Az iránytű

Ónodi Annamária

 

Kolumbusz álmosan nyújtózott. Ez a nap is úgy indult, mint az összes többi. Túl volt bőséges reggelijén, békésen ült az ablakban és nézelődött. Vajon mi fog történni ma? Éhenkórász már megint erre jár – állapította meg magában.  Éhenkórász egy rövid szőrű vizsla volt, aki állandóan a környéken kóborolt.  Kedves kutya, még a macskákat sem ugatta meg soha. Valamikor jó sora volt, gondozták, törődtek vele, de idős gazdája elhunyt, ő pedig nem akart elmenni a környékről. Azt sem akarta, hogy megkössék vagy bezárják valahova, ezért elbújt a szűk sikátorokba, s a kapualjak biztosítottak neki otthont. Ennivalóért végigtúrja a kukákat. Szerencsére sok turista járt a környéken, s azok is meg szánták egy-egy jó falattal.

Kolumbusz ilyenkor elégedetten gondolt sorsára. Kényelmes szállása van, ennivalóra soha nincs gondja, egész nap csak kényeztetik. Napjait vagy a kertben a virágok között töltötte heverészéssel, ábrándozással, vagy az ablakban üldögélt és bámult kifelé. Időnként átjártak hozzá a szomszéd macskák is egy kis eszmecserére. Hogy kicsoda Kolumbusz? Ezt még nem mondtam volna? Kolumbusz egy kedves fekete-fehér tarka macska, arcán egy különleges folttal. Kaphatta volna a Foltos nevet is, hiszen a fekete folttal az arcán, szinte összetéveszthetetlen volt, de kiskorában annyiszor elkóborolt, hogy mindenki csak Kolumbusznak kezdte őt nevezni, hiszen mindent ő fedezett fel először. Azóta viszont eltelt néhány év. A kiscicából felnőtt macska lett, s a házban is szépen lassan elfogytak a felfedezni valók. A kinti világról pedig annyi félelmetes dolgot hallott, hogy nem kívánkozott ki. Az igazat megvallva túl jó sora volt, és ezt a kényelmes életet nem akarta semmiért se kockáztatni. 

Kolumbuszt szendergéséből egy éles üvegcsörömpölés ébresztette fel. 

Mi történt? Megtámadtak? Biztosan a Fekete testvérpár a szomszéd utcából - gondolta magában – sohasem mulasztanák el, hogy rám ne vicsorogjanak. 

Kolumbusz körül üvegszilánkok hevertek szerteszét, s középütt egy óriási kő. Közben galambcsapat szállt le az utcába, s élénk eszmecserébe kezdtek. Mintha kerestek volna valamit, vagy valakit. Ami még különösebb volt, hogy amikor a galambok megpillantották Kolumbusz bamba képét, nem hogy elrepültek volna, hanem egészen közel totyogtak hozzá.

Te vagy Kolumbusz? Te vagy Kolumbusz? – kérdezgették izgatottan.

Sürgősen meg kell találnunk Kolumbuszt! Nem késlekedhetünk tovább! – mondta egy idősebb galamb.

Engem Kolumbusznak hívnak – szólalt meg félénken a macska. - De miért kerestek engem? 

Megtaláltuk! Megtaláltuk! – lelkesedtek a fiatalabb galambok. 

A rangidős galamb kicsit kételkedve nézett a látszólag elpuhult, jó módban élő békésen nézelődő macskára. Még csak nem is harcias - gondolta magában. Ez ugyanakkor szerencse is. Elég veszedelmes küldetés egy macska felkutatása. Nem is vállalták volna, de Király kérte. Király régóta jó barátjuk. Ő kérte meg, hogy keressenek meg egy Kolumbusz nevű macskát és adjanak át neki egy üzenetet.  Az idősebb galamb megigazgatta tollait, kicsit megköszörülte a torkát és igyekezett megadni azt a méltóságot a hír átadásának, amit abban a pillanatban éppen meg tudott teremteni.

Az az óriási megtiszteltetés ért, hogy Király neked akarja átadni az iránytűt – közölte az idős galamb és mélyen meghajolt.

Milyen Király? Milyen iránytűt? – Kolumbusz semmit nem értett az egészből.

Tubi tábornok (így hívták a rangidős galambot) érezte, hogy nem lesz könnyű dolga, annak ellenére, hogy kezdte egyre szimpatikusabbnak találni ezt a macskát. A macska nyugodtsága megfontoltságot és erőt tükrözött.  Nem kapkodott, nem támadt rájuk, mint annyi macska annak előtte. Nem volt beképzelt sem. Csak nézett kíváncsian, kikerekedett szemekkel. 

 Tubi tábornok tudta, hogy ezen a pillanaton most nagyon sok minden múlik. Vajon meg tudja-e győzni Kolumbuszt, hogy vállalja a nem mindennapi küldetést?

Mondd csak kedves barátom, miért kaptad te a Kolumbusz nevet?– kezdte a beszélgetést Tubi.

Kolumbusz elgondolkozott. Oly régen volt már! Kölyök korában kíváncsisága mindig veszedelmes utakra vitte, s mindent testvérei előtt fedezett fel. Azután megtanították neki, hogy kerülje a veszedelmes dolgokat, s  így a kalandok is kezdtek elmaradozni.

Kölyökmacska koromban engem tartottak a nagy felfedezőnek, de az már régen volt – sóhajtott Kolumbusz.

Tudod, hogy különleges neved van? Szinte a fél világot bejártuk, de nem találtunk még egy Kolumbusz nevű macskát. Lehet, hogy te vagy az egyetlen a világon.

Tényleg? – csodálkozott el Kolumbusz. - Lehet, hogy ő tényleg egy különleges macska, csak eddig nem volt lehetősége megmutatni? – gondolta magában. 

De miért kell nektek éppen egy Kolumbusz nevű macska?

A Királynak ezt sugallta az iránytű.

Már megint ez az iránytű, és megint ez a Király, amiből semmit nem értek – dohogott magában Kolumbusz.

Király a legkülönlegesebb és legnemesebb lelkű macska, akivel életemben valaha is találkoztam. Sokat köszönhetünk neki, és nemcsak mi, hanem valamennyi állat a földön. Megszámlálhatatlan az a jó cselekedet, amit életében végrehajtott. Sajnos öregszik. Tudja, hogy az iránytűt minél hamarabb át kell adnia valakinek, aki azt továbbviszi.

 

Kolumbusz lelkében felébredtek a régi mesék, a nagy hősökkel. Olyan mintha egy mesébe csöppent volna, aminek ő lenne a főszereplője.

Nincs időnk. Azonnal indulnod kell! Meg kell keresned Királyt és át kell venned az iránytűt! Mindannyiunk jövője ezen múlik! 

Tubi mondandóját nem tudta befejezni, mert a gonosz macskatestvérek hátulról rátámadtak. Néhány farktolla odaveszett, de szerencsére el tudott menekülni. A hirtelen támadásra az összes galamb felrebbent és egy szempillantás alatt eltüntek.

Kolumbusz ott állt ellenségeivel szemtől szemben, és nem volt közöttük a biztonságot adó ablaküveg. Próbálta megőrizni nyugalmát. Lesz, ami lesz. Harcolni fog. Nem fog megfutamodni, hiszen ő Kolumbusz, a kiválasztott. Az egyik testvér már majdnem ráugrott, hogy arcába mélyessze karmait, amikor szerencsére megjelent Éhenkórász. Éhenkórász ki nem állhatta az ikreket és egyetlen morgásával elkergette őket. Utána barátságosan szimatolta meg a macskát. Régóta ismerték egymást látásból, de még sohasem beszéltek egymással.

Mi van koma? Végre kitörtél? – kérdezte barátságosan Kolumbuszt.

Igazából nem én, hanem valaki... 

Olyan képtelennek tűnt az egész, hogy egy kutyának magyarázza el azt, hogy a galambok hoztak üzenetet neki egy macskától, hogy neki át kell vennie tőle egy olyan iránytűt, amiről azt sem tudja, hogy mire való, csak hogy nagyon fontos. Mégis beszédbe elegyedett a kutyával.

Azt mondták a galambok, hogy én vagyok az egyetlen Kolumbusz nevű macska a földön, akinek fontos küldetése van.

Így már mindjárt más. Ha a macskának, vagy a kutyának küldetése van, akkor mennie kell. Merre indulsz?

Kolumbusz még azt sem tudta, hogy elinduljon-e vagy sem, Éhenkórász pedig már az útját kérdezi.

Szívesen elkísérlek egy darabig, ha nem kellemetlen, hogy egy kutya társaságában látnak.

Hogy is lett volna kellemetlen Kolumbusz számára! Hiszen ha Éhenkórász társaságában van, akkor azok az undok ikrek nem kezdhetnek ki vele, és egyetlen egy kóbor macskától sem kell tartania. Tudta, hogy Éhenkórászt mindenki lenézi. Nem értette miért, hiszen kedves, szeretetre méltó kutya volt. Vele szemben mindig nagyon barátságosan viselkedett. Természetesen csak ablaküvegen keresztül, mégis olyan volt, mintha régóta ismerték volna egymást.

Úgyis ráérek – folytatta Éhenkórász. – Mindegy, hogy hol keresem meg az ennivalómat. Különben sem árt egy kis változatosság.

Éhenkórász számára annyira egyértelmű volt, hogy Kolumbusz elindul az útjára, hogy ezen Kolumbusz teljesen elképedt. Kolumbuszban rengeteg kétely volt. Ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen egy egyszerű: átmenjek-e a szomszédba kérdésen is órákat tudott töprengeni mostanában.

Te elindulnál az én helyemben? – kérdezte Éhenkórászt.

Éhenkórász ránézett Kolumbuszra és elgondolkozott. Tudta, hogy neki magának nem lenne mit vesztenie. Abból élt, hogy az utcáról szedegette össze az ételmaradékot. A többiek lenézik őt. Egyébként sem fiatal már. Kolumbusz más.  Mindene megvan, amit csak egy macska kívánhat. Békésnek, boldognak, elégedettnek látszott mindig.

Ezt a döntést magadnak kell meghoznod. Nekem nem lenne mit vesztenem.

És nem félnél?

Mitől?

Most Kolumbusznak kellett elgondolkodnia. Mitől is félt? Igazából mindentől, ami más mint a megszokott élete. Viszont most elkezdődött valami. Ez az összetört ablaküveg és Tubi tábornok megjelenése felébresztett valamit a lelke mélyében, ami réges-régen ott lappanghatott, de elfeledkezett róla. Érezte, hogy nincs visszaút. Folytathatná régi életét, de az már nem ugyanaz lenne. Az agyába befészkelte magát az a gondolat, hogy neki küldetése van. Maradhatna, de már üresnek érezné addigi életét. Kedvenc időtöltései haszontalannak tűnnének a nagy tett árnyékában. Elhatározta hát magát az indulásra. Összeszedte bátorságát, s egy kecses ugrással kint termett az utcán.

Hosszasan tudnám sorolni félelmeim okát, de mire a végére érnék, akkorra már olyan öreg macska lennék, hogy nem lenne érdemes elindulnom – felelte vidáman Kolumbusz. Döntésével egyszeriben visszatért régi kalandvágyó énje, ami nem ismert akadályokat. – Szerinted merre induljak?

Hova kell menned?

Egy Király nevű macskát kell megkeresnem, de én nem ismerek ilyet a környéken.

Én sem, de az Előkelők biztosan ismerik, hiszen olyan büszkék a származásukra és a kapcsolatikra.

 

Az Előkelőket hallomásból ismerte, de sohasem kereste társaságukat. Nagyon nagyra tartották magukat. Hétköznapi macskával nem is voltak hajlandóak szóba állni. Vele talán szóba álltak volna, de Kolumbusz ki nem állhatta azt a sok fennhéjázó macskát, akik mindig ott legyeskedtek körülöttük, és még arra is büszkék voltak hogy megehetik az Előkelők meghagyott ételét. Most viszont nem volt más választása. Fel kellett őket keresni, hogy megtudja hol lakik a Király. 

 

Az Előkelők törzshelye a sétáló utcában volt. Éhenkórász jól ismerte az utat. Hamar odaértek. Abban állapodtak meg, hogy Kolumbusz egyedül keresi fel a macskákat. 

Az Előkelőket már megközelíteni sem volt könnyű. Amint Kolumbusz az Előkelők törzshelye közelébe ért, rögtön egy halom macska vette őt körül. 

Ki vagy és mit keresel itt? 

Hol van a belépési engedélyed?

Hol van az ajánló leveled?

Kaptál időpontot? – hangzott el a számtalan kérdés.

Én az Előkelőkkel szeretnék beszélni – válaszolt határozottan Kolumbusz.

Hohó barátocskám! Nem úgy megy az! Itt egy darab fa, kapard rá, hogy mit szeretnél, azután dobd oda arra a nagy kupacra. Minden nap kisorsolunk belőle egyet, s odaadjuk az Előkelőknek. Ha éppen jó kedvük van és érdemesnek tartják foglalkozni a kéréseddel, akkor fenséges színük elé járulhatsz. Mi lassan fél éve várunk arra, hogy találkozhassunk velük.

 

Kilátástalannak tűnt az egész. Kolumbusz jobbnak látta odébb állni. Csüggedten indult hazafelé, amikor egy távolabbi csoportosulásra lett figyelmes. A macskacsoport arra készülődött, hogy ott töltik az éjszakát. Kolumbusz feltűnés nélkül igyekezett a közelükbe kerülni, s kideríteni, hogy kik is ők. A beszédjükből nem sokat értett, mert annyi furcsa szót használtak, hogy szinte érthetetlenné tette a mondandójukat. Viszont roppant büszkék voltak származásukra. Szinte csak arról beszéltek, hogy ki hány érmet szerzett eddig. Kolumbusz kezdte unni a hallgatózást, de egy fontos dolgot mégis csak megtudott. Holnap lesz a Nagy Macska Ünnep első éjszakája, s ilyenkor az Előkelőknek ajándékot szoktak adni. 

 Mégsem olyan reménytelen a helyzet – gondolta magában Kolumbusz. – Csak érthetetlen szavakat kell használnom, fenn kell hordanom az orromat, és hozni kell valami egészen különleges ajándékot. Mindenki azt gondolja majd, hogy én is közéjük tartozok, és akkor beszélhetek az Előkelőkkel. 

A gondolatot tett követte. Éhenkórász kíséretében hazatért otthonába. Szerencsére a kitört ablakot vagy nem vették észre vagy nem feltételezték róla, hogy köze lehetett hozzá. Mindenesetre egy kis kedveskedéssel és némi nyávogással sikerült dupla adag vacsorát szereznie, amivel új barátját is megvendégelhette. Eszegetés közben Kolumbusz már azt tervezgette, hogy mi legyen a különleges ajándék. Másnap körbejárta az egész házat, mindenhova bemászott, minden alá benézett, feltúrta még a kukát is. Összeszedegetett ezt is, meg amazt is, majd lázas készülődésbe kezdett. Estére készen állt a nagy színjáték. Elő voltak készítve a különleges ajándékok. Kolumbusz fel-alá sétálgatott a szobában, s gyakorolta a szerepét. Olyannyira jól sikerült neki, hogy még Éhenkórászt sem akarta megismerni, sőt olyan lekezelően beszélt vele, hogy az fülét-farkát behúzva szomorúan eloldalgott. Kolumbusz ekkor egy hirtelen ugrással elé termett, majd olyan bolondosan kért tőle bocsánatot, hogy Éhenkórász már végképp nem tudta mire gondoljon.

Ugyan már Éhenkórász, csak bolondoztam az előbb!

Nem tudom, hogy most bolondozol vagy az előbb bolondoztál. Ugyanolyan voltál, mint azok az előkelő puccos macskák, akik lenéznek és gúnyt űznek belőlem.

Tudod, hogy nem vagyok olyan, csak kipróbáltam, hogy hogyan kell este viselkednem.

Hát, ez elég jól sikerült!

Éhenkórász lassan megnyugodott. Szíve mélyén örült, hogy Kolumbuszt mégsem ismerte félre, s a barátjának tekintheti. 

 

Kolumbusz és Éhenkórász egy darabig együtt mentek, majd Kolumbusz egyedül folytatta útját. Miután elválltak, újra magára öltötte előkelő stílusát, magasra emelte fejét, magasra csapta farkát, s amilyen büszkén csak tudott besétált az Előkelők körül gyülekező macskák társaságába. Ott megállt, köhécselt egy kicsit, majd fennhéjázva megszólította a mellette állót. 

Khm-Khm! Gróf Macskazázi Kázmér vagyok. Dicső rokonaim üdvözletét és ajándékait hoztam az Előkelők számára!

Kolumbusz sohasem lebzselt az Előkelők körül, így senki sem ismerte őt. Ez most éppen kapóra jött neki. Talán a magabiztos megjelenés, talán a magára aggatott különleges kötöző szalagok, vagy a sokat sejtető ajándékok, esetlegesen a macskák között szétosztott finomságok, valami hatott.  Tény, hogy nem kellett órákat sorban állnia, hanem egyenesen az Előkelők elé vezették őt.

Óh, kegyelmességetek! Macskaházy Kázmér hozta el dicső rokonai ajándékát kegyelmességetek számára – mutatta be Kolumbuszt a legfőbb tanácsos.

 

Kolumbusz tudta, hogy semmit sem szabad elkapkodni. Letette az ajándékokat tartalmazó táskáját és belekezdett előkelő szónoklatába. Tudta, hogy minél hosszabb, minél több értelmetlen szót használ benne, annál előkelőbbnek fog hatni. Szeme sarkából leste a hatást. Érezte, hogy kezd fogyni a türelem. Már mindenki azt várta, hogy vegye elő az ajándékokat. Ennyi előkelőség, ennyi üres mondat már az Előkelők számára is elegendő volt. Feszült érdeklődés közepette végre elkezdte az ajándékátadási ceremóniát.

Legelőször is hagy nyújtsam át francia unokatestvérem ajándékát: a francia szerzetesek által érlelt különleges  sajtot! – Kolumbusz mosolyogva gondolt arra, hogy ez az a sajt, ami egy hónapja büdösödött a hűtő háta mögött. 

A következő ajándék családunk egyik régi Kínai barátjától származik, aki igen fontos megbízatást tölt be az uralkodócsalád mellett. A régi nagy macskacsászárok egyik kedvenc ételét hoztam el. 

Ezzel elővette azt a régi chipset, amit gondosan beforgatott az előző este kidobott halbelsőségekbe. Így elég véres volt, elég büdös és teljes mértékben beazonosíthatatlan.

Most pedig két egészen különleges ajándékot kell átadnom. Mielőtt átnyújtanám, engedjék meg kegyelmességetek, hogy egyetlenegy kérdést feltegyek. Keresek egy macskát, akit Királynak hívnak.

Persze-persze! – vágták rá türelmetlenül az Előkelők, mert már nagyon szerették volna megkaparintani a többi ajándékot is.

Perzsa nagybátyám egy megszentelt ősi sonkadarabbal kedveskedett! 

Kolumbusz nem volt biztos abban, hogy valóban megszentelt sonka volt-e vagy sem, de hogy ős régi, abban egészen bizonyos. Már az egereknek sem volt gusztusa hozzá nyúlni. Viszont így, hogy beletette egy kidobott dobozba és átkötötte egy szalaggal, egészen jól nézett ki. Már majdnem ő maga is elhitte, hogy egy egészen különleges ajándékot ad oda.

S végül a mindent látó szem, az ősi japán szimbólum, amit a Japán macska konzul küldött el nagyra becsülése jeléül. 

Kolumbusz kicsit izgult, hogy ezzel a mindent látó szemmel túllő a célon. Igaz, hogy impozáns látványt nyújtott a befőttes üvegben fel-le úszkáló halszem, de gondot jelentett volna, ha van olyan macska tudós a társaságban, aki ténylegesen ismeri a japán macska szimbólumokat. 

 

Az Előkelők kikerekedett szemmel nézték a sok értékes holmit. Látszott rajtuk, hogy alig várják, hogy megosztozhassanak rajtuk, de még végig kell csinálniuk az egész ceremóniát. Azért egészen közel tették magukhoz az ajándékokat és lelküket eltöltötte az az elégedettség, hogy az ő különleges személyüket megillető különleges holmikat birtokolnak. Kolumbusz igyekezett megőrizni komolyságát, bár már alig bírta visszatartani a nevetését. Gyorsan rátért tehát az idejövetele fő céljára.

Mielőtt utamra indulnék, szeretném megkérdezni a Király tartózkodási helyét.

Ez igazán egyszerű. A spanyol király Spanyolországban van, az angol király Angliában, a holland király Hollandiában, a norvég király Norvégiában…- kezdte el sorolni fellengzősen az egyik Előkelő.

Én a Királyt keresem – erősködött Kolumbusz.

Ennek nincs értelme! Mond meg milyen királyt! – emelte fel a hangját a másik Előkelő.

Kolumbusz már éppen szólásra nyitotta volna száját, amikor érezte, hogy valaki megragadja a karját, és hátulról a fülébe súgja:

Ha jót akarsz megadnak, meghajolsz és mielőbb elmész innen! Örülj, ha megúszod ezt a kis kalandodat! Tőlük úgy sem tudod meg a választ! 

 

Kolumbusznak nem volt mit tennie, követte a titokzatos hang utasításait. Mélyen meghajolt, elköszönt, de a köszönése nem sikerült most annyira jól, túlságosan megzavarta a titokzatos hang. A hang folyamatosan mondta, hogy mit tegyen, merre menjen, míg végül elvezette őt a szomszédos sikátorba ahol a Zabálók laktak. 

Itt beszélhetsz nyugodtan. Miért keresed a királyt? – szegezte neki a kérdést egy tarka macska.

Kolumbusz fejében kavarogtak a gondolatok. Ki lehet ez a macska, aki átlátott rajta, ráadásul még a kérdését is értette. Olyan bambán sikerült a macskára néznie, hogy az elnevette magát.

Szép kis színész vagy mondhatom! Első megpróbáltatásra kiesel a szerepedből! Csavargó vagyok! Add a mancsod! – nyújtotta oda mancsát barátságosan Kolumbusznak. – Most a Zabálók között élek.

De hát hogy jöttél rá, hogy én nem…

Nem volt nehéz. Bár be kell vallanom, az elején majdnem elhittem. Addig nagyon jól játszottad a szerepedet, amíg el nem érted, hogy kérdezhessél, de a kérdésed elárult. Te valamit szeretnél megtudni és nem is akármit. Elárulnád az igazi nevedet?

Kolumbusznak hívnak.

Sejtettem. Te vagy a kiválasztott. Tudod, sokáig bántott, hogy nem én vagyok az. Ugyanis Király az apám. Egy vagyok a sok gyereke közül. Titkon mindig abban reménykedtem, hogy nekem fogja majd átadni az iránytűt.

Hol van most?

Nem tudom. Amikor az iránytű hordozója érzi, hogy ereje kezd gyengülni, elrejtőzik a világ elől és várja az utódját. 

Kolumbusz mélyen Csavargó szemébe nézett és eltöprengett.

Miért nem adta át neked, hiszen te úgy is szeretted volna?

Éppen ez az. Túlságosan is szerettem volna az apám helyébe lépni. Irigyeltem erejét, a különleges képességeit. Irigyeltem azt a tiszteletet, ami körülvette őt. Az iránytű más szerepet szánt neked is és nekem is. 

Nem tartanál velem? 

Csavargó jóízűen felkacagott. 

Még sem vagy olyan elveszett macska, mint amilyennek látszol! – de azután komolyra fordította a szót. – Nem tehetem. Ezt az utat magadnak kell megtenned. Csak így válhatsz méltóvá az iránytűhöz! – látván Kolumbusz riadt tekintetét gyorsan hozzá tette: – Ez nem azt jelenti, hogy egyedül kell mindig mindennel megbirkóznod, de én nem lehetek a kísérőd…

 

Kolumbusz belenézett Csavargó szemébe és mindent ki tudott olvasni belőle. Ő képes lenne minderre. Ő megtalálná az apját. Ő minden akadályt könnyedén legyőzne, hiszen már most is különleges képességekkel rendelkezik. Mégsem kaphatja meg az iránytűt. Egyenlőre nem. Neki is nagy utat kell megtennie, de az ő útja más felé vezet.

Értem. Mondd, mit kell tennem, hogy eljussak Királyhoz?

El kell indulnod.

De hát elindultam.

Tovább kell menned.

Merre?

Azt mindig meg fogod tudni éppen időben.

Kolumbuszon kezdett elhatalmasodni a csüggedés.

Hogyan tudhatnám most, amikor elrángattál az Előkelők elől mielőtt még válaszolhattak volna?!

Te komolyan gondolod, hogy ők tudták a választ?

????

Az Előkelők egy dologhoz értenek: hosszan, előkelően beszélni, aminek se eleje, se vége nincs. Ha a helyedben lennék , én a Zabálókkal barátkoznék össze. Látszólag csak az evéssel törődnek, de ha közelebbről megismered őket, tudnak meglepetéssel szolgálni. Kérlek, hogy a fellengzős stílusodat mellőzd a közelükben! Nem kedvelik. 

 

Csavargó befejezte a mondatát és eltűnt. Kolumbusz újra egyedül maradt, de már nem bánta. Felébredt benne az a bizonyos tűz, amely ki tudja mióta szunnyadt lelkében. Tudta merre kell mennie. Óvatosan közeledett a Zabálók felé, akik mint mindig, most is egy nagy tálból falták a macska ennivalót.

Mi van pajti, meguntad az Előkelők társaságát? – szólt oda neki teli szájjal egy macska, akit a többiek Vörösnek neveztek. - Ugye te nem azokat a vacakokat eszed, amit az Előkelőknek vittél?

Nem, én nem – felelte zavartan Kolumbusz.

Akkor jó. Egyébként az Előkelőktől hiába kérdezel akármit. Még soha senkinek nem tudtak válaszolni. Bár erre a legtöbb macska még nem jött rá. Olyan sok ismeretlen szót és annyi bonyolult mondatot használnak, hogy a butább macskákkal el tudják hitetni, hogy ők milyen okosak és csak az ő hibájuk, ha nem értik meg a választ. A macskák többsége sohasem meri bevallani, hogy nem értett a válaszból semmit. 

De nem minden macska buta.

Igazad van, nem minden macska buta. Viszont gondoskodnak róla, hogy eltüntessék a közelükből az okos macskákat. Szerencséd volt, hogy Csavargó idejében kimenekített. 

Mindenről tudsz?

Ne gondold! Egyszerűen nyitva tartom a szemem és megfigyelem, hogy mi történik körülöttem. Egyébként egész ügyes volt a színjátékod. Az elejét teljesen elhittem. Ott kezdtem gyanakodni, amikor világossá vált számomra, hogy neked egyetlen egy célod van, hogy választ kapjál a kérdésedre. Még pedig nem is akármilyen kérdésre.

Te ismered Királyt?

Még, hogy ismerem-e? Hiszen róla szólnak a legkedvesebb történeteim.  Szieszta időben, miután már kidoromboltuk magunkat s úgy gondoljuk, hogy az elménket is meg kellene mozgatni testünk után, szívesen felelevenítjük egy-egy izgalmasabb kalandját. 

 

Kolumbusz szemében kezdett egyre szimpatikusabbá válni ez a társaság. Látszólag csak egy éhenkórász, szedett-vedett, kóbor macskák gyülekezete volt, akik csak az evéssel törődtek, de minél több időt töltött körükben, annál érdekesebbé váltak számára. Sok történetet tudtak nemcsak Királyról, hanem a világ egyéb ügyes-bajos dolgairól is. Kolumbusz számára egy eddig ismeretlen világot nyitottak meg. Amikor hallgatta történeteiket, úgy érezte, hogy ő eddig szinte semmit sem ismert. 

 

Kolumbusz teljesen belefeledkezett gondolataiba, amikor éktelen macskavisításra riadt fel. Önkéntelenül is összerezdült. Szerencsére ott állt mellette Vörös, aki azonnal elmagyarázta a civakodás okát.

Ne aggódj! Csak egy kis nézeteltérés. Elő szokott fordulni. Már egy hete azon veszekednek, hogy Király az év elején januárban vagy az év végén decemberben született. Ha az érvek nem használnak, akkor előkerülnek a karmok is. Egy darabig most csend lesz, aztán kezdik előröl.

Szívesen maradnék még veletek! – sóhajtotta Kolumbusz.

Miért nem maradsz?

Tudod, a küldetés. Már meséltem…

Tudod már merre indulsz tovább? 

………………???- Kolumbusz csak tanácstalanul nézett maga elé.

Tölts még velünk néhány napot! Hallgasd meg a történeteinket! Hasznodra fognak válni.

 

Kolumbusz már megtapasztalta, hogy jobb ha az érzéseire hallgat. Hiába sürgős az útja, a kapkodásból nem sül ki semmi jó. Érezte, hogy valamiért még maradnia kell. A többiek ennek örültek. Kolumbusz jó hallgatóság volt. Kikerekedett szemekkel ült és szívta magába a többiek meséjét, történeteit. Lassan nemcsak a történeteket, de a többi macska tulajdonságait is megismerte. Mindenkinek más személyisége, más életútja volt. Mindenki nagy tervekkel indult neki a világnak, de végül itt ragadtak egymás szórakoztatására. 

 

Néhány nap elteltével végére értek a történeteknek és Kolumbusz észrevette, hogy a macskák kezdik ismételni önmagukat, s a viták lényegtelen dolgokról szólnak. Olyan sok kérdés fogalmozódott meg benne, de amikor feltette a kérdéseit, mindig leintették: 

Ugyan már, az nem olyan egyszerű! A világnak meg van a maga rendje, jobb ha ebbe beletörődsz!

 Mi az, hogy beletörődjön? Mi az, hogy a világ rendje? A világ rendje szerint neki most a jó meleg szobában kellene jóllakottan dorombolnia, ahelyett hogy ágról szakadt kóbor macskákkal vitatkozik.

Miért nem vállalkoztok újból nagy kalandokra? – kérdezte meg egyszer Vöröst.

Minden hónapban elhatározom, hogy újból útnak indulok, de a végén mégis maradok. Talán egy kicsit elkényelmesedtem. Itt mindig történik valami. Az Előkelőket sokat keresik fel, és az értelmesebb macskák előbb-utóbb nálunk kötnek ki. Mindig gazdagodunk egy-egy újabb történettel, úgy hogy ki sem kell mozdulnunk. Elég ha nyitva tartjuk a szemünket. 

 

Ez így is volt. A Zabálók társaságába tartozó macskák mind kalandos úton kerültek ide. Mind nagyszerű elme volt, de elkényelmesedtek, s már csak a régi dolgokon vitatkoztak és mások történeteiből éltek. Kolumbusz elhatározta magát az indulásra. Tudta, hogy meg kell keresnie Királyt, tudta, hogy át kell vennie az iránytűt.

Annyi történetet meséltetek Királyról. Már csak azt áruljátok el, hogy most hol van, hol fogom megtalálni őt!

Király már több mint egy éve elvonult egy ismeretlen helyre és azóta nem jött hír róla. Csak az utódját keresik. A tartózkodási helyét senki nem árulhatja el. Azt javaslom, hogy menj le a kikötőbe. Ma van a Nagy Macska ünnep harmadik napja, ilyenkor nagyon sok macska megfordul ott. Talán tud segíteni valaki. Viszont legyél nagyon óvatos! Királynak nemcsak barátai, hanem ellenségei is vannak. Eszedbe ne jusson minden macskához odamenni és egyből feltenni azt a kérdést, hogy: „Nem tudod, hol találom meg most Királyt?”

Kolumbusz kicsit elszégyellte magát, ugyanis éppen ez volt a terve. Vörös mégis csak nagyon okos macska, és szinte belelát a gondolataiba. 

Tudod mit? Én is lemegyek veled az ünnepre. Rám fér egy kis kaland - mondta hirtelen Vörös.  Kolumbusz ennek nagyon örült, bár remélni sem merte volna.

Nem teketóriáztak tovább. A két macska amilyen gyorsan elhatározta, olyan gyorsan útnak is indult.

Várjál egy percre, el kell búcsúznom egy barátomtól – mondta hirtelen Kolumbusz amikor kiértek a Sétáló utcára. 

S ezzel odaszaladt Éhenkórász szokott helyére. Éhenkórász ott feküdt a fekhelyén. Fejét nehezen emelte fel, látszott rajta, hogy nagyon fáradt.

Megtaláltad Királyt?

Az nem olyan egyszerű! - kezdett bele Kolumbusz mondókájába, s röviden elmesélte mi történt. – Most mennem kell. Vár rám Vörös. Tudod ő az a nagyon okos macska, aki a Zabálók között él.

Jó utat és járj szerencsével!  Nem tudom, hogy itt találsz-e még amikor visszajössz. Lehet, hogy a gazdám mellett leszek újra,  és hűségesen kísérem majd reggeli sétáinál. Örülök, hogy megismerhettelek!

Én is örülök! – búcsúzóul még odadörgölőzött Éhenkórász fejéhez és elindult az ismeretlen úton. – Mindig emlékezni fogok rád! Köszönök mindent! – szól még vissza.

 

A kikötőbe vezető út hosszú volt, de szinte repült az idő, mivel Vörös nagyon szórakoztató társaság volt. Szerette mesélni a régi történeteket, Kolumbusz pedig szívesen hallgatta őt. A nagy Macska Ünnep harmadik napján tartották a Halszálka Fesztivált lent a tengerparton éppen telihold idején. A Nagy macska igazi macskahős volt, aki a legnagyobb győztes ütközete után titokzatos módon veszítette el az egyik szemét.  Azt tartják a kikötői macskák, hogy telihold idején a Nagy Macska hiányzó szeme néz le rájuk az égről, aki mindent lát... Sok monda kering arról, hogy a nagy Macska hős hogyan veszítette el a fél szemét. Egyesek szerint elárulták, tőrbe csalták, bekerítették őt. Csak úgy tudott megmenekülni, hogy nekiszaladt a tűznek. Mások szerint a szerelemének adta a fél szemét, mert az féltékeny volt rá, s ezzel akarta bizonyítani hogy más macskára rá sem tudna nézni. Egy harmadik történet viszont azt állítja, hogy a győztes csata után annyira elfáradt, hogy állva elaludt és beledőlt a kardjába. Bárhogyan is történt, a Nagy macska szeme most már fenn kering az égen és minden macska tisztelettel tekint fel rá. 

 

Alkonyatkor értek le a kikötőbe, ami már zsúfolásig megtelt kisebb-nagyobb hajókkal. A macskák Halszálka ünnepe ugyanis egybeesett a halászok ünnepével, akik ezen a napon köszönték meg a tengernek megélhetésüket. Hajnalban futottak ki a hajók a nyílt tengerre, s estére  már a hálójukban nyüzsgő halakkal horgonyoztak le a kikötőbe. Ebben a nagy kavalkádban szinte fel sem tűnt a macskák gyülekezete, s mivel a halászok abban versenyeztek, hogy ki fogja ki a legnagyobb és legkülönlegesebb halat, a kisebb halakból a macskáknak is jutott bőven. A macskák imádták ezt az ünnepet, a nagy forgatagot, a rengeteg halat, s még messzi földről is érkeztek macskák a kikötőbe. Sok kalandor is megfordult ezen az estén itt, akik úgy járták be a világot, hogy megbújtak egy-egy halászhajón, és ott hagyták el járművüket, ahol éppen kedvük szottyant rá. Ha nem tetszett nekik az a hely ahova megérkeztek, akkor az első adandó alkalommal felszálltak egy induló hajóra. Arra mentek, amerre a vakszerencse vezette őket. Vörös jól ismerte ezeket a kalandorokat, hiszen fiatal korában ő is így utazgatott. (Vörös nem túl öreg macska, de mivel az apja is kalandor volt, hamar elkezdte ezt az életformát. Néhány éve élt csak a Zabálók között.) Kolumbusz csak ámult és bámult. Minden új és érdekes volt számára. Csodálattal nézett Vörösre, aki otthonosan mozgott a kikötőben a többi macska között. Vörös elemében volt. Újra a réginek érezte magát. A kikötő pezsgése, az új kaland, az új küldetés rég elfeledett, jó érzéseket ébresztett fel benne. Minden porcikájában bizsergett a kalandvágy.  Bámulatos ügyességgel termett fenn a hajókon és kezdett beszélgetésbe minden féle-fajta, különböző származású macskákkal. Kolumbusz végig ott volt mellette, de már zsongott a feje. Azt sem tudta megmondani, hogy hány macskával beszéltek eddig. Lassan már ismerte Vörös összes mondatát, kérdését, poénját. El kellett ismernie, hogy Vörös zseniális volt. Bárkivel képes volt összebarátkozni két perc alatt. Kolumbusz annyira elfáradt a sok élménytől, hogy már csak annál a kérdésnél tudott figyelni, hogy most hol lehet Király. Erre senki sem tudott választ adni, de órákat tudtak beszélni a halevési ceremóniájukról, a karomélesítési technikájukról, illetve hogy miért vannak haragban a szomszédjukkal. 

Vörös megállíthatatlan volt mindaddig, amíg el nem értek egy nagyon régi halászbárkához, amiben különleges evezők voltak. Vörös most először torpant meg. Látszott rajta, hogy a hajó meghatározó élményeket ébresztett benne. Az addig állandóan beszélő macska hirtelen elhallgatott, s gondolatai messze-messze repítették. Kolumbusz észrevette, hogy Vörös lelkében megmozdult valami. Csak állt a kis bárka előtt szótlanul, s tekintete a múltba révedt.

Segíthetek valamiben? – Kérdezte Kolumbusz nagyon halkan.

Nem, csak….

Látszott, hogy a kis hajó indulásra készülődik.

Menned kell?

Kolumbusz Vörös szemébe nézett. Vívódás tükröződött az arcán. Látta rajta, hogy ez a hajó valamikor nagyon sokat jelentett neki, most viszont…

Menned kell – mondta határozottan Kolumbusz. – Köszönöm, amit értem tettél! Soha nem foglak elfelejteni! Ha a szíved azt súgja, hogy menj, akkor indulnod kell, különben mindig ezután a hajó után fogsz sóvárogni.

Vörös még mindig tétovázott. Nem tudta mit csináljon.

Menj! – mondta nagyon halkan, de határozottan Kolumbusz. – A történeteid meg fognak várni, viszont ez a hajó mindjárt elindul. 

Így gondolod?

Így.

Vörös hirtelen megölelte Kolumbuszt.

Nem értettem, hogy miért téged választott Király utódjául ilyen kevés tapasztalattal, ennyi naivitással, de talán mégsem tévedett! Örülök, hogy megismertelek!  Járj szerencsével utadon!- s ezzel észrevétlenül besurrant a hajóba, ami nem sokára ki is futott a kikötőből.

 

Kolumbusz állt a parton, s hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Távol volt az otthonától, a biztonságos kuckójától, szeretett gazdájától. Újdonsült barátaira gondolt, akiket amilyen gyorsan szerzett, olyan gyorsan el is veszített. Éhenkórászra, aki nagyon öreg volt, s már csak a gazdájával való találkozásra gondolt. Csavargóra, akinek a helyét talán ő foglalja el egyszer, ha sikerül eljutnia Királyhoz. Sikerülni fog valaha? Oly kilátástalannak tűnt az egész. Mi lesz utána? Olyan úton indult el, amelyről azt sem tudta hová, merre vezet.  Eddig rendezett volt az élete. Tudta, hogy reggel 7 órakor megkapja a reggelijét, hogy a  gazdái mikor térnek haza, hogy mikor vacsoráznak, mikor számíthat egy-egy jó falatra, a szomszéd macska mikor indul éjszakai útjára és mit várhat az ikrektől. Minden olyan kiszámítható volt, most viszont azt sem tudta, hogy a következő félórában mi fog történni vele, és hol fogja éri őt az éjszaka. Nem volt mit tennie. Elindult az úton. Itt ült a kikötő egy sötét, csöndes zugában és tudja, hogy nem fordulhat vissza. Nincs más út számára, csak az előre. Vörösre gondolt, aki a legokosabb macska volt, akivel valaha is találkozott. Milyen könnyű volt a barátai mellett! Mindig tudták mit kell tenni és neki nem volt más dolga, mint követni őket és figyelni. De most nem volt mellette senki se, aki segíthetett volna. Lelkébe újból beférkőzött a magány és elhagyatottság érzése. Hirtelen úgy érezte, hogy mindenki boldog, mindenkinek megvan a társa, csak ő van egyedül. Egyes-egyedül egy ismeretlen világban. Aztán hirtelen elmosolyodott magában. Eszébe jutott a szomszédjában lakó Zsémbes névre hallgató öreg macska, aki nagyon ügyelt arra, hogy nehogy bárkivel is összebarátkozzon. Vele tett csak kivételt, de csakis azért, mert úgy ítélte meg, hogy ő egy olyan élhetetlen macska, aki úgyis ugyanabban a kertben fogja leélni egész életét, az ő szomszédságában. Egyszer egy különleges alkalomkor Zsémbes elmesélte neki, hogy ő azért nem hajlandó szóba állni akármilyen macskával, mert nem látja értelmét annak, hogy ha megkedvel valakit, akkor utána szenvedjen attól, hogy az továbbáll. Igyekezett megóvni magát minden csalódástól és fájdalomtól. Minél jobban megismersz valakit és minél jobban megkedveled, annál jobban fog fájni, amikor elveszíted - mondogatta. Kolumbusz azt gondolta, hogy Zsémbes valamikor nagyon-nagyot csalódhatott, azért lett ilyen zsémbes, de az öreg macska erről sohasem beszélt. Igazából vele is nagyon távolságtartó volt. Mi lett volna vele, ha ő is úgy gondolkodik mint Zsémbes? Olyan jó, hogy megismerhette Éhenkórászt és Vöröst. Szívét melegség fogta el, ha újdonsült barátaira gondolt. Olyan jó lenne, ha Vörös megtalálná azt a valamit, ami oly sokat jelentett számára! Igaz, hogy nincs vele Vörös, ami nem jó, de elindult az útján, ami fontosabb. Talán most még magányosabbnak, még ügyetlenebbnek érezte magát, mint annak előtte, de semmiért sem adta volna oda ennek a néhány együtt töltött nap élményét. Élete végéig emlékezni fog ezekre a napokra. Egy dolgot sajnált csak, hogy Éhenkórásszal olyan későn barátkozott össze. Mennyi elvesztegetett idő! Minden nap ott sétált el az ablaka előtt a gazdájával. Látta mennyire összetartoznak. Azután látta Éhenkórász magányos, bús útjait. A keresést, a kétségbeesést.  Mintha minden nap arra várt volna, hogy gazdája újból csatlakozik hozzá. Ahogy múlt az idő, látszott, hogy Éhenkórász megnyugszik. A fájdalmat lassan felváltotta a megbékélés. Tudta, hogy eljön majd a viszontlátás pillanata, de addig is érdeklődve és barátságosan tekintett a világra. A megszokott sétáit sohasem hagyta el. Milyen kár, hogy nem ismerhette meg alaposabban Éhenkórászt! Csak egy ablaküveg választotta el őket, viszont ez az ablaküveg hosszú-hosszú éveken keresztül ott volt, lehetetlenné téve azt, hogy mélyebb barátságot kössenek. 

Kár már ezen rágódni! – gondolta magában Kolumbusz. Itt az ideje átgondolni, hogy merre tovább.

 

Fáradtnak érezte magát.  Egész este a kikötőt járták Vörössel. Talán folytatnia kellene a kérdezősködést. Szinte még a fülében csengtek Vörös mondatai.  Nagyon ügyesen csinálta. De neki most már nincs kedve ehhez. Elfogyott az ereje. Majd holnap. Tudta, hogy bíznia kell önmagában, különben nem sikerülhet. Elindult hát keresni egy olyan helyet, ahol viszonylag kellemesen töltheti el az éjszaka hátralevő részét. A levegőben jázmin és a sült hal illata keveredett. Egyre jobban távolodott a hangos kikötőtől, de a távolból még mindig hallotta a zenét. Nemsokára kiért egy sétányra, és ott bebújt egy pad alá. A kimerültségtől mély álomba merült.

 

Másnap hajnalban a sirályok rikoltozó hangjára ébredt.  Szokásos nyújtózkodásába kezdett még félálomba, de hirtelen beverte a fejét a padba. Ekkor jött rá, hogy nem otthon van, nem a megszokott kis kuckójában, hanem egy ismeretlen helyen. Gyorsan kimászott a pad alól, s nekiállt a reggeli tisztálkodásához. A friss tengeri levegő azon nyomban kiverte szeméből az álmot. 

A levegő nem csak bódító virágillattal és a tenger szagával volt tele, hanem ínycsiklandozó hal illatot is hozott. Nem tudott ellenállni a csábításnak.  Elindult az vonzó illat irányába. Egy kis fekete macskára bukkant, aki szemmel láthatóan a reggelijével foglalkozott.  Kolumbusz leült és csak nézte és nézte. Nem tehetett róla. Tudta, hogy nem illik így bámulni valakit falatozás közben, de legalább a látvány jól esett. Egy idő után a kis fekete macska is észrevette őt. Időnként  fel-fel pillantott rá két harapás között. Kolumbusz nem volt tolakodó, csak nézett. Először éhesen, csak a halra koncentrálva, azután inkább kíváncsian. A fekete macska először bizalmatlanul nézett rá. Féltette az ennivalóját. Egy idő után a félelme kezdett múlni. Kolumbusz egyáltalán nem volt félelmetes kinézetű macska, inkább kedves. Viszont ez a bohókás, kedves nézés egyre inkább zavaró volt. A végén már nem bírta tovább.  

Kérsz?

Kolumbusz csak bólintott és lassan közeledett az idegen macskához. Nagyon csábító volt az étel, és már nagyon éhes volt. Tudta, hogy most az udvariassági mondatoknak, a szokásos macskaceremóniának kellene jönnie, de nem ment. Nagyon éhes volt.

Én már jóllaktam. Ha akarod megeheted – mutatott rá a fekete macska a halra, s egy kicsit arrébb ment, hogy Kolumbusz ne féljen.

Ne haragudj, hogy így megzavartalak reggelizés közben. Igazán nem szokásom, de olyan éhes voltam.

Te ugye nem kikötői macska vagy?

Ne haragudj, még bemutatkozni is elfelejtettem. Kolumbusz vagyok és azért indultam el, hogy… - Kolumbusz hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott Vörös tanítása. Sohasem tudhatod, hogy baráttal vagy ellenséggel találkozol. Nem kezdheted azzal a kérdéssel hogy… Királynak is vannak ellenségei. 

Miért indultál el?

Azért, hogy egy régi barátomat megkeressem. Mondd csak, honnan volt neked ilyen finom halad? – terelte gyorsan másra a szót Kolumbusz.

Én Kormos vagyok, a halász macskája. Tegnap este nagy hallakoma volt. A maradékot pedig én kaptam meg.

 

A két macska elkezdett beszélgetni. Kolumbusz a kikötői életről kérdezgette Kormost, majd utána arról beszélgettek, hogy lehetséges-e kutya-macska barátság. Nem mindegyik kutya utálja a macskákat. Kormos nagyon egyszerű macska volt. Nem voltak nagy kalandjai, nem volt olyan okos, mint a Zabálók, nem volt büszke a származására, de az egyszerűségében volt valami nagyszerű, ráadásul nagyon nyíltszívű macska volt. Kolumbusz nem bírta tovább. Érezte, hogy ha nem őszinte, akkor nem tud továbbmenni.

Én igazából Királyt keresem. Nem tudod hol van?

Nem. Még sohasem hallottam róla. De ha akarod megkérdezhetjük a barátaimat.

S ezzel hangosan átkiabált a szomszéd hajóba. Hé Karmos, ismersz valami Király nevezetű macskát? 

Nem – jött a válasz.

Hahó Tejföl! Hallottál már Királyról?

A válasz újból nem volt. - Ezt jól megcsináltam- gondolta magában Kolumbusz. Kormos körbekiabálta a környéket, hogy ki ismeri Királyt. – Hogyan magyarázza el ennek a segítőkész, egyenes macskának, hogy rosszakarók is lehetnek, és hogy nem kellene így kiabálni. Hiszen ő az idegen itt, és róla sem feltételezett semmi rosszat. 

Lassan körbejárták Kormos barátait, de senki sem hallott Királyról. Kolumbusz kezdett elcsüggedni. Most aztán végképp nem tudta merre tovább.

 

Tudod, mi volt a kedvenc mesém? – kérdezte Kormos miután letelepedtek egy sziklára.

???

A nagymamám mesélt az Álomlátó macskáról. Amikor már végképp elcsüggedtem, mindig ezzel a mesével jött elő. Azt mondta, hogy bármilyen reménytelennek is érzed a helyzetedet nem szabad feladni. Ha elvesztettél valamit, amit szeretnél megtalálni, vagy lehetetlennek érzed a célod elérését, akkor is van még egy utolsó lehetőséged. Ha felkeresed az Álomlátó macskát, pár percre helyet cserélhetsz vele, s választ kapsz a kérdésedre. Tudni fogod mit kell tenned a célod eléréséhez. Látni fogod az utadat. Ha valamit igazán szeretnénk, akkor azt el tudjuk érni.

Hasonló mesét nekünk is mondogattak kölyökmacska korunkban, csak abban nem Álomlátó macska szerepelt, s igazából már nem is nagyon emlékszem rá. 

Az én nagymamám meséit nem lehet elfelejteni. Különösen az Álomlátó macskáét nem. Hiába kértük, azt a mesét csak akkor mondta el, és csak annak, akinek igazán szüksége volt rá. Próbáltuk mi becsapni, de sohasem sikerült. Tudta, hogy mikor szeretnénk csak a mesét kiprodukálni, és mikor van tényleg nagy szükségünk rá. Azt hiszem neked most szükséged lenne rá… A mese eleje mindig ugyanaz volt, de a vége sohasem. Az eleje komoly volt, de általában egy vicces történettel fejeződött be. Ha akarod elmesélem az egyiknek a végét.

Szívesen meghallgatom. Szeretem a meséket.

 

Kormos kényelembe helyezkedett a sziklán és belekezdett meséjébe.

 Cirmos macska nagyon szerette volna, ha régi-régi jó barátjával újból találkozhatott volna. Elment az Álomlátó macskához. Miután helyet cserélt vele, látta a tengert, látott egy házat, látott egy szobát, be kellett másznia az ágy alá, és ott régi kis labdáját látta.  Ez a kislabda volt a kedvenc játéka a barátjával. Az álom véget ért. Cirmos csalódott volt, hiszen barátja helyett csak a labdáját látta. Szeretett volna még visszamenni az álomba, de nem lehetett. Hiába kérte az Álomlátó macskát. Az Álomlátó macska csak annyit mondott: mi volt a fontosabb neked, a labdád vagy a barátod? Ezen Cirmos elgondolkodott, hiszen pont ezzel a labdával játszottak akkor, amikor összevesztek, és azóta egyetlenegyszer sem találkoztak.

Akkor mégsem sikerült neki megtalálnia a barátját? Hiába ment el az Álomlátó macskához? 

Várd ki a történet végét! Csüggedt volt, de mégis elindult azon az úton, melyet álmában látott. Megtalálta a házat, megtalálta a szobát, bekukucskált az ágy alá és látta, hogy barátja ott játszik a régi-régi kedvenc labdájukkal. Most már képesek voltak kibékülni, mert Cirmos már tudta, hogy barátja sokkal fontosabb számára, mint a labdája. 

Mindig sikerült megtalálnia a főhősnek azt, amiért elindult?

Nem mindig. Volt olyan macska, aki a saját hűtőszekrényét látta, mert igazából csak az ennivaló érdekelte őt. Volt amikor egészen szomorú volt a történet vége. A főhős elment az Álomlátó macskához, látta az útját, azt követve eljutott a gazdagságig, mindene megvolt, de csak az élete végén jött rá, hogy a sok kincs mégsem hozta meg számára a boldogságot. A vágyott kincseket megszerezte, de az igaz barátait mind elvesztette közben. Az álom mindig csak egy célt tud megmutatni, ezért nagyon fontos, hogy tisztában legyél igazi céloddal. Ez a legnehezebb. Ha bizonytalan vagy, akkor inkább el se indulj. A mese után nagymamám mindig azt kérte, hogy üljünk le csendben a nagy diófa alá, és csupán öt percet szánjunk arra, hogy gondoljuk át mit is szeretnénk igazából elérni. Ha ez sikerül, és bizonyosak vagyunk célunkban, akkor elindulhatunk az Álomlátó macskához. 

Gyakran elmentetek az Álomlátó macskához?

Igazából csak a bátyám járt ott, és ő is csak egyetlenegyszer. 

Hogy-hogy?

A mese alatt minden megváltozott. A fa alatt csöndben ülve rájöttünk, hogy más dolgok sokkal többet jelentettek számunkra, mint ami után annyit sóvárogtunk s nem volt értelme elindulni… Elkísérjelek a diófához?

Gondolod, hogy szükséges? Én tudom, hogy a Királyt szeretném megtalálni.

Mindenki azt gondolja, hogy tudja a célját, pedig legtöbbször ez nem így van. Tudod, hogy miért akarod megtalálni Királyt?

Át kell adnia nekem az iránytűt.  Ezt ő maga üzente.

És te mit akarsz?

Kolumbusz, most olyan bambán nézett Kormosra, hogy az hirtelen elnevette magát. 

Nem mondod, hogy úgy indultál el erre a hosszú útra, hogy azt sem tudod, hogy igazából te mit akarsz?

Kolumbusz olyan kétségbeesetten nézett Kormosra, hogy az megkegyelmezett neki.

Azt hiszem a legokosabb dolog most az lesz, ha közösen elmegyünk a diófához, s közben elmeséled az egész történetedet – javasolta Kormos.

 

A tengerpartról elindultak egy hegyre felfelé vezető szerpentines úton. Útjukat kertek szegélyezték, és Kolumbusz belekezdett története mesélésébe. Ott kezdte, hogy Tubi tábornok betörte az ablakot és átadta neki az üzenetet, de nem tudta befejezni mondanivalóját, mert a gonosz Ikrek megzavarták őket. Csak azt tudja, hogy ettől a küldetéstől mindannyijuk jövője függ. Mesélt Éhenkórászról, aki nélkül talán soha nem indult volna el az útjára. Mesélt Csavargóról, a Király fiáról, Zabálókról és Vörösről, aki a kikötőből egy különös kis hajóval elhajózott. Lassan odaértek egy düledező kerítéssel körbevett gazos kerthez. A két macska könnyedén átugrotta a kerítést, s Kormos magabiztosan vezette Kolumbuszt egy kitaposott ösvényen egy óriási diófa alá. Ez volt a leghatalmasabb diófa, melyet Kolumbusz valaha is látott. 

Mit kell tennem? – kérdezte Kolumbusz miközben odaértek a hatalmas diófa alá.

A dolgod látszólag nagyon egyszerű, mégis az egyik legnehezebb dolog. Itt hagylak a diófa alatt öt percre. Én kimegyek őrködni, hogy senki ne zavarja meg nyugalmadat. Semmi más dolgod nem lesz, mint hogy átgondold mit is szeretnél elérni. Figyeld a gondolataidat! 

 

Amikor Kormos visszaért öt perc múlva, Kolumbusz ott ült még ugyanazon a helyen és nem tűnt túl vidámnak.

Mi történt? – kérdezte Kormos.

Kolumbusz kétségbe volt esve. Nem tudta mit akar. Össze voltak zavarodva gondolatai. Olyan egyértelmű volt az élete otthon. Olyan egyértelmű volt, hogy Királyt meg kell keresnie, mert ez a küldetése. Most meg jön Kormos ezzel a hülyeséggel, hogy igazából ő mit akar, és nem tudta. Csak kavarogtak fejében a gondolatok. Nagyon lassan, de elkezdte mesélni az elmúlt öt perc tapasztalatát.

Az elején könnyen ment. Tudtam mit akarok. De azután eszembe jutott az otthonom, és hirtelen nagyon hiányzott az a szeretet és biztonság, az a gondoskodás, ami körülvett. Most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesve Kolumbusz. 

Nem kell úgy megijedned! – dörgölőzött hozzá kedvesen Kormos. – Az első próbálkozás mindenkinek ilyen. Gyere megmutatom a kedvenc sziklámat, s közben mesélsz az otthonodról! Elmesélhetnéd azokat a történeteket is, melyeket hallottál Királyról! Én is nagyon szeretem a meséket! Majd később visszajövünk a diófához és újból megpróbálod!

 

A délután azzal telt, hogy Kolumbusz mesélt és mesélt. Utána visszamentek a diófához. Az eredmény mindig ugyanaz volt. Kolumbusz számára fontos volt a küldetése, de honvágya is volt.

Elindulhatok már? – kérdezte Kolumbusz. 

Elindulni elindulhatsz, de az Álomlátó macskával így nem cserélhetsz helyet. Nem lehet tudni, hogy mire odaérsz szívedben melyik vágyad lesz az erősebb. Lehet, hogy az utad Királyhoz fog vezetni, de az is lehet, hogy haza visz. Van egy ötletem. Próbáljuk meg fordítva. Gondolj most az otthonodra. 

Kolumbusz megpróbálta, de ez sem ment. Most meg a különböző kalandok képei jelentek meg előtte. 

Ne haragudj, de azt hiszem, hogy neked már csak a bátyám tud segíteni! Gyere, keressük fel őt! Itt lakik a közelben! 

 

Kolumbusz egy egész napot töltött Kormos bátyjánál, aki szakasztott úgy nézett ki, mint maga Kormos. Ő maga meg sem tudta volna különböztetni őket. Másnap estefelé közösen mentek vissza Kormoshoz. Kolumbusz sokkal nyugodtabbnak tűnt.

Tudod már mi a fontosabb számodra: a küldetésed vagy az otthonod? – kérdezte Kormos.

Mindkettő – felelte mosolyogva Kolumbusz.

Ez így van – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kormos bátyja. – Ugyanúgy, ahogy nekem is. Szerinted miért lakok a közeletekben a sziklák között elvonulva?

Kormos ezen még sohasem gondolkozott el. Bátyja viselkedése mindig nagyon különös volt. Néha nagyon messze járt tőlük, senki sem tudta mivel tölti idejét, de amikor szükség volt, mindig számíthattak rá.

Nem kell féltened a kis barátodat! Megtanulta a leckéjét! Most már elindulhat az Álomlátó macskához. Elkísérnéd őt Bozonthoz a kikötőbe? Mondd neki, hogy én kérem, hogy segítsen.

 

Kolumbusz megköszönte a segítséget és útnak indultak. Kormos már alig várta, hogy kettesben maradhassanak.

Mondd mit csináltatok a barlangban?

Igazából semmi különöset.

Akkor mi változott meg?

Egyszerűen megértettem önmagam. Tudom, hogy mely dolgok igazán fontosak számomra. Megtanultam, hogy az igaz célom vezessen, de mindig a jelenben éljek. Ne más iránt vágyakozzak, csak haladjak az utamon és éljem meg az utam minden egyes pillanatát. Itt van például ez a szép kő – mutatott Kolumbusz egy különös fényben csillogó kőre. – Szeretném, ha elfogadnád tőlem. Nagyon sokat kaptam tőletek, és mással most nem tudom viszonozni. 

Rendben, ezeket én is tudtam. De mit fogsz csinálni, ha egyszerre két dolog fontos és választanod kell? Mi lesz, ha elkalandozik a gondolatod, amikor az Álomlátó macskánál leszel?

Tudom, hogy nem mindig lesz könnyű, de annyira már megtanított a bátyád, hogy 10 percig irányítani tudjam a gondolataimat. 

Mi van akkor, ha az eszed és a szíved mást sugall? A nagymamám mindig azt mondta, hogy az igaz vágyaink a szívünkben lakoznak. 

Én sem azt mondtam, hogy el kell nyomni vágyainkat, hanem azt, hogy meg kell értenünk őket. Ha mindig elnyomod az érzéseidet, abba előbb-utóbb belebetegszel vagy érzéketlenné válsz. A szívünk lehet a legjobb vezetőnk, de csak akkor, ha tiszta érzésekkel van tele. Meg kell értened a szívedet is. Elgondolkoztál már azon, hogy miért fontos számodra a győzelem? Miért akar valaki híres lenni? Miért fontos a gazdagság? Miért akarsz tetszeni másoknak? Nem biztos, hogy tudsz válaszolni, de érdemes legalább elgondolkozni rajta. Legtöbben még sohasem tették fel maguknak ezeket a kérdéseket. Lassan leérünk a kikötőbe. Szeretnék itt elbúcsúzni tőled.

 

Kolumbusz csak három napot töltött Kormossal, mégis olyan volt mintha nagyon-nagyon régről ismerte volna. Kormos egyszerű macska volt, soha nem járt a kikötőn túl, de örökölte nagymamája bölcsességét és tiszta szívét.

Járj szerencsével az utadon! Remélem az iránytű vissza fog még vezetni hozzánk! – mondta kedvesen Kormos és fejével odadörgölőzött új barátjához.

Köszönök mindent! Soha nem foglak elfelejteni benneteket!

A kikötőben hamar megtalálták Bozontot. Szokás szerint ott őgyelgett a hajók körül. Bozont kedves, segítőkész kutya volt. A búcsúzkodásra nem maradt sok idő, mert alighogy Bozont gazdái, a halászok elrendezték a hálójukat, már futott is ki a tengerre a kis halászhajó, amelyen most már egy potyautas is utazott, Kolumbusz személyében.

 

Kolumbusz nem érezte túlságosan jól magát a szűk rakodótérben, ahova Bozont rejtette el őt. Egy olyan szűk helyre bújt, ahová a hajóablakon beszűrődő gyenge fény nem hatolt be. Egyedül volt, nagyon. Időnként Bozont lement hozzá és bátorítóan csaholt. Bíznia kellett. Most kivételesen nem magában, hanem Kormosban és barátaiban. Bíznia kellett abban, hogy segítő gondoskodás veszi körül és neki most az az egyetlen dolga, hogy várjon. Szeretett volna felmenni a hajó fedélzetére, érezni a sós tengeri levegőt és fürkészni a távoli ismeretlent. Ennek viszont nem volt itt az ideje. Türelemmel kellett lennie. Nem is tudta mi a nehezebb, leküzdeni az akadályokat vagy csak várni, hogy minden szépen megoldódjon. Eszébe jutottak Kormos bátyjának tanításai. Haladjon a célja felé, de éljen a jelenben. Hiszen éppen a célja felé halad. De mi van a jelenben? Sötétség, egyedüllét... Szeme lassan kezdett hozzászokni a sötétséghez, melyet már nem sötétségnek, inkább félhomálynak nevezett. Karmával óvatosan kapargálni kezdte a falat (nem is tudta miért, csak úgy kedve szottyant rá). A karma beleakadt valamibe. Kíváncsisága felébredt, s ahogy karmával óvatosan elkezdte bontogatni a falat, egy üreget talált. Az üregben volt valami. Óvatosan benyúlt, s egy dobozt vett elő. A doboz fedelét felnyitva világosság támadt. A fény egy kis üvegcséből áradt. Az üvegcse mellett egy ütött-kopott kis füzet feküdt. Kolumbusz kíváncsian nyitotta ki a füzetet. Egy napló volt. A hajó titkos utasainak naplója. Azoknak a macskáknak a jegyzetei, akik az Álomlátó macskánál jártak, illetve hozzá igyekeztek. Kolumbusz kíváncsian olvasott bele. Megtalálta benne azokat a történeteket, melyeket Kormos mesélt neki, és ott volt köztük Kormos nagymamájának és bátyjának a története is. A könyv első lapján ez állt: „Kérlek, hogy semmilyen körülmények között se vidd el a könyvet innen, mert akkor az megsemmisül! Rejtsd vissza ugyanoda ahol találtad és senkinek ne beszélj a könyv létezéséről! A történeteket mint az Álomlátó macska meséit továbbadhatod mindenki gyarapodására és gyönyörűségére.” Kolumbusz időérzete hirtelen megváltozott. Eddig úgy érezte, hogy vánszorog az idő, és azt kívánta, bárcsak minél hamarabb megérkeznének. A könyvvel minden megváltozott. Élvezettel lapozgatta, s érezte, hogy egy történetet meg kell találnia benne… 

 

Olvasásából hirtelen arra eszmélt, hogy a hajó nekiütközött valaminek. Kikötöttek. A könyvet gondosan visszahelyezte a dobozba az üvegcse mellé. A dobozt visszatette az üregbe, és igyekezett az üreget újból láthatatlanná tenni. Egyszer csak Bozont hangját hallotta. 

Gyere gyorsan! Most észrevétlenül kisurranhatsz. Minden pénteken megtalálsz ebben a kikötőbe, ha velünk akarsz visszatérni. Járj szerencsével!

Köszönök mindent! – suttogta Kolumbusz, s eltűnt egy szűk sikátorban.

 

Egy különös szigetre érkezett. A kikötőből szűk sikátorok vezettek felfelé. Meg kellett találnia a macskák szent templomát. A mesék alapján rögtön ráismert a templomra, igaz nagyon romos volt. A településen túl az erdő szélén állt, ahol mélységes nyugalom vette körül. Megkondult a harang. Hét órát jelzett. Ez a megfelelő idő. „A lenyugvó nap fénye besüt a szíved felöli kerek ablakon utat mutatva…” emlékezett vissza a mesék elejére, melyek mindig ugyanúgy kezdődtek. A fénysugarat követve rátalált egy békésen szunyókáló macskára. 

 

Amint a macska közelébe ért, az kinyitotta a szemét, s így szólt:

- Már vártalak!

Kolumbusz már nem lepődött meg. 

Ismered a szabályt. Öt percre helyet cserélhetsz velem, s megláthatod a vágyaidhoz vezető utat. Felkészültél rá? Tudnod kell, hogy csak  9 év elteltével ismételheted meg újra.

 

Kolumbusz felidézte magában mindazt, amit Kormos bátyja tanított neki és amit a titkos könyvben olvasott. Érezte a hűs szellőt, hallotta a madarak énekét, a lemenő nap még végigsiklott a szőrén. Egész lényét elöntötte a nyugalom. A pillanat mintha megállt volna. Nem volt semmi, csak a jelen. Az Álomlátó macska lassan kinyújtóztatta tagjait, arrébb sétált, s csak a fejével biccentett a helye felé. Kolumbusz tudta, hogy el kell foglalnia az Álomlátó macska helyét a szent kövön. A kő hűvös volt, de amint elhelyezkedett rajta álom szállt rá… 

 

Múltjából jelentek meg a képek … Mint régi ismerősei hívogatták... Jól ismerte őket, de tudta, hogy el kell őket engednie. Szeretettel tekintett rájuk. Nem harcolt sem ellenük sem értük. Egyszerűen tovasiklott felettük. Lelke a jövőbe vágyott. Most otthona képe jelent meg. Számított rá. Tudta, hogy a lelkében kitűntetett helye van. Érezte a szeretetet és engedte, hogy az egész lényét átjárja. Ezzel a szeretettel indult a jövőjébe. Tudta, hogy most következik a legnehezebb rész. Eddig tiszták voltak a képek. Most hirtelen minden zavarossá vált. Egy fekete sávot látott maga előtt. Csak kép töredékek voltak, zavaros hangok, furcsa fények, fény és sötétség egyszerre. Pár pillanatra félelem költözött a szívébe, agya lebénult. Mi lesz, ha nem sikerül? Akarja-e egyáltalán? Nem lenne-e jobb hazamenni? Visszatérhetne a biztonságot adó otthon képéhez, vagy ragaszkodhatna a múltjának egy szeletéhez. Nem akart. Neki a jövőben van dolga.  A szeretet erejével és hitével megindult a fekete sávnak… A szeretet fénye felragyogott. Ő csak ment előre a fekete sávba… A feketeség kezdett oszlani. Először körvonalak jelentek meg, majd élessé vált a kép.  A fekete sávot csak félelme okozta, amely már annyi hőst visszafordított. Több utat látott maga előtt. Látta a dicsőséget. Látta azt, hogy macskák hada veszi körül és mindenki őt akarja hallgatni. Nagyon vonzó volt ez az út, de ő mást keresett. A hegyoldalban felfedezett egy szűk ösvényt, amely szinte láthatatlanul, de felfelé vezetett. Érezte, hogy ez az ő igazi útja. Ezután már gyorsan peregtek a képek: kikötő, hajók, tenger, egy torony, sirályok, házak, sikátorok, macskák, s leges legvégül egy tekintet. Tudta, hogy ez csak Király lehet…

Lejárt az időd – keltegette szelíden Kolumbuszt az Álomlátó macska.

Amint Kolumbusz felkelt a szent kőről az Álomlátó macska rögtön elfoglalta helyét és mély álomba merült.

Furcsa egy macska – gondolta Kolumbusz magában.

Szívesen megosztotta volna élményét Kolumbusz valakivel, szívesen beszélgetett volna az Álomlátó macskával…de ő sajnos elaludt.

 

Kolumbusz elhagyta a templomot, de nem a kikötő felé indult. A templom háta mögött észrevett egy fűvel benőtt ösvényt. Azon indult el. Az ösvény felfelé vezetett a hegyre, majd nemsokára egy útelágazáshoz ért. A főcsapás tovább vitt felfelé, de egy kis mellékösvény egy sziklára vezetett. Kolumbusz rajongott a sziklákért. Minél magasabban voltak, annál inkább késztetést érzett arra, hogy felmásszon a tetejére. Az igazat megvallva kicsit szégyellte magát kölyökmacska viselkedése miatt. (Ha titokban tartjátok, még azt is elárulhatom, hogy pamutgombolyaggal is imádott játszani). Nem tehetett róla, fel kellett másznia a szikla tetejére. Csodálatos látvány tárult elé. A végtelen tenger látványa mindig lenyűgözte. 

 

Miután kigyönyörködte magát, tekintete a lábainál elterülő kikötőre tévedt. Észrevett egy hajót. Ezt látta az álmában. Tudta, hogy indulnia kell. Végigfutott az ismerős ösvényen, átvágott a sikátorokon, le egészen a kikötőig, s nemsokára már ott állt a hajó mellett. 

Nem volt vesztegetni való ideje. Azonnal döntenie kellett. A következő percben már a hajó rakterében kuksolt, várva, hogy kifussanak a nyílt tengerre.

 

Kolumbuszt kimerítették az elmúlt napok eseményei. Mély, nyugodt álomba merült. Amikor felébredt, már messze kint hajóztak a tengeren. Most aztán igazán benne volt az események forgatagában. Egy hajón, amely fogalma sincs, hogy merre megy, hogy ki vezeti, csak a szíve súgta azt, hogy a célja felé viszi. Bíznia kellett az álmában, a megérzéseiben. Elbújt egy biztonságos helyre a raktérben és próbált pihenni. Egyszer csak egy megfoghatatlan nyugtalanság vett erőt rajta. Fel kellett mennie a fedélzetre. 

 

A hajó már a partok közelében haladt, s a lenyugvó nap fénye megvilágított egy különös tornyot. Kolumbuszba hasított a felismerés: ezt a tornyot látta álmában. Neki itt ki kell szállnia. Nyugtalanul járkált fel s alá. Vajon ki fognak-e kötni itt? Úgy tűnt, hogy a hajónak más az úti célja. Ő viszont megérkezett! Mit csináljon most? A part még messze volt. Ő pedig nem tudott úszni. Nyugtalanul járkált fel s alá. Ott volt a céljához egészen közel, mégsem bírta elérni! Kell lennie megoldásnak! Mindig van megoldás, csak nem mindig vesszük észre! Miért nem tud repülni, mint a sirályok? Miért nem tud úszni, mint a halak? Vagy legalább egy csónakja lehetne! Bánatosan nézett le a tengerre, s a szeme megakadt a kis mentőcsónakon. Igaz, hogy nem tud úszni, de csónakba szállhat. Nem teketóriázott tovább, hiszen minden egyes perccel messzebb kerül attól a szigettől, ahol neki partra kell szállnia. Már nem törődött a lebukás veszélyével. Lemászott a kis mentőcsónakhoz, s karmával, fogával próbálta a tartókötelet eloldani. A kötél vastag volt és neki nem volt gyakorlata ebben. Oly közel volt a céljához és most úgy érezte, hogy egyre jobban távolodik tőle. Érezte, hogy képtelen egyedül eloldani a kötelet. Segítség kell. Itt van egyedül a hajón és segítség kell. 

 

Kétségbeeséstől könnyes szemmel feltekintett az égre, ahol ott ragyogott már a Nagy Macska szeme: - Kérlek, segíts!

Sirályokat vett észre. Odakiáltott nekik: - Kérlek, segítsetek!

A sirályok lejjebb ereszkedtek.

- Miben kérsz segítséget?

- Kérlek, segítsetek eloldozni a kötelet és segítsetek partra jutni azon a szigeten, ahol látszik az a torony!

- A mentőcsónakot nem köthetjük el és nem vihetünk ki vele a partra.

- De nekem el kell jutnom arra a szigetre! Kérlek, segítsetek odajutni!- Kolumbusz szinte már könyörgött.

- Nincs értelme annak, hogy a habokba vesd magad. Elpusztulsz. Van a csónakban egy mentőmellény, de azt sem ajánlanám neked. Néhány év múlva már meg tudod csinálni, de most még nem. Nagyon veszélyes lenne. Tudjuk az utad célját, de ez az út járhatatlan most még számodra. Elpusztulnál és ezzel nem csak magadnak ártanál, de mindenkinek. Nem figyelted meg a partot? Lehetetlenség ott feljutni. A hullámok a szikláknak vágják még a legtapasztaltabb hajós csónakját is, és darabokra törik. A part közelében a tenger tele van zátonyokkal. Ezért kerülnek a hajók olyan nagyot. Ezért tűnik úgy, hogy a hajód távolodik. Igaz, hogy a hajód távolodik, de csak azért, hogy elkerülje az életveszélyes zátonyokat. Ne félj! Van egy másik út a szigetre. Egy sokkal biztonságosabb. Tulajdonképpen szerencséd van, hogy nem sikerült elkötnöd a mentőcsónakot. Belepusztultál volna.

- Kik vagytok ti, hogy még a gondolatimba is beleláttok?

- Mi a látó sirályok vagyunk. Király közelében élünk. Már vártunk téged. Ne félj, nem vagy messze a célodtól! Légy egy kicsit türelemmel és bízzál bennünk! Időben fogunk jelezni, hogy mikor kell partra szállnod. Ha szükséged van ránk, hívhatsz – s ezzel elrepültek. 

 

Kolumbusz számára még sohasem volt ilyen nehéz a várakozás. Szíve hevesen lüktetett még. Belül fájt valami, ahogy látta, hogy a hajó egyre jobban távolodik a toronytól. Szinte már alig látta. Aztán lassan kezdett megnyugodni és már sokkal tisztább fejjel gondolkozott. Majdnem célt tévesztett és ebbe majdnem belepusztult. A végső célja Király megtalálása. A torony csupán egy jel, egy iránymutatás, egy segítség. És majdnem ennek a segítségnek az áldozata lett…

 

 Már szinte teljesen besötétedett. Minden csendes volt, csak a parti fények világítottak. Kimászott a hajó elejére, hallgatta a tenger zúgását és nézte a hajónak csapódó hullámokat. Eszébe jutottak Kormos bátyjának szavai: „Haladj a célod felé, de élj a jelenben.” Szíve lecsendesedett, lelke éberré vált…

 

Egyszer csak mintha zátonyt látna a tengerben és éppen afelé haladnak. Tudta, hogy meg kell akadályozni a szerencsétlenséget.

Sirályok! Látó sirályok! – nyávintotta bele az éjszakába.

Mit akarsz? Még nem értünk oda. Légy türelemmel!

Most nem magam miatt hívtalak benneteket. Mintha előttünk zátony lenne és mi éppen arra tartunk.

 

A sirályok azon nyomban szárnyra kaptak, hogy meggyőződjenek a macska állításáról.

- Igazad volt. Most rejtőzz el. Figyelmeztetjük az embereket.

A sirályok olyan visításba kezdtek, hogy a kapitánynak fel kellett jönnie a hajó fedélzetére.

- Mi a csuda történik itt? Miért keringenek a sirályok visítva felettünk? Mintha veszély felé közelednénk.

A hajóskapitány fürkészni kezdte a tengert és észrevette a zátonyt. 

- Azonnal meg kell változtatnunk az irányt! – adta ki az utasítást. 

Mindenki a hajó fedélzetén termett, a vitorlákat leeresztették, a hajót elfordították, és az utolsó percben elsiklottak a zátony mellett. Megmenekültek. 

- Úgy látszik mégis igaz az a legenda, hogy a sirályok figyelmeztetnek a veszélyre- gondolta magában a kapitány. – Jobb ha nem folytatjuk tovább utunkat éjszaka ezen a veszélyes szakaszon. Lehorgonyzunk.

 

Kolumbusz eddig csak magával törődött, most kíváncsi lett, hogy kinek a hajójára szállt fel. Amíg mindenki a veszély elhárításával foglalkozott, egy kisgyerek lent a kabinban félelmében sírni kezdett. Biztosan rosszat álmodott. Talán a beteg macskájáért aggódott álmában is. Kolumbusz mellette termett, és megvigasztalta. Mire a szülők visszatértek, egy békésen alvó gyermeket találtak az ágyban. Kolumbusz bejárta a hajó lenti részét. Egyszer csak halk nyöszörgés ütötte meg a fülét. Az egyik félreeső helyen megtalálta a beteg macskát egy kosárban összegömbölyödve. Elég rossz bőrben volt. Alaposan megfázott. Alig bírt már levegőt venni. Kolumbusz nagyon megsajnálta őt. Szeretett volna segíteni rajta. Újból felment a fedélzetre és belenyávintott az éjszakába: - Sirályok! Látó sirályok!

Mit szeretnél?

Van lent egy beteg macska. Talán tudnék rajta segíteni, de szükségem van gyógyfüvekre. Nem segítenétek? Én most nem tudok a partra menni, de a szigetről ti biztosan tudnátok hozni. 

Mondd mi kell és mi idehozzuk!

 

Kolumbusz mindent alaposan elmagyarázott. Egy kis édes vizet is kért. Lehetőleg forrásvizet. A füvekből gyógyerejű főzetet készített. Azt itatta a beteg macskával. Egész éjszaka mellette volt, ápolgatta. Amikor már egy kicsi jobban lett, péppé rágta az ennivalóját és úgy adta neki. A macska csak nyelte és nyelte. Egy korty gyógytea, egy falat ennivaló, és az ereje kezdett fokozatosan visszatérni. 

Hajnalban a hajó felszedte a horgonyt és nemsokára kikötött. A sirályok megadták a jelzést. Kolumbusz elhagyhatta a hajót. Fáradt volt, hiszen egész éjszaka le sem hunyta a szemét. De nem bánta. Talán felépül az a macska, aki nélküle biztosan elpusztult volna. A kisfiúnak  nagy volt a boldogsága másnap reggel, amikor látta, hogy macskája jobban van és már újból játszik. Ha a kisfiú értette volna a macskák nyelvét, akkor elcsodálkozott volna, hogy a macskája éppen egy ugyanolyan macskáról álmodott, hogy ápolgatta őt egész éjjel, mint akit ő látott álmában.

 

Kolumbusz ekkor már a kikötőben volt, de alighogy elhagyta a rejtekhelyét egy macska ugrott elé. 

Hohó, barátocskám! Erre a szigetre nem léphet be akárki!

Kolumbusz már nem ijedt meg.

Így is van. Nem léphet be akárki. Viszont én nem akárki vagyok. Amennyiben jó helyen járok, akkor tudnotok kell, hogy ki vagyok és miért jöttem. 

Ekkor leszállt közéjük az egyik sirály. 

- Rendben van Őrző! Azt hiszem most elhagyhatod a szokásos próbáidat. Kolumbusz az éjszaka kiállt minden próbát. Igaz, hogy maga állította, de a lehető legnehezebb feladatot választotta: önmagával kellett megküzdenie. Engedd útjára! Megérdemli.

 

Kolumbusz elindult a sikátorokban. Látta az álmából ismerős házakat. Az egyik ablakból egy macska tekintett le rá. 

Jó úton haladok asszonyság?

Jó úton. Már várnak.

Egyszer csak újból feltűnt előtte a torony, de most már biztonságos úton haladhatott feléje, nem kellett félnie…

 

 S végül ott állt Királlyal szemtől szembe. Mellette ott volt Csavargó.

Már vártunk! – köszöntötte őt barátságosan Csavargó. – Majd később találkozunk. Most magatokra hagylak benneteket.

Kolumbusz tudta, hogy Csavargónak nem okozott gondot az apja megtalálása. De most már nem bántotta ez. Nagyon sokat tanult az útja során.  Király elé lépett, de nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze.

Miért éppen én? Miért nem Csavargó? Hiszen neki olyan nagyszerű képességei vannak.

Furcsa teremtés vagy te Kolumbusz – csóválta meg a fejét Király. -  Igen, Csavargó a fiam. Rendkívüli képességekkel született. Mindenki azt gondolta, hogy ő lesz majd az utódom. Túlságosan is jó képességekkel rendelkezik, már-már rendkívüliekkel. A különleges képességek ugyanakkor veszélyeket is hordoznak magukban. Jóra és rosszra is fel lehet őket használni egyaránt. Meg kell tanulnunk, hogy hogyan használjuk képességeinket! Nem élhetünk vissza velük. Nem manipulálhatunk másokat, csak segíthetjük őket abban, hogy megtalálják igaz útjukat, s ha már rátaláltak, erőt adhatunk ahhoz, hogy végigjárják azt az utat, melyet saját maguk választottak. Csavargónak még meg kell tanulnia, hogy hogyan használja rendkívüli adottságait. Ehhez viszont segítőre van szüksége. Ez a segítő te leszel…

Én? – csodálkozott el Kolumbusz.

Tetszik a szerénységed. Te magad sem tudod, hogy milyen értékek rejlenek benned. Most még csak a gyengeségeidet látod. Azt látod, hogy mások mennyivel jobbak nálad. Viszont meg van benned az akaraterő és az elszántság, s a legfontosabb, hogy képes vagy szeretni. 

Mit kell tennem?

 

Ne félj. Időben meg fogsz tudni mindent. Kérlek, hogy most hallgass végig! Érzem, hogy már kevés az időm, s szeretnék minél többet elmondani neked az iránytűről. Az iránytű hordozójának lenni nem könnyű feladat. Nem tudhatod előre, hogy merre fog vezetni, milyen feladatokat kapsz. Az iránytű ugyanakkor különleges képességeket is ad. 

Tényleg olyan különleges képességeim lesznek, mint neked? Olyanok, amelyekről a legendák szólnak?

Király elmosolyodott.

Idővel talán igen, de nem ez a legfontosabb. A képességeidet fokozatosan fogod megszerezni. Ne várjál túl sokat az első időben. Látni fogod, hogy Csavargó képességei még sokáig túl fogják szárnyalni a te adottságaidat. Lehet, hogy soha nem fogod őt utolérni. De nem is ezen van a lényeg. Az iránytű vezetni fog. Meg kell tanulnod hallgatni rá. A legeslegfontosabb az, hogy azt megértsd, hogy a saját utadat kell járnod! Az iránytű veled lesz és segíteni fog ebben. Ne sóvárogjál „nagy hőstettek” után. Ne akarj legendákat gyártani. A nagy hőstettek a mindennapjainkban vannak. A legkisebb dolgok gyakran nagyon sokat jelentenek. Soha nem tudhatod, hogy egy cselekedetednek mekkora hatása lesz. Ha észreveszel egy meglazult csavart, javítsd meg! Nem nagy hőstett, de lehet, hogy több tucat élőlény életére lesz hatással. Meg kell tanulnod hallgatnod az iránytűre és bízni benne! Néha nem lesz könnyű. Talán értelmetlenségnek tűnik az, amit sugall, de mégis bíznod kell benne!

 

Király hangja egyre halkabbá vált. Amikor Kolumbusz megérkezett, Király egy életerős macska volt, most viszont egy öreg, legyengült macska feküdt előtte. – Mi történhetett? – Az iránytű! – Amíg Király beszélt, az iránytű átszállt Kolumbuszra. 

 

Lassan a többi macska is visszajött.

Itt az ideje, hogy elbúcsúzzatok Királytól! Én és Őrző elkísérjük őt a Kiválasztottak Völgyébe – közölte csendesen Csavargó.

A búcsúzkodás csendben és gyorsan zajlott le. Kolumbusz sajnálta, hogy csak ennyi időre ismerhette meg Királyt. Csodálata viszont nőttön-nőtt Csavargó iránt. Úgy érezte, mintha Király igazi utódja Csavargó lenne és nem ő. Csodálta magabiztosságát, ügyességét, okosságát, de valami bizonytalanságot is érzett vele kapcsolatban, aminek  még nem tudta az okát. Érezte, hogy az ő útjuk még össze fog kapcsolódni, de nem most. Neki most más utat kell bejárnia. Érezte az iránytű erejét. Mintha Király nyugalmából, bölcsességéből ő is kapott volna. Érezte, hogy indulnia kell…

 

 

(Az eredeti történet 2011-ben íródott, az alaptörténet változatlansága mellett kismértékű átírásra került sor 2016-ban.)