le tud menni a hajóról. Ha elmegy, amíg mi távol vagyunk, akkor ki fog velem ilyen mulatságosan labdázni?

- Már megbeszéltük egyszer, hogy Foltos szabad macska. Önszántából csatlakozott hozzánk, addig marad velünk, amíg kedve tartja. Tudod, hogy nem zárhatod be.

- De én nagyon-nagyon szeretném, ha velem maradna. Olyan mulatságos macska. Nem akarom, hogy elmenjen – Vili már kezdett közeledni a hisztihez.

- Tudod mit? Van egy ötletem. Menjél oda hozzá! Ott ül most is a fedélzeten, a kedvenc helyén. Simogasd meg a fejét, és mondd el neki azt, amire gondolsz, hogy nagyon-nagyon szereted őt, és szeretnéd, ha veled maradna.

Vili boldogan futott oda Kolumbuszhoz. Letérdelt elé, hogy a szemébe tudjon nézni. Anya is mindig a szemébe néz, ha valami nagyon fontos dolgot akar neki mondani.

- Kérlek, figyelj rám Foltos! Mi most kiszállunk a partra, Apa, Anya, Tanti és én, de estére visszajövünk. Nagyon szeretném, ha itt maradnál. Nagyon jó veled játszani és nagyon hiányoznál, ha elmennél.

Kolumbusz figyelmesen hallgatott, majd kedvesen odadugta arcát Vili arcához. Vili megsimogatta ezt a kedves pofácskát, de már mennie kellett, mert meghallotta papája kiabálását.

Vili szokása szerint végigszenvedte a közös ebédet. Jól nevelten kellett ülnie az asztalnál, nem nyúlhatott kézzel az ételhez, és hallgathatta a felnőttek unalmasabbnál-unalmasabb beszélgetéseit. Időnként őt is megkérdezték, és ilyenkor illedelmesen kellett válaszolnia. Amikor már nagyon unatkozott, akkor a szalvétájából titokban kis papírgalacsinokat gyúrt és azokat pöckölgette. Egyszer majdnem egy másik tányérba repült. Máskor történeteket talált ki. Elképzelte, hogy a szomszéd asztalnál veszélyes bűnözők ülnek, akik szegény állatokat tartanak fogva és kínoznak, s akiket ő fog majd kiszabadítani, vagy éppen egy álruhás trónörököst kell megvédenie minden veszélytől, de annyira titkos a küldetése, hogy erről még a trónörökös sem tud.

Amikor kiléptek az étteremből Emse halkan odasúgta Vilinek:

- Lehet, hogy most mégsem lesz olyan unalmas a séta.

- Miért?

- Nézd csak oda, ki vár ott minket!

Kolumbusz volt. Egy ideig még szunyókált a fedélzeten, de azután felébredt benne a kíváncsiság és partra szállt. Egyedül kószált a városban, de hiányzott neki Emse és Vili társasága, így inkább csatlakozott hozzájuk. Kolumbusz társaságában sokkal mulatságosabb volt a séta. Kolumbusz előreszaladt s a legváratlanabb pillanatokban kukucskált elő egy szobor mögül, vagy eljátszotta, hogy ő egy macskaszobor, akit elég Vilinek megérintenie ahhoz, hogy életre keljen és teljesíti három kívánságát. Úgy repült az idő, hogy Vili észre sem vette és már megtették a sétájuk felét. A tengerparti sétány végén álltak. Jobbra a tenger varázslatos látványa nyűgözte le őket. Balra egy kacskaringós ösvény vezetett fel a hegyre. Vili felnézett és megpillantott egy várromot a hegy tetején.

- Anya, Apa, odanézzetek! Ott van a vár, amit kerestem. Odarejtették el a kalózok a kincseiket. Most biztosan megtaláljuk, és akkor apának sem kell olyan sokat dolgoznia, és többet lesz velünk.

- Ugyan már Vili, túl sok rajzfilmet nézel. Tudod, hogy abban a várromban nincsenek kincsek- mondta Vili apukája, akit szintén Vilmosnak neveztek, de mindenki csak Vilnek szólított.

- De én tudom, hogy vannak ott kincsek és szeretném megnézni!

- Mi lenne, ha felmennénk a hegy tetejére megnézni a várromot? Egy kis kirándulás nekünk sem árt – ajánlotta Emse Vilnek.

- Tudod, hogy Tantit nem hagyhatjuk egyedül – válaszolta halkan Vil.

- Visszavisszük őt a hajóra, és akkor hármasban kirándulhatunk.

Tanti gyűlölte Emsének azt a mondatát, hogy bármit is hármasban csinálhatnának. Úgy érezte, hogy rá csak a pénzéért van szükség. Ha szegény lenne, és nem tudna egy ilyen álomutazást szervezni, rá sem néznének. Most sem tudta megállni, hogy ne tegyen valami gonosz megjegyzést.

- Persze, mert mindig csak a kalandokon jár az eszük. Rossz vége lesz ennek egyszer, meglásd fiam. De az öreggel ne is törődjetek! Úgy sincs sok időm már hátra. Azt a kisidőt már egyedül is kihúzom valahogy.

Emse nem is tudta, hogy azt gyűlöli-e jobban amikor Tanti rosszindulatú megjegyzéseket tesz a családjára, vagy amikor eljátssza az áldozatot, hogy neki már semmi nem kell az élettől, és ne is foglalkozzanak vele. Ilyenkor persze mindenkiben felébredt a lelkiismeret-furdalás, különösen Vilben, és az öreg általában elérte azt, amit akart, hogy ő legyen újból a középpontban. Most is ez történt.

- Ha nagyon akartok, menjenek fel kettesben a várba. Én visszamegyek Tantival, úgyis van még egy kis munkám, amit be szeretnék fejezni. De siessetek vissza a hajóra! – mondta Vil.

- Apa olyan jó lenne, ha te is velünk jönnél!

Vil lehajolt a fiához és a fülébe súgta:

- Indulás kincskereső, mert még valaki előtted fogja felfedezni a kalózok elrejtett kincsét!

Vilinek nem kellett többször mondani, lelkesedése újból határtalan volt. Nekivágtak az útnak: Vili, Emse és még valaki. Természetesen Kolumbusz is velük tartott. Emsének és Vilinek meg volt a maguk fantáziavilága. Minden megelevenedett körülöttük. A fák titkos odúiban különleges lények éltek, szokatlanabbnál szokatlanabb történetekkel. A madarak mind egy-egy fontos üzenetet hoztak számukra, s még a furcsa alakú köveknek is meg volt a maguk jelentése. Kolumbusz a társuk volt a játékukban, s a várromok közötti közös bújócska mindannyijuk számára felejthetetlen élmény volt. Emse már nem is emlékezett rá, hogy mikor kacagtak közösen ennyit. Annyira belemelegedtek a játékba, hogy észre sem vették, hogy sötét felhők kúsztak fel az égre.

- Itt az ideje, hogy induljunk – mondta végül Emse.

- Maradjunk még! Olyan jó itt játszani!

- Mennünk kell. Tudod, hogy a hajó este kifut a kikötőből, és nekünk időben lent kell lennünk.

- De még meg sem találtuk a kincset! Na jó - törődött bele végül Vili.

Az út felénél járhattak, amikor hirtelen megdördült az ég és elkezdett zuhogni az eső. Amikor elindultak a hajóról még gyönyörűen sütött a nap. Eszükbe sem jutott, hogy eső is jöhet. Emsénél csak egy könnyű nyári kendő volt, amit gyorsan a fejük fölé terített. Semmi haszna nem volt. Percek alatt átázott. Az eső egyre sűrűbben és egyre nagyobb cseppekben esett. Az átláthatatlan esőfüggönytől szinte már semmit sem láttak. Lábuk alatt patakokban hömpölygött a víz lefelé. Azt sem tudták hova lépjenek. Emse lelkébe bekopogott a félelem: most mi lesz, hogy fognak leérni? Tudta, hogy nem nyithat ajtót a félelemnek, mert betelepszik és átveszi az irányítást, az pedig nem sok jóra vezet. Ránézett a fiára, majd ránézett Foltosra. Az ázott macska csak ült rendületlenül az úton. Várt rájuk. Kolumbusz egész lényéből olyan nyugalom és magabiztosság áradt, hogy Emse is megnyugodott. Hiszen csak esik. Érezte magában az erőt, meg fogják tudni csinálni. Kolumbusz ment előre, mutatva az utat, s ily módon sikeresen leértek a hegyről. Már csak a kikötőhöz kellett eljutniuk. Az átázott ruhájuk a testükre tapadt és semmit nem védett a feltámadt hűvös tengeri szél ellen. Emse szorosan magához ölelte Vilit, hogy legalább a testükkel melegítsék egymást. A kikötői sétány most olyan végeláthatatlan hosszúnak tűnt. Vili egyre csendesebb lett, lábai egyre nehezebben vitték őt előre, de már nagyfiú volt ahhoz, hogy Emse ölbe vigye. Vili vacogott. Emse szorosan magához ölelte őt, hátha tud adni egy kis energiát. Foltos mindig ott volt két lépéssel előttük.

- Gyerek kapjuk el Foltost!- súgta Emse cinkosan Vili fülébe.

Emse kézen fogta Vilit és futottak Foltos után. Egy idő után már a tócsákat sem kerülgették, csak futottak a macskaköves úton mindenről megfeledkezve. Megfeledkeztek a csurom vizes ruhájukról, megfeledkeztek a hűvös tengeri szélről, megfeledkeztek a hajóról, ahol várnak rájuk. Semmi más nem létezett csak a játék Kolumbusszal, s ez szinte repítette őket előre. S egyszer csak ott álltak a hajójuk előtt, s apa aggódó és szemrehányó tekintettel nézett rájuk.

- Mi a csudát csináltatok eddig?

- Játszottunk – felelte Emse gondolatban, de nem merte hangosan kimondani, inkább azt felelte – Nagyon szép volt fentről a kilátás, és Vili és Foltos olyan jól játszottak, hogy nem vettük észre a vihar közeledtét.

- Legalább neked lehetne több eszed! Nem vagy már gyerek, mégis úgy viselkedsz.

- Ne haragudj, ezt majd este megbeszéljük. Vili teljesen átfázott. Minél hamarabb száraz ruhát kell ráadnom – s véget vetve a további beszélhetésnek, a kabinba siettek.

Amilyen jól telt a délután, olyan komor volt az este. Vili hiába kapott forró fürdőt nagyon átfázott. A közösen elköltött vacsora, ami alatt Tanti folyamatosan rosszindulatú megjegyzéseket tett, Vilit teljesen legyengítette. Olyan jó lett volna gondolatban még egyszer átélni a közös élményeket. Annyira szeretett volna mindent elmesélni, a varázserdőt, a bújócskát a romoknál, és a zivatart. Azt, hogy igazi kalandjuk volt Anyával és Foltossal, és nem csak álmodoztak róla, hogy elmennek egy igazi várhoz. Nem értette a felnőtteket. Miért

viselkednek így, hiszen végül semmi bajuk nem lett. Szeretett volna még felmenni a fedélzetre Foltoshoz, de nem engedték. Kabinjába ment és hamarosan elaludt.

Kolumbusz miután megszárítkozott, visszament a fedélzetre. Amilyen gyorsan jött a felhőszakadás olyan gyorsan el is múlt. Kitisztult az ég, hajójuk már fel is szedte a horgonyt és folytatta útját a Földközi tengeren. Kolumbusz jól érezte magát a fedélzeten. Összegömbölyödött egy szélvédett helyen és álomba merült. Éjfél körül ébredt fel és látta, hogy valaki ott ül az ő kedvenc helyén. Emse volt az, de ilyennek még nem látta. Egész lénye nyugtalanságot árasztott. Teljesen ki volt merülve. Zaklatott volt. Ezen nincs mit csodálkoznunk. Ő is ugyanúgy átfázott mint Vili, de nem volt senki, aki őt ágyba parancsolta volna, aki forró teát vitt volna neki az ágyba és aki fogta volna a kezét, amíg el nem alszik. Villel ne legyünk igazságtalanok, ő mindezt megtette volna, de Emsével sem mindig könnyű, bár őt is meg lehet érteni. Emse egész vacsora alatt a szemrehányó megjegyzéseket hallgatta a felelőtlen viselkedése miatt. Ezen még könnyedén túl tette volna magát, de ezután jött az éjszaka. Már végre ő is lepihent volna, amikor Tanti csengője megszólalt. Újból a rémálmok. Tantit egyre gyakrabban gyötörték rémálmok. Ilyenkor valakinek ott kellett lennie mellette, beszélni hozzá, hogy lenyugodjon és megvárni, míg elalszik. Most Emse volt a soros. Emse legszívesebben odabújt volna férjéhez és megkérte volna, hogy menjen helyette ő most Tantihoz. Milyen jó lenne a meleg ágyikóban aludni, ahelyett, hogy Tanti rémálmaival küzdjön. De még mindig érezte Vil neheztelését és ez megakadályozta abban, hogy segítséget kérjen tőle. A büszkesége nem engedte. Összeszedte a maradék erejét és átment Tantihoz. Amikor visszatért, férje már aludt. Lefekvés előtt - gondolta - még rápillant Vilire. Vili nyugtalanul forgolódott az ágyában. A teste forró volt. Emse úgy érezte, hogy minden bajnak ő az oka. Azonnal tennie kellett valamit. Vilit elgyengítette a láz. Emse hideg vizes ruhákba bugyolálta Vili testét. A borogatás lejjebb vitte a lázat, de Emse túl nyugtalan volt ahhoz, hogy lefeküdjön aludni. Különben is addig nem feküdhetett le, amíg Vili láza teljesen le nem ment. Felment hát a fedélzetre. Egyszer csak érezni kezdte, hogy sincs egyedül. Egy szőrős meleg gombolyag bújt oda a lábához.

- Foltos, hát te mindenhol ott vagy? – kérdezte a macskát és megsimogatta.

Foltos, ha valakit igazán kedvelt nagyon tudott hízelegni. Elárulhatjuk, hogy Emsét nagyon megszerette. Most is addig dörgölőzött hozzá, addig bökdöste a fejével Emse karját, hogy nem lehetett nem megsimogatni őt. És hopp, egy ugrással Emse ölébe termett és ott kényelembe helyezte magát, de Emse ezt a közeledést félreértette.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan? Végighallgattam Tanti rémálmait, borogattam Vilit és most ide telepszel az ölembe, hogy téged is kényeztesselek? – nem túl durván, de azért lelökte Foltost az öléből. - Menj innen!

Erre a mozdulatra mindenki eltávolodott volna Emsétől. Hiszen nem akarta, hogy vele legyenek. Egyedül akart maradni problémáival. Kolumbusz is abbahagyta a dorombolást és egy kicsit távolabb helyezkedett el tőle, de azért nem hagyta el. Mint tudjuk Kolumbusz különleges macska volt. Érezte, hogy Emse vágyik valamire. Valami megfoghatatlanra. Nagyon-nagy szüksége lenne most rá. Mégsem tudja elfogadni. A lelkében ott kavarogtak

még az este eseményei. Olyan jó volt a délután. Miért kellett így zárulnia az estének? Mintha csak büntetést kapna azért mert merészelt egy kicsit élni, egy kicsit boldognak lenni…

Kolumbusz érezte Emse lelkében kavargó érzelmeket. Emse kimerült. Úgy érezte a világ összeesküdött ellene. Mindenki neheztelt rá. Kolumbusz tudta, hogy nem mehet bele ebbe az érzésbe. Ő nem haragudhat meg Emsére azért, mert az előbb az ellökte magától. Ez megerősítené őt abban, hogy őtőle mindenki elfordul, amikor neki lenne szüksége segítségre. Emsének most segíteni kell, nem haragudni rá. De hogyan? Emséből olyan negatív érzelmek áramlottak, hogy nem volt könnyű elviselni. Legegyszerűbb lett volna elmenni a közeléből, s ha majd újra vidám lesz, akkor visszajönni és élvezni szeretetének melegét. A legtöbben ezt tették volna, de nem Kolumbusz. Ő csak annyira távolodott el Emsétől, hogy ne vegye át a rossz hangulatát. Érezte barátja szenvedését és szeretett volna segíteni neki.

- Kérlek iránytű segíts! – ez volt az egyetlen dolog, ami most Kolumbusznak eszébe jutott.

Kolumbusz érezte, hogy lenyugszik, s neheztelésnek nyoma sem volt már benne. Csak az adott pillanat létezett, semmi más. Ugyanolyan szeretettel tudott gondolni rá, mint korábban. S akkor az a láthatatlan valami, amire Emsének oly nagy szüksége volt abban a pillanatban elkezdett feléje áramlani…

Emse néhány perc múlva felállt. Ránézett Kolumbuszra. Nem szólt semmit, de a pillantásában mintha az lett volna, hogy köszönöm. Lement a kabinba, Viliről levette a hideg vizes borogatást. Úgy tűnt, hogy lement a láza. Ő is lefeküdt aludni néhány órára. Kolumbusz egyedül maradt a fedélzeten, de nem bánta. Szeretett egyedül maradni gondolataival. Csak ült a fedélzeten és eltöprengett azon, hogy mennyire más valakiket messziről látni, és mennyire más a mindennapok közelsége. Távolról Emse a legtökéletesebb családban élt, amit eddig látott (az igazat megvallva Kolumbusznak nem volt olyan sok tapasztalata), és ő volt az egyik legvarázslatosabb személyiség, akivel eddig találkozott az emberek világából. De mégis, a mindennapok problémáival neki is meg kellett küzdenie. Hiába erős, néha neki is szüksége van segítségre, hogy tovább tudjon lépni. Kolumbusz elálmosodott saját filozofálgatásától, kinyújtóztatta tagjait, összegömbölyödött és újra nyugodt, mély álomba merült…

EGY ÚJABB NAP MEGPRÓBÁLTATÁSAI

A felkelő nap első sugarai megcsiklandozták Kolumbuszt. Még lustálkodott volna a reggeli nap melegében, amikor meghallotta Vili csilingelő hangját.

- Anya, ugye ma is elmegyünk kirándulni? És ugye Kolumbusz is velünk jön? És ugye Apa is velünk fog ma jönni?

Emse még olyan szívesen aludt volna egy kicsit. A szemét alig bírta nyitva tartani. De mit tehetett volna, amikor a hajnali napsugárral együtt kisfia is megérkezett a szobájukba és zsupsz betelepedett az ágyukba és elkezdett beszélni. Tudta, hogy nem marad addig nyugton, amíg ő fel nem kel. Így inkább felmentek a fedélzetre. A többiek közben az igazak álmát aludták kabinjukban. Emse szíve mélyén hálás volt azért, hogy Vili már jobban volt. Majd csak kihúzza ezt a napot valahogy pár órai alvással is. Arra számított, hogy a délutánjuk ma is

remek lesz. Amikor elindultak erre az utazásra belepillantott az útitervbe. Mintha a sok-sok városnézés után ma egy sziklákkal körbe vett lagúna szerepelt volna. Gyorsan elővette azt a térképet, amit az indulás előtt a hajóskapitánytól kapott, s amin be volt jelölve az útvonal. Jól emlékezett rá. Délután egy lagúna vár rájuk. Vili és Emse újból elemében volt. Együtt tervezgettek, együtt álmodoztak. Nehéz volna megmondani, hogy melyikük fantáziája volt a színesebb. Képzeletük messzi-messzi világokba repítette őket. Kolumbusz csak sütkérezett tovább, élvezve a két bohó ember szertelen jó kedvét, amely mint egy lágy fuvallat újból álomba ringatta őt…

Egyszer csak nyugtalanságra eszmélt, az addig töretlen jókedvet hirtelen beárnyékolta valami. Érezte a családon belüli feszültséget. Már megint az iránytű. Úgy szeretett volna most egy kicsit közönséges macska lenni. Békésen sütkérezhetne a napon, mindenki kedves, barátságos. Mi a csudának kell éreznie a felszín mögötti, rejtett érzelmeket? Olyan könnyű lenne most anélkül.

Szinte mindenki a fedélzeten volt. Lompos is ott sétált büszkén, előkelően.

- Képes idejönni és barátságosan körbeszaglászni, miközben érzem, hogy legszívesebben belelökne a tengerbe – gondolta magában Kolumbusz.

Olyan könnyű lenne utálni őt. Utálhatná azért, mert ő szebb és előkelő a származása, de Kolumbuszt ez nem érdekelte. Nem volt elégedetlen önmagával. Viszont nagy volt a kísértés, hogy azért utálja, mert a másik utálja őt. Oly könnyű tükörképnek lenni. Ha a másik szeret, mi is szeretjük őt, mert szeretjük, ha szeretnek. Ha a másik utál, mi is utáljuk, mert nem akarunk bántást semmilyen formában sem. Különben is, hogy veszi más a bátorságot ahhoz, hogy minket ne szeressen? Olyan jó lenne letenni egy kicsit az iránytűt, de nem lehetett. Olyan könnyű lenne elmenni innen, de nem akart. Az iránytű sodort bele ebbe a szituációba, tehát segítenie is kell rajtam – gondolta magában Kolumbusz.

Kolumbusz igyekezett nem átvenni a feléje áramló negatív érzéseket. Nem volt könnyű, mivel az iránytű folyamatosan közvetítette számára Lompos érzelmeit. - Miért kell nekem értenem azt, hogy a másik miért utál? Tudom, hogy igazából nem velem van a baja, egyszerűen irigyli tőlem azokat a csodás pillanatokat, melyeket Vilivel és Emsével élek meg. Ő is szeretné ugyanazt átélni. Szeretne egy kicsit a helyemben lenni. Szeretne e két csodálatos lény szeretetében fürdeni. Hogy lehetne megmagyarázni neki, hogy minden csak tőle függ? Neki is csodás élményekben lehet része velük, hiszen ha valaki képes szeretni, a szeretetét korlátlanul meg tudja osztani azokkal, akik erre nyitottak. Azért mert engem szeretnek, nem fogják őt kevésbé szeretni. Az, hogy milyen kapcsolatot alakít ki velük, az csak rajta múlik. Nem velem kellene törődnie, nem azt kellene méregetnie, hogy melyikünk mennyit kap tőlük, hanem élvezni a velük való együttlétet.

Amikor gondolataiból felpillantott, Lompost Vili ölében látta, aki boldogan ölelte őt át. Ekkor hirtelen megértette, hogy nem olyan egyszerű ez a dolog. Még neki sem. De akkor sem fogja hagyni magát. Nem engedni, hogy a féltékenység beleköltözzön a szívébe. Ha igazán szereti Vilit, akkor örülnie kell az ő örömének, még ha azt mással éli is meg. Ettől a gondolattól kissé megnyugodott és keresett magának egy árnyékos helyet. Már éppen elbóbiskolt volna amikor… (Kedves olvasó, ne ítéld el Kolumbuszt, minden macska általános jellemzője, hogy

nagyon szeretnek lustálkodni, és szundikálni akár nappal van, akár éjszaka. Ha nincs fontos dolguk és már elfáradtak a játékban, akkor szunyókálnak egy kicsit.) Szóval, éppen elbóbiskolt volna, amikor a farának ütődött egy kavics.

– Ez meg mi volt? – nyitotta ki a szemét Kolumbusz.

Nyújtózott egyet, körbeforgott, ha kutya lett volna, akkor körbekergette volna néhányszor a farkát, de egy értelmes macska ilyet nem tesz, ez csak a buta kutyák szórakozása. Tehát csak egyszer forgott körbe, majd pedig újból kényelmesen elhelyezkedett. Ekkor egy újabb kavics találta el, most pedig a háta közepén.

- Az az érzésem, hogy valaki szórakozik velem – gondolta Kolumbusz. – De ki lehet az?

Mindenki a hajó túlsó végében volt, csak Tanti szunyókált a karosszékében az árnyékban, nem messze tőle.

- Ha ő szunyókálhat, akkor én is – gondolta Kolumbusz és ezzel visszafeküdt a helyére, de csak félig hunyta le a szemét.

Tanti óvatosan kilesett a félig felnyitott szemhéja mögül. Látta, hogy a macska újból nyugodtan fekszik. Ekkor meglendítette a botját és egy kővel megcélozta alvó célpontját. Mintha csak golfozna. Kolumbusz reflexei villámgyorsak voltak. Kivédte a támadást és visszaütötte mancsával a követ. Az öreg meglepődött. Rögtön úgy tett, mintha aludna. Kolumbuszban felébredt a játékszenvedély. Ő is úgy tett, mintha visszafeküdne, de várta a következő támadást. Nem kellett sokáig várakoznia. Az öreg botja lendült, repült a kő, de Kolumbusz könnyedén átugrotta. Kihívóan nézett az öreg felé: - Na lássuk, ki tudom-e védeni a következő ütést is? Tanti egy kis időre elfeledkezett magáról, és önkéntelenül elkezdett Kolumbusszal játszani, de nem tartott sokáig. Ez a kis játék, viszont felkeltette Kolumbusz kíváncsiságát. Óvatosan elkezdte körbejárni Tanti tolószékét, arra nagyon ügyelve, hogy olyan távolságban legyen tőle, hogy a botjával ne érhesse el őt. Tudta, hogy figyeli őt az öreg, bár rezzenéstelen arccal ült. Néhányszor körbejárta a székét. Semmi különös nincs rajta – állapította meg Kolumbusz - csak egy öregember, aki még nem tudta elfogadni, hogy megöregedett és hogy közeledik élete vége felé. Minden eszközzel tiltakozik ellene. Ezzel nem lenne semmi gond, de rettentő sok félelem él benne. S ezt a félelmet a körülötte levők továbberősítik. Az emberek miért nem tekintik természetes dolognak a halált? Még beszélni sem mernek róla.

- Én olyan szeretnék lenni, mint Király – gondolta Kolumbusz. – Fenséges volt élete utolsó pillanatában is. Megtette életében mindazt, ami rendeltetett neki. Átadta az iránytűt és nyugodt lélekkel átsétált az örök vadászmezőkre.

Kolumbusz megcélozta az öreg cipőjét egy kővel. Kivédte, sőt a visszapattanó kő Kolumbuszt találta el. Az öreg arcán átsuhant egy elégedett mosoly. Újra kezdték a játékot, de most Kolumbusz támadott. Az öreg szinte minden ütést kivédett. Elégedetten hunyta le a szemét, és most tényleg elszundikált egy kicsit.

Kolumbusznak jól esett ez a kis játék. Ő sok hasonlóságot fedezett fel Tanti és Vili viselkedése között. Vilire még, Tantira már vigyázni kell. De amíg Vilit tanítgatják, magyaráznak neki, türelmesek hozzá, addig Tantira idegesek. Nehezen tudják elfogadni, hogy napról-napra egyre többet veszít képességeiből. Tantinak is nehéz szembenéznie azzal,

hogy már a töredékét sem képes megcsinálni azoknak a dolgoknak, amiket hajdanán könnyedén elvégzett. Eljárt az idő felette, ugyanúgy ahogy eljár az idő minden felett. Kinek hosszabb, kinek rövidebb idő adatik, de az elmúlással egyszer mindenkinek szembe kell néznie. Az elmúlás ugyanakkor az új kezdetét is jelenti, amely egyáltalán nem szomorú dolog.

Kolumbusz új kalandokra vágyott. Mikor köt már ki a hajó? Ugyanezt a kérdést tette fel nem messze tőle Emse is.

- Mikor köt már ki a hajó?

- Két nap múlva – válaszolta a kapitány.

- Én ezt nem értem. A hivatalos útleírás szerint, ma délután egy gyönyörű lagúnában horgonyozna le a hajó.

- Eredetileg ez így is volt, de tegnap délután, amikor önök távol voltak, a kedves apósa megváltoztatta a tervet. Megállás nélkül megyünk Barcelonába – felelte a kapitány.

Emse elsápadt. Úgy érezte hátba támadták. Nem tudott később visszaemlékezni, hogy hogyan telt el az ebéd, és hogyan telt el a délután. Olyan volt, mint egy holdkóros. Csak tette rutinszerűen a dolgait, hiányzott belőle minden lelkesedés, minden élet. Már csak arra tudott gondolni, hogy legyen vége ennek a napnak. Végre hagy feküdjön le az ágyába és hagy aludja ki magát. Lassan ez is elérkezett. Mindent elrendezett, s végre bevackolhatta magát az ágyába. Igaz a lelke mélyén még minden ott fortyogott, a tegnapi megaláztatások sora, a mai hátbatámadás, de nem akart most ezekkel foglalkozni, csak pihenni akart. S ekkor megszólalt Tanti csengője. Most nem ő a soros, de Vil két perc múlva visszajött Tanti szobájából:

- Drágám, Tanti veled szeretne beszélni. Bemennél hozzá?

Emse kelletlenül, de azért összeszedte magát és átment.

- Igen Tanti, mit szeretne?

- Kedves lányom, szeretném megkérdezni tőled, hogy milyen víz ez az éjjeliszekrényemen?

- Amivel be szokta venni az esti gyógyszerét.

- Lennél olyan kedves és felolvasnád nekem a címkéjét?

- Theodora Kékkúti szénsavmentes ásványvíz – olvasta Emse fáradtan a címkén levő szöveget.

- Látod, ez itt a bökkenő. Már ezerszer elmondtam, hogy ezt az ásványvizet nem szeretem. Légy szíves hozzál másikat! És szeretném, ha nagyobb gondot fordítanál a családod ellátására. Mert nem én vagyok érdekes. Velem már nem kell törődni. Én már csak elvegetálok valahogy ilyen ellátás mellett is. De a fiammal és az unokámmal mi lesz ilyen anya mellett?

Emse nagyot nyelt. Ha éppen jó hangulatban lett volna, akkor egyszerűen azt válaszolta volna, hogy – Ejnye, az a buta szakács megint összekevert mindent. Mindjárt hozom a másik vizet – s kivitte volna a problémás vizet, kiöntötte volna a mosdóba és hozott volna helyette sima csapvizet, miután letépte a címkét az eredeti üvegről. Tanti többi mondatával pedig nem törődött volna. De most nem volt jó hangulatban. Kimerült volt és csalódott. Az esze tudta, hogy semmi komoly baj nem történt ma. Csupán nem kötöttek ki azon a helyen, ahol szeretett volna, egyébként egy csodálatos utazáson vett részt. Viszont a lelke sérelme mindent felül írt.

Egy apró tüske, ami észrevétlenül belénk hatol, s csak akkor ébredünk rá, amikor már elgennyesedett.

Emse fülében ott csengett Tanti utolsó mondata: „Mi lesz a fiammal és az unokámmal ilyen anya mellett?”

Emsének ez már túl sok volt. Nem bírta tovább.

- Miért maga talán jobb nagyapa volt? Unokájának egy születésnapjára sem jött el annak nyolcéves koráig! – fakadt ki Emse.

- Nem gondolom, hogy ezt neked kellene megítélned! Én a családom megélhetését biztosítottam, nem úgy mint te.

Tanti megint eljutott az örökzöld vitatémájához. Szerinte egy nőnek az a dolga, hogy otthon maradjon és a családot szolgálja ki. Egy kivételt tudott elképzelni, ha a nő sok pénzt keres és a család megélhetéséért kell dolgoznia. Szerencsére Vil nem osztotta ezt a nézetet, különben Emse nem bírt volna mellette élni. Emse nem keresett sok pénzt, de imádta a munkáját. Néha előfordult, hogy egy-két dologról elfeledkezett otthon. (Csak titokban merem elárulni, hogy ”hol a zoknim párja”, egy tipikus kérdés volt náluk.)

Ekkor Emse vállát átölelte valaki hátulról.

- Gyere pihenj le! Ne menj bele egy veszekedésbe! Tudod, hogy nincs értelme.

Emse számára Vil most a megváltást jelentette. Nem törődött tovább már a sértésekkel. Engedte, hogy Vil átvezesse a kabinjukba, s a biztonságot adó karjaiba elaludt. Vil úgy érezte, hogy jobban kell Emsére vigyáznia. Amikor minden elcsendesedett, a kabinból kisurrant egy árny. Egy macska árnyék, amely megszólalásig hasonlított Kolumbuszra. Hogy került ő oda? Hát úgy érezte, hogy Emsének segítségre van szüksége, de ezt a segítséget nem tőle kell megkapnia. Emsének nem egy macskával kell üldögélnie a hajófedélzeten, hanem az ő igazi párjával, s egy kicsit besegített a maga módján.

BÚCSÚ A HAJÓTÓL

Másnap gyönyörű reggelre ébredtek. Vili hagyta szüleit aludni, mert Kolumbusz felcsalta a fedélzetre játszani. Emse végre kialudhatta magát, s ágyba kapta aznap a kávéját is. A reggeli után meglepetés következett. Kikötöttek egy csendes öbölben, ahol a család kedvére búvárkodhatott. Olyan volt az egész, mint egy álom. Mi történt? Néha olyan kevés is elég a boldogsághoz, de olyan nehezen tudunk változtatni. Kolumbusz egy kicsit besegített. Hogy hogyan? Ez maradjon az ő titka. Az a két nap Barcelonáig, ami olyan hosszúnak tűnt először, szinte elrepült. A végén már Lompos sem fújt annyira Kolumbuszra.

A hajó Barcelona kikötőjében horgonyzott. Kolumbusz a hajó fedélzetéről nézte a fényeket. Elégedett volt. Igaz az elmúlt két napban nem sokat foglalkoztak vele, de látta a család boldogságát és ez elég volt számára. Hajnalodott már, amikor észrevette a feje felett keringő sirályokat.

- Kolumbusz! Kolumbusz! Gaudi kutyájának segítségre van szüksége! – rikoltották a sirályok és leszálltak a fedélzetre Kolumbusz mellé.

- Miben tudnék én segíteni? Ki a Gaudi kutyája és hol van?

- Mi csak azt tudjuk, hogy segítségre van szüksége. Nagy szüksége van az iránytű hordozójára. Sietned kell. Nem késlekedhetsz sokat.

- Rendben van, de hol találom meg őt?

- Nem tudjuk pontosan, de a közelbe kell lennie. Keresd meg a Tudós Galambot! Ő tud legtöbbet Barcelonáról. A múzeum lépcsőjén találod meg.

- Rendben. Indulni fogok, csak elköszönök a családtól, akikkel utaztam.

A búcsúzás mindig egy kicsit szomorú s néha fájdalmas is. Kolumbuszra már nem volt nagy szükség ezen a hajón, s ezt ő is jól tudta. Tanti egyre jobban el tudta már fogadni, hogy közeledik élete vége felé. Már nem volt annyira követelőző, sem annyira rosszindulatú. Sokszor csak csendben szemlélte az órákat, a perceket, melyek még megadattak neki. Emsét megerősítette az a láthatatlan barátság, amely közte és Kolumbusz között kialakult. Nem sok időt töltöttek együtt, mégis sok közös élményt szereztek és sokat tanultak egymástól. Vilivel egy varázslatos világot tudtak kialakítani, s talán sikerül másokat is majd bevonni ebbe a csodába. Hiszen oly kevesen képesek arra, hogy boldogságot varázsoljanak maguk köré. Vil ráébredt arra, hogy milyen kincs van a birtokában, amelyre jobban kell vigyáznia. Lompos visszanyerte régi erejét, nem kell őt sem félteni. S végül itt van Vili. Őt a legnehezebb itt hagyni. Nem akart csalódást okozni, de most mennie kellett. Szerencsére itt lesz mellette Emse, aki megérti őt és segíteni fog neki.

Kolumbusz ült a fedélzeten kedvenc helyén és gyönyörködött a napfelkeltében. Puha lépteket hallott a háta mögül. Emse telepedett le mellé.

- Hallottam a sirályokat. Ugye nem bajt jeleznek?

- Gaudi kutyája van bajban, de itt nincs baj – válaszolta csendesen Kolumbusz.

Emse megérezte Kolumbusz nyávogásában a készülődést és a nyugtalanságot.

- Menned kell?

- Igen. Segítenem kell. Várnak. Kérlek búcsúzz el a nevemben a többiektől! Vilinek meg…

- Vilinek nagyon fog fájni, hogy elmész, de majd megbékél. Szívesen itt tartanálak magam is, de akkor nem lehetnél az a különleges macska, ami most vagy. Neked menned kell. Járj szerencsével, és bármikor visszaszállhatsz a hajónkra!

Kolumbusz odadörgölőzött Emse lábához, fejét odafúrta Emse ölébe, majd érdes nyelvével gyengéden megnyalogatta Emse kezét.

- Minden jót kiscicám! – mondta gyengéden Emse. – Mindig emlékezni fogok rád, de most menj, ha indulnod kell!

Kolumbusz egy pillanatig elbizonytalanodott. Olyan jó lenne Emsével maradni, de a sors nem ezt az utat szánta neki. Követnie kell az iránytűt, s már szaladt is át a hajópallón. Egy jó darabig nem mert visszapillantani, nehogy meggondolja magát.

A TUDÓS GALAMBNÁL

Kolumbusz egyedül volt egy nagyváros forgatagában. Meghúzódott egy szűk sikátorban, hogy átgondolja merre tovább. Emsére gondolt és Vilire. Emse már biztosan megmondta Vilinek, hogy ő elment. Mit csinálhatnak most? Fogja-e őket még valaha látni? Vajon visszavezeti-e hozzájuk az iránytű? Szívét melegség járta át, ahogy rájuk gondolt. Kétségei lassan kezdtek szerte foszlani. Az a láthatatlan szál, amely kialakult közöttük, az nem szűnik meg és elkíséri őt további útjain…

Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az égen, úgy vált egyre élénkebbé a kikötő. A halászhajók megérkeztek a hajnali fogással és hangos kiáltások közepette pakolták ki az árut. A kereskedők is már ott méregették a friss halakat. A környék egyre élénkebbé vált. Jövés-menés, sürgés-forgás mindenütt. Kolumbusz nem maradhatott tovább, indulnia kellett.

Hamar megtalálta a Tudós Galamb tartózkodási helyét. Nem volt nehéz, hiszen a volt királyi palotát, amely otthont adott a múzeumnak, mindenki ismerte. A palota egy domb tetején állt. Három oldalról csodálatos kertek vették körül, így macskánk könnyedén meg tudta közelíteni. Kolumbusz számára Barcelona a meglepetések városa volt. Még nem említettük, de Kolumbusz egy nyaraló övezet csendes részén született és addig a pillanatig, amíg fel nem szállt arra a bizonyos hajóra, melyen Bozont bújtatta el őt, nem járt máshol csak a tengerparti sétányon és a házuk közvetlen környékén. Kicsit megrettent, amikor hajójuk kikötött Barcelonában és annyi vitorlást, motorcsónakot, tengerjáró hajót látott, mint életében még soha. A reggel a kikötő nyüzsgését hozta magával, de a város még lomha mozdulatlanságban volt. A régi kikötőnegyed szűk sikátorait elhagyva olyan méretű építmények magasodtak feje felé és olyan széles utakon kellett átkelnie, melyeket annak előtte még elképzelni sem tudott volna.

Folyamatosan változott az utca képe, s egyszer csak egy kertben találta magát. A fák, a növények, mint régi jó barátai köszöntötték s nyújtottak menedéket számára. Itt végre megpihenhetett. Nem kellett tartania sem a száguldó autóktól, sem az emberek rosszindulatától. Nagy utat tett meg míg eljutott a parkba, s az út kimerítette. Tudta, hogy pihenésre lenne szüksége, de a lelke nyugtalan volt. - Jó úton halad? Jó ötlet volt elhagyni a biztonságos hajót egy olyan küldetés kedvéért, amihez neki eddig semmi köze nincs? Miért neki kell segítenie másoknak? – tette fel újra és újra önmagának ezeket a kérdéseket. – Milyen könnyű lenne, ha mindig lenne valaki mellette, aki megerősítené, hogy igen, jó úton halad. Aki segítene neki, amikor elbizonytalanodik. Aki bátorítaná őt, amikor elcsügged. De nincs senki. Egyedül van. Nincs senki, csak az iránytű. Az iránytű viszont vele van. Nincs más választása, hallgatnia kell az iránytűre. Meg kell bíznia benne.

Amint kételyei szertefoszlottak és kezdett megnyugodni, az ereje újból visszatért. Tovább kellett mennie. Meg kellett tudnia, hogy hol van pontosan. Érezte, hogy nem lehet messze. Hiába járatta körbe a szemét, sehol nem látott egyetlenegy macskát sem, akitől tanácsot kérhetett volna. A kertből hiányoztak a macskák, de mindenhol ott voltak a madarak. Csak ők segíthettek most. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy madarakkal barátkozzon. Már azzal is kitűnt macskatársai közül, hogy Éhenkórásszal beszélgetett. Ha valaki egyszer azt mondta volna neki, hogy egy olyan kutya segítségére fog valamikor sietni, akit még annak előtte soha sem látott és ehhez a madarak segítségét fogja kérni, biztosan kinevette volna. De most nem volt más választása. Az útja erre vezette. Most nem a különbséget kellett néznie, hanem a hasonlóságot. Az iránytű adta különleges képességével érezte a madarak lelkét, gondolatát. Az egyszerű, gondtalan percek elvarázsolták. Aztán egy váratlan reccsenés és a madarak máris tovarebbentek, de a félelmük csak a félelem pillanatáig tartott, nem kísérte

őket tovább. A veszély elmúltával visszatértek és tették a dolgukat, amely az évezredek során beléjük rögződött. Kolumbusz nem volt egyedül, hiszen a természet számtalan élőlénye ott nyüzsgött körülötte szinte láthatatlanul. Hogyan teremthetne kapcsolatot a madarakkal, hiszen a macskák a madarak ősi ellenségei? Hogyan ébreszthetne bizalmat maga iránt? A kertben egy kis patak csörgedezett. Kolumbusz egyszerűen csak leült a patak partjára és várt. Ott ült mozdulatlanul. Azt gondolhatnánk, hogy nem csinált semmit, pedig sokkal több minden történt, mint amit el tudunk képzelni. Érezte a patak csobogását, a bokrok minden rezdülését, szinte a lelkében táncoltak a fák lombjai között átszűrődő fénysugarak. Eggyé vált környezetével. Lelke lecsendesedett és ez a nyugalom elkezdett sugározni belőle. A madarak mit sem törődve vele, mentek le a patakhoz inni és fürödni. Ki segíthetne neki? A verebek nem foglalkoztak vele, de tudta, ha csak egy kicsit is elnyávintja magát rögtön tovarebbennek. Egyszer csak egy élénk szemű feketerigó szállt le a patakhoz. Kolumbusz érezte, hogy ő az, aki segíthet neki. Teste mozdulatlan maradt, de a gondolatai, vágyai elindultak a kismadár irányába. A feketerigó mintha megérezte volna, kíváncsian tekintett körül és szeme megakadt Kolumbuszon.

– Hiszen ez egy macska! – gondolta riadtan a kismadár, de Kolumbuszból annyi béke és jó szándék sugárzott, hogy mégsem repült el.

– Ki vagy te? Még sohasem láttalak a kertben. – kérdezte és kíváncsian közelebb ugrált a macskához.

- Kolumbusz vagyok. Ma hajnalban érkeztem egy hajón messzi földről. A Tudós Galambbal kell beszélnem. Nem tudod, hogy merre találom?

- Jó helyen jársz, csupán néhány méter választ el tőle.

- Elvezetnél hozzá?

- Azt hiszem ez most nem fog menni.

- Miért? Hiszen mindjárt alkonyodik. Ez a legalkalmasabb időpont.

- Látszik, hogy nem idevalósi vagy. Barcelonában ilyenkor kezdődik az élet. Igaz, hogy a mi kertünkben az estével együtt a nyugalom is megérkezik, de a Palota lépcsőit az est leszálltával ellepik a turisták. Mindenki a csodálatos színekben pompázó zenélő szökőkútra kíváncsi.

- A Tudós Galamb mit csinál, hol van ilyenkor?

- Ugyanazt teszi, mint a többi galamb. Felszedegeti a turisták elpotyogtatott morzsáit, és miután jóllakott nyugovóra tér a fa tetején. Ilyenkor nem lehet zavarni őt. Meg sem találnánk a tömegben. De hajnalban minden csendes. Csak ő ül egyedül a lépcsőn és a hajnal áldott óráit a tudomány gyönyörűségének szenteli. Amint meglátod, rögtön tudni fogod, hogy ő az. Ne haragudj, nekem most mennem kell. A kertből a nyugati kapun menjél ki. Onnét már látni fogod a Palotát, nem tudod eltéveszteni – s ezzel a kis feketerigó elrepült.

Kolumbusz szerette volna megköszönni a segítségét, de tudta, hogy a kismadár már így is sok kockázatot vállalt, nem maradhatott tovább. Kolumbusznak sem volt tovább maradása, kalandvágya újból előre hajtotta. Kíváncsi lett a zenélő szökőkútra. Kinyújtóztatta hát elgémberedett tagjait, és nekiiramodott a kövekkel kirakott kanyargós ösvénynek. Útját kaktuszok és pálmafák szegélyezték, s időnként bódító virágillat felhőn kelt át. A kert a madarak napbúcsúztató énekétől volt hangos. Mire Kolumbusz elérte a nyugati kaput a kert sejtelmes félhomályba burkolózott.

Elhagyta a kertet, de a fák, bokrok biztonságot adó menedéke továbbra is elkísérte. Illatozó leander bokrok és óriási pálmafák magasodtak felette. Az egyik pálmafánál olyan erős késztetést érzett, hogy fel kellett rá másznia. Egy elpuhult szobacicának ez talán okozott volna némi nehézséget, de a mi macskánk karmait belemélyesztette a pálmafa rücskös, egyenes

törzsébe s pillanatok alatt a fa tetején termett. Igaza volt a feketerigónak. A pálmafa tetejéről már látta a királyi palota ég felé magasodó tornyait.

A tornyokat ezernyi kisebb tornyocska díszítette. Eszébe jutott Emse és Vili. Ők játszottak a tengerparton azzal, hogy a homokvárukra egyre több és több tornyot csurgattak vizes homokból, míg az egész egy ég felé törő felfoghatatlan torony- labirintus nem lett. Hirtelen szeretett volna velük lenni. Megosztani velük mindazt az élményt, amit ő most átélt. Szíve elszomorodott. Az esze viszont tudta, hogy ennek nincs értelme. Nincs értelme utánuk vágyakozni. Szíve legmélyén érezte, hogy nem vált el tőlük örökké és az útjuk még találkozik. Talán ha… Nem, nem akart tervezgetni. Nem szabad. Neki most a küldetésére kell koncentrálnia. Macska ügyességgel leszaladt az egyenes fatörzsön és elindult a Palota irányába. Már nem követte az emberek számára kialakított sétányt. Tudta az irányt. A bokrok alatt átbújva pillanatok alatt a Palota oldalában volt. Még soha nem érezte magát ennyire parányinak. Szinte ránehezedtek a fehér kőkockák, s a csipkés tornyok elérhetetlen messzeségben magasodtak fölötte. Nemrég még a magasból csodálta a tornyokat és ez elég erőt adott számára, hogy elinduljon a végtelennek tűnő fehér fal mentén. - Minden falnak véget kell egyszer érnie – gondolta magában – csak elég kitartónak kell lennem. Kolumbusz kitartásához nem fért kétség és nemsokára ott állt a Palota lépcsőjénél, de erre a látványra nem volt felkészülve. Amerre csak nézett lábakat látott. Döntenie kellett. Hátrafelé a biztonságot adó félhomály várta, a kíváncsisága viszont hajtotta előre. Már majdnem nekiszaladt a lábak erdejének, hogy áthatoljon rajtuk, amikor hirtelen megtorpant. – Kell lennie más megoldásnak is – gondolta magában. Kolumbusz megint majdnem ész nélkül beleszaladt egy veszélyes helyzetbe, csak mert úgy érezte, hogy neki mennie kell, hogy neki látnia kell valamit. Tudta, hogy nem szabad semmit sem elkapkodnia, de néha olyan nehéz. Olyan jó lenne átrohanni a túloldalra, és beleordítani az éjszakába, hogy itt vagyok! Olyan jó lenne engednie az érzéseinek, de tudta, hogy nem éri meg. Nagyon komoly sérüléseket szerezhet. Lenyugodott, körülnézett, s majdnem elnevette magát. Nem is gondolta volna, hogy ilyen egyszerű a megoldás. Néhány métert visszament a fal mentén, bevetette magát újra a bokrok közé, ott kelt át a sétányon, ahol csak lézengtek a turisták, s a másik oldalon a bokrok alatt biztonságosan visszasétált a Palota lépcső oldalában s ott felmászott egy magas fára. A felriasztott galambok nem örültek a látogatásának. Kolumbusz nem törődött most ezzel. Kényelembe helyezte magát egy ágon és átadta magát az eléje táruló látvány varázsának. A királyi palotát most szemből látta, előtte a lépcsősorral, mely mint egy színházi

lelátó megtelt emberekkel. Ezek az emberek most nem siettek, csak üldögéltek ráérősen. Vártak. Az este előre haladtával egyre többen és többen jöttek. Színes kavalkád lepte el nem csak a lépcsősort, hanem minden egyes erkélyt és teraszt is, melyek pihenőül szolgáltak a felfelé baktató turistáknak. A Palota ugyanis egy domb tetején állt, melyet három oldalról kertek vettek körül, de előröl égbe meredő oszlopok, lépcsősorok, szobrok egész sorozata díszített. Közben Barcelona felöltötte éjszakai ruháját. Kolumbusz feje fölött a csillagok, lába alatt Barcelona fényei.

Hirtelen mintha mordult volna egyet a föld. Mintha nem bírta volna már tovább elviselni mindazt a fájdalmat, melyet évezredeken keresztül elszenvedett és elnyelt magában. Most kitörni készült. Hirtelen megnyílt a föld és ezernyi magas vízsugár emelkedett a levegőbe. Szökőkutak tömege kápráztatta el a szemet.

A szökőkutak elkezdtek táncolni a felcsendülő zene dallamára. Piros, kék, zöld, sárga színekben pompáztak a vízsugarak. Amint elhalkult a zene a víz is lecsendesedett vele együtt, egy békés, bugyogó forrás érzetét keltve. Nyugalom töltött el mindent. Majd újból kirobbant a zene s újult erővel törtek a magasba a vízsugarak. A kirobbanó életerő és a vízsugarak kecses táncai váltogatták egymást. Mint egy véget nem érő örök körforgás. Kolumbuszt lenyűgözte a szökőkutak el nem fáradó játéka. Egyik ámulatból a másikba esett. Mint egy álom. S a valóság lassan álommá vált, és már Kolumbusz maga sem tudta, hogy álmodik, vagy még ébren van. A nap eseményei kimerítették és mély álomba merült fenn a fa tetején.

A hajnali napsugár gyengéden megcirógatta Kolumbusz orcáját. Itt az ideje felkelni! Kolumbusz nyújtózott egyet és lepottyant a fa tetejéről. Hirtelen minden eszébe jutott. Tegnap hajnalban kikötöttek Barcelonában, ő elhagyta a hajót, keresztülvágott a városon és itt van a Palota lépcsőnél, hogy találkozzon a Tudós Galambbal. Hangosan megkordult a gyomra. Tegnap reggel evett utoljára. Jó lenne reggeli után nézni, de eszébe jutott, hogy miért is van itt. Körbekémlelt. A Palota másik oldalán észrevett egy asztalt padokkal. A pad alatt egy halom újság és az újsághalmazon topogott egy galamb. Kolumbusz a legnagyobb óvatossággal közelebb lopódzott és figyelt. A galamb fel-alá járkált és mintha magában motyogott volna. A többi galamb vagy ennivalót keresett vagy még a fa tetején pihent. Egyértelmű volt, hogy melyik a Tudós Galamb. Összetéveszthetetlen volt. Kolumbusznak újra egy madárral kellett kapcsolatot teremteni. Tudta, hogy nem szabad ráijeszteni, mert ha megijed és elrepül akkor várnia kell rá még egy napot. Eszébe jutott hogyan sikerült kapcsolatot teremteni a feketerigóval. Tudta, hogy az a legfontosabb, hogy megnyerje a bizalmát. Leült olyan távolságba, hogy a galamb láthassa őt, de ne kelljen félnie tőle, bármikor könnyen elrepülhessen. Ült és megnyugtató gondolatokat küldött a galamb felé. Egyszer csak feltekintett rá a Galamb.

– Mit akarsz tőlem?

- Meg kell találnom Gaudi kutyáját. Segítségre van

szüksége. A Látó Sirályok mondták, hogy téged

keresselek meg, mert te mindent tudsz

Barcelonáról.

- Ez így is van.

- Tudnál segíteni?

- Ne kapkodjuk el a dolgokat fiatal barátom! Még

be sem mutatkoztál.

- Elnézést. Kolumbusznak hívnak.

- Ah! A nagy Kolumbusz Kristóf után kaptad a neved. Akkor biztos te is nagy utazó vagy. Tudod-e hogy hány évvel ezelőtt ért partot Kolumbusz a Bahama szigeteknél Santa Maria nevű hajójával?

- Hát…talán 50? - pislogott zavartan Kolumbusz.

- Kedves barátom, nem tudom, hogy a matematikai vagy a történelmi ismereteiddel van-e a probléma, de ha jól számolom Kolumbusz 1492-ben ért partot Közép-Amerika szigeteinél és mivel most 2011-et írunk, ez pontosan 519 évet jelent. De hagyjuk is a múltat. Inkább azt mondd meg, hogy mi a véleményed a Kolumbusz napról? 1913 óta Spanyolországban is hivatalosan megünnepeljük október 12-ét, azt a napot, amikor Kolumbusz először partra szállt az Újvilágban. Sajnálatos módon az amerikaiak ebben is megelőztek minket. Náluk 1892 óta nemzeti ünnep a Kolumbusz nap.

A Tudós Galamb csak beszélt és beszélt. Ontotta magából a neveket, dátumokat, eseményeket. Kolumbusz kezdte nagyon kellemetlenül érezni magát.

- Kedves barátom, a hallgatásodból ítélve műveltséged meglehetősen szerény. Bár ha alaposan belegondolok ezen nincs is mit csodálkozni. Névadód sem állhatott a szellemi teljesítmények csúcsán, csupán egy bátor kalandor volt. Négyszer tette meg a hajóutat Európa és Amerika között mindvégig abban a tudatban, hogy ő Indiában jár. Ez eléggé szegényes matematikai és földrajzi ismeretekről tesz tanúbizonyságot.

Kolumbusz fejében átfutott, hogy tulajdonképpen széttéphetné ezt a két lábon járó beképzelt enciklopédiát. Ebből a galamb is megérezhetett valamit, mert hirtelen megváltoztatta a hangnemét.

- De hát nem születhet mindenki okosnak, s a műveltség megszerzéséhez idő kell. Tessék, itt van néhány tavalyi újságcikk a Kolumbusz napról. Legalább ezt olvasd el!

Kolumbusz az újságokért nyúlt, de közben mancsával elkapta a Tudós Galamb lábát. A galamb elkezdett reszketni.

- Igazán méltányolom az előadásodat, de nincs több időm téged hallgatni. Egyetlen kérdésemre válaszolj csak: Hol találom meg Gaudi kutyáját?

- Honnan kellene azt tudnom? – felelte reszketve a galamb.

- Nem rólad állították azt, hogy te mindent tudsz?- kérdezte kissé ingerülten Kolumbusz.

- Mindent tudok Antoni Gaudiról. Ő egy építész zseni volt, de egyesek inkább őrültnek tartották. Barcelona mindenesetre sokat köszönhet az ő művészetének. De Gaudi már 85 évvel ezelőtt 1926-ban meghalt, még a főművét a Sagrada Familiát, a Szent Család templomot sem tudta befejezni. Egy villamos ütötte el Barcelonában. Nem gondolnám, hogy van élő kutyája. Ez a kutya csak egy olyan szerencsétlen névbitorló lehet, mint te.

Kolumbusz nagyra nyitotta a száját és éppen azt fontolgatta, hogy milyen lenne ez a galamb reggelire, amikor a kissé megszeppent galamb újból hangnemet váltott.

- Nem ajánlanám, hogy megegyél, mert akkor sohasem találod meg azt a kutyát. Nem véletlenül ajánlottak engem a Látó Sirályok.

- Akkor bökd már ki végre, hogy merre kell mennem.

- Gaudi nyomát kell követned, és rá fogsz akadni a megoldásra. Ha elengedsz, akkor adok egy Barcelona útikönyvet. Egy turista felejtette a lépcsőn. A legfontosabb információk benne vannak. Olvasni ugye tudsz?

Kolumbusznak kedve lett volna egy kicsit megszorongatni a galamb nyakát, de türtőztette magát. Elfogadta tőle az útikönyvet, elrakta a két újságcikket és mihamarabb távozott. Nem volt kedve tovább azt hallgatni, hogy ő milyen csekély műveltségű macska. Most már értette, hogy miért van ez a galamb mindig egyedül. Hiába van nagy tudása, kiállhatatlan természete van. Majd csak boldogul valahogy ennyi segítséggel is. Visszaindult abba a parkba, ahol a feketerigóval találkozott.

UTAZÁS A MÚLTBA

A park a madarak énekétől volt hangos, de ebben a kora reggeli órában ember még nem járt ott. A napsugár bevilágított egy kis tisztást, melyet bokrok vettek körül. Ennél remekebb helyet nem is találhatott volna Kolumbusz az olvasgatáshoz, elmélkedéshez. Kényelmesen elhelyezkedett, körülötte az újságcikkek és az útikönyv. Még mindig bántotta a Tudós Galamb viselkedése. Talán azért, mert volt egy kis igazság a Galamb szavaiban. Tényleg nem sokat tudott a világ dolgairól. De azért mégsem kellett volna ilyen lekezelően beszélnie vele. Most már mindegy. Megtudta tőle azt, amit akart, és még fel sem falja őt. Szerencsére talált egy eldobott szendvicset a szemeteskuka mellett, így az éhségét is tudta csillapítani. A galamb szavai felkeltették az érdeklődését. Ki lehetett az a Kolumbusz Kristóf, akiről őt elnevezték? Kíváncsian olvasott bele a galambtól kapott újságokba. Csak olvasott és olvasott, miközben a reggeli napsugár melengette bundáját. Szemhéja lassan elnehezedett, majd becsukódott és az olvasott történetek észrevétlenül átkúsztak az álom rejtélyes világába. Látta a spanyol királyt, Ferdinándot és a királynőt, Izabellát, akik támogatták Kolumbuszt az utazásában és akik életfogytig tartó javadalmat ígértek annak a hajósnak, aki először meglátja a hőn áhított partot. Látta a gazdagságot, látta az aranyat, a töménytelen kincseket. Látta Spanyolország felemelkedését, virágzását. Majd az álom tovarepítette őt. Ott volt az Újvilág partjainál, ahol az őslakosok még meztelenül jártak. Csontból és halfogból készült fegyverekkel vadásztak, csónakkal és kenuval közlekedtek. Pálmalevelekkel fedett kunyhókban laktak. Az indiánok (így nevezték el az ott talált őslakosokat) barátságosan közeledtek a fehérbőrű idegenekhez, szívesen csereberéltek velük… Az idilli kép egyszer csak félbeszakadt, s a pokol tárult fel Kolumbusz szemei előtt. Mindenhol vért látott. Megcsonkított, lefejezett embereket. Szenvedés töltötte be a teret, s ezt a szenvedést emberi kegyetlenség okozta. Kolumbusz nem bírta tovább. Felébredt. Hirtelen nem tudta hol van, mi történt vele. Tekintette az előtte heverő újságcikkre tévedt és továbbolvasta: „…kutyákkal tépettek szét indiánokat…Évszázadokon át folyt a gyilkolás …több mint 100 millió bennszülött pusztult el az európaiak uralma alatt…Az indiánokat nem tartották embereknek, az állatoknál is alacsonyabbra becsülték őket.”1

1 Kolumbusz ebből az újságból: The Ecologist 1999. december, 29. szám ezt a cikket olvasta: Peter Montaue: Celebrating Columbus Day (Kolumbusz napján ünnepelve)

Kolumbusz fejében minden összezavarodott. Már semmit sem értett. Kolumbusz a nagy hős, a nagy felfedező, akiről a történelemkönyvek megemlékeznek. De az álmában a gazdagságot, a kincseket szenvedés és gyötrelem kísérte. Mi lett azokkal az őslakosokkal, akik békében éltek azelőtt, hogy Kolumbusz kikötött volna ott hajójával? Kinek volt joga elvenni tőlük a földjüket, hagyományaikat, életüket? A „nagy felfedezők” hősök voltak vagy gyilkosok? Annyi, de annyi kérdés, melyre nem tudta a választ. Most nem örült, hogy Kolumbusznak hívták. Nyugtalanság vett erőt rajta. Vele is megtörténhet ez? Elindul egy úton és nem tudja, hogy hova fog vezetni. Megnyit egy kaput és nem tudhatja mi lesz a következménye. Felfedez valamit, megmutatja másoknak és nem tudhatja jót tesz-e vagy rosszat. Elmerjen-e indulni? Neki merjen-e vágni az ismeretlennek? Kolumbusz Kristófnak volt merészsége és hite hozzá. Ez viszont nem elég. Meg kell tanulnunk megkülönböztetni a jót a rossztól. Eszébe jutottak Király szavai: „A rendkívüli képességek veszélyeket is hordoznak magukban. Meg kell tanulnunk, hogy hogyan használjuk képességeinket.” Vajon képes lesz-e ő erre? Hirtelen megérezte az iránytű erejét, mely ott volt a szíve felett, pontosabban attól egy kicsit jobbra. Már tudta a választ: Igen, képes lesz rá. Csak hallgatnia kell az iránytűre. Lassan újra megnyugodott, és ez azt is jelentette, hogy újból elszundikált egy kicsit. A rossz álmai szerencsére nem tértek vissza. Álmában egy utat látott, amely felfelé vezetett egy hegyre. Útját óriási sziklák szegélyezték, és ő csak ment és ment a felfelé kanyargó ösvényen. Érezte, hogy mennie kell, érezte, hogy várnak rá. Kinyitotta a szemét. Tudta, hogy indulnia kell. Tudta, hogy várnak rá. Mit is mondott a Tudós Galamb? Gaudi útján kell elindulnia, hogy ráleljen Gaudi kutyájára. Egyértelmű volt, hogy hova kell mennie. A Sagrada Familiához. A különleges templomhoz, Gaudi főművéhez.

GAUDI NYOMÁBAN

Kolumbusz tudta, hogy a következő lépésre kell koncentrálnia. El kell jutnia a Sagrada Familiához. Elővette a Tudós Galambtól kapott útikönyvet. Elkezdte tanulmányozni a benne talált térképet. Szomorúan állapította meg, hogy a Sagrada Familiához kétszer akkora utat kell megtennie, mint amennyit idáig tett meg. Még most is sajgott a talpa a tegnapi gyaloglástól.

- Az embereknek könnyű – gondolta magában. - Ők egyszerűen felszállnak egy buszra, villamosra, vagy egy metróra és minden nehézség nélkül odajutnak, ahova csak akarnak. Mi lenne, ha ő is ezt csinálná? Bár elég szokatlan dolog ez egy macskától. De miért ne próbálhatná meg? Mostanában úgyis annyi szokatlan dolgot csinál.

A kalandvágy újból felébredt Kolumbusz lelkében és hajtotta őt előre. Egyre jobban élvezte a kihívásokat. Úgy érezte nincs olyan akadály, amit ne tudna legyőzni. Az útikönyvből pontosan tudta, hogy melyik metróra kell felszállnia, meddig kell mennie, hol kell átszállnia. Csak arra kellett ügyelnie, hogy ne vegyék észre. Dél körül járt az idő. Csak a korán kelő turisták rótták rendületlenül útjaikat. A helyi lakosok többsége a munkahelyén volt. Kolumbusz gondolatban végigjárta az egész utat. Még a metró megállók neveit is megjegyezte. Majd egy hirtelen elhatározással nekivágott a különös utazásnak. Gyorsan és magabiztosan közlekedett. Néhány biztonsági embernek aznap furcsa látomása volt: mintha egy különös kinézetű fekete foltos fehér macskát láttak volna a mozgólépcsőn közlekedni és a metró állomáson várakozni. De senkinek nem mertek erről szólni. Féltek, hogy bolondnak fogják őket tartani, esetleg meggyanúsítják őket, hogy este túl sokat ittak. Eközben Kolumbusz úgy viselkedett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy macska metrón utazik. Kockáztatott, és bejött neki. Félóra múlva már ott állt a keresett templom tövében. Kolumbusz csak állt és állt és bámulta az óriási építményt. Valami furcsa volt neki. Valami szokatlan volt a látványban. Mi lehetett az? Ég felé törő tornyokat látott, mint minden templomnál, de miért volt nyalóka a torony tetején? Kolumbusz kíváncsian járta körbe, s közben nagyon vigyázott arra, hogy rá ne tapossanak az emberek. Igaz, hogy már kezdte megszokni az emberek tömegét, úgysem figyelt rá senki. Mindenki csak a fényképezőgépe keresőnyílásába nézett, de senkit sem érdekelte az, hogy mi történik körülötte. Majd otthon megnézik a fényképeiken, hogy tulajdonképpen hol is jártak.

A templom minden oldalról más arcát mutatta. Az egyik oldala olyan volt, mint egy barlangbejárat, amely menedéket nyújt a Szent Családnak. A másik oldalon minden szögletes volt. Az emberek vonásai kemények, nélkülöztek minden lágyságot, minden melegséget. Az egyik oldalon a születés, a kis Jézus születése, a másik oldalon a halál, Krisztus keresztre feszítése. Kezdet és vég. Az egyik oldalon az élet, a másik oldalon a halál, a szenvedés. Minden szögletes, rideg és fájdalmas. Kolumbusz nem szerette ezt az oldalt. Az élet oldalára vágyott. A templomot mindkét oldalról kert vette körül. Kolumbusz az életteli oldalt választotta. Itt hasalt le egy bokor aljában, ahonnan békésen nézelődhetett. A Szent Családra látott rá. Jézus még csak néhány napja látta meg a világot, de a Napkeleti bölcsek már tudták, hogy ő lesz a megváltó. Az emberszobrok vonásai lágyak és bizakodóak. Mindenhol állatok veszik őket körül. Tehén, ló, pulyka, kakas, tyúk a kiscsibéivel mind ott vannak körülöttük, akárcsak az istállóban, ahol a kis Jézus megszületett. Kolumbusz szeme lassan lecsukódott és átadta magát a kellemes pihenésnek. Ráért. Tudta, hogy nem mehet be a templomba addig, amíg le nem szállt az este, és a turisták végeláthatatlan tömege el nem hagyta a templomot. Kolumbusz békésen pihengetett, míg le nem szállt az este. Nyújtózott egyet, majd ráérősen elindult a másik oldal, a halál oldala irányába. Igaz, hogy a templomnak két bejárata volt: az „élet” és a „halál”, de a templomot bekerítették és csak a „halál” oldalon volt bejárat. Ez is az emberekre vall. Gyakrabban gondolnak a halálra, mint az életre. Kolumbusz bár nem szerette azt az oldalt, nem volt más választása.

Útja során fel-fel pillantott a templomra, s mindig újabb és újabb szokatlan dolgot fedezett fel. Miért sütkéreznek kőgyíkok a templom oldalán? Mi dolguk van a tekerőző kőkígyóknak? Egyáltalán mit keres egy óriási teknősbéka a templomot tartó oszlop alatt? Nem tudott választ adni rá.

Közben bealkonyodott. Kihajtották az utolsó turistákat a templomból, s lassan kiürült a templom környéke is. Kívülről minden csendes és nyugodt volt. Kolumbusz besurrant a kapu melletti kis résen és nyugodt szívvel elindult a melléképületek irányába, de nyugalma nem tartott sokáig…

Iszonyú fájdalom hasított a vállába, képtelen volt mozdulni. Mintha a földhöz szögezték volna. Eközben jéghideg, gonosz leheletet érzett. Vérszomjas, gonosz morgást hallott a háta mögül. - Mindennek vége! – futott át az agyán. A terveinek, a küldetésének, az álmainak. Lepergett szeme előtt az élete, miközben egy óriási fekete kutya szorította le őt a földre. A kutya már arra készült, hogy átharapja a torkát. Már csak pár másodperc választotta el őt a végzetes mozdulattól, amikor egy bokor árnyékából előpattant egy kerek valami, akár egy gumilabda, s egyenesen a vérszomjas kutya hátán landolt. A kutya megfordult, hogy végezzen támadójával, de Kolumbuszt egy percre sem engedte el. A fekete véreb, akit Ördögnek neveztek kissé megenyhült, mikor észrevette, hogy támadója nem más, mint Árnyék, a Güell parkban lakó kis kutya, aki ha nagyon unatkozott átment bosszantani őt.

- Azt a nyüves bundádat Árnyék! Éppen ki akartam nyuvasztani ezt a betolakodó macskát!

- Ugyan már öregem! Nem tudnál egy kicsit lazítani? Mindig csak a vérengzésen jár az eszed?

- Jobb lesz ha vigyázol, mert egyszer te is idekerülhetsz a fogaim közé! – vicsorgott gonoszul Ördög.

- Felesleges fenyegetned. Mindketten tudjuk, hogy ha velem elbánsz, akkor senki sem marad, akivel játszhatnál. Mindenki gyűlöl a vérengző természeted miatt. Rettegnek tőled. Hagyd békén azt a macskát, és inkább menjünk labdázni!

Kolumbusz csak arra várt, hogy lazuljon a kutya szorítása és eszeveszett menekülésbe kezdett. Ördög azonnal utána vetette magát. Nem bírta tovább kordába tartani vérszomjas természetét. Áldozatra volt szüksége. Friss vérre. Kolumbusz minden erejét összeszedve rohant, maga sem tudta merre. A vérszomjas kutya ott loholt a nyomában. Egyetlen menekülési útvonal maradt előtte: a templom. Oda talán nem fogja követni őt a fenevad. Egy perc, s már bent is termett, s a templom kapu hirtelen bezáródott mögötte. Megmenekült. Ott volt a halál torkában, de megmenekült. Elmúlt a közvetlen veszély, de a félelme nem szűnt meg. Mi vár itt rá? Biztonságos menedéket talált, vagy újabb veszély leselkedik itt rá? Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy nem fogja őt újabb támadás érni. A macskák a sötétben is jól látnak, így hát elindult felderíteni a templomot. Nesztelenül surrant a hatalmas oszlopok tövében.

Mintha erdőben járt volna. Óriási megkövesedett fatörzsek emelkedtek a magasba, hogy aztán elérve csúcspontjukat virágba boruljanak. A rózsaablakokon halvány fény szűrődött be varázslatos félhomályba burkolva a templom belsejét. Minden csendes volt. Még a külső neszek sem hatoltak be a templom belsejében. Kolumbusz reszketése csillapodni kezdett. Biztonságban volt. De mi lesz ezután? Vajon még

most is ott van az a véreb csak arra várva, hogy kinyíljon a bezáródott kapu és őt széttéphesse? A szívébe férkőzött félelem még mindig bent volt és rágta belülről. Még soha nem akarták széttépni őt. Még soha nem került ennyire közel a halálhoz. Még soha nem találkozott ennyire gonosz élőlénnyel. Hogyan sétálhatott a karmai közé? Miért nem érezte meg a veszélyt? Talán elromlott volna az iránytű? Vagy talán soha nem is létezett? Lehet, hogy csak a színes fantáziája űzött vele egy gonosz tréfát? Kolumbusz gondolatai össze voltak zavarodva. Ahogy nyugtalanul járkált a templomban egyszer csak egy csigalépcső aljánál találta magát. A lépcsők végtelen hosszú sora kígyózott és kanyargott felfelé. Mi lenne, ha elindulna rajta? Felfelé, a végtelenbe.

Tudta, hogy nincs értelme tovább töprengeni az elmúlt óra eseményein. Megtörtént és kész. Óvatlanul halálos veszedelembe sétált, de túlélte. Megmenekült. Tovább kell mennie. Maga sem tudta miért, de megindult felfelé a lépcsőn. Egyik lépcső után a másikra szökkent. Talpai alatt érezte a kő hidegét és a lépcső csak egyre kanyargott végeláthatatlanul felfelé. Kolumbusz érezte, hogy egyre feljebb jut, s az addigi sötétséget lassan felváltotta a félhomály. Apró ablakok jelentek meg s szegődtek társául a lépcsőnek. Fények, hangok hatoltak a torony belsejébe. Kolumbusz előtt egyszer csak feltárult a kinti világ. Két tornyot összekötő hídon állt, közvetlenül a Krisztus szobor mögött. Szédítő magasságból tekintett le az esti fényekben pompázó városra. Ebből a magasságból jelentéktelennek tűnt a rá leselkedő vérszomjas Ördög. Hiszen nem is látszott. Kolumbusz teleszívta tüdejét a friss tengeri levegővel. Kételyei és félelmei elpárologtak. Nem bírták azt a csodát, melyben Kolumbusznak része volt ott fenn a felhők közelében a Krisztus szobor mögött. Olyan volt, mintha egy mesevilágba csöppent volna. Lábai alatt mintha a szentjánosbogarak hosszú sora kígyózott volna, pedig csak a nagyváros fényei kápráztatták el. A fények vörösre festették a felhőket miközben különös tornyok bontakoztak ki Kolumbusz szeme láttán. Az egyik torony tetején málna volt, a másikon eper. Kolumbusz még felfedezett búzát és babot is a tornyok tetején. A sok ennivaló láttán megkordult Kolumbusz gyomra, s ez visszazökkentette őt a valóságba. Ennivalót kell szereznie. Hátha egy turista itt felejtett egy kis harapnivalót. Kolumbusz elindult lefelé a már jól ismert lépcsőn, de nem tért vissza a templomtérbe, hanem ment tovább a csigalépcsőn lefelé az alagsorba.

Egy műhelyben találta magát. Amerre csak nézett mindenhol épületrészek gipszből kifaragott modelljei sorakoztak. Az óriási templom most akkorában állt előtte, mint egy babaház, bár ilyen különleges babaházat még soha nem látott. Mosolyogva állt meg a tornyok makettjei előtt. Nem képzelődött odafent, tényleg gyümölcsök és zöldségek vannak a tornyok tetején. Az éhség hatására macska érzékszervei felerősödtek. Egérmotozást hallott a közelben. Teste megfeszült, szinte szoborrá merevedett, s amikor az egér óvatlanul kisétált egy sarokból villámként csapott le rá.

A kis szürke egér ott reszketett a mancsai között. Kolumbusz macska ösztönétől vezérelve óriásira nyitott szájjal közeledett az egér felé, amikor belepillantott a rémült kisegér szemébe. Egyszerre pillantotta meg benne az egér halálfélelmét és a saját vérszomjas ábrázatát. Megrémült. Maga sem tudta mitől ijedt meg jobban. Nem tudta volna eldönteni mi az erősebb, az egér iránt érzett sajnálata vagy az iszonya saját maga iránt. Nem olyan rég ő volt az áldozat szerepében. Hirtelen elengedte az egeret és szégyenkezve fordult el. Az egér döbbenten állt. Egyik percben még a halál torkában volt, s a másik pillanatban egy fénysugár elűzte a macska tekintetéből a gyilkolási vágyat, s az elengedte őt. Az egér nem tétovázott tovább, bemenekült egy egérlyukba. Kolumbusz egyedül maradt. Előbb még a magaslatokban járt, most a szégyen mardosta lelkét. Majdnem mit tett? De hiszen ő egy macska, akinek az a dolga, hogy egereket egyen! Más is ezt tette volna!- próbálta magát nyugtatni Kolumbusz, de nem sok sikerrel. – Miért is van rajta az iránytű? Miért is lett más, mint a többi normális macska? Miért nem teheti meg azt, amit a többi átlagos macska megtehet? - Az iránytű most is megsúgta neki a választ: Mert ő kiválasztott. Neki az iránytű által kijelölt útját kell járnia, még ha nehéz is, még ha érthetetlen is a többi élőlény számára. Nem térhet le róla. – Lelke lassan újra lecsendesedett, hiszen nem követte el a végzetes hibát, csak majdnem. - Mit csináljon akkor, ha szüksége van ennivalóra, anélkül nem létezhet? Ha mardossa a gyomrát az éhség, újra és újra le fog csapni a gyanútlanul elősétáló egérre és nem biztos, hogy mindig meg tudja majd fékezni a természet által beléoltott ősi ösztönöket. Hirtelen elkezdett félni magától. Mi lesz, ha elköveti azt, amit nem akar? Menekülni akart innét, menekülni akart saját ösztöneitől. Visszatért a templomtérbe és maga sem tudta miként az oltár előtt találta magát. Behunyta szemét és megpróbálta Kormos bátyjának szavait visszaidézni magában. „Ha nem tudod, hogy merre menj tovább, állj meg. Tisztítsd meg elmédet, lelkedet, ne maradjon benne más csak a legtisztább érzelmeid. Ha igaz vágyaidat indítod az ég felé, meg fogod kapni a segítséget.” Kolumbusz csak ült behunyt szemmel a templom hideg kövén maga sem tudta meddig. Apró léptek neszeit hallotta maga körül. Kinyitotta a szemét és csodát látott. Apró ennivaló falatkák vették körbe: egy almacsutka, egy kis darab sajt egy száraz kenyérhéj. S a kisegér, akit nem evett meg.

- Nem félsz tőlem?- kérdezte nevetve a kisegeret. – Hiszen te finomabb falat vagy, mint amit idehordtál. - Az egér ettől a mondattól kissé újra megrémült, de Kolumbusz egész lénye olyan békét és szeretetett sugárzott, hogy mégsem szaladt el.

- Ennyit tudtam csak idehordani, de ha velem tartasz megmutatom neked azt a helyet, ahol csillapíthatod éhségedet.

Kolumbusznak ellentmondásos érzései voltak. Ott sétált az ennivalója mellett, akár be is kaphatta volna, de akkor a percnyi élvezetért ki tudja milyen árat kellett volna fizetnie. Bíznia kellett az iránytűben, bíznia kellett saját magában. A kisegér egy szemeteskukához vezette őt. A kuka olyan magas volt és olyan síkos az oldala, hogy az egerek nem juthattak az ínycsiklandozó élelemhez. Kolumbusznak nem okozott ez problémát. Egyetlen ugrással a kuka peremén termett. Valóban remek lakoma ígérkezett. Kolumbusz nem akarta egyenként szedegetni ki az élelmet, inkább feldöntötte az egész kukát. Így könnyebb volt válogatnia. Mikor már csillapította az órák óta mardosó éhségét megkérdezte az egeret: - Te nem kérsz?

- Szívesen – s a kisegér is falatozni kezdett. Egy idő után megszólalt: - Nem bánnád, ha elvinném a maradékot? Több hónapra elegendő élelmet jelentene az egész családomnak.

Kolumbusz nemcsak, hogy nem bánta, de még segített is az egérnek. A kisegér hálája jeléül megmutatta neki a templom teljes alsó terét. Ráadásul miután már nem félt, hihetetlenül bőbeszédűnek bizonyult. Csak beszélt és beszélt. Mesélte a kalandjait, a kalandjait a látogatókkal, a megmaradt szendvicsekkel, de arra volt a legbüszkébb, hogy a családja őriz egy kis darabot Gaudi eredeti tervrajzából. Sajnos azt nem mutathatta meg Kolumbusznak, mivel családja azt az egyik leg féltve őrzöttebb ereklyéjének tartotta. (Kedves Olvasó! Csak titokban merem elárulni, hogy Kolumbusz ezzel nem sokat veszített. Egy kicsi darab elsárgult papír fecnit őriztek olyan nagy becsben, amin nem látszott semmi sem. Ki tudja, volt-e rajta valaha is valami? No de ez már nem is lényeges. Nekik fontos volt, büszkék voltak rá, és ez a lényeg.) Kolumbusz lassan megértett mindent, hogy miért érezte úgy magát a templomban mintha egy erdőben járna. Hiszen Gaudi nagyon sok mindent a fákról, a növényekről mintázott meg . Feje lassan már kezdett zsongani a kisegér sok-sok történetétől. Már csak egyet szeretett volna megtudni: itt van-e a közelben Gaudi kutyája? A kisegér a fejét rázta erre a kérdésre. Mindig voltak őrző kutyák a templom körül, de egyiket sem hívták Gaudi kutyájának. Kolumbusz csalódottnak érezte magát. - Ezért kockáztatta az életét? Ezért kellett megküzdenie a saját ösztöneivel? A semmiért? – de szerencsére nem volt sok ideje ezen töprengenie, mert a kimerültségtől lecsukódtak a szemei és mély álomba merült. Nem is baj. Soha nem tudhatjuk, hogy miért kell megtennünk egy utat…

Kolumbusz álmában Emsét látta újra. Szeretett volna újra ott lenni a közelében. Érezni a szeretetének melegét, érezni gyengéd érintését. Álmában újból a hajón volt, de egy pillanatra megérzett még valakit a közelben: Csavargót. Érezte, hogy vissza kell térnie a hajóra, de előtte teljesítenie kell a küldetését. Szeretett volna megpihenni egy kicsit, mielőtt folytatja kihívásokkal teli útját. Emse szeretetet adott. Csavargóból pedig erő sugárzott. Ugyanolyan sugárzó és mélybehatoló tekintete volt, mint az apjának, Királynak, akitől az iránytűt kapta. Emséhez szívesen tért vissza gondolatban, szívét ilyenkor mindig melegség töltötte el. Tudta, hogy bármikor visszatérhet hozzá. Nem szemrehányással, hanem szeretettel fogja fogadni. Mintha soha nem is ment volna el…

A GÜELL PARKBAN

Kolumbusz újult erővel ébredt fel. Tele volt tettvággyal. Tudta, hogy tovább kell mennie. Hiába a Sagrada Familia Gaudi leghíresebb épülete, mégsem lelt itt Gaudi kutyájának nyomára. Tudta is, hogy merre menjen tovább. A Güell Parkba. Nincs is olyan messze innen. Az útikönyvből, amit a Tudós Galambtól kapott, sok mindent megtudott róla. Bár nem értette pontosan, hogy mit jelent, hogy ez is az UNESCO Világörökség része, akárcsak a Szent Család templom (Sagrada Familia), de biztos valami fontos dolgot jelenthet. Talán ő tényleg csak egy csekély értelmű macska. Hiszen annyi mindent nem ért a világból. Amikor otthon volt a négy fal között, azt hitte minden lényeges dolgot tud. Most, hogy kitárult előtte a világ, egyre csak szaporodnak a kérdések, melyekre nem tudta a választ. Azért néhány dolgot megértett a könyvből. Olvasta, hogy a Güell parkot eredetileg lakóparknak tervezték, a kert névadója, Eusebi de Güell bízta meg Gaudit a kert építésével. 1914-ben fejezték be, de senki nem akart itt lakni. Végül Gaudi költözött ide családjával és egy fantáziavilágot alakított ki maga körül. Kolumbusz kíváncsi volt a kertre. Gaudi fantáziavilága oly határtalan volt, hogy mindig tudott újabb és újabb meglepetésekkel szolgálni. Nem is értette, hogy miért nem a Güell parkban kezdte a keresést. Hiszen annyira egyértelmű. No de mindegy! Ez már így történt. Amint Kolumbusz számára egyértelművé vált a következő lépés, újra határozottan tudott cselekedni. Most nem kapkodott. Megvárta, míg kinyitják a templomot a nagyközönség számára. Ördögtől nem kellett tartania, hiszen olyankor már megkötötték. Ő pedig szép nyugodtan kisétált a kapun a nézelődő turisták lába mellett és meg sem állt a Güell parkig.

A templom bezártsága után jól esett Kolumbusznak újra a szabad ég alatt. A város vidáman lüktetett, kellemes meleg szél lengedezett és a nap barátságosan simogatta Kolumbusz bundáját. Otthonosan közlekedett már a városban. Nem zavarta a nagyvárosi forgatag sem. Amint közeledett a Güell park felé, úgy szaporodtak meg a kis üzletek. Az üzletek falait is elborították a képeslapok, a különböző mintájú pólók, a dísztárgyak tömkelege, melyek többségét vidám mozaikborítás fedett. Az üzletek színes kavalkádjának kíséretében érte el a parkot. A mesebeli parkot egy magas kőkerítés vette körül, melynek tetejét mozaikdíszítés fedte. Kolumbusz egy percig sem teketóriázott. Felszaladt egy kerítés mellett álló fára, s néhány pillanat múlva már a kerítés tetején nézelődött áhítattal. Mintha egy mesevilágba csöppent volna, ahol a mézeskalács házak teteje soha nem látott változatos formában kúsztak az ég felé.

Mintha a hangyák szorgalmas népe hordta volna össze az apró színes mozaikdarabkák millióit, melyeket gondosan egymás mellé helyezve szemet gyönyörködtető képet alkottak. Kolumbusz tudta, hogy nem nézelődni jött ide. Először meg kell találnia Gaudi kutyáját. Gyorsan leugrott a falról, és a kert sűrű része felé vette útját. A kertet sétautak hálózták be, de Kolumbusz inkább a bokrok alján közlekedett. Ördöggel való találkozása óvatosságra intette. Ki tudja, nem-e leselkedik rá újabb veszély? Bár a tapasztalata azt súgta, hogy ahol az emberek szabadon sétálnak, ott vérebek nem ólálkodhatnak. Azért nem árt az óvatosság! Kolumbusz szerette volna minél hamarabb megtudni, hogy ott van-e a kertben Gaudi kutyája. Macskák szagára lett figyelmes. Tudta, hogy valaki területére tévedt. Felkészült a barátságtalan fogadtatásra, hiszen ő most itt betolakodó, s a terület gazdája meg fogja védeni a fenségterületét. Óvatosan követte a szagnyomokat, míg rá nem bukkant egy vékony fekete macskára. A macska borostyán sárga szemei harciasan villantak rá. – Hát te mit keresel itt? – volt a macska tekintetében.

- Segíthetnénk egymásnak! – lépett Kolumbusz határozottan a másik macska irányába, megtartva azt a távolságot, hogy könnyedén ki tudjon térni az esetleges támadás elől.

- Ugyan már? Minek segítenénk egymásnak? Neked is meg van a saját utad és nekem is. Ha pedig keresztezni próbálod az utamat és elveszed előlem az ennivalót, hát akkor közelebbről is meg fogsz ismerkedni a karmaimmal!

- Ne félj, nem maradok sokáig! Csak azt szeretném megtudni, hogy hol találom Gaudi kutyáját.

- Fél éve nem láttam már őt a kertben. Eltűnt a gazdájával együtt.

- Hát mégis létezik és itt élt! – szakadt ki Kolumbuszból az a megkönnyebbült sóhaj, amely elsöpörte az elmúlt napok kételyeit, hogy egy nem létező kutyát keres.

- Itt hát. De nem érek rá veled tovább beszélgetni. Hat éhes kölyöknek kell élelmet adnom.

Kolumbusz látta a fekete macskán, hogy nem rosszindulatú, csak kölykei érdekeit védi, s a sok tennivaló kimerítette. Hirtelen támadt egy ötlete és se szó, se beszéd, elviharzott. A fekete macska rosszallóan csóválta fejét, de Kolumbusz határozott, egyenes viselkedése mégis bizalmat ébresztett benne. Folytatta élelemgyűjtő útját. Egyszer csak Kolumbusz újból ott állt előtte. Amilyen hirtelen távozott, oly hirtelen tért vissza. Ennivalók tömegét rakta le elé.

- Ennyi elegendő lesz a kölykeidnek?

A fekete macskát bármennyire is bizalmatlanná tették az elmúlt évek megpróbáltatásai, nem tudta Kolumbuszt nem szívébe fogadni. Hálásan pillantott rá. Kolumbusz segített elvinni az ennivalót a kölyköknek. Különleges nap volt ez számukra. A fekete macskának nem kellett egész nap dolgoznia. Lefeküdt egy bokor alá, s a kis macskák felmásztak rá, pofozgatták farkát, önfeledten játszottak. A fekete macska békésen és hálásan dorombolt. A kölykök miután látták, hogy nem kell Kolumbusztól félniük, megrohamozták. Ugráltak rá, kapaszkodtak a vállába, hátába. Kolumbusz pedig gyengéden játszott velük, ügyelve arra, hogy ne történjen semmi bajuk a nagy hancúrozásban. Kolumbusz jól érezte magát körükben. Gaudi kutyájáról nem tudott meg többet annál, mint hogy sokáig járt gazdájával a kertbe. A fekete macska búcsúzóul ezt mondta:

- A kertben nem kell félned, barátságos lények lakják, de óvakodj az árnyéktól!

Kolumbusz folytatta felfedező útját a kertbe, a felfelé haladó szerpentines utat követve, s nemsokára egy újabb csoda előtt találta magát. A Sagrada Familiában úgy érezte, minta egy erdőben járna, óriási megkövesedett fatörzsek tövében, s most úgy érezte, mintha a természet templomába tévedt volna. A kis mozaikdarabkákat cipelő hangyákat itt felváltották az óriások, akik rettentő nagy kövekből építettek maguknak szentélyt. Mindenből a nyers erő sugárzott. A természet legyőzhetetlen ereje és nagyszerűsége. Azóriási kövekből épített nyers kőoszlopok folyosót alkotva kanyarogtak és vezettek az ismeretlenbe. Óriási kőszékek mellett haladt el Kolumbusz. Kedve lett volna beleülni, de félt, hogy megharagszik az óriások királya és kőmacskává változtatja őt. Akkor aztán élete végéig ottmaradhat kőszoborként. Az út nem csak az oszlopok között vezetett, hanem az oszlopok kehelyként nyíltak az ég felé, s összekapcsolódva utat alkottak. Kolumbusz a fenti sétányról is megcsodálta a kilátást.

- Milyen varázslatos hely! – gondolta magában.

Jól esett volna még átadnia magát a hely varázsának, a gondtalanság állapotának, de elkezdett hiányozni neki valami. Egyedül volt. Varázslatos helyen, de mégis egyedül.

Milyen más lenne, ha itt lenne vele Emse és Vili! Emse biztosan kitalálna valami remek történetet a helyről és együtt eljátszanák. Lehet, hogy ő lenne az elvarázsolt királykisasszony, akit egy gonosz boszorkány macskává változtatott, mert féltékeny volt a szépségére és csak egy kisfiú őszinte szeretete változtathatja vissza, aki természetesen Vili lenne. És Emse? Ő csak fonná és fonná a mese fonalát, míg a valóság és a játék olyannyira össze nem keveredne, hogy már azt sem tudnák, hogy ébren vannak-e vagy álmodnak.

Kolumbusz szeretett néha elábrándozni, viszont tudta, hogy ha igazából viszont akarja még szeretteit látni, akkor most a cselekvésnek van itt az ideje és nem az ábrándozásnak. Elhagyta hát a fantasztikus kőlabirintust és visszatért a bokrok aljába, hogy olyan parklakóra leljen, aki segíthet neki megtalálni Gaudi kutyáját.

Érezte az ismeretlen macskák szagát, követte nyomukat, s egyszer csak egy ismerős kutya szaga csapta meg az orrát. Nem tudta miért, de a szag vegyes borzongással töltötte el. Nem volt ideje megfejteni a rejtélyt, mivel az árnyékból egyszer csak előugrott valami, rávetette magát, ledöntötte és képen nyalta. Egy kisméretű szürke kutya volt, barna foltokkal.

- Árnyék vagyok! – lihegte vidáman a kutyus és már újból arra készült, hogy képen nyalja Kolumbuszt. – Hozzám jöttél játszani? Már a Sagrada Familiánál is láttalak. Mit keresel erre?

Ekkor vált minden világossá Kolumbusz számára. Ez a kutya mentette meg az életét. Ezért volt ismerős a szaga, és azért borzongott, mert a halál torkában találkozott vele először. Kolumbusz nem félt tőle. Kedves, vidám teremtés volt, akinek mindig csak a játékon és a mulatságon járt az esze. Nem volt könnyű elmesélni az utazásának célját, mert Árnyék mindig elrohant és mindig újabb és újabb játékkal hozakodott elő. Kolumbusz rájött, hogy jobb ha belemegy a játékba, máskülönben nem tud szót érteni vele. Fogócskával kezdtek, majd jött a bújócska, és Árnyék mindenben legyőzhetetlen volt.

Végül megpihentek egy virágoskertben, aminek a közepén egy nagy lapos kő volt különböző vonalakkal. Egy különleges társasjáték volt, amelynek csak Árnyék ismerte a szabályát, hiszen ő találta ki. Kolumbusz volt az első, akinek meg tudta tanítani. Késő délutánig játszottak. A nap lassan nyugovóra tért, s árnyék nyughatatlan természete is lassan lecsendesedett. Árnyék egy kirobbanó természetű, életvidám kutya volt, de estére már egy kicsit elpilledt, s ilyenkor lehetett vele beszélgetni is. Legszívesebben a saját történeteit mesélte, hogy kire hogyan sikerült ráijesztenie, kit hogyan tréfált meg. Azért ragadt rá az Árnyék név is, mert olyan észrevétlenül tudott osonni és meghúzódni az árnyékban, hogy nem volt olyan élőlény, akit meg ne tudott volna ijeszteni hirtelen lerohanásával. Kolumbusz hiába kérdezgette Gaudi kutyájáról, Árnyék nem tudott róla sokat mesélni. Unalmas vén kutyának tartotta, aki el nem mozdult volna idős gazdája mellől. Próbálta hívni őt játszani, de számára csak a gazdája létezett. Minden idegszálával csak az ő gondolatait leste, csak őt kísérte. Eleinte próbálkozott azzal, hogy ráugrik, képen nyalintja, mint annyi más kutyát, de nála ez sem használt. Kedvesen visszanyalintotta, majd odébb állt. Egy idő után Árnyék már nem törődött vele. Árnyék nagyon kedves kutya volt, de igazából nem érdekelte őt más csak a játék. Ha valaki nem játszott vele, szinte nem is létezett számára. Egy dologban azért segítségére volt Kolumbusznak, most már tudta, hogy jó úton halad, s más azt is tudta, hogy hol kell folytatnia a keresést. Van egy másik híres kert Barcelonában a Pedralbes, ott található a híres sárkánykapu és a sárkányos kút. Ez volt a másik kedvenc helye Gaudi kutyájának. Sokat sétálgattak ott gazdájával együtt. Sokan tudták róluk ezt a kertben, még Árnyék is emlékezett rá.

Amint leszállt az éjszaka Árnyék hamar elaludt. Kolumbusz végre egyedül maradt gondolataival. Fáradt volt ő is, de nyugtalanság költözött szívébe. Érezte, hogy Gaudi kutyájának fogytán az ereje és hogy szüksége van a segítségére. Szinte az egész napot játékkal töltötte és egy kicsit lelkiismeret furdalása volt emiatt. Már délután útnak indulhatott volna, de olyan jól esett neki Árnyékkal bolondoznia, játszania. Egy kicsit mindenről megfeledkezett. Egy kicsit gondtalannak érezte magát, s egy rövid időre társra lelt Árnyékban. Az útja során megtanulta, hogy nem szabad kapkodnia. Nincs értelme éjszaka útnak indulni. Bíznia kell a megérzéseiben, bíznia kell az iránytűben. Hajnalban fog indulni. Úgy gondolta, hogy búcsúzóul még körbe járja a kertet, s megnézi azokat a helyeket is, ahova a sok turista miatt nem tudtak Árnyékkal bemenni. A langyos nyári éjszakát betöltötte a bódító virágillat és a fenyők kesernyés gyanta illata. Elhaladt Gaudi háza előtt. Valahogy másnak képzelte el. Sokkal különlegesebbnek. Nem is időzött ott tovább, inkább elszaladt a híres mozaik gyíkhoz. Nappal megközelíthetetlen volt, turisták százai fényképezkedtek mellette. Most viszont csendes volt minden, s Kolumbusz kedvére nézelődhetett. - Biztosan napszúrása volt a gyík készítőjének és napfoltok táncoltak a szeme előtt, amikor művét alkotta – gondolta magában macskánk - mert a gyík igencsak tiri-tarkára sikeredett. Volt benne zöld, kék, barna, fehér, narancssárga, s az apró színes mozaikkockák hol hullámvonalban kígyóztak a gyík oldalán, hol pedig a sakk-táblaszerű elrendezésük elevenítette meg a gyík bőrét. Most minden csendes volt. Kolumbusz áhítattal haladt tovább felfelé a lépcsőn és nemsokára egy oszlopcsarnokban találta magát. Azok között az oszlopok között, melyek közt Árnyék annyi csínytevést csinált, hogy kitiltották onnan. Árnyék viszont csak a két ölnyi széles oszlopok hosszú soráról mesélt, melyek egyformasága gyakran kétségbe ejtette a fogócska-bújócska játékba elszédült, kiutat kereső játékost. Kolumbusz felfelé pillantott, s a mozaik művészet újra elkápráztatta szemét. Az igazi égbolt helyett egy mozaikból kirakott elképzelt világűr tekintett le rá.

Az oszlopok egy óriási teraszt tartottak, melyet a legváltozatosabb formákkal díszített mozaikborítású kőpadok szegélyeztek. Kolumbusz végigszáguldozott a teraszon, felmászott egy padra, felette a csillagok, lába alatt az éjszakai fényben villódzó város. Egészen a tengerig ellátott. Látta a hajók fényeit. Felette ott világított a nagy macska szeme, s mintha egy kicsit megrovóan nézett volna rá: „Vár rád egy hajó ott lenn! Holnap folytatni kell az utadat! Itt az ideje, hogy nyugovóra térj!”

Kolumbusz másnap reggel lelkes csaholásra ébredt. Ott állt mellette Árnyék játékra készen. Pajkos szemében csak egy kérdés tükröződött: - Milyen játékkal kezdünk?

- Ne haragudj Árnyék, folytatnom kell az

utamat. Nem maradhatok tovább itt veled játszani – mondta komolyan Kolumbusz.

Árnyék arcára kiült a csalódottság.

- Olyan jó volt együtt játszani! Ugye visszajössz még? Még nem mutattam be az összes játékomat! Még nagyon sok meglepetésem van!

- Nem ígérhetem meg. Nem tudom merre fog vezetni az iránytű, de soha-soha nem foglak elfelejteni. Örökké hálás leszek azért, mert megmentettél Ördögtől.

- Inkább arra emlékezzél, hogy milyen jó volt együtt játszani!

- Igazad van. Arra is emlékezni fogok, de követnem kell az utamat. Mennem kell. Várnak rám.

- Tudod mit? Elkísérlek egy darabig. Jól ismerem az utat a Pedralbesig, csak bízz rám mindent, és mindig kövesd az utasításaimat, mivel nem akárhogyan fogunk utazni.

Árnyék ezzel futásnak eredt. Őrületes egy kutya volt. Az egész teste csupa izom, s olyan rengeteg energiával rendelkezett, hogy Kolumbusz alig bírta követni. Ráadásul bámulatosan magasra tudott ugrani is, megszégyenítve a macskák nemzetségét. Nem tellett bele sok idő már el is hagyták a kertet. Leszáguldottak azon az utcán, ahol Kolumbusz előző nap nézelődve sétálgatott felfelé. Amikor leértek a főútra Árnyék komolyan szólt oda Kolumbuszhoz.

- Most pedig taxizni fogunk. Mindig maradj a nyomomba. Ha azt csinálod, amit mondok nem lesz semmi bajod. Gyerünk ugrás! – s ezzel Árnyék felpattant egy piros lámpánál álló nyitott teherautó hátsó részére. Kolumbusz követte őt.

Kedves Olvasó most megkérdezhetnéd, hogy honnan tudta Árnyék melyik autóra kell felszállnia. Nem tudta, csak követte érzéseit. Egy idő után odaszólt Kolumbusznak:

- Amikor lassít az autó, leszállunk.

Így is tettek. Átvágtak egy utcán, majd átszálltak egy másik járműre, s néhányszor megismételték ezt a műveletet.

- Nemsokára megérkezel. Amikor szólok, ugorj!

- Te nem tartasz velem?

- Nem. Csak a terhedre lennék az örökös játékommal. Előbb-utóbb mindenkinek a terhére leszek, s mindenki elhagy.

- Ezt nem mondhatod komolyan! Gyere velem!

- Még mit nem! A végén képes lennél egy másokért felelősséget vállaló komoly kutyát faragni belőlem, akinek a küldetés fontosabb lenne, mint a játék. Inkább megmaradok egy bolondos kutyának. Na, Isten veled! Járj szerencsével az utadon. Ugorj!

Kolumbusz leugrott az autóról, s Árnyék pedig követte addigi bolondos életét, amely ki tudja hova fogja őt még vezérelni.

A HERKULES KÚT

Kolumbusz alig néhány perce vált el Árnyéktól, de már hiányzott neki a kiskutya vidámsága, játékossága. Keletkezett egy kis űr a szívében. Tudta, hogy tovább kell mennie. Ha a sors úgy akarja, még vissza fogja őt vezérelni Árnyékhoz és a többi kedves állathoz, kiket útja során ismert meg, s kiket megkedvelt, még ha sorsuk csak rövid időre is fonódott össze. A sárkánykapura hamar rátalált.

Egy újabb csodálatos Gaudi által tervezett épületegyüttes semmi mással össze nem téveszthető dísze volt. A fémsárkány mozdulatlanul őrizte a kaput. Óriásira tátott szájából fémfogak meredtek előre, hatalmas kitárt szárnya félig eltakarta hajlékony, kígyószerű testét, melyet éles tüskék tettek még félelmetesebbé.

- Szerencse, hogy nem él – gondolta magában Kolumbusz. – Nem szeretnék ezzel a lénnyel találkozni.

Mivel semmilyen bűbáj nem változtatta élővé a sárkányt, Kolumbusz könnyedén átszökkent a kapun és beugrott a kertbe. A kert kellemes hűvössel örvendeztette meg őt, kellemes volt sétálgatnia a különleges fák és bokrok árnyékában. Madarak énekeltek a feje felett, de rajtuk kívül nem volt más élőlény a kertben. Kolumbusz egyszer csak megállt egy olyan fa alatt, amelyen egy nagyon hangos, szemtelen verébcsapat sivalkodott és felkiáltott nekik:

- Nem tudjátok, ide szokott járni Gaudi kutyája?

- Ide nem járnak kutyák! Még szerencse – csiviteltek egyszerre a madarak. – Csak a Pedralbesbe. Néha átrepülünk oda ennivalóért, de itt jobban szeretünk lenni.

- Hát nem a Pedralbesben vagyok?

- Nem, nem, de nem vagy messze. Csak egy utca választ el tőle. Kerüld meg a parkot és rátalálsz.

Kolumbusz nem időzött tovább. Hamar elhagyta a kis kertet, amely igaz, hogy Gaudi munkásságához kötődött, de általában zárva volt a látogatók előtt. Itt nem lelt Gaudi kutyájára. Kolumbusz gyorsan folytatta az útját, mielőtt úrrá lett volna rajta a csüggedés, hogy már megint nem találta meg elsőre a helyes utat, mielőtt elkezdett volna kételkedni képességeiben...

Rövid idő alatt átjutott a másik kertbe, ahol nyitott kapuk fogadták. A kertet szökőkutak díszítették. Virágok illatoztak és tarkállottak az út mentén. A padokon idősebb emberek üldögéltek, fiatal párok kézen fogva sétálgattak. Gyerekek futkostak, játszottak a parkban.

– Legjobb lesz, ha keresek valakit, aki itt lakik a parkban és meg tudja mondani, hol találom meg Gaudi kutyáját – gondolta magában Kolumbusz.

A parkban rengeteg illat kavargott. Kolumbusz egy kicsit tartott még a kutyáktól. Ördöggel

való találkozása mély nyomokat hagyott benne, így inkább egy macska nyomát kezdte el követni. Nemsokára megpillantott egy girhes, koszos bundájú, csapzott, szürke macskát. A macska szorosan a földre lapult, óvatosan, szinte észrevétlenül lopódzott előre a fűben, teste egy pillanatra megfeszült…

- Nyau – nyávogott csendesen egyet Kolumbusz, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a girhes macska kiszemelt áldozata ezt meghallja és felrepüljön.

A macska hirtelen megfordult, egész testéből gyűlölet sugárzott a Kolumbusz iránt

- Hord el innen magadat, ha jót akarsz! – s hogy nyomatékot adjon szavainak, támadásba lendült.

Kolumbusz kitért a támadó macska útjából, s a macska nekiesett egy fának. Kolumbusznak nem volt kedve ezzel a macskával beszédbe elegyedni, jobbnak látta elkerülni. Nagyobb örömét lelte a zöld papagájok figyelésében. Egy hatalmas fára építették többcsaládos fészküket. Szorgalmasan hordták még mindig a vékony gallyakat, melyekkel megerősítették, csinosítgatták fészküket. Kolumbusz teljesen belemerült a látványba. A papagájok időnként éktelen ricsajba törtek ki. Úgy látszik hajba kaptak valamin. Majd lecsillapodtak, s mindenki folytatta tovább a dolgát vidám csivitelés közepette. Kolumbusz örült, hogy egyikőjük sem esett áldozatául annak a girhes macskának. Nem tudta volna megmagyarázni miért, de valahogy közel érezte őket magához. Sütött a nap, s Kolumbusz lelkét újból béke és nyugalom töltötte el. Mint aki tudja, hogy jó helyen van, hogy ebben a pillanatban éppen itt kell lennie. Az idilli életérzést hirtelen beárnyékolta valami, Kolumbuszt nyugtalanság töltötte el. Izmai megfeszültek, majd csupán a megérzéseire hagyatkozva hirtelen megfordult és támadott. A lesből támadó girhes szürke macskát pillanatok alatt két vállra fektette. A macska mozdulni sem bírt Kolumbusz mancsainak erős szorítása alatt, csak keservesen vinnyogott. Kolumbusz megmutatta az erejét, majd elengedte.

- Kotródj innen, és meg ne lássam, hogy még egyszer a zöld papagájokra vadászol! – s hogy biztos legyen a délutánja zavartalanságában, kizavarta a macskát a kertből, majd visszatért korábbi helyére a papagájok fészke alá.

Kolumbuszt vegyes érzelmek töltötték el. Ilyet még sohasem csinált. Egy teljesen ismeretlen macskát elüldözött annak lakhelyéről. Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy nem tett semmi rosszat. Beszélnie kellett a papagájokkal. Még emlékezett arra, hogy hogyan sikerült kapcsolatot teremtenie a feketerigóval. Gondolatait, kérését elindította a zöld papagáj felé. A papagáj megérezte és leszállt egy alsó ágra.

- Saláta vagyok. A zöld papagájok vezére. Köszönettel

tartozom neked, mert megmentetted az életemet Girhestől

és elzavartad őt a kertből. De mondd csak ki vagy és mit

keresel itt?

- Kolumbusz vagyok messzi földről és Gaudi kutyáját

keresem. Úgy hallottam ide is szokott járni a gazdájával.

- Jól tudod. Kedves, szelíd természetű kutya, de már több

hónapja nyomát sem láttuk.

- Hol keressem akkor?

- Miért akarod megtalálni? Mi dolgod van vele?

Kolumbusz belenézett Saláta szemébe és érezte, hogy a madár tud neki segíteni, de csak ha igazak a szándékai. Mintha egy féltve őrzött titok birtokában lenne, amit nem adhat ki akárkinek. Érezte, hogy az a leghelyesebb, ha őszinte lesz a madárral. Az iránytű azt súgta neki, hogy meg kell benne bíznia, különben akár hónapokig is keringhet a városban anélkül, hogy Gaudi kutyájának nyomára bukkanna. Így hát belekezdett mondókájába.

- Gaudi kutyája bajban van. Segítségre van szüksége. Igaz, hogy soha nem találkoztam vele, egy hónappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy a világon van, mégis meg kell őt találnom. Tudom, hogy nincs erre értelmes magyarázat, de ez a küldetésem.

- Talán tudok segíteni. Éjfél előtt néhány perccel legyél a Herkules kútnál. Könnyedén meg fogod ismerni, mivel sárkányfej díszíti.

Kolumbusz kérdőn nézett a madárra, még szívesen beszélgetett volna vele, de a madár így folytatta:

- Tovább nem beszélgethetek veled. A macskák ősidőktől fogva az ellenségeink. Nem néznék jó szemmel, ha több időt töltenék veled. De este várlak a kútnál, segíteni fogok – mondta a madár s ezzel elrepült.

Kolumbusznak nem volt tovább kedve a papagájok közelében lenni és figyelni őket. Egy kicsit fájt belül, hogy hiába mentette meg Saláta életét, az mégsem merte felvállalni, hogy nyíltan barátkozzon egy macskával. Inkább egyedül bolyongott a kertben. A kutat hamar megtalálta. Ez is Gaudi műve volt, bár nem volt olyan monumentális mint az eddigiek. Gaudi fantáziája most csupán a kút kifolyócsövét alakította át egy sárkánnyá. Kolumbusz könnyedén felugrott a sárkány hátára, s büszkén nézett körbe. Majd hirtelen elszégyellte magát. Már megint csak a játékon járt az esze, de most nem volt vele sem Vili, sem Árnyék. Hirtelen belé hasított egy fájdalom, a szeretett lények hiánya. Egyedül érezte magát. Nem volt kedve további felfedező útra indulni, nem vágyott újabb kalandokra. Elbújt egy bokor alá s a gondolatai a szívének oly kedves lények felé repítették. Jó volt odabújni Emséhez, jó volt érezni Vili gyengéd érintését a szőrén, jó volt a szeretetük melegében sütkérezni, még ha csak a képzelete repítette is el hozzájuk. Majd Árnyék pajkos tekintetét látta maga előtt, szemében mindig ugyanazzal a kérdéssel: Játszol velem?

- Milyen szívesen játszanék most veled – gondolta Kolumbusz.

Egy nagy sóhaj szakadt fel belőle, majd lassan elnyelte őt az álom világa.

Kolumbusz lusta macska módjára töltötte el délutánt és az este nagy részét, de amint közeledett a megbeszélt időpont úgy vált egyre éberebbé. Egész lényét újból átjárta az az érzés, hogy neki küldetése van. A megbeszélt időpontban ott volt a kútnál, s nem is kellett csalódnia. Ott várt rá Saláta, a zöld papagáj.

- Gyere egészen közel a kúthoz! – mondta a papagáj.

A hold fénye világított, s a kútban most víz csillogott.

- Pontban éjfélkor kell innod a kút vízéből, s mikor belepillantasz a hold tükröződő fényében meg fogod látni azt, akit keresel. Látni fogod, hogy hol van.

Kolumbusz hirtelen nagy kísértést érzett arra, hogy megnézze rég nem látott barátainak tartózkodási helyét. Mi lehet Éhenkórásszal? Merre vezetett Vörös útja? Hol lehet most Csavargó? A megfontoltsága viszont most sem hagyta cserben.

- Kedves Saláta, kérlek áruld el, hogy mennyi időm lesz! Olyan szívesen megnézném a barátaimat!

Saláta a lelke mélyén kedvelte Kolumbuszt és örökké hálás lesz neki azért, mert megmentette az életét. Segíteni akart neki.

- A kút titkát kevesen ismerik. Még kevesebben tudják jól használni. Csupán néhány perced lesz, amely csak egyetlen személyre elegendő. Arra kell gondolnod, akit igazából meg akarsz találni. Ha eltéveszted, akkor várnod kell a következő teliholdig.

- Akárcsak az Álomlátó macskánál - gondolta magában Kolumbusz. – Mit is kellett akkor tennem? Tisztában kellett lennem saját magammal, saját érzéseimmel.

Kolumbusz tudta, hogy nincs sok ideje. Becsukta szemét és képek pörögtek előtte. Hagyta hagy áramoljanak az érzései, hol gyengébben, hol erősebben, s volt egy olyan pont, egy olyan tekintet, hogy azt hitte a szíve megszakad…

- Tovább kell mennie! Számára nincs más út, mint előre! Nem fordulhat vissza! Meg kell találnia Gaudi Kutyáját!

Odament a kúthoz, ívott egy kortyot majd belenézett a kút vízébe. Hirtelen elhomályosodott a tekintette, s a hold képe lassan átalakult egy szürke sziklává. A szikla lábánál egy nagyon öreg kutya feküdt. Bordái kilátszottak. Már nem volt ereje talpra állni. Nagy nehézség árán felemelte a fejét és Kolumbusz szemébe nézett: Nem bírom már sokáig! Mikor érsz ide? A kép lassan távolodott. Óriási sziklákat látott. Fent volt magasan egy hegy tetején, a felhők közelében. Egy keskeny ösvény kanyargott lefelé. Majd hirtelen újból változott a kép. Mintha egy repülőgépből nézett volna lefelé. Óriási hegyek, sziklák az egyik oldalon, majd a másik oldalon a sziklák tetején egy kolostor. Kis idő múlva már újból csak a hold képe ragyogott a kút vízében.

Saláta leszállt a kút peremére és barátságosan kérdezte:

- Sikerült?

- Láttam Gaudi Kutyáját. Nagyon öreg. Jártányi ereje sincs már. El kell mennem hozzá!

Kolumbusz részletesen elmesélte a papagájnak látomása minden egyes részletét. A kis madár egy darabig töprengett, sétált fel s alá, majd kisvártatva így szólt:

- Talán tudom, hol van Gaudi Kutyája. Fent a Montserraton. Montserrat egy híres zarándokhely. Talán a bencés apátságot láttad a kút vízében. Régen szerzetesek éltek a hegyen, de most már több ott a turista. Gaudi kutyája mesélte egyszer, hogy a gazdájával hosszú órákig álltak sorba azért, hogy közelről megpillanthassák a fekete szűzt gyermekével.

- Ki az a fekete szűz?

- Egy kis faszobor, amely valószínűleg attól lett fekete, hogy megégett egyszer a tűzben, de az emberek azt hiszik, hogy védelmet ad nekik. A legendák szerint a Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló szobrot még Lukács apostol faragta és maga Szent Péter hozta a sziklák közé. Aztán egyszer eltűnt, majd egy pásztor talált rá, akit fény és énekszó vezetett el a szoborhoz.

- Messze van ide az a zarándokhely?

- Csupán 50 kilométerre. De készülj fel arra, hogy nem lesz könnyű felkapaszkodni a hegy tetejére.

Hirtelen megzörrent a bokor. Saláta rémülten repült fel egy közeli fa tetejére. Onnan csicsergett le Kolumbusznak.

- Járj szerencsével az utadon! Még egyszer köszönöm, hogy megmentetted az életem! Vigyázz magadra! Üdvözlöm Gaudi kutyáját! Most már mennem kell – mondta Saláta s elrepült a sötét éjszakába. Kolumbusz újból egyedül maradt. Tudta az útját, de azt még nem tudta, hogy hogyan fogja elérni. Úgyis csak reggel indul tovább, így hát átadta magát a pihenésnek. Álmában Árnyékot látta, ahogy egyik autóról a másikra ugrálnak át. – Miért is ne? Talán megpróbálhatná egyedül is ezt az utazási módot – gondolta álmában Kolumbusz, majd újból kényelembe helyezte magát és álomba merült.

Hajnalban már talpon volt. Készült a nagy utazásra. Elszántság volt a szívében egy kis szomorúsággal vegyítve. Tudta, hogy gyalog nagyon sokára érné el a zarándokhelyet. Meg kell próbálnia úgy utazni, ahogy Árnyék szokott. Árnyék vidámsága nélkül viszont más lesz. Kolumbusz próbált lelkiekben felkészülni az út kihívásaira, mikor egy bokor mögül egyszer csak előugrott egy szürke gombolyag barna foltokkal, Kolumbuszra vetette magát, ledöntötte majd képen nyalintotta.

- Árnyék! – tőrt ki Kolumbuszból a boldog felismerés.

Árnyékkal nem lehetett bírni. Boldogan ugrált, rohangált, szaltózott, bolondozott. Kolumbusz most nem törődött semmivel. Felszabadult játékba kezdett Árnyékkal. Kergetőztek, egymást ugrálták át, birkóztak, átadták magukat a létezés, az együttlét örömének. Aztán szép lassan a kezdeti kirobbanó érzelmek elkezdtek lecsendesedni. A nagy hancúrozásban elpilledt két jó barát leheveredett egy bokor aljában.

- Megtaláltad Gaudi kutyáját?

- Még nem, de tudom, hogy hol keressem. Montserratra kell mennem.

- Hát az nincs a legközelebb. Elkopik a lábad mire odaérsz. Bárha taxizunk?

- Velem tartasz?

- Miért ne?

- Mi lesz a bolondos életeddel?

- Éppen azt követem. Ugye nem fogsz megtagadni tőlem egy kis játékot útközben?

Ugyan, hogy tagadhatott volna meg Kolumbusz bármit is Árnyéktól, hiszen a közös játékot ő éppen úgy élvezte, mint a kiskutya. Az út csodálatos volt. Mint már annyiszor említettük, Árnyék varázslatos kutya volt, s Kolumbusszal együtt szinte repültek. Árnyék mintha megsokszorozta volna Kolumbusz erejét, s Kolumbusz is úgy hatott Árnyékra, mint annak előtte senki más. Kolumbusz rá merte bízni magát Árnyékra, aki mindig tudta mikor kell leugrani az egyik autóról, s mikor kell egy másik járműre átszállniuk. Közben természetesen ki nem fogyott az újabb és újabb játék ötletekből, bolondságokból. Kolumbusz nem gondolta volna, hogy ennyire könnyű és szórakoztató lesz az a hosszú út, amitől pedig lelke mélyén annyira tartott. Nagyon jó érzés volt, hogy volt egy olyan lény, akire feltétel nélkül rábízhatta magát, aki szinte repítette őt a célja felé.

A ZARÁNDOKÚT

Az autóút utolsó része már csendesen telt. Éppen egy olyan kis teherszállító autóra sikerült felugraniuk, amely a zarándokút kiinduló pontjánál található étterembe szállított élelmet. Árnyék ismerte már ezt az autót, tudta, hogy nemsokára célba érnek. Nem tudta, hogy hogyan tovább. Nem szeretett a jövőn töprengeni. Inkább elnyújtózott az autó hátuljába és édes szendergéssel űzte el magától a nyugtalanító gondolatokat. Kolumbuszt is hasonló gondolatok foglalkoztatták: Hogyan tovább? Ő viszont pontosan tudta a választ: meg kell találnia Gaudi kutyáját. Mi lesz Árnyékkal? Olyan lehetetlen volt a helyzet. A világ minden kincséért sem bántotta volna meg Árnyékot, aki annyira közel állt a szívéhez, viszont érezte, hogy az utat egyedül kell megtennie. Árnyék mintha megérezte volna gondolatait, felemelte fejét, Kolumbusz szemébe nézett és megkérdezte:

- Amikor megérkezünk, ugye újból el kell válnunk?

Kolumbusz nem tudott megszólalni, de a hallgatása mindent elárult.

- Ne aggódj! Mindig ez történik velem – de inkább újra lehunyta a szemét, nehogy Kolumbusz meglássa benne a szomorúságot.

Árnyék bolondos természete ellenére mély érzésű, érzékeny kutya volt. Mások előtt nem szerette kimutatni érzelmeit, így mindenki azt gondolta róla, hogy könnyedén túl teszi magát mindenen, csak az a fontos neki, hogy játsszon vele valaki, bárki is az. Kolumbusz viszont azt is érezte, amit Árnyék még saját magának sem mert volna bevallani, hogy hiányozni fog neki a Kolumbusszal együtt töltött idő és csak a jövőbe látó csudakutyák tudnák megmondani, hogy ezt a hiányt valaha valaki be fogja-e tudni tölteni. Kolumbusz nem akart fájdalmat okozni senkinek. Ugyanakkor gyűlölte azt az álláspontot, hogy „inkább ne szeressek, nehogy fájdalmas legyen az elválás”. Ő nem félt szeretni, sőt anélkül létezni sem tudott. Most viszont egyszerre érezte Árnyék szenvedését az elvállástól és Gaudi kutyájának kétségbeesett hívását. Lelke mélyén neki is fájt elválnia a bolondos kiskutyától, de olyan erős volt benne a küldetéstudat, hogy csak a másokon való segítésre tudott gondolni. Milyen egyszerű lenne, ha Árnyékkal együtt tehetnék meg az utat! Egyszer ennek is el fog jönni az ideje, de még nem most. Most minden idegszálával a küldetésére kell koncentrálnia.

- Iránytű kérlek, segíts!

Kolumbusz lehunyta a szemét, és érezte annak a szeretetnek az áramlását, amely képes minden fájdalmat begyógyítani. Ez a szeretet nem állt meg, hanem egészen Árnyék lelkéig hatolt, hogy ott békét és megnyugvást teremtsen. Árnyék felébredt.

- Ugrás! Megérkeztünk! – mondta.

A teherautót még éppen idejében hagyták el, mielőtt még felfedezhették volna a két potyautast. Árnyék elvállás előtt még gondoskodott mindkettőjüknek egy kis úti elemózsiáról, de végül csak elérkezett az elvállás pillanata.

- Járj sikerrel az utadon! Felesleges búcsúzkodni. Úgyis rád fogok még találni! –s ezzel felugrott egy éppen induló autóra, nehogy véletlenül meggondolja magát és Kolumbusszal tartson a zarándokúton.

Kolumbusz szíve nyugodt volt. Érezte, hogy a szeretet láthatatlan szálát, amely kialakult közte és Árnyék között úgysem szakíthatja szét semmi, és ha soha nem látják viszont egymást, akkor is mindig szeretettel és nem fájdalommal fognak egymásra emlékezni.

Kolumbusz újból egyedül volt. Egy nem mindennapi megpróbáltatás előtt állt. Csupán el kell indulni. Csak nyugodtan, hiszen az irány egyértelmű. Fel a hegyre. Nincs értelme kapkodni, hiszen az út nagyon hosszú és az erejének az út végéig ki kell tartani. A nap még csak ébredezett. Kellemesen simogatta Kolumbusz bundáját. Macskánk keresztülvágott a lapos, fehér épületek által szegélyezett hosszú úton és nemsokára ott állt a híres zarándokút kiinduló pontjánál. A zarándokút kezdetét egy tábla is jelezte, melyet nem tudott elolvasni, mivel katalánul volt. Igaz, ha spanyolul lett volna a kiírás, azt sem tudta volna elolvasni. (Katalónia Spanyolország leggazdagabb régiója. A tartomány fővárosa Barcelona. Volt olyan időszak, amikor a katalán nyelv be volt tiltva, de abban az időben, amikor történetünk játszódik a spanyol mellett elfogadták már a katalánt mint hivatalos nyelvet.)  Kolumbusz rálépett a köves ösvényre és elindult rajta. Egy csapás vezetett fel a meredek hegyoldalon. Az utat cserjék szegélyezték. Kolumbusz nem gondolkodott, csak ment előre, miközben a kövek és sziklák változatos formáit hagyta maga mögött. Egy idő után lábai szinte már maguktól mentek. Nem érzett fáradtságot. Egész testét átjárta a hegyvidéki levegő életereje. Két szín uralt mindent: a szürke és a zöld. Amerre csak nézett óriási szürke sziklák magasodtak. A szürke sziklák egyhangúságát viszont megbontotta a zöld növényzet, a cserjék, bokrok, törpefenyők. A sziklák hasadékaiban megtelepedő termőföld gyér növényzetnek biztosított otthont. Az úton kövek, kövek és kövek, majd sziklák és sziklák. Kolumbusz lábát egyre több szikla sértette fel. A sziklák hasadékaiból sziklakerti virágok mosolyogtak rá: látod, mi itt is otthonra találunk! Kolumbusz szívesen dugta oda az orrát egy-egy feléje bólogató virághoz. Ahogy egyre feljebb haladt, úgy kúszott fel a nap is egyre magasabbra, s onnan fentről lőtte napsugarait égetően Kolumbusz fejére, hátára. A torka egyre jobban kiszáradt. Mit nem adott volna egy korty vízért! Az úton teljesen egyedül volt. Az élőlények menedékbe húzódtak a nap gyilkos sugarai elől. Kolumbusznak sem volt más választása. Meg kellett állnia egy kis pihenőre. Már órák óta gyalogolt megállás nélkül. Behúzódott egy bokor árnyékába.

Egy kis pihenő után újra erőre kapott és folytathatta útját. Egész picinek és jelentéktelennek érezte magát az óriási szürke sziklák tövében. Csupán egy aprócska pont volt ég és föld között, de ez az aprócska pont haladt rendületlenül célja felé. Egyre nagyobb utat hagyott maga mögött, s mintha a gondjai, bajai is a háta mögött maradtak volna. Valahol elvesztek egy éles kanyarban, vagy talán egy közepes méretű szikla mögött felejtette volna őket? Csak ment és ment, miközben kitisztult teste és lelke. Egyre közelebb jutott a csúcshoz és egyre nagyobb mélység tátongott a lába alatt. Megállt körülnézni. A távolba vesző települések házai apró játékkockáknak tűntek a magasból. Kolumbusz rácsodálkozott, hogy milyen jelentéktelenek is az emberi települések a természet ősi erejéhez képest abból a magasságból ahol ő állt. A természet ősi ereje vette körül. Minden porcikájában érezte. Érezte a nyugalmat, az erőt, a valahova tartozást. Eggyé vált környezetével s átérezte a vágy nélküli létezés örömét.

Ebből az eufórikus állapotából egy éles fájdalom riasztotta fel. Egy kétségbeesett segélykiáltás, melyet belül érzett csupán. A fájdalom szinte lebénította. Leroskadt a földre.

- Mi lehet ez? – kérdezte magától kétségbeesve.

- Ha meg akarod tudni, bele kell menni a fájdalomba, de úgy hogy nem adod át magad neki, csak kívülről figyeled – súgta a belső hang.

Kolumbusz a földre roskadva elkezdett mélyeket lélegezni, mint aki kiszeretné mosni magából a fájdalmat. Próbált visszatérni a néhány perccel előbbi állapotához, amikor még annyira boldognak érezte magát. Az első megdöbbentő élménye az volt, hogy a fájdalom nem tőle származik. Az ő lelkében még ott élne a boldogság, másnak a fájdalmát érezte át. Hagyta a levegő szabad áramlását, hagyta, hogy visszatérjen az ereje. A fájdalom még ott élt benne, de már nem gyengítette őt le. Most már képes volt belemenni az átérzett fájdalomba, már képes volt megérteni a fájdalom eredetét.

- A küldetése. Gaudi kutyájának megtalálása – hasított bele a felismerés. – Gaudi kutyája a végét járja. Az ő kétségbeesett segélykiáltása hatolt el lelke mélyéig.

Ebben a kritikus pillanatban az iránytű működésbe lépett. Kolumbusz pontosan tudta mit kell tennie. Hagyni, hogy az iránytű ereje elérjen Gaudi kutyájához. Csak az igaz céljára koncentrált, hogy ő ebben a percben azért van azon az úton, hogy segítséget vigyen. A fájdalom ellenére megpróbált szeretettel gondolni a legyengült, agg kutyára. Az iránytű csodálatos ereje hatott. A fájdalom elkezdett csökkenni. Ekkor egy újabb gondolat hasított belé: - Siess, várlak!

Kolumbusz érezte, hogy már nincs messze Gaudi kutyájától. Az utolsó kapaszkodón pihenés nélkül szaladt fel, bár lábai alatt gyakran megcsúsztak a kövek.

- Most merre?

- Kövesd a zarándokutat egészen a kőkeresztig. Egy útelágazáshoz fogsz érni. Indulj el jobbra, s mikor az útról meglátod a kolostort, változtass útirányt és tarts a sziklák felé – hallotta folyamatosan a belső hangot.

Amikor Kolumbusz megpillantotta a kolostort, az utasításnak megfelelően irányt váltott és letért az addig követett zarándokútról. Egy kitaposott ösvényre lelt a sziklák között. Ezt követve nemsokára egy barlanghoz érkezett. Már éppen belépett volna a barlangba, amikor halk nyöszörgésre lett figyelmes. A barlang bejárata mellett egy bokor alatt egy legyengült kutya feküdt. Kolumbusz odament hozzá, s ekkor az agg kutya felemelte a fejét.

- Ki vagy te?

- Kolumbusz.

- Érzem az iránytű erejét, de nem tudom, hogy te ki vagy. Hol van Király? Miért nem ő jött?

- Király eltávozott az örök egerész mezőkre. Halála előtt nekem adta át az iránytűt. A Látó Sirályok hozták az üzenetedet, hogy szükséged van rám.

- Nekem az iránytű hordozójára van szükségem. Tudod használni az iránytűt?

- ???

- Óh magasságos egérfarkinca! Ezt kellett megélnem, hogy egy ilyen zöldfülűhöz kerüljön az iránytű! Miért nem Csavargó jött???

Kolumbusz nem válaszolt semmit, csak állt némán. Valahogy nem így képzelte el ezt a pillanatot. Mennyi veszélynek tette ki magát, mennyi áldozatot hozott azért, hogy segítségére legyen egy olyan kutyának, akit nem is ismert annak előtte. Azután rápillantott a kutyára és hirtelen minden világossá vált számára. Megérezte, hogy Gaudi kutyájának gyors segítségre van szüksége és ebben a percben ő az egyetlen, aki képes rajta segíteni. Felidézte magában, hogy mit csinált nem is olyan régen, amikor az úton beléhasított Gaudi kutyájának égbekiáltó fájdalma. Az iránytű. Aktiválnia kell az iránytű csodálatos erejét. Kolumbusz már nem törődött saját kis sérelmeivel. Abban a pillanatban nem létezett más csak a segíteni akarás, Gaudi kutyája és az iránytű. S ekkor el kezdett áramolni egy csodálatos energia, melyet Kolumbusz a koncentrálásával Gaudi kutyája felé irányított. A kutya fáradt fejét mellső lábaira fektette, megkönnyebbülten nézett fel Kolumbuszra, majd lehunyta szemét. Kolumbusz nem érzékelte az időt. Nem tudta, hogy egy pillanatig tartott vagy talán egy örökkévalóságig, hogy az idős kutya ott fekszik előtte és ő érzi az energia áramlását az agg kutya felé. Egy idő után leheveredett ő is a kutya mellé, és ezer bocsánat, de mint már olyan sokszor megesett vele, ismét elszunyókált. Arra riadt fel, hogy valaki képen nyalintja.

- Köszönöm, amit értem tettél és ne haragudj, hogy olyan morcosan fogadtalak, de tudod, Király régi jó barátom és nagyon vártam őt. Reggel óta érzem, hogy az iránytű közeledik felém és leírhatatlan volt a csalódásom, amikor téged pillantottalak meg és nem Királyt vagy Csavargót.

Kolumbusz megint úgy érezte, hogy mindenki arra várt, hogy Csavargó viszi tovább Király örökségét. Ebben a percben is meg volt róla győződve, hogy Csavargó az igazi örökös. Nem tudta, hogy mit mondhatna és ezt Gaudi kutyája is megérezte.

- Király neked adta át az iránytűt és ez nem lehet véletlen. Képes voltál használni az iránytű erejét és tudtál annyi erőt adni, hogy újból talpra álltam. Sajnos ez nem elég, több segítségre van szükségem!

- Ne haragudj, de alig értek valamit az egészből. Egyáltalán honnan ismered Királyt és Csavargót?

- Sajnos arra nincs időnk, hogy mindent részletesen elmeséljek. Annyi energiát tudtál adni az iránytű segítségével, hogy egy hétig még biztosan kihúzom, de arra már nincs erőm, hogy én menjek el a hiányzó három mozaikdarabkáért. Neked kell elmenned értük.

Kolumbusz még mindig értetlenül nézett.

- Gyere, heverj le ide mellém a bokor alá. Úgyis rád fér egy kis pihenés mielőtt újból útnak indulsz. Úgy látom többet kell magyaráznom neked, mint amire számítottam.

Gaudi kutyája bár csalódott, hogy Kolumbusz jött és nem valaki más, már kezdett reménykedni. Érzett valamit Kolumbuszban, ami képessé teszi őt a feladat megvalósítására.

Tudta, hogy meg tudja csinálni, de ehhez segíteni kell még neki. Kolumbusz még nagyon az útja elején járt, éppen csak hogy kezdett ráérezni az iránytűben rejlő képességekre.

- Te tényleg Gaudi kutyája voltál? – kérdezte hirtelen Kolumbusz.

- Miért, te talán Kolumbusz macskája lennél?

Kolumbusz egy kicsit elszégyellte magát buta kérdése miatt, de kíváncsisága nem ismert határokat.

- Nem – válaszolta csendesen.

- Én sem. Azért kaptam a Gaudi nevet, mert a kedvenc tartózkodási helyeim Gaudi építészeti remekei voltak. Érdekes módon az igazi gazdámat Antoniónak hívták, Gaudit személyesen nem ismerte, csak annyi köze volt hozzá, hogy rajongott a művészetéért, éppen úgy mint én. Ez a közös rajongás hozott minket közel egymáshoz. Ugyanis én magam választottam a gazdámat és a gazdám pedig engem – mesélte büszkén a kutya.

Kolumbusz szívesen végighallgatta volna Gaudi kutyájának élettörténetét, de érezte, hogy a kutya most nem akar erről mesélni. Csak annyit fog elmondani, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megértse a küldetését.

- A gazdámban egy csodálatos embert ismerhettem meg. Már csak az éltet, hogy meg tudjam valósítani az álmát, be tudjam fejezni azt, amit ő elkezdett.

Kolumbusz érezte Gaudi kutyájának fájdalmát gazdája elvesztése miatt. Nem kellett azt szavakba öntenie. Finoman elkezdte újból küldeni neki az energiát.

- Köszönöm!- szólt halkan. – Kezdesz ráérezni az iránytű erejére.

Kolumbuszt ez egy kis büszkeséggel töltötte el és Gaudi kutyája is megújult erővel tudta folytatni a történetét.

- A gazdámnak volt egy nagy álma. Keresett valamit. Erre a valamire élete végén rá is talált. Ő eljutott valahová, ahova nekem nem sikerült. De földi ideje lejárt és el kellett távoznia ebből a létből. Szerettem volna követni őt, de nem engedte. Utolsó szavai ezek voltak: „Neked még küldetésed van ezen a földön. Itt kell maradnod. Őrizned kell a kaput és segíteni az arra méltókat, hogy be tudjanak lépni. Tudásom egy részét átadom neked, de egy részét csak magad szerezheted meg.”

- Sikerült megszerezned?

- Nem teljesen. Három mozaikdarab még hiányzik. Sajnos, már nincs erőm ahhoz, hogy én magam menjek el értük. Neked kell elhoznod őket.

Kolumbusz csak hallgatott. Várt. Tudta, hogy vannak olyan dolgok, melyekről nagyon nehéz beszélni. Szinte félórája sincs, hogy találkoztak egymással. Feltárható-e egy féltve őrzött titok? Segíthetünk-e valakinek úgy, hogy nem tudjuk, hogy közben mit teszünk, hogy milyen kapukat nyitunk meg? Kolumbusznak eszébe jutott Amerika felfedezésének története, amely az őslakos indiánoknak szenvedést és pusztulást hozott. Tudni akarta, hogy jó célt fog-e szolgálni.

- Mit jelent neked az iránytű? – törte meg egyszer csak a mély csöndet Gaudi kutyája.

Kolumbusznak nem volt még ideje ezen elgondolkozni. Csak belecsöppent az egészbe, s az addigi nyugalmas, sőt egyhangú élete hirtelen mozgalmassá vált.

- Nem érzed, hogy folyamatosan kapod a segítséget, hogy képességeid egyre jobban fejlődnek?

- De igen.

- Nem mindenkinek adatik meg, hogy iránytű hordozó legyen. Viszont vannak a földön különleges helyek, különleges energiákkal. Mi is éppen egy ilyen barlang mellett fekszünk.

- Miért nem megyünk be?

- Menj csak be nyugodtan. Nézz körül. Én itt kint megvárlak. De kérlek siess, nincs sok időm.

Kolumbusz felpattant és bement a barlangba. Ott teljes sötétség honolt. Csend volt. Semmilyen külső zaj nem hatolt be a barlang belsejébe. Kolumbuszt átölelte a sötétség, de ez nem volt kellemetlen. Nem tudta miért, de jó volt bent lenni. Körbesétált. Úgy nézte a falakat, mintha képeket keresne rajtuk. A barlang leghátsó részében egy kis oltárt fedezett fel. Friss virág volt rajta. Nem is értette, hogyan érezheti jól magát a növény a barlang sötét mélyén. Azután eszébe jutott Gaudi kutyája és kisietett hozzá.

- Hogy érezted bent magad?

- Jól, de még mindig nem értem a küldetésed.

- Sokáig én sem értettem, de az idejáró szerzetesek, akik naponta egyszer hoznak nekem egy kis élelmet segítettek. Milyen energiákat éreztél a barlangban?

- Jókat. Nem is értem miért nem vagy bent.

- A barlangba nem költözhet be senki, még én sem. Minden idelátogató élőlénynek meg kell adni a lehetőséget, hogy egyedül lehessen bent egy kis ideig. Amíg bent tartózkodik, lényét elárasztja a jótékony energia és ez az energia elkíséri őt az útján. Bármikor visszatérhet, amikor úgy érzi, hogy szüksége van rá, de senki nem sajátíthatja ki a barlangot. Erre kell nekem vigyázni, én vagyok az őrző. Sajnos erőm már fogytán. Nekem már nem elegendő az az energia, amely a barlang felső részéig elhatol. Meg kell nyitnom a következő szintet, hogy közelebb kerüljek az energiaforráshoz. Ehhez kell a három mozaik darab. Ehhez kell a segítséged.

- Mit kell tennem?

- Fel kell keresned a mozaik őrzőket, el kell kérni tőlük a mozaikdarabokat és el kell hoznod ide. Két kutyával és egy macskával fogsz találkozni. Az első kutyával nem lesz nehéz dolgod, ő csak arra vár, hogy küldetését beteljesítse, és átadja neked a rábízott mozaikdarabot. A másik kutya esetében nem lesz olyan könnyű a dolgod, de majd úgyis meglátod.

Kolumbusz újból csak hallgatott. Olyan különös volt ez az egész. Gaudi kutyája megérezte a hallgatásban rejlő kérdéseket így hát folytatta:

- Bizonyára nem érted, hogy miért nem szereztem meg magam a mozaikdarabokat, ha tudom, hogy hol vannak. Most már tudom, hogy rögtön útnak kellett volna indulnom, amikor még erőm teljében voltam, de nem ment. A fájdalom idekötött. Képtelen voltam elmozdulni arról a helyről, ahol gazdám utoljára végigsimította a fejemet. Minden reggel azzal a tudattal ébredtem fel, hogy hátha ma visszatér hozzám. Nem tudtam elmozdulni innen. Folyamatosan küzdött bennem a fájdalom és a hűség. Legszívesebben feladtam volna, de tudtam, hogy teljesítenem kell a rám bízott feladatot. Csak akkor maradhatok hű hozzá, ha az utolsó erőmig szolgálom a közös utunkat és továbbadom az őrzői feladatot egy arra méltó lénynek. A küzdelem eredménye az lett, hogy a szellemem épp maradt, de a testem teljesen legyengült. Hiába szereztem olyan képességeket, melyek sok esetben csak az iránytűhordozónak adatik meg, magamon már nem tudok segíteni. Ezért hívtam az iránytű hordozóját. Nem tudtam, hogy te leszel az.

- Megpróbálok segíteni, elhozom a három mozaikdarabot.

- Köszönöm!

- Csak tudod…

- Igen tudom. Az utad elején vagy. Még nagyon sokat kell tanulnod. Még csak most kezded felismerni a képességeidet. Még hosszú út áll előtted. De elindultál ezen az

úton és ez a legfontosabb. Mindent elmondok, amit tudok, de már nagyon gyengülök, ha segítenél…

Kolumbusz megértette a célzást és finoman újból elkezdte küldeni az iránytű energiáját. Láthatólag ez jól esett az idős kutyának és szép csendesen elmesélt mindent. Nem tűnt olyan vészesnek a küldetés. Mindhárom mozaikőr Barcelonában tartózkodott. Közben beesteledett, s az álom lassan átvette az uralmat az ébrenlét felett.

Hajnalban már talpon volt Kolumbusz.

- Indulok.

- Járj szerencsével és vigyázz az iránytűvel! Nem mindig könnyű! Nagyon érzékeny macska vagy. Az iránytű mások olyan érzelmeit is fel fogja tárni előtted, melyeket soha nem mondanának el. Meg kell tanulnod kezelni ezeket a helyzeteket. De most már indulj! Ne arra menj, amerre jöttél! Menj egyenesen a kolostorhoz, onnan könnyedén vissza tudsz jutni a városba.

A MORZSÁK DICSŐ NEMZETSÉGE

Különös érzés fészkelte be magát Kolumbusz lelkébe. Tegnap délután azt gondolta, hogy nemsokára teljesíti küldetését, s most rádöbbent, hogy Gaudi kutyájának megtalálása, a zarándokút végigjárása csupán egy állomás volt. Amint ezt teljesítette újabb feladatok nyíltak meg. Most viszont nem volt idő töprengésre, az idő sürgetett. Végigszaladt azon az ösvényen, amelyen feljött. A zarándokutat követve nemsokára elérte a kolostort. Rengeteg látogató tolongott a környékén. Tudta, hogy még vissza fog ide térni, így hát csak arra koncentrált, hogy minél előbb visszajusson a városba. Sok ember, sok autó, meg lehetne próbálni…- gondolta magában, amikor egy ismerős vakkantásra lett figyelmes.

- Árnyék! Hát te? Hogy kerülsz ide?

- Gondoltam szükséged lehet még rám. Sikerült megtalálnod Gaudi kutyáját?

- Igen, de ahhoz, hogy segíthessek neki, vissza kell térni Barcelonába.

- Akkor induljunk.

Kolumbusz szóhoz sem jutott. Olyan hihetetlen volt, hogy Árnyék újból ott volt mellette és segíti őt. Ez az Árnyék ugyanakkor egy kicsit más volt, mint akitől nem is olyan régen elvállt. Nem ugrott a nyakába, nem döntötte fel őt, nem az volt az első szava, hogy „mit játszunk?”, hanem csak ott volt. Kolumbusz szó nélkül követte Árnyékot. Ezúttal nem autóval mentek, hanem Árnyék a függővasútra csempészte fel barátját. Árnyék szótlan volt. Kolumbusz érezte, hogy nagy változások zajlanak ennek a kicsi bolondos kutyának a lelkében. Kolumbusz ugyanakkor nagyon vágyott arra az önfeledt bolondozásra, amit néhányszor már átéltek együtt. Lehasalt a földre, és elkezdett egy összegöngyölt alufólia labdával játszani. Finoman pofozgatta, majd hirtelen ráugrott, két mancsába kapta, feldobta, megpördült vele. Árnyék egy darabig türtőztette magát, de nem bírta tovább. Ráugrott a labdára ő is. Elkezdtek játszani és szépen lassan megszűnt körülöttük minden, nem létezett más csak ők ketten és a játékuk. Újra együtt voltak, s ez mindkettőjüket csodálatos élménnyel ajándékozta meg. A vonatút csak húszperces volt. Ezután egy turistacsoport buszára lopakodtak fel. Egy órán belül már bent is voltak a városba.

Újból eljött az a nehéz pillanat, amikor el kellett válniuk. Kolumbuszban nagyon erős volt az iránytű vezérlése. Tudta, hogy az az egyetlen helyes út, ha újból elválnak útjaik. Neki meg kell találni a Mozaikőröket. Semmi és senki sem vonhatja el a figyelmét küldetésétől, még Árnyék sem. Ez a furcsa kapcsolat különbözőképpen hatott a két állatra. Kolumbuszt megerősítette. Feltöltődött a kiskutya közelében, olyan energiákat kapott tőle, amely segítették őt abban, hogy továbbhaladhasson útján, hogy végrehajtsa küldetését. Kolumbusz hatására, Árnyékban elkezdődött valami. Maga sem értette, hogy mi az, s ettől egy kicsit meg volt zavarodva. Egyetlen dolgot tudott, hogy jó a közelében lenni, s hogy ha nincs vele, akkor hiányzik neki. Kolumbusz céltudatos macska volt. Árnyék egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Kolumbusz az iránytű által diktált utat fogja követni, s ha élvezni akarja még a társaságát, őneki kell követnie Kolumbusz útját. Most még nem tudta, hogy követni akarja-e ezt az utat vagy sem. Megrázta magát, érzelmeit, gondolatait gyorsan lelke legmélyebb rejtekébe zárta, felöltötte régi „nem érdekel semmi csak a jelen és csak a saját szórakozásom” stílusát és könnyedén próbált búcsút venni Kolumbusztól:

- Szerepem ezennel véget ért. Talán még összefutunk - s meg sem várva Kolumbusz válaszát, belevetette magát a város forgatagába, s pillanatok alatt eltűnt Kolumbusz szeme elől.

Kolumbusz újból egyedül maradt, de hihetetlen sok erőt kapott újból Árnyéktól. Nagyon erősen érezte az útját, pontosan tudta merre kell mennie. Ott volt abban a kertben, a királyi palota mellett, ahol annak idején a feketerigóval beszélgetett. Az első mozaikőrt a falumúzeumban kellett keresnie. Gaudi kutyája mindent pontosan elmagyarázott neki, de azért belenézett abba az útikönyvbe is, amit még a Tudós Galambtól kapott. Nagyon megszégyenítő volt annak idején a beszélgetése a Tudós Galambbal, amikor kiderült, hogy milyen kevés ismerettel rendelkezik. Így hát, ha kismértékben is, de amikor lehetett igyekezett csökkenteni ismereteinek hiányát. Ráadásul ez nem is esett nehezére, mert mint már említettük, Kolumbusz roppant kíváncsi természettel rendelkezett. Szóval már az odaérkezése előtt tudta, hogy egy olyan falumúzeumba fog érkezni, melyet 1929-ben a világkiállítás alkalmából építettek, hogy bemutassák a Spanyolországban megtalálható különböző építészeti stílusokat.

Kolumbusz a kertek alatt hamar elérte a falumúzeum felső bejáratát. Kényelmesen átsétált a kapun, senki nem állította meg. Az útja először egy magányosan álló kolostor mellett vezetett el, majd hamarosan elérte a külső városfalat. A városfal előtti füves-fás részen különös fémszobrokat látott. Fémbikák szegezték előre félelmet nem ismerő szarvúkat.

Egy halom ócskavas emelt a magasba egy másik adag fémtömeget, s mégis a csavarok, csigák, szerszámok különös kapcsolódása következtében, Kolumbusz egy táncoló párt látott. Mintha egy régi, elfelejtett műhelyben az otthagyott szerszámok és fémhulladékok egy varázslat hatására életre keltek volna, s emberi alakot öltve folytatták volna létüket az örök mozdulatlanságban. Kolumbusz átfutott a kerten. Két alakot látott heverni a földön, de nemsokára rájött, hogy azok is csak szobrok.

Visszatért a kapuhoz. A városfal oldalában levő kőkútnál gyerekek játszadoztak. Átment a kapun és egy különös helyen találta magát. Egy különös faluban, ahol az épületek alsó részében kis boltocskák, műhelyek, kávézók voltak, a felső részek viszont teljesen üresen álltak. Csak a házak külső szerkezete volt meg és csak a boltocskák, műhelyek voltak berendezve. E különös falucskában sok macska élt. Volt olyan macska, aki kíváncsian tekintett rá, de volt, akit annyira elfoglalt az ebéd előtti szunyókálása, hogy még a szemét se nyitotta ki a közeledtére. Kolumbusz pontosan tudta, hogy hova kell mennie és kit kell keresnie. A nagy Morzsa család egyik leszármazottját, aki egy ajándékboltban tölti napjait. Nem volt kedve kérdezősködni, inkább megtartotta magának a felfedezés örömét. Végigsétált az utcákon, nézegette a kirakatokat, bekukkantott az üzletekbe. Lesétált az egyik utcán, eljutott egy nagy térre, mintha egy középkori városka főterére jutott volna, majd egy másik utcán elindult visszafelé. Mesterségeket jelző cégtáblákat látott a feje felett, de neki most egy bizonyos ajándékboltot kellett megkeresnie. A kis boltocskák egymás mellett kínálták színesebbnél-színesebb portékájukat. Kolumbusz érezte, hogy közeledik. Az egyik üzletbe, egy kisméretű zsemleszínű kutyát pillantott meg. Egy díszes mozaik kirakású keret mellett szunyókált békésen. Kolumbusz keresett egy olyan helyet, ahol nincs útban az emberek számára, de a kutya észreveszi őt. Nagyon halkan nyávintott egyet. A kutya kinyitotta a szemét.

- Te vagy az ősi Morzsa család

nemes lelkű leszármazottja?

- Ki vagy Te, hogy ismeretlenül

is nevemen szólítasz?

- Az iránytű hordozója, és a

nálad levő mozaikdarabért

jöttem. Szükség lenne rá.

- Hát mégis elérkezett ez az idő.

Mégsem csupán legenda – s

furcsa mód a kutya szeme

mintha könnybe lábadt volna.

– Ne haragudj, de olyan régóta várunk erre a pillanatra, és most hogy elérkezett szinte el sem hiszem.

- Akkor nálad van a mozaikdarab és odaadod, hogy elvihessem Gaudi kutyájának? – kérdezte Kolumbusz kissé hitetlenkedve, s talán kissé türelmetlenül.

- Igen, fiatal barátom. Én őrzőm a híres mozaikdarabkák egyik különleges példányát immár kilencedik éve. Az apám bízta rám halála előtt, neki az ő apja adta át, aki nagyanyjától örökölte, aki szintén a nagyanyjától kapta, akinek pedig az apja adta át. Már vártunk. Apám elbeszélése szerint 15 évvel ezelőtt már járt itt egy macska, ha jól emlékszem Királynak hívták. Apámmal sokat beszélgettek a mozaikdarabokról, de amikor át akartuk neki adni, nem fogadta el. Azt mondta, hogy még nem érkezett el az idő. Nem ő az a személy, akinek át kell adni. Arra kért minket, hogy őrizzük tovább olyan hűségesen, mint azt őseink tették évszázadokon keresztül, s legyünk készen átadni a nagy pillanatban.

Kolumbusz zavarban érezte magát. Ez lenne az a pillanat, amelyre egy család évszázadokon keresztül várt? Délidőben, a bámészkodó turisták lábai között egy furcsa fekete foltos macskának a megjelenése? Ő lenne az, aki beteljesít egy családi legendát? Az iránytű szerencsére már működött Kolumbuszban. Tudta, hogy most nincs helye a kételkedésnek. Egyetlen dolga van, hagyni az iránytű vezetését és beteljesíteni a sors rendeltetését. Úgy érezte, hogy most feleslegesek a szavak. Mélységes tiszteletet ébresztett benne a Morzsa család elhivatottsága. Így csak tiszteletteljesen és csendben várakozott. Ebben a csendben minden benne volt, amit el kellett mondania.

- Lehetne egy kérésem? – kérdezte csendben Zsemle, ugyanis a Morzsa család ezen sarjának keresztneve Zsemle volt.

- Természetesen.

- Családunknak nagyon sokat jelentett ez a küldetés. Generációról-generációra úgy nőttünk fel, hogy lehet, hogy a mi időnkben érkezik el a nagy pillanat, de ha nem, akkor tovább kell adnunk a mozaikdarabot. Nem szakíthatjuk meg a sort. Vigyáznunk kell rá. Szeretném megadni a módját az átadásnak. Ez nekünk nagyon sokat jelentene.

- Megértem, de Gaudi kutyája már nagyon gyengül. Sokat nem várhatok.

- Ma este tíz órakor, a magányosan álló kolostornál.

- Rendben. Ott leszek.

Kolumbusz elhagyta a kis üzletet. Olyan gyorsan történt minden. Tudta, hogy este már nála lesz az egyik mozaikdarab, de addig még sok idő volt. Nem tudta mit kezdjen az idejével. Elkezdett kóborolni a falumúzeumban. Bekukkantott az üzletekbe, a kisebb-nagyobb műhelyekbe. A műhelyekben különböző mesterségeket figyelhetett meg, az üvegfújást, az övkészítést, kelmekészítést. A mesteremberek réges-régi szerszámokkal dolgoztak és az érdeklődő látogató végignézhette a teljes folyamatot. Megismerhette, hogy hogyan készül egy bőr öv, vagy az ügyes kezek hogyan festenek meg egy csodaszép legyezőt. Most ráért nézelődni. Átengedte magát a hely varázsának. A legtöbbet egy-egy kávézó ajtaja előtt időzött és szippantotta magába a sütemények és a habos kávé ínycsiklandozó illatát. Az első néhány óra szinte elrepült. Minden idegszálát lekötötte az újdonság varázsa. Csak ment és ment, rótta az utakat, élvezte a felfedezés örömét.

Az idő előre haladtával, már ismerősek voltak a macskaköves utcák, a kis erkélyek, a bólogató narancsfák, és az újdonság varázsát lassan kezdte átvenni a fáradt nyugtalanság, de képtelen volt megpihenni. Egy belső nyugtalanság űzte egyre előre, maga sem értve az okát. Olyan volt, mint egy kisgyerek a várva várt ünnep előtt, amikor az izgatottságtól képtelen pihenni, képtelen bármit is csinálni, és teljesen kimerül akkorra, mikor végre elérkezik a várva-várt nagy pillanat. Bár Kolumbusz nem értette az okát, nyugtalanságának mégis megvolt az alapja. Megjelenésével az ajándékboltban egy addig alvó gépezetet indított el. Futótűzként terjedt a hír a Morzsa családban, hogy végre eljött a nagy nap, amelyre generációk várakoztak hosszú-hosszú időn keresztül. Lázas készülődés vette kezdetét. A háttérben nagy dolgok történtek, amelyről Kolumbusznak nem volt tudomása, mégis nyugtalanság férkőzött lelkébe.

Kolumbusz nem szerette a várakozást. Látszólag olyan könnyen ment minden. Amikor körbe tekintett, minden nyugodt és békés volt. A háttérben mégis nagy erők mozogtak. Kolumbusz számára szinte csak vánszorgott az idő. Nem így a Morzsáknak, akik azt sem tudták mihez kezdjenek először. Néhány előkelő kutyahölgy csak sápítozott, hogy miért az utolsó percben szóltak, legalább egy hét kellett volna ahhoz, hogy tisztességesen felkészüljenek a nagy eseményre. Még kutyakozmetikába sem tudtak elmenni. Zsemle Morzsa egész délután a beszédjére készült. Szerette volna megadni a módját a mozaikdarab átadásának. Nagyon szép ünnepélyt szeretett volna, olyat, melyet még sokáig fognak emlegetni…

Kolumbusz egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve kisétált a városkapun, elment a magányosan álló kolostorhoz és kényelmesen elhelyezkedett egy óriási fa lombkoronájában, közvetlenül a kolostor tövében. Amint elhelyezkedett, álomba merült.

A nap már lefelé rótta az égbolton megszokott mindennapi útját, amikor Kolumbusz izgatott beszélgetésre riadt fel. Kutyák csapata tartott megbeszélést éppen az ő fája alatt.

- Biztos vagy abban, hogy jó ötlet az, amit csinálunk?

A kérdésre egy dühös morgás volt a válasz. A morgást olyan eltorzult vicsorgás kísérte, hogy a kérdezőnek nem lehetett kétsége a válasz felöl.

- Nem úgy gondoltam Császár…- hebegte a kisebb kutya - csak tudod, Zsemle Morzsa eddig a családunk elismert személyisége volt, és most azt terjeszteni róla, hogy meghibbant?

- Kételkedőknek nincs helye köztünk! Vagy, csak nem azt akarod mondani, hogy te is a nyúlszívű öcsém pártjára állsz, aki átadná a mozaikdarabot, a családunk büszkeségét, holmi jött-ment macskának?

- És ha erről szól a küldetésünk?

- Nevetnem kell! Úgy látszik nem álltál elől, amikor az észt osztogatták! Gondolkozz egy kicsit! Az a mozaikdarab sokat ér. A családunk legendája erről szól, és most érkezett el a történelmi pillanat.

- De hát mit akarsz tenni?

- Ó ti csökkent értelmi képességű, nyúlszívű banda! Figyeljetek ide! Először is meg kell ingatni a bizalmat Zsemle Morzsában. Ezért kezdtük el terjeszteni mindenhol, hogy Zsemle egyre szenilisebb.

- Igen, és azt is mondtuk, hogy agyára ment a küldetés, és már bárkinek odaadná a mozaikdarabot, csak azért, hogy elmondhassa, hogy beteljesedett a családi jóslat.

- Igen. Eddig jól csináltátok a dolgotokat. Mindenki készülődik a nagy eseményre, de nem úgy, ahogy Zsemle Morzsa számít rá. Egyre több kutyában ébresztettük fel a kételkedés ördögét és ezt a tevékenységet folytatni kell az utolsó percig.

- És este mi lesz?

- Figyeljetek ide. Nem engedhetjük, hogy Zsemle odaadja a mozaikot egy macskának, aki ki tudja hova viszi. Mi leszünk azok, akik végre hajtják a nagy tettet. Rólunk fog megemlékezni a nagy családi krónika. Olyan történelmi pillanatot élünk, melyet nem szalaszthatunk el. A dolgunk roppant egyszerű lesz. Elég lesz azt hangsúlyoznunk, hogy minket csak a mozaik iránti hűségünk vezet. Minket csak a családi küldetés sikeressége érdekel. Ezért felállítunk egy bizottságot, amelynek természetesen mi leszünk a tagjai, és ennek a bizottságnak az lesz a feladata, hogy megvizsgálja a küldönc kilétét. Mindent meg fogunk tudni a mozaik céljáról, és mi fogjuk irányítani az eseményeket.

Kolumbusznak elég volt ennyit is hallania ahhoz, hogy rájöjjön, veszélyben a küldetése, és nem csak saját magát veszélyezteti, de Gaudi kutyájának a küldetése is veszélybe kerülhet. Tudta, hogy azonnal cselekednie kell. Hangtalanul felszaladt a fa tetejére, átugrott a kolostor tetőre, szinte észrevétlenül végigszaladt a cserepeken, s a másik oldalon átugorva egy közeli fára, nyomtalanul eltűnt. Néhány perc múlva már Zsemle Morzsa lakhelyénél volt.

- Zsemle Morzsa, azonnal cselekednünk kell! – tört rá a gondolataiba merült kutyára.

- Ugyan már kedves barátom, hiszen még 9 óra sincsen. Még egy kicsit csinosítgatnám a beszédemet. Talán egy kicsit hosszú lett, ha esetleg a háború alatti időszakról kevesebbet beszélnék…

- Zsemle, nem a beszédedről van szó. Annál sokkal nagyobb dolog forog kockán!

- Valami baj van az ünnepség szervezésével?

- A küldetéssel van a gond. Császár nem akarja átadni a mozaikot, át akarja venni a hatalmat. Mindenhol azt terjesztik, hogy meghibbantál, hogy egy jött-ment macskának akarod átadni a családi kincset, csak azért, hogy a nagy Morzsa krónika rólad emlékezzen meg.

- Hát mégis igaza volt Királynak.

- Hogy érted ezt?

- Bátyámnak, Császár Morzsának kellett volna örökölnie a mozaikot a családi hagyomány szerint, de Király lebeszélte erről az apámat. Nem volt könnyű, de végül mégis meggyőzte őt, hogy ne Császár legyen az utód, hanem én. Én ezt nem kívántam magamnak, de el kellett vállalnom.

- Kérlek, add hát oda a mozaikdarabot most! Nem kockáztathatunk. Nem vezethetem el Császárt és bandáját Gaudi kutyájához. Félek, hogy nagy bajt okoznék ezzel.

- Nem szeghetem meg a szavamat.

- Hogy érted ezt?

- Az esti ünnepségen kell átadnom a mozaikdarabot. Ezzel tartozom a Morzsa család összes tagjának.

Kolumbusz agya lázasan dolgozott. Meg kell oldania ezt a helyzetet. Zsemle Morzsa kész átadni a mozaikdarabot, de egyben köti az adott szava is. Mindig, minden körülmények között állnia kell a szavát, csak így maradhat hű önmagához. Egyszerre kell megfelelnie a családjának és az ősi küldetésnek. Nem szabad válaszút elé állítania, segítenie kell őt, hiszen csak így kaphatja meg tőle a várt segítséget.

- Ez az ünnepély nagyon fontos a számodra?

- Igen. A beszédemmel is már majdnem kész vagyok.

- Tudod, hogy nagy veszélyben leszünk?

- Igen.

- Elmegyek az ünnepségre, de csak egy feltétellel.

- Mi lenne az?

- A kolostor mellett áll egy nagy fa, az alatt leszünk mindketten, és még az ünnepség megkezdése előtt átadod a mozaikdarabot. Legjobb lenne most. Ott csak eljátszuk az átadást.

- Muszáj most átadni? Nem lehetne a beszédem végén? Olyan szépen elterveztem.

- Értsd meg, hogy rossz érzéseim vannak. Nem bízom meg Császárban. Nem tudhatjuk, hogy mi az igazi szándéka. Vagyis éppen az a sejtésem, hogy semmi jó. A hatalomért, a hírnévért úgy tűnik bármire képes.

Zsemle Morzsa csendesen felállt, elment a szoba egy távoli, sötét zugába, ott kotorászott, majd visszatért egy díszes dobozzal és egy régi, ócska nyakba akasztható kis szütyővel. A díszes dobozból kivette a mozaik darabot és áttette az ütött-kopott szütyőbe.

- Ebben a kis szütyőben menekítette át dédnagyanyám a háború ideje alatt a mozaikot. Viseld ebben és vigyázz rá. Este találkozunk!

- Ott leszek. De kérlek engedd meg, hogy most elbúcsúzzam tőled. Félek, hogy este nem lesz rá alkalmam. Köszönök mindent! Köszönöm a családod nemes lelkűségét és önfeláldozását! Ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy a mozaikdarab célba érjen és újból egy nagy egész részévé váljon.

Kolumbusznál volt a mozaikdarab, elmenekülhetett volna, de kötötte az adott szava. Meg kellett jelennie az ünnepélyen, nem hagyhatta cserben Zsemle Morzsát. Gyönyörű nyár esti éjszaka volt. Óriási volt a készülődés. A kutyahölgyek amennyire csak idejük engedte kicsinosították magukat és a kutya urak sem akartak lemaradni tőlük. 9 óra után már gyülekeztek a kolostor melletti parkban az előkelőségek, de az egyszerű kutyanép is ott kíváncsiskodott, igaz kicsit hátrébb. A felszínen minden annyira szép, annyira harmonikus, annyira tökéletes volt. Előkelőség áradt mindenből, minden a Morzsa család dicsőséges múltját és jelenét hirdette. A kutyák kis csoportokban beszélgettek halkan. Kolumbuszra szinte ügyet sem vetettek. Zsemle Morzsa bemutatta néhány kutyának Kolumbuszt, aki így jó néhány történetet meghallgathatott a Morzsa család valamelyik dicső őséről. Csak később jött rá, hogy néhány felületes kérdésen túl, tulajdonképpen senkit nem érdekelt, hogy ő kicsoda és mi a küldetése. Mindenki mesélte a szokásos történeteit, feltette a szokványos kérdéseket, de a válaszra igazából nem is voltak kíváncsiak. A beszélgetések a megszokott mederben folytak, gondosan kikerülve a Kolumbusz számára oly fontos kérdéseket. A kutyahölgyek megbeszélték, hogy melyik hentestől származik a legzamatosabb velős csont és hosszasan elvitatkoztak azon, hogy vajon illik-e kék masnit kötni egy fekete kutyalány nyakába. A kutyaurak a sport rejtelmeibe merültek bele. Hosszasan kitárgyalták, hogy milyen a jó labda és milyen technikával kell helyesen elkapni.

Pontban 10 órakor elkezdődött az ünnepség hivatalos része. Kolumbusz és Zsemle Morzsa a kolostor alatti nagy fa alatt foglaltak helyet, úgy ahogy azt Kolumbusz kérte. Mellettük a Morzsa család legelőkelőbb tagjai. Császár Morzsát szerették volna mellé ültetni, de Kolumbusz egy ügyes csellel elérte, hogy Zsemle Morzsa és egy idős, előkelő kutyahölgy közé kerüljön. Zsemle Morzsával korábban megbeszélték, hogy mindaddig marad az ünnepségen, amíg meg nem kérdőjelezik az ő személyiségét és nem gátolják a küldetésében. Kolumbusz maga sem értette, hogy hogyan létezhet első perctől fogva ekkora bizalom két szinte ismeretlen lény között. Zsemle az első percben megérezte, hogy Kolumbusznak kell átadnia a mozaikot és nem engedte, hogy ebben bármi vagy bárki is megingassa őt (nem véletlenül lett ő a mozaikőr). Kolumbusz az életét is kockára tette, de hitt Zsemle becsületességében és tiszta jellemében. A felszínen zajlott az emelkedett ünneplés. Egyik szónokot követte a másik. A szónokok felelevenítették a Morzsa család történelmének legmeghatározóbb eseményeit. Volt olyan korszak, amikor ők voltak Barcelonában a legelőkelőbb kutyacsalád, és óriási megtiszteltetésnek számított, ha valakit befogadtak családjukba. Voltak nehéz időszakok is, amikor bujkálniuk kellett, és az a kutya is kockáztatta a többiek megvetését, aki menedéket adott nekik. Volt, amikor a mozaik őrzése megtiszteltetésnek számított, és dicsőséget hozott a családnak, de volt, amikor üldözték őket érte, és a mozaikot mindenáron el akarták pusztítani. Kolumbusz olyan éber volt, mint még soha. Bármelyik percben készen állt a menekülésre. Eközben az előadásokra is odafigyelt. Meglepetésként hatott rá Zsemle beszéde. Ugyanis délután, amikor felkereste a kutyát és amíg az kereste a mozaikdarabot, Kolumbusz nem bírva kíváncsiságával beleolvasgatott a már majdnem teljesen kész beszédbe. Ugyanolyan volt, mint azok, amiket eddig hallott. Gyönyörű körmondatok, melyek magasztalták a híres Morzsák dicső tetteit. A mostani beszéd viszont más volt. Zsemle az utolsó másfélórában kidobta régi beszédét és egy teljesen újat írt. A többiek számára unalmas, szinte érthetetlen beszédet csak Kolumbusz értette meg. Minden benne volt, amit Zsemle még valaha el akart mondani. Az értő hallgatóság számára felvázolt egy teljes menekülési útvonalat, elmagyarázta, hogy hogyan lehet lerázni az üldözőket, s vészhelyzetben menteni a mozaikot. S legvégül búcsút vett:

- Én most teljesítem családunk küldetését, és ez a tudat erőt fog nekem adni életem hátralévő részében, annak minden megpróbáltatásai közt – s ezzel ünnepélyesen felemelte a díszdobozt, amelyben már nem az igazi mozaikdarab volt, csak egy nem olyan régen készült mozaik ékszer.

Császár Morzsa csak erre a pillanatra várt:

- Kedves öcsém! Méltányoljuk eddigi tettedet, de nem gondolod, hogy felelőtlenség odaadni a családi kincset egy ismeretlen macskának? Szeretnénk megbizonyosodni a kiléte felől! Ha bebizonyítja, hogy tényleg neki kell átadnunk a mozaikot és ő neki kell továbbvinni, akkor oly nagylelkűek leszünk hozzá, hogy magam szervezem meg a védelmét az úton. Elkísérjük őt egészen a célállomásig.

Kolumbusz érezte, hogy szorul körülötte a húrok, nem várhat tovább, Menekülnie kell. Felfutott a fára és percek alatt eltűnt. Óriási lett egyszeriben a zűrzavar. Császár emberei a fa alatt vadul ugatták a macska hűlt helyét. Császár számára elérkezett a várva várt pillanat, hogy átvegye az irányítást. Zsemle tudta, hogy Kolumbusznak időt kell nyernie, és ennek megfelelően cselekedett. Bátyja haragja rögtön ő ellene fordult.

53

- Kedves öcsém, ez a te híres macskád rögtön elszelelt, amikor meg akartuk kérdezni, hogy kicsoda is ő!

Zsemle pontosan tudta, hogy kicsoda Kolumbusz és tudta, hogy teljesítette a küldetését, de csendben maradt. Császár ugyanakkor elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy öccsét megfossza a mozaikőri tisztségtől és ő vegye át a hatalmat. Bele is kezdett a már jó előre eltervezett beszédjébe.

- Kedves Morzsák! Kedves barátaim! Örömmel jelenthetem be, hogy mint annyiszor családunknak újból sikerült megvédenie a mozaikot. Sajnálatos módon öcsém idegit megviselte a hosszú szolgálat. Ez majdnem ahhoz vezetett, hogy a mozaikot átadja egy jött-ment, szélhámos macskának, akinek még a nevét sem ismerjük. A családunk becsületéért érzett felelősség, a mozaik iránti hűségem segített megakadályozni ezt a felfoghatatlan mértékű katasztrófát. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy nem kockáztathatunk meg még egy ilyen esetet. Az elmúlt percek eseményei bebizonyították, hogy Zsemle Morzsa alkalmatlan tovább ellátni a mozaikőri feladatot. Új őrzőt kell választanunk.

- Császár!

- Legyél te az új őrző Császár!

- Éljen Császár! – kiabálták mindenfelől Császár emberei, akiknek jó előre el lett magyarázva, hogy mikor kell bekiabálni.

- Köszönöm! Köszönöm! Igazán megtiszteltető, hogy rám gondoltok. Rendes körülmények között a családi tanácsnak kellene dönteni, de most rendkívüli helyzet van. Feltételezhetjük, hogy más jött-ment macskák is megpróbálják majd megkaparintani családunk büszkeségét. Ezt nem engedhetjük. Ebben a rendkívüli helyzetben nincs más lehetőségem, mint hogy én magam védelmezzem a mozaikot. Itt, mindenki előtt megígérem, hogy méltó módon fogom ellátni új tisztségemet. Most pedig kedves barátaim, ha már itt vagytok, érezzétek jól magatokat! Egyetek, igyatok, táncoljatok!

- Kedves öcsém, most pedig add át a mozaikot! Hadd gyönyörködjünk benne mindannyian!

- Tessék, de jobban jársz, ha nem mutatod fel!

Császár Morzsa átvette a dobozt, belenézett, s a látványtól majd szétrobbant a dühtől.

- Mi ez? – sziszegte a haragtól eltorzult arccal.

- Egy szép kis ékszer. Csak mi ketten tudjuk, hogy mi van benne. Azt hiszem te is jobban jársz, ha ez így is marad. Gyönyörű volt a beszéded, kár volna rácáfolni. Vagy bevallanád, hogy kicsúszott a kezeid közül a mozaik?

- Ezért még számolunk!

Császár rögtön magához hívatta néhány hű emberét.

- Keressétek meg azt a macskát! Hozzátok ide nekem!

Szerencsére Kolumbusz ekkor már árkon-bokron túl járt. Megfogadta Zsemle tanácsait, melyet utolsó beszédébe rejtett el. Felmenekült a Montjuice tetejére és elrejtőzött a tetején levő erőd föld alatti helyiségébe, a kazamatába. Ott teljes biztonságban volt. Azt tervezte, hogy ott tölti az éjszakát és hajnalban indul tovább a második mozaikdarabért. Éjszaka különös álma volt. Egy sötét szobát látott, melyben csak egyetlen egy szál gyertya pislákolt. A gyertyaláng halovány fénye mellett Zsemle Morzsát látta. Írt valamit. A Morzsa család híres krónikáját írta. A családi krónika utolsó legfontosabb fejezetét, a mozaik átadásának hiteles történetét jegyezte le. Egyszer csak fekete kutyák törtek be a szobába. Kiragadták a Családi Krónikát Zsemle kezéből. Kitépték belőle az utolsó fejezetet és ott helyben elégették. A többi részt össze-vissza szabdalták, minél használhatatlanabbá téve. Kolumbusz szíve összeszorult az álom láttán. Zsemle ott maradt az üres szobában, kimerülten, reménytelenül. Végtagjait a behatoló kutyák megcsonkították, hogy ne tudjon többet írni.

- Ó magasságos macskaszem! Mit tettem? – szakadt fel Kolumbuszból a rémület.

Szeretett volna segíteni. Szeretett volna mindent jóvá tenni.

- Óh iránytű! Kérlek, segíts!

Ekkor Zsemle a szemébe nézett és a szeméből Kolumbusz ezt olvashatta ki:

- Én adtam át a mozaikot neked, mert ez volt a küldetésem. Én döntöttem így, mert ez volt a helyes döntés. Nem kell hibáztatnod magad. Neked tovább kell menned! Teljesítsd a küldetést! Én beteljesítem sorsomat.

Kolumbusz ott feküdt a sötét kazamata hűvös kövén, lelkét mardosta az átélt látomás. Félt, hogy amit látott az nem látomás volt, hanem a valóság. Szüksége volt valami támaszra. Szüksége volt egy biztos pontra. Nem jutott eszébe más, mint a mozaikdarab. Meg kellett néznie. Meg kellett érintenie. Elővette a régi, ütött-kopott bőr szütyőt, kivette belőle a mozaikot, s az ablakon beszűrődő holdfény útjába helyezte. A hátulján írás csillant meg. A mozaikdarabon ez állt:

„Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget sem a sikernek, sem pedig a kudarcnak… Vidd véghez, amit jó lelkiismerettel elhatároztál. (Gíta)”

Kolumbusz becsukta a szemét és minden erejével arra koncentrált, hogy segítséget küldjön Zsemlének. Zsemle kutya összegömbölyödött a Morzsák híres krónikájának szétszabdalt lapjai között, lassan megnyugodott, és a kimerültségtől álomtalan alvásba zuhant. Amint Zsemle megnyugodott, Kolumbusz háborgó lelke is lecsendesedett és újra elaludt.

A hajnal első sugara bekukucskált az erődítmény kazamatájának egyetlen szűk ablakán, s elkezdte ébresztgetni Kolumbuszt. A kimerült macskát egész éjszaka nyugtalan álmok gyötörték. Több mint 400 évvel ezelőtt épített vastag kőfalak között volt, melyek tele voltak emlékekkel. Hány, de hány jajkiáltást hallottak ezek a falak, mikor börtönként szolgáltak. Hány, de hány sóhajtás szállt fel, amikor menedéket nyújtott a hegy mélye. Mint minden erődnek, ennek is viharos története volt. Az első erődöt még 1640-ben építették, de azt lerombolták és a XVIII. században építették újra. Az erőd 170 méterre állt a tenger felett, védelmet nyújtott a városnak és a kikötőnek, de ha úgy fordult a kocka, egyben fenyegetést is jelentett.

Kolumbusz a hajnali fényben kiállt az őrtornyokkal szegélyezett bástyafalra. Előtte a végtelen tenger. Amikor jobbra letekintett egy óriási kikötőt pillantott meg, de nem azt, ahol az ő hajója kötött ki, hanem egy sokkal nagyobbat, amely a teherhajókat és a több száz személyes gigantikus tengerjárókat fogadta be. Látott 7 emeletes hajót is, de vitorlásokat és kis hajókat egyet sem. A kikötő tele volt rakodó darukkal, konténerekkel, tárolókkal. A teherautók is ott sorakoztak, várva a kirakodást. Az erőd ágyúit a tenger felé irányították, védve a kikötőt az ellenséges hajó támadástól.

Kolumbusznak indulnia kellett. Az erődöt körülvevő védelmi árok színes virágoktól pompázott. Szélben hajladozó pálmafák és illatozó leanderek békét árasztottak. Elhagyva az erődöt a lefelé kanyargó köves utat követte, de nem a kikötő, hanem a belváros felé indult. Húsos levelű kaktuszok szegélyezték útját. Nemsokára elért egy szökőkutakkal díszített parkhoz. Innen már siklóvasúton vagy libegőn is folytathatta volna útját, de egyszerűbb volt gyalogosan követni a lefelé vezető utat. Egyik park után következett a másik, de mindvégig ügyelt arra, hogy a kutyákat elkerülje. Vajon mi lehet most Zsemle Morzsával? Éppen egy virágzó kaktuszokkal beültetett kerten ment keresztül, amikor szükségét érezte, hogy megálljon egy kicsit és legalább gondolatban Zsemle Morzsával legyen.

Reggel, mikor Zsemle kutya kinyitotta a szemét, a családi tanács embereivel találta magát szemben. Körülötte iszonyú felfordulás, mindenhol a megsemmisített családi krónika darabjai. Hiába mondta el, hogy éjszaka fekete kutyák támadtak rá és ők csináltak mindent, nem hittek neki. Nincs is ezen mit csodálkoznunk, hiszen Császár már jó ideje terjesztette, hogy öccse megbolondult és lám-lám most bebizonyosodott, hogy őrületében mi mindenre képes. Még szerencse, hogy előző nap a mozaikdarabot már magához vette. Öccse teljesen beszámíthatatlan, hangoztatta mindenhol. Nem emlékszik arra, hogy mit csinált éjszaka, s víziók, rémképek gyötrik. A tanács döntése egyértelmű volt. A családi krónika írásával Császárt bízták meg, és megerősítették a mozaikőri tisztségében. A legtöbb kutya nem bírta volna ezt elviselni, belepusztult volna abba, hogy egyik nap még a család legmegbecsültebb tagja, s másik nap bolondnak bélyegzik meg és éppen csak, hogy megtűrik maguk között. Zsemle viszont annyira más volt, mint a többiek. A külső megbecsülést elveszítette, de ennél sokkal erősebb volt az ő belső hite, amely életének minden egyes pillanatát irányította, s most sem hagyta el. A családi tanács tagjai beszámíthatatlannak bélyegezték meg őt, de még ebben a pillanatban is olyan tartással rendelkezett, hogy sok régi társában kétely ébredt a róla szóló döntés helyessége iránt, de féltek Császárnak ellentmondani. Bántani nem merték, de ezután csak éjszakánként, titokban merték felkeresni őt régi barátai, amikor is csak mesélte és mesélte a régi családi történeteket és a legbizalmasabb barátainak még a mozaikdarab átadásának hiteles történetét is elmondta. A történet hihetetlen volt, de mi tudjuk, hogy a mozaikdarab tényleg Kolumbusznál van, aki miután megnyugodott Zsemle felöl (már bízott az iránytűben, lelkében érezte volna a fájdalmat, ha nagy bajban van Zsemle Morzsa) folytatta útját.

ENGEDD EL FOGD MEG!

Kolumbusz elhagyta Montjuic csodálatos kertjeit, ahol több mint 2000 féle növény pompázott, s már egészen közelről látta a házakat. A szűk utcákon, szinte minden egyes erkélyen, ablakban ott lógtak a száradásra váró ruhák. A hegyről lefelé vezető út már a házak között vezetett. Egy utolsó kis parkon kellett átkelnie, de ez teljesen más volt mint az eddigiek.

56

A csodálatos, üde zölden pompázó kertekkel ellentétben itt kiszáradt fű sárgállott a domboldalon. Kiborogatott kukák, szétdobált szemét díszítette az amúgy is sivár parkot. A padok itt nem nézelődésre szolgáltak, hanem alvóhelyül a hajléktalanok számára. A második mozaikőrt a hajléktalanok között kellett keresnie. Ezt magyarázta Gaudi kutyája. Talált két hajléktalant, akik egy-egy ócska takaróval lefedve a szabad ég alatt aludtak a padon, de nem volt mellettük kutya, márpedig neki egy kutyával kellett beszélnie. Gaudi kutyája még azt is megmondta, hogy a kutyát Fogd Meg-nek hívják. Sajnos az emberek többsége alkalmatlan az értelmes kommunikációra, így Kolumbusznak kellett valakit keresnie, aki útba igazítja őt. Járta a környék szűk utcáit, míg végre egy kapualjban megpillantott egy kíváncsian nézelődő fehér macskát.

- Fogd Meg-et keresem. Meg tudod mondani, hogy merre találom?

- Ott van, ahol a gazdája. Egy percre sem mozdul el mellőle.

- Esetleg azt meg tudnád mondani, hogy ő most hol van?

- Mi közöm nekem a hajléktalanokhoz? Nem szívesen állok szóba az ilyen népséggel! Csak azért ismerem őket, mert a mi utcánkban is végig szokták túrni a kukákat. Pfúj! Egyébként ott szoktak a parkban aludni a padon.

- Igen jártam arra, de ott nem volt kutya, csak két hajléktalan aludt a padon bebugyolálva.

- Nem csak ketten, legalább öten vannak ezek a szerencsétlenek, vagy még többen. Hétvégén a többség lemegy a város más részébe koldulni, de estére vissza szoktak térni. Nyáron ez a park a törzshelyük.

Kolumbusznak nem volt kedve estig várni a parkban. Kiábrándító volt az a sivárság, lepusztultság, amit ott látott. Visszafelé nem akart menni, inkább előre. Újabb és újabb dolgok felfedezésére vágyott. Maga sem tudta merre, csak elindult. Lement abba a kikötőbe, ahol kikötött a hajójuk és ahol elbúcsúzott Emsétől. A mólón sirályok ültek. A vízbe pillantva óriási halakat látott tömegestül úszkálni. Ennek az volt az oka, hogy az emberek, főleg a gyerekek és a turisták szerették etetni a partról a halakat. A halak ezt jól tudták, és biztos ennivaló reményében időztek a kikötőben. Kolumbusz a halak láttán nagyot nyelt. Éhes volt. Tegnap evett utoljára. Eszébe jutott, hogy megnézhetné, vajon a kikötőben van-e az a hajó, amellyel érkezett. Nem akarta. Tudta, hogy nincs értelme. Csak fájdalmat okozna mindenkinek. Ha ott van a hajó, fájdalmas lenne nem oda mennie. De nem mehet most oda, csak akkor térhet vissza, amikor teljesítette küldetését. Ha nincs ott a hajó, akkor kétségei támadnának, márpedig ő nem akar kételkedni abban, hogy még vissza fog térni. Volt egy álma. Hinni akart az álmaiban. Inkább búcsút intett a kikötőnek, felpillantott még egyszer arra az óriási Kolumbusz szoborra, amely utat mutat a hajósoknak, de ő nem a tenger felé vette az útját, hanem elindult az egyre élénkebb sétálóutcán befelé. Mindenhol árusok, mindenhol bódék, mindenhol rengeteg színes holmi. Kolumbuszt nem érdekelték a dísztárgyak, viszont annál érdeklődőbbé vált, amikor elért a piachoz. Halmokban álltak már a különlegesebbnél különlegesebb gyümölcsök, zöldségek. Ne ítéljük el Kolumbuszt azért, hogy e standokra ügyet sem vetett. Jobban érdekelték a hal árusok. A halak, kagylók, tintahalak, polipok, egyéb tengeri élőlények jégágyra voltak fektetve. Kolumbusz végigjárta az egész piacot, míg hátul talált egy olyan kis árust, aki éppen akkor pucolta és szeletelte a halakat. Leült a közelében és olyan tekintettel nézett rá, hogy bárkinek megesett volna a szíve rajta és megszánta volna egy-két jó falattal. Ehhez jött még a nem túl hangos, de azért elég panaszos, kérő nyávogása. Jószívű volt az árus, és azokból a halbelsőségekből, melyet úgyis kidobott volna, adott a körülötte tébláboló, éhenkórász macskának. Kolumbusz teletömte a bendőjét és elégedetten továbbállt. Egyre több ember nézelődött már a sétálóutcán így egy sárkányokkal és napernyőkkel díszített háznál inkább letért róla. Nemsokára a gótikus negyedben találta magát. Itt is mindenhol üzletek és ráérős, sétálgató emberek voltak. Kolumbuszt nem érdekelték ezek a boltok, hiszen már nem volt éhes, és tudta, hogy ilyen helyeknek még a közelébe sem tűrik meg a hajléktalanokat. A templom irányába vette az útját. A templom előtti téren kis asztalokon kirakott portékák voltak. A házi készítésű lekvárok, mézek, szörpök, borok, sajtok nem érdekelték őt, viszont a kolbászok láttán újból összefutott a nyál a szájában. Itt jó volt nézelődni. Szombat lévén festmények, rajzok, egyházi kegytárgyak széles választékát is árulták. A templom kapujában egy kéregető öregembert fedezett fel, de kutya nem volt mellette. Egyszer csak megszólaltak a harangok közvetlenül a feje felett, s mintegy hívó szóra távolabbról nemsokára megérkezett a válasz is. Egymásnak felelgettek a harangok s egy különös párbeszéd kezdődött el közöttük. Aztán hirtelen csend lett. E csendben Kolumbuszba beléhasított a felismerés, hogy kell a közelben lennie még egy templomnak. Hátha ott lesz az a hajléktalan a kutyájával, akit ő keres. Elindult a másik templom feltételezett irányába. Nem volt nehéz rátalálnia egy gigantikus méretű, csupa csipke, kőszobrokkal díszített égbe törő templomra. A templom előtti lépcsőn turisták üldögéltek. Kéregetőket itt nem látott. Körbesétálta a roppant nagy épületet. A környező épületeken különös formájú kőszobrok mulattatták. Látott sárkányt, pelikánt, oroszlánt, lovat, vitéz harcosokat, sellőt és különös, szárnyas élőlényeket.

az óriási Kolumbusz szoborra, amely utat mutat a hajósoknak, de ő nem a tenger felé vette az útját, hanem elindult az egyre élénkebb sétálóutcán befelé. Mindenhol árusok, mindenhol bódék, mindenhol rengeteg színes holmi. Kolumbuszt nem érdekelték a dísztárgyak, viszont annál érdeklődőbbé vált, amikor elért a piachoz. Halmokban álltak már a különlegesebbnél különlegesebb gyümölcsök, zöldségek. Ne ítéljük el Kolumbuszt azért, hogy e standokra ügyet sem vetett. Jobban érdekelték a hal árusok. A halak, kagylók, tintahalak, polipok, egyéb tengeri élőlények jégágyra voltak fektetve. Kolumbusz végigjárta az egész piacot, míg hátul talált egy olyan kis árust, aki éppen akkor pucolta és szeletelte a halakat. Leült a közelében és olyan tekintettel nézett rá, hogy bárkinek megesett volna a szíve rajta és megszánta volna egy-két jó falattal. Ehhez jött még a nem túl hangos, de azért elég panaszos, kérő nyávogása. Jószívű volt az árus, és azokból a halbelsőségekből, melyet úgyis kidobott volna, adott a körülötte tébláboló, éhenkórász macskának. Kolumbusz teletömte a bendőjét és elégedetten továbbállt. Egyre több ember nézelődött már a sétálóutcán így egy sárkányokkal és napernyőkkel díszített háznál inkább letért róla. Nemsokára a gótikus negyedben találta magát. Itt is mindenhol üzletek és ráérős, sétálgató emberek voltak. Kolumbuszt nem érdekelték ezek a boltok, hiszen már nem volt éhes, és tudta, hogy ilyen helyeknek még a közelébe sem tűrik meg a hajléktalanokat. A templom irányába vette az útját. A templom előtti téren kis asztalokon kirakott portékák voltak. A házi készítésű lekvárok, mézek, szörpök, borok, sajtok nem érdekelték őt, viszont a kolbászok láttán újból összefutott a nyál a szájában. Itt jó volt nézelődni. Szombat lévén festmények, rajzok, egyházi kegytárgyak széles választékát is árulták. A templom kapujában egy kéregető öregembert fedezett fel, de kutya nem volt mellette. Egyszer csak megszólaltak a harangok közvetlenül a feje felett, s mintegy hívó szóra távolabbról nemsokára megérkezett a válasz is. Egymásnak felelgettek a harangok s egy különös párbeszéd kezdődött el közöttük. Aztán hirtelen csend lett. E csendben Kolumbuszba beléhasított a felismerés, hogy kell a közelben lennie még egy templomnak. Hátha ott lesz az a hajléktalan a kutyájával, akit ő keres. Elindult a másik templom feltételezett irányába. Nem volt nehéz rátalálnia egy gigantikus méretű, csupa csipke, kőszobrokkal díszített égbe törő templomra. A templom előtti lépcsőn turisták üldögéltek. Kéregetőket itt nem látott. Körbesétálta a roppant nagy épületet. A környező épületeken különös formájú kőszobrok mulattatták. Látott sárkányt, pelikánt, oroszlánt, lovat, vitéz harcosokat, sellőt és különös, szárnyas élőlényeket.

A templom oldalában nyitva talált egy kaput, amely egy különös kertbe vezetett. A templom belső kertjébe, amely nem csak pálmafáknak és narancsfáknak adott otthont, hanem egy csapat hangosan gágogó libának is, akik miután a kert közepén található tóban kifürdőzték magukat, hangosan követelőzve közeledtek a boltívek alatt sétáló hívőkhöz és a csupán kíváncsiskodó turistákhoz. Kolumbusz tartott a libáktól, így csak tisztes távolból szemlélte az eseményeket, s nem merészkedett be a keringőbe (belső kertbe). Nem találta meg ennél a templomnál sem azt, akit keresett, de haladt előre.

Továbbsétált és kiért egy térre, ahol különös látvány fogadta. Mindenhol óriási anyagok kifeszítve, rajta érthetetlen szavakkal. Mindenhol kisebb csoportokban emberek. Voltak, akik a padon ettek, voltak, akik egy földre leterített ócska szőnyegen ülve élénk vitába feledkeztek, s a fiatalok egy csoportja figyelemfelkeltő feliratokat készített. A szobrokat papírdobozok, hullámpapírra írt szövegek csúfolták meg. A legmegdöbbentőbb viszont a lombok közötti „otthon” volt, melyből nem is egy, hanem legalább hat volt. Ezekkel a lombok közötti „lakásokkal” hívták fel a figyelmet arra a problémára, hogy sok embernek egyáltalán nincs hol laknia. Ezeket a lombok közötti lakásokat úgy képzeljétek el, mintha a lakásotokból a legfontosabb holmikat felvinnétek egy fa tetejére, és ezeket megpróbálnátok ott felerősíteni, elrendezni. Mindenhol volt ágy, a többszemélyes lomb otthonokban több ágy, több szinten került rögzítésre, hiszen egy nagyobb családnak több ágyra van szüksége. A hálók, matracok, pokrócok, deszkák, ládák, ruhák mindenhol ott voltak, de az összkomfortos lomblakás tartalmazott WC deszkát is. Az emberek tekintete reménytelenséget tükrözött.

Kolumbusznak szinte földbe gyökerezett a lába, ilyet még nem látott. A szegénységet, a nyomort eddig mindig csak távolról és rövid ideig tapasztalta. Távolodva a lomblakásoktól haladt a tér közepe felé. Félkörívben sátrak, bódék voltak felállítva, mindegyik valamilyen információ közvetítő szereppel. El akartak mondani valamit az embereknek. Meg akarták mutatni a világ kevésbé szép arcát. Emberek jöttek-mentek, nézelődtek. Távolabb sátrak voltak egymás hegyére-hátára felállítva. Kolumbusz a tér szélén levő szökőkút felé vette útját. A szökőkút közepén a meztelen női szobor mellett egy kutyára lett figyelmes. A kutya láthatólag elégedett volt a sorsával. A rettentő melegben ő vígan hűsölt, s lelkesen jött-ment a víz és az emberek egy csoportja között. Kolumbusz, csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb meg kellene szerezni a második mozaikdarabot, s el innen. Vissza egy másik, harmonikusabb világba. Így hát odament a kutyához és megszólította:

- Te vagy Fogd Meg?

- Igen. Mit akarsz tőlem?

- Van nálad egy kis mozaikdarab.

A kutya nem válaszolt. Odébb ment, mintha mi sem történt volna. Kiugrott a szökőkútból, kirázta a bundájából a vizet és odaszaladt az emberek egy csoportjához. Ilyen reakcióra Kolumbusz nem számított. A kutya egyszerűen keresztül nézett rajta. Mintha el sem hangzott volna az utolsó mondata. Lehetetlen helyzetbe hozta Kolumbuszt. Jött-ment az emberek között, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se lehessen őt megközelíteni. Kolumbusz

számára zavaró volt ez a helyzet, hiszen megtalálta a keresett mozaikőrt, de az nem akart szóba állni vele. Az iránytű viszont most is megsúgta neki, hogy mit kell tennie. Felmászott egy közeli fára és nem csinált semmit, csak figyelt. Figyelte Fogd Meg minden egyes mozdulatát. Fogd Meg erről mit sem tudott, hiszen nem akart róla tudomást venni. Telt-múlt az idő. Kolumbusz számára a megfigyelés egyre unalmasabbá vált, hiszen semmi érdekes nem történt. A kutya egy koszos, kopott ruhájú középkorú férfi mellett hasalt a földön. Leste annak minden mozdulatát. Amikor a férfinak úgy szottyant kedve kivett a kutya lába alól egy kis ütött-kopott labdát és beledobta a szökőkútba.

- Fogd Meg! – adta ki a parancsot, és a kutya már rohant is a labdáért.

Boldogan vitte vissza a labdát, és földön túli boldogságot jelentett számára, hogy gazdája megsimogatta a fejét, vagy végigdögönyözte a hátát. Ez a játék addig tartott, amíg a férfi élvezetét lelte benne. Ekkor a kutya visszaheveredett a lábához.

Kolumbusz szemére ólomsúlyok nehezedtek és a megfigyelés közben szépen, lassan elaludt. Arra riadt fel, hogy a tűntetés véget ért és elkezdték bontani a sátrakat és a pavilonokat. A kutya ekkor már nem volt a parkban. Kolumbusz csak reménykedett abban, hogy a hajléktalanok visszatértek a törzshelyükre. Azon nyomban útnak indult. Nagyon akart sietni, így arra gondolt, hogy metrózna egyet. Hiszen egyszer már sikerült neki. Késő délután lévén sokan voltak, de mivel az emberek többsége csak megy és megy, elmerülve a gondjaiban-bajaiban vagy éppen élénk eszmecserét folytat valakivel, senki sem figyelt rá. Ment néhány megállót és mikor leszállt egy szép kertes házas övezetben találta magát. A régi otthonára emlékeztette. Sok fa volt mindenhol, a madarak hangosan énekeltek és a levegőt betöltötte az émelyítő virágillat. Kolumbusz nem ismerte jól a növényeket így nem tudta minek az illatát érzi. Elindult az utcán, csak az érzéseire hagyatkozva, hiszen megszokta már, hogy elég az iránytűre hallgatnia. Csak ment és ment és kezdte úgy érezni, hogy nem jó helyen jár. Nyugtalanság vett erőt rajta.

- Hol a csudában járhatok? – kérdezte fennhangon.

- Hogy fogok én innen visszatalálni? – dörmögött tovább magában.

Ekkor nem messze tőle, kinyílt egy bejárati ajtó és kirohant két fehér csupaszőr kutya, és vidám kergetőzésbe kezdtek az udvaron. Élvezték a kert nyújtotta szabadságot. Kolumbusznak jól esett néznie a vidámságukat, a gondtalanságukat. Árnyékra emlékeztetett a játékuk és szeretett Árnyékra gondolni. Legszívesebben ő is beszállt volna az önfeledt fogócskázásba. Ezen gondolatokkal a fejében mozdulatlanul állt a kerítés előtt és teljesen belefeledkezett a két kutya látványába. Egyszer csak az egyik kutya észrevette őt, odaszaladt a kerítéshez és barátságosan elkezdte őt szaglászni.

- Ki vagy? Még nem láttunk erre.

- Kolumbusz vagyok és azt hiszem eltévedtem. Jó lenne, ha tudnátok segíteni! Montjuic lábához kellene visszatérnem, a kikötő közelébe.

- Hát te tényleg jól eltévedtél! Ismerjük a Montjuict. Nagyon szép hely. Szeretünk oda menni kirándulni. Emlékszel, tegnap is mit láttunk ott? – fordult az egyik kutya oda a hasonmásához, s rögtön vidám beszélgetésbe kezdtek közös élményeikről.

- Ne haragudjatok, de tudnátok segíteni? Hogyan juthatnék oda vissza?

A két kutya abbahagyta a vidám beszélgetést és tanácstalanul egymásra néztek.

- Mi mindig autóval megyünk. S úgy is elég hosszú az út. Ha gondolod, szólunk amikor legközelebb megyünk és akkor velünk tarthatsz.

- Tegnap voltunk ott, de lehet hogy jövő héten is fogunk menni. Ezt sosem tudjuk előre. De ne félj, majd szólunk – tette hozzá a másik kiskutya.

Nagyon kedvesek voltak ezek a kutyák, de nem tudtak segíteni.

- Köszönöm, de addig én nem várhatok. Vissza kell jutnom még ma este.

- Te tudod, de nagyon hosszú az út. Mi gyalog sosem szoktunk olyan messzire menni.

- Sajnálom, hogy nem tudtunk segíteni, de egy kis ennivalóval megkínálhatunk.

Kolumbusz elfogadta az ételt. Nagyon kellemes volt a két kutya társasága, szívesebben maradt volna velük éjszakára is, de vissza kellett térnie a hajléktalanokhoz, hiszen ott várta őt Fogd Meg és a mozaikdarab.

Elindult visszafelé ugyanazon az úton, ahonnan jött. Visszatért a metróhoz, arra még emlékezett, hogy hány megállót utazott, s nemsokára ugyanazon a téren volt, ahol Fogd Meggel találkozott. Elindult gyalog visszafelé, pontosan arra, amerről jött, csak a piacra nem ment be újból, mert már be volt zárva. Eszébe jutott, hogy mennyire akart sietni és így mekkora kerülőt tett.

- Most már mindegy – gondolta magában. – Előbb-utóbb majd csak visszatalálok.

Már alkonyodott mire visszaért a hajléktalanok sivár parkjába. A kutya is ott volt, elválaszthatatlanul gazdája mellett. Kolumbusz felmászott egy közeli fára, ahonnét kényelmesen szemmel tarthatta az egész társaságot. Az emberek beazonosíthatatlan valamit ettek és bűzzel keveredett alkohol szag csapta meg Kolumbusz érzékeny orrát. Nem kívánkozott le a társaságukba. A reménytelenségben, kilátástalanságban az alkohol pillanatnyi mámora éltette őket, az töltötte fel testüket némi melegséggel, s bódította el agyukat, hogy ne kelljen nyomorúságos helyzetükkel szembenézniük. Fogd Meg mindaddig gazdája mellett volt, hol a kezét nyalta, hol a fejét hajtotta az ölébe, amíg az ébren volt.

- Te vagy az egyetlen, aki kitartasz mellettem. Te vagy az egyetlen, akinek kellek – mondogatta a férfi a kutyájának és az utolsó falat ennivalóját is megosztotta vele.

Tényleg ő volt az egyetlen társa, aki a nyomorúságban sem hagyta el. Csak miután a férfi elaludt, indult el Fogd Meg ennivalót keresni. Kolumbusz követte őt, s várta az alkalmas pillanatot, hogy újból beszélhessen vele.

- Miért éltek így? – szegezte neki hirtelen Kolumbusz kérdését, amikor látta, hogy a kutya egy kidobott, már szinte rohadó húsdarabot kezd enni.

- Mi közöd hozzá!

- Nem félsz, hogy beteg leszel tőle?

A kutya megundorodva hagyta abba a bűzölgő hús evését.

- Miért nem hagysz nekem békét? Mit akarsz tőlem?

- Tudod jól, hogy mit akarok. Már egyszer mondtam. Vagy nem emlékszel rá?

- Azt nem adhatom.

- Miért nem?

A kutya elhallgatott. Hosszú-hosszú néma percek következtek. Ezalatt Fogd Megben réges-régi emlékek törtek elő.

- Miért nem mondod el? Azzal semmit sem vesztesz.

- Hiszen nem is ismerlek.

- Kedves Fogd Meg, szívesen elmesélném az egész történetemet, de az nagyon hosszú lenne, és szerintem téged ez most egyáltalán nem érdekel. Röviden annyit, hogy Király nekem adta át az iránytűt, és most Gaudi kutyájának kell segítenem. Neki kell elvinnem a három mozaikdarabot. Az elsőt már megkaptam. A tied a második. Hidd el, hogy nagyon fontos lenne.

- Mi közöm hozzátok? Velem sem törődött soha, senki.

- És a gazdád?

- Ő más. De ő ugyanolyan szerencsétlen, mint én. Ő sem kellett másnak. Vele sem törődik senki más. Szóval jobb lenne, ha békén hagynál!

Kolumbusz eltűnődött azon, hogy hogyan kerülhetett egy ilyen megkeseredett, önző kutyához a mozaikdarab, de aztán rájött, hogy neki nem ítélkeznie kell, hanem segítenie.

- Rendben. Csak arra kérlek, hogy meséld el, hogy miért nem adhatod oda. Ezt azért tudnom kell.

Fogd Megben kavarogtak az érzelmek. Régi sebek szakadtak fel újra. Olyan fájdalmak, melyek még nem gyógyultak be, csak el voltak zárva hosszú időre, nagyon mélyre.

Kolumbusz érezte Fogd Meg fájdalmát és egy néma párbeszéd kezdődött el közöttük.

- Megkönnyebbülsz ha elmeséled.

- De, nagyon fáj.

- A gyógyulás fájdalmas.

- Nem tudom, hogy hogyan kezdjem.

- Kezd a legelején, ami még nem annyira fájdalmas.

- De félek, hogy ostobának tartasz majd.

- Nem kell tartanod ettől. Tisztelem a fájdalmadat és nem ítéllek el érte. Segíteni szeretnék.

Fogd Meg leheveredett az egyik kapualjban a kukák mellé és odaszólt Kolumbusznak.

- Nem bánom. Elmesélem. De akkor békén hagysz?

Kolumbusz elhelyezkedett a kutyával szemben.

- Kezdheted. Hallgatlak.

- Kölyökkoromból csak a kutyamenhelyre emlékszem. Nem tudom, hogy hogyan kerültem oda. Nem is érdekes. Sivár, kemény világ volt. Egy nagy ketrecbe zsúfoltak össze rengeteg kutyát. Minden nap csak egy kis ételt és vizet kaptunk. Az ételünket meg kellett védenünk. Simogatásban sohasem volt részünk. Így már értheted, hogy miért nem érzem rosszul magam a gazdám mellett. Akkor sem volt jobb kosztom, most legalább szabad vagyok, és van egy olyan lény, aki szeret, aki játszik velem, akinek fontos vagyok.

- De hogyan került hozzád a mozaik?

- Várj, azt is el fogom mesélni. Serdülő kutya voltam már, amikor az egyik délután két gyönyörű hófehér kutyát hoztak be. Olyan szépek voltak, hogy nem tudtam levenniróluk a szemem. Gyengék voltak és védtelenek. Amikor a többiek rájuk támadtak és el akarták venni tőlük az ennivalójukat én a védelmükre siettem. Ezután mellettük maradtam és megvédtem őket mindenkitől. Hálásak voltak és kedvesek. Soha nem éreztem még ilyet azelőtt. Két nap múlva elvitték az egyik kutyát: Pamacs II.-t. Pamacs I. ottmaradt ikertestvére nélkül. Még elhagyatottabb és még védtelenebb volt, mint azelőtt. Mióta csak meglátta a napvilágot, testvére mindig ott volt mellette. Együtt bújtak az édesanyjukhoz, együtt indultak az első felfedező útjukra és együtt is szakították el őket a családjuktól, amelynek okát sohasem tudhatták meg. De ott voltak mindig egymásnak és ez biztonságot jelentett számukra. Azt az első éjszakát sohasem fogom elfelejteni, amit először töltött testvére nélkül. A fájdalom és a félelem teljesen leterítette. Egész lényében reszketett. Ott voltam mellette és amennyire lehetett vigasztaltam. Még a fájdalmában is gyönyörűbb volt, mint bármelyik más kutya, akit világéletemben láttam. És ez a gyönyörű kutya bennem talált vigasztalást, szorosan mellém bújt éjszaka, hogy ne féljen…

Fogd Meg elhallgatott. Nehezére esett tovább folytatni a történetet.

- Kérlek, folytasd!

- Aztán elment. Elvitték. És én egyedül maradtam. Magányosabban és szerencsétlenebbül, mint valaha.

Kolumbusz agyában képek jelentek meg. Egy gyönyörű fehér kutyáról, akiért kezek nyúlnak be a ketrecbe, hogy elvigyék, és aki még odarohan Fogd Meghez és ad neki valamit.

- Tőle kaptad?

- Igen.

- Mondott hozzá valamit?

A kutya csak hallgatott.

- Kérlek, mond el az utolsó szavait! Fontos lenne.

Fogd Meg pontosan emlékezett minden egyes elhangzott szóra és halála utolsó percében is emlékezni fog rá, de rettentő nehezére esett ezt bárkinek is elmondania. Kolumbusz ezt érezte.

- Kérlek, próbáld meg!

Az iránytű közben működésbe lépett, s régi elfeledett érzések jelentek meg Fogd Megben, de a fájdalom már kezdett enyhülni.

- Azt mondta, hogy soha nem fogja elfelejteni, hogy élete legnehezebb pillanatában ott voltam mellette és megerősítettem őt. Nélkülem nem bírta volna ki. S végül odaadta a mozaikot, hogy vigyázzak rá.

- Mit mondott a mozaikról?

- Hogy tovább kell adnia. És ő nem akar tovább várni. Megtalálta azt, akinek méltó módon továbbadhatja.

- Mást nem mondott?

- Nem tudott. Megfogták és elvitték. Azóta nem láttam őt.

Újból néma csend telepedett rájuk. Ezt a csendet most Kolumbusz törte meg.

- Hogyan kerültél a hajléktalanhoz?

- Megszöktem a menhelyről. Nem bírtam tovább. Sokáig kóboroltam egyedül, kukákból szedegettem ki az ételt. Aztán egy alkalommal mindketten ugyanazt az ételmaradékot néztük ki. Először elvette tőlem az ételt, elkergetett, azután megsajnált és megosztotta velem. Így kezdődött a kapcsolatunk, azóta együtt vagyunk.

- Köszönöm, hogy elmesélted – mondta Kolumbusz és induláshoz készülődött.

- Elmész?

- Igen, de még visszajövök.

Kolumbusz felszaladt a Montjuic egyik szépen ápolt kertjébe, ott felmászott egy fára és álomba merült. Szüksége volt a pihenésre, szüksége volt arra, hogy átgondolja mit is tegyen. Álmában két hófehér kutyát látott, akiket még a széltől is óvtak, akik nem barátkozhatnak akárkikkel, csak fajtiszta kutyákkal. Lehet, hogy megtalálta Pamacs I. és Pamacs II-t? Lehet, hogy az iránytű mégis jó felé vezette? Meg kellett bizonyosodnia róla. Másnap hajnalban újból útnak indult és visszament abba a város részbe, ahhoz a kerthez, ahol előző nap a két kutyával ismerkedett össze.

- Még sem mentél el? Mégis velünk tartasz? – kérdezték kedvesen őt, amikor meglátták.

- Mondtuk, hogy nagyon hosszú az út,

jobban jársz, ha majd velünk jössz

autóval.

Kolumbusz, csak a bajsza alatt mosolygott magában. Ha tudná ez a két elpuhult szobakutya, hogy ő azóta kétszer megjárta azt a rettentő hosszúnak emlegetett utat, igencsak elcsodálkoznának. De inkább nem mondta. Fontosabb dolga volt annál.

- Ugye ti vagytok Pamacs I. és Pamacs II.?

- Igen, de ezt mindenki tudja.

- Kölyökkutya korotokban jártatok egy menhelyen, ugye?

- Néhány barátnőnk ezt illetlen kérdésnek tekintené, és soha többé nem állna szóba a kérdezővel, de én nem szégyellem. Sötét időszak volt, de szerencsére elmúlt. Nem szívesen gondolok vissza arra az időre.

- Volt ott egy kutya, akivel összebarátkoztatok.

- Igen-igen. Emlékszem már rá. Milyen régen is volt az! Milyen kicsi is voltam akkor! Annyira hálás voltam neki azért, hogy azon a rettentő helyen a segítségemre sietett, hogy neki adtam oda a mozaikdarabot.

- Nem bántad meg?

- Mit?

- Hogy neki adtad a mozaikdarabot.

- Miért bántam volna meg? Ez a dolga. Át kell adni. Ha sokáig őrizgeted, értéktelenné válik. Minél többször cserél gazdát annál jobb, végül eléri majd a végső célját. Ezt így tanították nekem. Én például azért kaptam, mert még egészen kicsi koromban megsajnáltam egy öreg, beteg macskát, vizet adtam neki és elbújtattam a többi kutya elöl, hogy egy kipihenhesse magát.

- Köszönöm a segítséget! – kiáltotta Kolumbusz és meg sem várva a választ útnak eredt.

- Még találkozunk! – kiáltotta búcsúzóul még visszafordulva.

Kolumbusz elindult visszafelé a már jól ismert úton. Fejében kavarogtak a gondolatok. Hogyan tovább? Mit akar igazából? Megszerezni a mozaikot vagy segíteni Fogd Megnek? A legtöbb élőlényben fel sem merült volna ez a kérdés, csak a mozaik megszerzése lebegett volna a szemük előtt, de mint már említettük néhányszor, Kolumbusz nem volt átlagos macska. A mozaik megszerzése most már nem okozott volna neki különösebb nehézséget, csak egy apró cselt kellett volna bevetnie. Hiszen tudta Fogd Meg legféltettebb titkát, ismerte Pamacs I. iránti érzelmeit. Csupán azt kellett volna mondania, hogy „Add nekem a mozaikot, cserébe elvezetlek a Pamacsokhoz”, hiszen már megbizonyosodott afelől, hogy ők azok. Kolumbusz viszont tisztességtelennek érezte ezt az utat. A mozaikdarabot megkapta volna, de ki tudja milyen áron. Nem használhat ki másokat a céljai érdekében. Az iránytű azt súgta neki, hogy segítsen Fogd Megen, a többit pedig bízza a sorsra, és most ne a mozaikdarabbal törődjön. Megismerte egy másik lény fájdalmát, a kutya megosztotta vele a titkát. Segítenie kell rajta, ugyanúgy, ahogy annak idején ő segített a Pamacsoknak. De hogyan?

A metróról ugyanazon a téren szállt le, ahol legelőször meglátta Fogd Meget. Még hosszú gyalogút állt előtte, de egyáltalán nem bánta. Legalább volt ideje gondolkozni azon, hogy hogyan is segíthetne. Ha görcsösen keressük a választ valamire, legtöbbször nem sikerül. Kolumbusz nem erőltetett semmit. Csak engedte, hogy szabadon áramoljanak a gondolatok. Engedte, hogy rátaláljon a megoldás.

Még dél sem volt, amikor visszaért a hajléktalanok törzshelyére. Bármennyire szeretett volna, Fogd Meggel nem lehetett beszélni. Gazdáján csüngött, el nem hagyta volna egy percre sem. A férfinak pedig láthatóan imponált ez a rajongás. Kolumbusz megint nem tehetett mást, csak figyelte az életüket, ahogy végigkutatják a kukákat és kiszedegetik belőle mindazt, amit még tudnak hasznosítani. Visszaváltható üvegekre, dobozokra vadásztak, amiért kaptak egy kis pénzt. Ezen a pénzen alkoholt vettek. Délben és este sorba álltak ingyen ételért, melyet különböző szeretetszolgálatok szerveztek. Akaratlanul is eszébe jutott, hogy milyen két különböző világhoz tartoznak a Pamacsok és Fogd Meg. Pamacsok Barcelona egyik előkelő negyedében laktak. Havonta kutyakozmetikába vitték őket, volt egy takaros kutyaházuk, de bármikor bemehettek a gazdájuk előkelő házába is. A legjobb ételeket kapták mindennap, gondosan megtervezték az étrendjüket és autóval vitték még a sétájukhoz is. Fogd Meg nem ismerte azt, hogy milyen érzés lehet jól lakni. Az őt körülvevő bűz, és piszok teljesen természetes volt számára. Csak egy dolog éltette: valaki számára fontosnak lenni.

Kolumbusz alig várta már, hogy véget érjen a nap és beszélhessen Fogd Meggel. Az esti ceremóniát már ismerte. Ívás, bódult állapot majd alvás. Fogd Meg ilyenkor indult el esti élelemszerző útjára. Kolumbusz csak erre várt. Egy nyugodt helyen egyszer csak előbukkant a sötétből és egyenesen Fogd Megnek szegezte a kérdését?

- Szereted te a gazdádat?

Fogd Meg a meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. Hogy lehet, ilyet kérdezni? Hiszen minden kívánságát lesi, számára az a legnagyobb boldogság, ha vele lehet.

- Hogyan kérdezhetsz ilyet? Hát nem látod? Vak vagy?

- Azt látom, hogy nagyon fontosak vagytok egymás számára, hogy menedéket jelentetek a másiknak egy kegyetlen világban. Azt látom, hogy a sors igazságtalansága elől a másikban találtok vigasztalást. A világ egyik legnagyobb ajándékát tudjátok a másiknak adni, hogy van még egy lény, akinek te fontos vagy, aki olyannak fogad el téged amilyen vagy. Ez a legnehezebb pillanatokban is átsegít benneteket mindenen. Mégis azt kérdezem, hogy szereted-e a gazdádat?

- Persze, hogy szeretem. Nem értem a kérdésedet.

- Miért nem segítesz neki?

- Én nem segítek? Hiszen minden szavát lesem és az első szavára ugrok.

- Szerinted ő boldog? Elégedett a sorsával?

Fogd Meg erre nem tudott válaszolni.

- Mit tudsz egyáltalán róla? – folytatta Kolumbusz a kérdéseit.

- Van családja valahol? Hogyan került az utcára? Meddig lehet ezt az életmódot folytatni?

- Miért akarsz mindent elrontani? Miért jöttél ide? Mindent el akarsz tőlem venni? – s ezzel Fogd Meg faképnél hagyta Kolumbuszt és visszament a hajléktalanokhoz.

Fogd Meg viselkedése teljesen érthető volt. Most ő jelentette az egyetlen vigaszt gazdája életében. S ezen nem akart változtatni. Kolumbusz egy kicsit reménytelennek érezte a helyzetet, bár azt is tudta, hogy a változáshoz idő kell. Ma este már több mindent nem tehetett. Amint nesztelen léptekkel haladt keresztül a sötét utcán, az egyik kapualjból megszólították:

- Mit akarsz attól a kutyától? Nem látod, hogy boldog? Végre talált valakit, akinek ő is igazán fontos.

- Ki vagy te?

- A többiek csak Mindent Látónak hívnak, mert mindent tudok, ami a környékünkön történik.

- Akkor igazán segíthetnél nekem!

- Ugyan minek?

- Miért, van jobb dolgod?

- Ha tudni akarod éppen, van. A kóbor macskák baráti társaságához igyekszem. Ha van kedved, tarts velem!

- Rendben, de út közben mesélj Fogd Megről és a gazdájáról!

- Tényleg békén hagyhatnád azt a kutyát! Nagyon rendes fazon. Mindent megtenne a gazdájáért.

- Miért gondolod ezt?

- Láttad már a játékukat? Még nekem sem volt soha ilyen kapcsolatom egyetlen gazdámmal sem. Látszik rajtuk, hogy nagyon egymásra találtak. Szinte vibrál körülöttük a levegő.

- Kedves Mindent Látó, ebben teljesen igazad van. Nem is ezt kérdőjelezem meg. De nekem hiányzik valami a kapcsolatukból. Az, hogy előrevinnék egymást, hogy segítenének megoldani a másik problémáját.

- Nem kívánsz te túl sokat?

- Segítesz vagy sem?

- Mit akarsz?

- Arra vagyok kíváncsi, hogy képes lenne-e visszavezetni a gazdáját a régi normális életébe. Ezért szeretnék a gazdájáról minél többet megtudni.

- Rendben van. Hajnali 5-kor találkozzunk ugyanitt és akkor elmondom neked, hogy mit tudtam meg a többiektől.

Nehéz néhány nap következett mindenki számára. Fogd Meg eddig csak bálványozta gazdáját, most szembe kellett néznie hibáival is. Nem volt könnyű szembesülni azzal, hogy alkoholfüggő, hogy dologtalan, hogy csak tehetetlenül vergődik. Kolumbusz és az iránytű hatására Fogd Meg viselkedése kezdett megváltozni. Már nem az az „odaadó” kutya volt, aki csüngött gazdája minden kívánságán. Hűsége másban nyilvánult meg. Kezdte megakadályozni, hogy gazdája alkoholba fojtsa bánatát, hogy abba meneküljön. Kegyetlen időszak volt mindkettőjük számára. A férfi úgy érezte, hogy már a kutyája is ellene fordult.

Dühében jó néhányszor teljes erőből belerúgott az addig hűséges társába. Fogd Meg nem bírta volna ki ezt az időszakot, ha nincs mellette Kolumbusz. Aztán egyszer csak, nagyon lassan elkezdett valami változni. Az ember feje kezdett kitisztulni, kezdett rádöbbenni, hogy nem élhet így örökké és kezdte elfogadni a segítséget. És a segítség mindig ott volt Fogd Meg személyében. A kutya mindig újabb és újabb dolgokat hozott. Először egy darab szappant és az ember újból elkezdett mindennap tisztálkodni. Még a ruháját is kimosta. Utána valahonnan kerítettek egy kis darab törött üveget és egy borotvát. Később egy olló is előkerült. Az ember rendbe szedte magát és mindenki meglepődött azon, hogy milyen fiatalos is az arca, ha nem csúfítja el a rendezetlen szőrzet. A napja már nem abból állt, hogy a kukákat túrta át visszaváltható üvegekért, hanem elkezdett munkát keresni. Először csak néhány órás rakodó munkát kapott a kikötőben, de kezdetnek nem volt rossz. Fogd Meg mindig ott volt a közelben és bátorította őt. Az ember ügyesen dolgozott, meg voltak elégedve a munkájával és új barátokat is szerzett. Fogd Meg számára újból egy nagyon nehéz időszak jött. Látta, hogy régi gazdája sorsa kezd jóra fordulni. Egyik munkatársa még azt is felajánlotta neki, hogy költözzön hozzá. Fogd Meget kétségek gyötörték. Mi lesz ezután vele? Rá már nem is lesz szükség? S Kolumbusz előállt az újabb ötletével. A férfit vissza kell vezetnie régi családjához. A macskák kiderítették számára, hogy volt régen felesége, de az már nem bírta tovább a viselkedését és elzavarta a háztól. A nő most is egyedül él és nem könnyű a sorsa. Talán vissza is fogadná, ha látná, hogy tényleg megváltozott.

Mindez nem ment volna az iránytű nélkül, de az iránytű most is hatott, főleg ha olyan hordozója volt, mint Kolumbusz. Fogd Meg és a gazdája új szokást vett fel. A közös esti sétát. Mindketten nagyon élvezték. Egy ilyen esti séta alkalmával egyszer csak ott álltak a régi ismerős ház előtt és Fogd Meg beszaladt a kapun. A kutyaugatásra kijött a ház asszonya és újra ott álltak egymással szembe, annyi év után. Vegyesek voltak az érzelmeik. Mindkettőjükben ott kavarogtak a régi sérelmek. Lehetséges-e egyáltalán újrakezdeni? Egy kis szikra, egy régi érzelem még megvolt közöttük, de féltek és még nem bocsájtottak meg egymásnak, sőt gyűlölték egymást az egymástól elszenvedett vélt és valós bántásoktól.

- Elnézést! Csak a kutyám. Bejött. Nem akartam.

- Nem történt semmi – felelte a nő.

Pedig igenis történt valami. Valami újra elkezdődött. Valami elindult jó irányba. Fogd Meg és gazdája egyre gyakrabban sétált arra és a nő a kutyának elkezdte félrerakni a csontokat. S még valami történt. Eljött a hétvége. A Pamacsok kirándulása a hegyre. „Véletlenül” Fogd Meg és gazdája, aki most jól ápolt volt, kifogástalan volt a megjelenése és a viselkedése is, éppen ott sétált, ahol ők. Fogd Meg lélegzete is elállt, amikor megpillantotta a Pamacsokat. S a legnagyobb meglepetésére az egyik Pamacs Kolumbuszhoz ment.

- Nem gondoltam, hogy tényleg találkozunk. A beszélgetésünk óta sokat gondoltam azokra a régi időkre, amikor a menhelyben voltunk…

De nem volt ideje folytatni a mondatát, mert felismert egy sokkal fontosabb személyt is. Fogd Meg és a Pamacsok újra találkoztak. Fogd Meg azt hitte álmodik. Hogy lehetséges ez? Néhány nappal ezelőtt még azt hitte, hogy mindent elveszít, most meg egyszerre minden kezd jóra fordulni. Egyszer csak odafordult Kolumbuszhoz és letette eléje a mozaikdarabot.

- Köszönöm! Azt hiszem megértettem valamit.

- Remélem most már boldogulsz nélkülem is. A Pamacsok tényleg elbűvölőek, de ne feledd, most nem a menhelyben vagytok. Ők most sincsenek rád szorulva és már a gazdád sem. De ez nem azt jelenti, hogy ne szeretnének, hogy ne lenne szükségük rád, csak tudod ez egy másfajta szeretet. Ezt is meg kell tanulnod. Ha igazán szeretsz valakit, akkor annak is tudsz örülsz, hogy a másik boldog. Nem akarod kisajátítani minden egyes pillanatát. Nem akarod magadhoz láncolni. De ne haragudj, most már

mennem kell. Már így is túl sokat időztem. Még egy dolog eszembe jutott. Ha bármi nehézséged adódna, Mindent Látó macskához nyugodtan fordulhatsz. Fantasztikus nőszemély. Bár te nem tudsz róla, ő nagyon sokat segített és a védelmedre kelt, amikor először találkoztam vele. Szóval ne feledd, van még egy igaz barátod, akiről eddig nem is tudtál.

Kolumbusz mielőtt a második mozaikdarabot a társa mellé biztonságba helyezte volna, kíváncsian forgatta mancsában, hátha ezen is talál írást. Nem kellett csalódnia. A mozaikdarabon ez állt:

„Ha valaki szeret egy virágot, mely csak egyetlenegy példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. (Antoine de Saint-Exupéry: A kisherceg)”

Kolumbusz szívesen időzött volna a kutyák vidám társaságában, de indulnia kellett. Várt rá a harmadik mozaikdarab.

TEREZA

A harmadik mozaikőrt a régi kikötőnegyed egyik szűk sikátorában kellett keresnie. Kolumbusz már otthonosan mozgott Barcelona utcáin. Semmilyen nehézséget nem jelentett lejutnia a régi negyedbe. Még most is nagy kísértést érzett arra, hogy megkeresse Emse és Vili hajóját, de tudta, hogy akkor jut hozzájuk közelebb, ha a küldetésére koncentrál. Szűk utcákon haladt, feje fölött mindenhol ruhák száradtak. Végül az egyik udvarban megtalálta amit keresett. Nem mondhatnánk szívderítő látványnak, ami ott Kolumbuszt fogadta. Betegebbnél-betegebb, szerencsétlenebbnél-szerencsétlenebb állatok várakoztak. Mindenki Terezától remélt segítséget. Tereza nem volt éppen fiatal, de olyan energikus, fáradhatatlan volt a gyógyításban, hogy bárki megirigyelhette volna aktivitását. Külsőleg viszont csak egy vékony fehér macskának látszott. Amikor oda akart menni hozzá, néhányan el kezdtek morgolódni.

- Mi is rá várunk!

- Várja ki a sorát ő is!

Tereza a zúgolódást hallva erélyesen szólt oda Kolumbusznak.

- Beteg vagy nem beteg? Ha beteg várja ki a sorát. Nem látszik súlyosnak. Ha nem beteg, akkor jöjjön segíteni. Ha végeztünk elmondhatja, hogy mit akar.

Kolumbusznak nem volt más választása, mennie kellett segíteni. Megfogta az egyik macska mancsát, hogy Tereza ki tudja szedni belőle a szálkát. Egy másik állatnak az elfertőződött gennyes sebét kellett kimosnia, majd egy törött lábat kellett a helyére rakniuk. Egy-egy súlyosabb esetnél Kolumbuszt a rosszullét környékezte. Tereza ezt nagyon jól látta, s miután ellátták a beteget, átküldte Kolumbuszt egy másik kertbe, ahol virágok pompáztak, szökőkútból csörgedezett a víz és nyoma sem volt a korábban tapasztalt szenvedésnek. Itt Kolumbusz újra erőre kapott és visszatért Terezának segíteni. Tereza mindvégig fáradhatatlanul dolgozott, mintha őt meg sem érintette volna mindaz a kín, mindaz a szenvedés, amit tapasztalt, amin neki segítenie kellett.

- Ne menj bele a másik fájdalmába, mert akkor nem tudsz segíteni neki!

- Tessék? – kérdezett vissza Kolumbusz.

- Hogy bírod ezt a munkát?

- Nem valami jól. Nem bírom nézni a mások kínjait. A szenvedésük szinte nekem is fáj.

- Túl érzékeny vagy, ami nem feltétlenül baj. Így könnyen azonosítani tudod a problémát, de ezután nem azonosulhatsz a másik fájdalmával. Kívül kell maradnod.

- Hogyan csináljam?

- Ne engedd, hogy magába szippantson a fájdalom. Gondolj valami szép dologra, akár a másik kertre. Használd az iránytűt!

- Honnan tudsz az iránytűről?

- Többet tudok, mint hinnéd, de most nem érünk rá társalogni. Gyere, segíts! Ez a szétroncsolódott láb hihetetlenül fog fájni ennek a szerencsétlenül járt macskának. Én a helyére igazítom, de te fogod addig tartani, amíg nem csillapodik a fájdalma.

- És ha rosszul leszek?

- Emlékezz arra, amit mondtam. Használd az iránytű erejét. Fogd a mancsodba a fájdalmas testrészt, és engedd, hogy rajtad keresztül az iránytű gyógyítson.

Az egész délután gyógyítással telt. Kolumbusz ott volt Tereza mellett és követte mindvégig az utasítását. Az első néhány órában még elég gyakran át kellett mennie a másik kertbe, hogy erőt gyűjtsön, de mindig visszatért és újra kezdte. Estefelé már nagyon-nagy segítséget jelentett. Tereza meg is dicsérte. Aztán hirtelen hangos, vidám zene töltötte be az étert. A beteg állatok egy csapásra elhagyták az udvart.

- Mi történt? – kérdezte Kolumbusz.

- Elkezdődött a Szamba fesztivál. Nem is bánom. Fárasztó egy délután volt. Ránk is ránk fér egy kis pihenés. Gyere, megnézzük! Közben elmondhatod miért jöttél.

- Ha jól tudom, nálad van egy mozaikdarab, amit el kell vinnem Gaudi kutyájának. Ő már annyira gyenge, hogy saját maga nem tudott lejönni érte.

- És mi van a gazdájával?

- Ő már meghalt.

- Igazán sajnálom. És te ki vagy?

- Kolumbusz vagyok. Nem ide valósi. Király adta át nekem nem olyan régen az iránytűt. Ez az első küldetésem. Segítenem kell Gaudi Kutyájának.

- Rendben. Oda fogom adni a mozaikot. Amikor beléptél az udvarba, már akkor megéreztem az iránytű erejét.

- Tényleg?

- Miért csodálkozol ezen? Te nem érzed?

- Én hogyan érezném? Hiszen nálam van mindig.

- Te komolyan azt hiszed, hogy csak egyetlen egy iránytű létezik és annak te vagy az egyedüli birtokosa?

Kolumbusznak sikerült olyan bambán néznie, hogy Tereza nem bírta megállni, hogy meg ne mosolyogja ezt a fura fekete foltos fehér macskát.

- Sokat kell még tanulnod!

- Tudom, mindenki ezt mondja.

- Gyere, a Szamba fesztivál téged is fel fog vidítani!

Így is történt. A két macska egyszer csak ott találta magát a fesztivál forgatagába. Ez egy különleges esemény volt Barcelonában.

A Szamba iskolák mérték össze tudásukat. Minden csapatban voltak zenészek és táncosok is. A dobosok, szaxofonosok és trombitások fáradhatatlanul játszották a vérpezsdítő muzsikát. A táncosok pedig a legkülönbözőbb jelmezekben ropták a táncot. Voltak gyerek csoportok, családok, egészen idősek, voltak csak férfiakból illetve csak nőkből álló csapatok is. A táncosok jelmeze is egészen különösnek hatott. Megjelentek a bártáncosnők, a kis horgászok, a strandolók, a kalózok, a fűszoknyás lányok, a szamurájok, a gésák és még hosszan tudnánk sorolni, hogy kicsodák. A régi kikötőnegyed sikátoraiban és a tengerparti sétányon voltak kijelölve azok a helyszínek, ahol a csapatok bemutatták produkcióikat. Miután az egyik helyszínen előadták vérpezsdítő táncaikat, mentek tovább a következő helyszínre. Így jöttek-mentek a csapatok és folyamatosan szólt a zene. Az egyik csapat láttán, Kolumbusz gyomra hangosan megkordult, ugyanis az idősebb férfi jelmeze csupa finomságokból állt. Nagy vekni kenyerek díszítették a ruháját, sonka nehezedett a hátára, s illatozó füstölt kolbászszálak lógtak le az övéről. Ezután jött még egy meglepetés. A csapatnak volt egy kutya tagja is, fején egy ananásszal. A kutya mókásan ugrált és próbált egy-egy falat kolbászt levadászni a férfi jelmezéből.

- Árnyék! – ismerte fel hirtelen Kolumbusz a jelmezes kutyában régi jó ismerősét.

Árnyék odaszaladt a két macskához és boldogan képen nyalintotta őket.

- Én most fontos csapattag vagyok, de ha véget ér a fesztivál megkereslek benneteket. Terezánál leszel?

- Igen, nálam lesz– felelte Tereza Kolumbusz helyett.

- Hát ti ismeritek egymást?

- Igen, de lesz időm elmesélni.

Amíg vártak Árnyékra a két macska egészen jól összebarátkozott. Tereza mesélt a munkájáról, a mindennapjairól. Kolumbusz kezdte egyre jobban becsülni Terezát, annak kitartását. De ő volt az, akinek Kolumbusz mesélhetett önmagáról is, aki megértette őt, aki tudta, hogy mit jelent az iránytű hordozójának lenni.

Árnyék késő éjszaka érkezett meg és hajnali indulásban egyeztek meg. Ugyanis Árnyék megígérte, hogy visszakíséri Kolumbuszt Gaudi kutyájához, így sokkal gyorsabbak lesznek. Kolumbusz még elalvás előtt megnézte az utolsó mozaikdarabon az írást:

„Emlékezz az arcára a legszegényebb és leggyengébb embernek, akit láttál, és kérdezd meg magadtól, hogy tervezett lépéseid hasznára lesznek-e valamiben. Kap-e tőled valamit? Segíted-e őt abban, hogy újból kézbe vegye saját sorsát és életét? (Gandhi)”

A BÚCSÚ

Kolumbusz és Árnyék hajnalban keltek, hogy minél előbb útnak indulhassanak, de Terezát nem tudták megelőzni. Ő már elkészítette nekik az útravalójukat és reggelire egy kis langyos tejet szolgált fel nekik. Mint régi jó barátjuktól, úgy váltak el tőle. Az út kellemesen és vidáman telt el, bár mindkettőjükben ott bujkált az a szorongás, hogy mi lesz ezután? Merre fogják folytatni útjukat? Kolumbusz úgy érezte, hogy Árnyék más lett, mint amilyennek megismerte még ott a Güell parkban, ahol nem tudott másra gondolni, csak a játékra, csak a pillanatnyi örömökre. Mindketten érezték, hogy valami fontos dolog előtt állnak, de még nem tudták, hogy mi az.

Árnyéknak köszönhetően, aki profi volt a potyautazásban, néhány óra múlva már fent voltak a híres zarándokhelyen. Gaudi kutyája már várta őket.

- Elhoztad?

- Igen.

- Gyere.

Bementek a barlangba, s hátramentek a kis oltárhoz, ahol még mindig frissen állt a virág a kővázában. Gaudi kutyája a három mozaikdarabot elhelyezte az oltáron levő három kis mélyedésbe. Érezhetően megnőtt a rezgésszint a barlangban. Mindent betöltött a jótékony energia. Elkezdtek változni a fények körülöttük.

- Mi történik?

- Sikerült megnyitni a következő

energia szintet.

- Van még több is? – kérdezte

Kolumbusz.

- Látod a képeket a falon?

- Igen.

- Ez mind-mind a tudásod egy darabja. A gazdám már a teljes képet egybe látta, legalábbis, ezt mesélte.

- Én látok üres, fehér foltokat is.

- Igen, tudásunk még nem teljes. Még sok mindent kell megtapasztalnod, hogy teljessé váljon a kép. Még hosszú út áll előtted.

Eközben Árnyék is bement a barlangba, leült egy fal elé és csak ült és ült és mereven nézett maga elé.

- Mi történt Árnyék?

- Azt hiszem, nekem itt kell maradnom.

- Miért?

- Kérlek, hagyd őt most! – lépett Gaudi kutyája oda Kolumbuszhoz. – Árnyékban most nagy dolgok történnek. – Inkább foglalkozz magaddal!

Kolumbusz körbe-körbe sétált a barlangban és nézegette az ismerős képeket. Megállt egy olyan falrésznél, amely szinte teljesen üres volt számára. Bele nyílalt újból egy ismerős érzés: Csavargó. Vissza kell térnie a hajóra.

- Mennem kell – mondta csendesen Kolumbusz.

- Köszönök mindent. Nagyon nagy dolog az, amit tettél. Ez a barlang sokat fog jelenteni számtalan élőlény számára. Ha szükségét érzed, bármikor térjél vissza. Itt rá fogsz lelni a helyes útra, ha kétely ébredne szívedben.

- Még nem tudom az utamat.

- Dehogyisnem. Csak az eszed nem tudja, de a szíved már érzi. Tudod a következő lépést, azzal pedig ne törődj, hogy nem tudod mi vár még rád! Sohasem tudhatod, hogy merre vezet az iránytű.

Ekkor már Árnyék is kijött hozzájuk a barlang elé.

- Mi történt veled Árnyék?

- Nekem itt kell maradnom.

- Ő az utódom - adott magyarázatot Gaudi kutyája. – Én már nagyon öreg vagyok. Még annyi erőm van, hogy átadjam Árnyéknak a tudásomat és utána követem a gazdámat az öröklét birodalmába.

- Köszönöm, hogy megismerhettelek! – lépett oda búcsúzóul Kolumbusz Árnyékhoz. - Soha nem fogom elfelejteni az együtttöltött pillanatokat.

Árnyék nem tudott mit mondani, csak képen nyalintotta Kolumbuszt. Kolumbusz kinyitott Árnyék lelkében egy ajtót, s a kiskutya előtt megnyílt egy olyan út, melyet végig kell járnia. Az örökké vidám, hóbortos kiskutya úgy érezte, hogy feladata van, és nem teheti meg, hogy elfut előle. Ezzel mindenkit cserbenhagyna. Utoljára még hirtelen elrohant és visszatért egy kis lila virággal. Ez volt a búcsúajándék Kolumbusz számára. Ezzel mindent elmondott.

Kolumbusz elindult ezzel a kis lila virággal és a sok-sok emlékkel a lelkében, melyet útja során szerzett. Most már biztos volt benne, hogy minden változtatható, csak hinni kell benne és el kell indulni a helyes irányba.