Tizenhárom éve tanítok. A tanítás a munkám és a szenvedélyem egyben. Életem során a tanítás számtalanszor megjelent, de a döntő lépés megtételére mégiscsak a sors kényszerített. Gyesen voltam, amikor megszűnt a munkahelyem. Hogyan tovább? Ugyan ki akar alkalmazni egy két gyerekes családanyát? Csak egy dolgot tudtam, hogy legjobban tanulni és tanítani szeretek. Mivel rendelkeztem tanári diplomával is, meghoztam a döntést. Elkezdtem a PhD-t és elindultam a tanári pályán. 

Most mégsem erről szeretnék írni, hanem a másik oldalról, a tanulásról. A tanulás az életemnek mindig központi eleme volt. Mindig kellett valami újat tanulnom (ez lehetett akár főzés, gyereknevelés vagy meseírás). Életünk első szakaszában a tanulás egyértelmű. Hálával tartozom sok tanítómnak, hogy segített ezen az úton. Viszont elérkezhetünk egy olyan ponthoz, hogy már sokat tudunk, de még menni szeretnénk előre. Szükségünk van-e külső segítőre? Találhatunk-e ilyet? Három személyes példán szeretném azt bemutatni, hogy igen. 

A nyelvtudás  mindig a gyengeségeim közé tartozott. Szerettem volna fejlődni, ugyanakkor kellemetlenül érintett a hiányosságom. A legjobb megoldásnak a magán nyelvtanár bizonyult. Csak egy embernek kellett feltárnom hiányosságaimat (olyat kerestem, aki elég távol volt a munkahelyemtől.) Ő a szintemhez, érdeklődési területemhez igazodott, ráadásul csak velem foglalkozott. Ez meg is hozta az eredményét. 

A másik példa az egészségemmel kapcsolatos. Öt évvel ezelőtt volt egy gerincsérvem. A gyógyulás érdekében el kellett kezdenem jógázni. Éveken keresztül rendszeresen csináltam, azt hittem már mindent megtanultam, amire szükségem van, tudom folytatni egyedül is otthon. Fél év múlva újból előjöttek a problémák. Mi történt? Nem volt külső kontrollom. Nem volt az, aki kívülről felmérte volna a gyenge pontjaimat és olyan gyakorlatokat adott volna, amivel szép fokozatosan fejleszt. Be kellett látnom, hogy egyedül nem tudom karbantartani a gerincemet, hiába lenne meg hozzá az elméleti tudásom. Mindig kell valaki, aki látja a testtartásomat és kiigazítja, ha nem megfelelő. Igaz, hogy nekem kell dolgoznom, bennem kell, hogy végbemenjenek folyamatok, de egy jó tanár rengeteget tud ebben segíteni. 

A harmadik terület a kommunikáció. Mivel több mint tíz éve tanárként dolgozok, így a családom értetlenül állt azelőtt, hogy miért is kell nekem kommunikációs készséget fejlesztő szituációs játékra mennem. Próbáltam nekik elmagyarázni. Más dolog a katedrán állni és elmagyarázni a tananyagot és más dolgok kritikus helyzetben képviselni az álláspontomat. Az, hogy valaki jól kommunikál az osztályteremben, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a magánéletben is sikeres lesz a kommunikációja. Még mindig összeszorul a szívem, amikor eszembe jutnak azok a jelenetek, amikor dühösen veszekedtem  halálos beteg édesapámmal, ahelyett hogy megnyugtattam volna őt, ahelyett hogy segítettem volna neki. Rengeteg kommunikációs hibát követtünk el mindketten. A kapcsolatunkat csak az mentette meg, hogy rám volt utalva és hogy mindketten meg tudtunk bocsájtani a másiknak az előző nap egymás fejéhez vágott súlyos szavakért. Márpedig a szavakkal lehet bántani. Nemcsak bántani, hanem ha nem vigyázunk egész életre szóló súlyos sérüléseket is okozhatunk. Az ember életében vannak kritikus szakaszok. Például amikor gyerekei elkezdenek kamaszodni, majd felnőtté válni, a házastársak kapcsolatuk új szakaszába érkeznek. A szavakkal nemcsak rombolni, hanem építeni is lehet. Ehhez viszont szembe kell nézni önmagunkkal. Gyakran ez az első lépés megtétele bizonyul a legnehezebbnek. Gondolom mások is vannak úgy, hogy egy bizonyos életkor felett már nem szeretik magukat sem videón sem fényképen nézni (lehet, hogy régebben sem szerették). Inkább dédelgetnek magukban egy önmagukról kialakított képet. Márpedig érdemes vennünk a bátorságot és megnézünk, hogy milyennek is látnak minket mások kívülről. Nagyon fontos, hogy ehhez egy olyan segítő közeget kapjunk, amely egyszerre objektív (nincs semmilyen előzetes feltételezése rólunk) másrészt baráti és támogató. A rádöbbenés élménye után már könnyebb. A változás megfogalmazása és elindítása a legnehezebb. Az út végén néha csodálkozva tekintünk vissza. Miért gondoltuk ezt nehéznek? Hiszen olyan egyszerű! Így vagyunk ezzel a kommunikációval is. Amikor már elsajátítottuk a jó kommunikációs technikát, akkor már nem értjük, hogy mi volt ebben olyan nehéz. Amikor természetessé válik a másikra való tényleges odafigyelés, akkor már értetlenül kérdezzük meg, hogy hát nem ez a normális, nem ez a természetes? Márpedig nap mint nap rengeteg kommunikációs hibát követtünk el. Ha ezeknek csak egy részét sikerül kiiktatnunk, akkor sokkal harmonikusabbá tudjuk tenni környezetünket. Ehhez viszont tudatosság kell. A tanulási folyamatnak az az egyik legizgalmasabb része, amikor már tudatosítottuk magunkban a kommunikációs hibáinkat, és elindultunk a változtatás útján. A mindennapjainkban mielőtt kimondanánk vagy leírnánk egy mondatot, már kigyullad az a kis figyelmeztető lámpa: Állj! Gondold csak át! Ha másként fogalmazod meg a gondolataidat, akkor nem fogod megbántani vele a másikat. Kritikus helyzetekben viszont nem mindig érünk rá különböző megfogalmazási módokon töprengeni, főleg ha érzelmileg zaklatott állapotban vagyunk. Jobb nem társunkon vagy a főnökünkön kísérletezni. Erre jók a szituációs játékok. Ott bátran kipróbálhatjuk magunkat, utána visszanézhetjük a játékot, ráadásul másoktól kapunk visszajelzéseket, amiken elgondolkodhatunk. Számomra az egyik legnagyobb tanulság az volt, hogy megtanuljak folyamatokban gondolkodni. Régebben mindent azonnal meg akartam oldani egyetlen megbeszéléssel. Rá kellett döbbennem, hogy ez nem megy. Különösen akkor nem, ha a két fél között érdekkonfliktus áll fenn és erőteljesek az érzelmek. Egy-egy ilyen helyzetben már másként gondolkodok. A cél az, hogy ne bántsam meg a másikat, ne zárjam le az együttműködést, tegyek lépéseket a bizalmi légkör és a másik megismerése irányába és talán a legfontosabb az, hogy biztosítsam, hogy a kommunikáció fog folytatódni. Néha időt kell nyerni és meg kell várni, míg lecsendesülnek az érzelmek. A szituációs játékok azért jók, mert bátran kipróbálhatunk kommunikációs technikákat és szembesülhetünk azzal, hogy talán másként is lehet csinálni. Ahhoz, hogy szembe merjünk nézni önmagunkkal, hogy bizonyos saját magunk állított akadályokat át tudjunk ugrani, néha nem árt egy külső segítség.