Ónodi Annamára 

A vak ember otthonosan mozgott saját világában. Talán még boldognak is érezte magát. Mivel mindig sötétségben élt, nem sóvárgott a látás után. Elfogadta az életét és mivel nem látta milyen veszélyek leselkednek rá, nem is félt. Egyszer viszont megérezte egy új élet lehetőségét.

 

• Oh Istenem, lehetséges lenne, hogy egyszer én is lássak?

• Igen, csak tedd azt, amit mondok, különben bajba kerülhetsz. 

• Mondd, mit kell tennem?

• A legegyszerűbb és egyben a legnehezebb dolgot. Keress magadnak egy biztonságos helyet, ülj le és várj. Bármit is érzel, ne mozdulj és ne változtasd meg az elhatározásodat. Ha félsz, imádkozzál, de ne mozdulj addig, amíg nem látsz teljesen tisztán.

• Miért félnék?

• Emlékezz a szavaimra! Ne mozdulj addig, ne csinálj addig semmit, amíg nem lesz teljesen tiszta a látásod.

 

Az ember leült a kedvenc helyére és várt. Isten pedig áldást bocsájtott rá.

Az ember először árnyékokat kezdett el látni. Az árnyékok ijesztőek voltak. Legszívesebben felugrott és elszaladt volna. Eszébe jutott Isten figyelmeztetése. Imádkozz, ha félsz. Legszívesebben szorosan behunyta volna a szemét, hogy ne kelljen látnia a félelmetesen imbolygó árnyakat, de félt, hogy akkor örökre sötétségben marad. Félt, imádkozott és várt… Közben hallgatta a falióra ketyegését. Azt a hangot szerette. A látása kezdett tovább javulni. Már kezdte kivenni a körülötte levő tárgyak körvonalait. Ez jó érzéssel töltötte el. A régi jól ismert tárgyak! Szinte már várta, hogy megpillanthassa kedvenc asztalát, székét és a faliórát. A látása tovább élesedett és akkor jött a következő döbbenet. Egy szürke, kopott szobában ült. Semmi dísz, semmi szín, semmi szépség. Mivel eddig nem látott, nem tartották fontosnak, hogy szép körülmények között éljen. Mások által kidobott bútorokkal rendezték be a szobáját. Csak a tapintásuk volt finom, de az is csak az évtizedes használattól és nem a gondos ápolástól. A vak ember szívét szomorúság fogta el. Lehet, hogy jobb lett volna mégiscsak sötétben maradni? Sokkal szebbnek képzelte a szobáját. Emlékezett Isten szavára. Maradjon mozdulatlan. Ugyan meddig? Ott ült a szoba közepén. Lassan körbefordult. Ő mindig a meleg felé fordult, amikor még nem látott. Egy nagyon régi kályha állt ott. Az eredeti színe már nem látszódott a ráégett koromtól. Körbenézett. Kézmagasságban minden tiszta volt. Hiszen arra gondosan ügyelt. Szinte mindennap végig törölgette a lakásában a port. Viszont a feje felett ott éktelenkedtek az óriási pókhálók. A fal megrepedve, a vakolat több helyen mállott lefele.

 

• Oh, Istenem! Én azt hittem, hogy olyan szépen, odaadóan gondoskodtak rólam! Most pedig kiderül, hogy szutykos, kopott körülmények között élek.

• Maradj mozdulatlan, amíg nem látsz teljesen tisztán!

• Ugyan meddig? Szívemben szomorúság és harag…

• Amíg ezt érzed, addig ne mozdulj!

 

Az ember legszívesebben dühösen felugrott volna és elszaladt volna, de hallgatott Isten szavára. Ott ült kopott szobája közepén és elkezdett látni. A kedvenc tárgyai megszólították. Közben megfordult és meglátott valamit. Az ablakot. Azon áradt be nyáron a napfény. Most még tél volt és hideg. Kint minden kopár volt.

 

• Ezért szerettem volna annyira látni? Hiszen minden olyan kopár. Még a természet is.

• Most tél van, de várd meg a tavaszt!

• Nem lett volna jobb sötétben várni? Akkor mindent sokkal, de sokkal szebbnek képzeltem el.

• Akkor még nem látsz. Maradj mozdulatlan!

 

Az ember szomorú lett, de már nem fordulhatott vissza. Néhány napig még eljátszotta azt, hogy ő „vak”. Látta az embereket maga körül. Látta azt, hogy hogyan verik át. Látta azt is, hogy ki az, aki igazán segíti őt. Egyszer arra lett figyelmes, hogy egy kislány hóembert épít az udvarán.

 

• Mit csinálsz itt?

• Honnan tudod, hogy itt vagyok?

• Hallom.

A kislány el akart futni, de az ember már látta ezt és… nem volt más választása…

• Kérlek, hogy ne menj el! Fejezd be a hóembert! Olyan szép!

• Te látsz?

 

Ez volt az a pont, amikor az ember kimondta: „Igen én látok”. S az élete gyökeresen megváltozott. Szakított addigi életével és egy sokkal teljesebb életbe kezdett. Először rendbe tette pici szobáját. Mindent színesre festett. Olyanra alakította át, amilyen a vágyaiban élt. S utána várta a tavaszt, hogy a valóságban is megtapasztalhassa az élet csodáját.