Ónodi Annamária története 

 

Egyszer egy kedves, tisztalelkű kisfiúnak írtam egy mesét. A kisfiú azóta felnőtt férfivá ért, legalábbis ő ezt gondolja magáról. Nemrégiben megtaláltam ezt a mesét és elgondolkoztatott. Tényleg csak egy ostoba mese lett volna, távol az élet realitásától?

A mese nem igazán lett jó. Valami hiányzott belőle. Kérlek, hogy fejezd be te a mesét, válaszd azt a folytatást, amely a legközelebb áll hozzád!

„Az internet világában hiszel még a tündérmesékben? És a csodás tárgyakban? Vagy csak a játékprogramok képzeletvilága tud magával ragadni? Ott teremtesz magadnak egy olyan világot, ahol sikeres lehetsz, ahol hős lehetsz, ahol eléred vágyaidat. Leragadsz a monitor előtt és az ad neked célt, hogy minél magasabb fokozatot érjél el. Ezért dolgozol, ezért gondolkozol, ezért küzdesz, hogy a virtuális világban egyre elismertebb legyél. A valóság az már nem számít. Az minek. A való életben úgyis minden pocsék. Elmész az iskolába. Dög unalom. Elszórakozol a haverokkal, már ha vannak. De legtöbbször egyedül vagy. Hazamész. Benézel a hűtőbe. Ha nincs ennivaló rendelsz egy pizzát. Délután ledöglesz a tévé vagy a számítógép elé. Este megkapod az aktuális leszúrásodat, hogy éppen mit nem csináltál meg. Egy ilyen világban nincs helye a tündéreknek! Az egyébként is túl gyerekes lenne. A varázslók, a boszorkányok, a különleges képességű emberek azok mások.

Szóval élünk egy pocsék világban, amelyet ellensúlyozunk egy olyan képzeletbeli világgal, ahol a különleges képességek természetesnek számítanak. De vajon hiszünk-e abban, hogy ha nagy bajba jutunk és segítséget kérünk, akkor lejön hozzánk egy tündér és segíteni fog? Nem a képzeletben, nem a virtuális világunkban, hanem a hétköznapjainkban fogja fogni a kezünket. Ha nem hiszel benne, akkor soha nem fogsz rátalálni a segítődre. Aki pedig ott van melletted, csak a kezedet kellene kinyújtani érte és a szívedet kinyitod. A kezedet még csak-csak kinyújtanád, hiszen nem félsz semmitől, de a szíved megnyitása nehezebb. Nem hiszel már senkiben. Oly sokan bántottak, annyian kicsúfoltak már. Senkitől nem kaptál soha egy jó szót sem. És ekkor ott állsz vele szemben. A szeme csillog és őszinte. Ilyen szép mosolyt még soha nem láttál. Arra kér, hogy segítsél neki. Minek? Már megint rá akarnak szedni. Már megint ki akarnak használni. El szeretnél futni. Szeretnél visszatérni a biztonságot adó virtuális világodba, de nem bírsz mozdulni. Biztosan egy gyönyörű testbe költözött gonosz boszorka, aki bűbájt bocsájtott rád és most minden parancsát teljesítened kell, különben elevenen fog elemészteni, vagy pedig a vérszomjas macskáinak lök csemegének. Mondasz valami oda nem illő dolgot, amiért minimum igazgatói intőt kapnál az iskolába, de ő csak nevet.

• Ugyan már ne bolondozz! Hisz nem kérek sokat. Két hétre elutazom és addig valakinek locsolnia kellene a virágaimat és megetetni a macskákat.

• Nem is olyan rossz. - Gondolod magadban. Még egy kis zsebpénzt is kapsz érte.

Az elkövetkezendő két hét egy új világot nyit meg számodra. Érzed, hogy fontos vagy. Igaz, hogy a környezeted újból csúfol, de a tündérnek nem mondhattál nemet. Amikor elment a szemedbe nézett és komolyan azt mondta:

• Számomra a növények és az állatok olyanok, mintha a testvéreim volnának. Mindennap beszélgetek velük. Kérlek, vigyázz rájuk te is. Benned megbízom.

Nem tehetsz semmit. Egy tündér neked adta a bizalmát és egy tündérnek nem okozhatsz csalódást. Mindennap elmész a kertjébe. Csupa kifürkészésre váró rejtély. A macskák már a második napon boldogan futnak eléd. Nagyon megszeretnek. Te is szívesen vagy a társaságukban. Olyan mintha egy álomvilágba csöppentél volna, ahol minden tökéletes.

De egyszer minden jó véget ér. Hazajön a tündér. Megköszöni a segítségedet és megkapod a pénzedet. Mégis szomorú vagy. Szeretnéd azt mondani, hogy … de nem mered. A tündér ekkor a kezedbe nyom valamit. Egy jelentéktelennel látszó tükördarabot.

• Ez mi? – kérdezed

• Nézz a szemembe! Mit látsz?

• Magamat.

• Milyennek látod magadat?

Szeretnéd azt mondani, hogy szerencsétlennek, ügyefogyottnak, butának… Hiszen mindenki ezt tartja rólad. Mindenki sokkal jobb, mint te. De nem tudod kimondani.

• Milyennek látod magad?

• Tényleg elmondhatom?

• Éppen ezért kérdezem.

• Erősnek. Kitartónak. Nemes lelkűnek… De, ez nem lehetek én!

• Miért nem?

• Mert mások nem ezt gondolják rólam! Ügye-fogyottnak, bénának tartanak

. • És te ezt elhiszed?

• ……

• Szeretnék adni neked egy ajándékot a jó szívűségedért. Bárhol is vagy a világon, ha ebbe a kis tükördarabba belepillantsz, akkor ugyanazt fogod látni, mint az én szememben. Azt fogod látni, hogy mivé válhatsz és nem azt, hogy másik mit gondolnak rólad. Ha elkezdenél kételkedni magadban, akkor bármikor felkereshetsz és a szemem tükrében megláthatod az igazi valódat.

Némán állsz. Nem szereted a tündérmeséket. Nem hiszel bennük. A tükördarabot mégsem mered eldobni. Gondosan elrejted a zsebedbe. Soha nem mesélsz senkinek erről a beszélgetésről. Még kinevetnének. Bolondnak tartanának. Azért ha egy-egy estén nagyon szomorú vagy, ha nagyon fáj valami előveszed a tükördarabot és belepillantasz. Látod magad boldogan a kertben és elhiszed, hogy egyszer újra fogod érezni azt a csodálatos érzést.”

A tündér és a fiú találkozása óta eltelt több mint 5 év. Vajon mi lett a régi tiszta lelkű kisfiúból? Merre vitte az útja? Fejezd te be a mesét! Gondolat ébresztésül néhány lehetséges változatot leírtam, de a döntés most a te kezedben van!

1. …. A fiú egy darabig nagy becsben tartotta a tündértől kapott tükördarabot. A könyvei alá rejtette, gondosan becsomagolva egy puha anyagba. Ahogy teltek-múltak az évek új barátai lettek. Már az olvasást is időpocsékolásnak tartotta, sőt cikinek új barátai körében. Egy vasárnap délután egyszerűen kidobta a tükördarabot a könyveivel együtt. Soha többé nem gondolt sem a tükörre, sem a tündérre.

2. … A fiú az ágya alá rejtette el a tündértől kapott tükördarabot. Sokáig melegítette a lelkét az a tudat, hogy van egy tündérbarátja. Bejárt rendesen az iskolába és még valamennyire tanult is. Aztán új emberekkel találkozott, új barátokra tett szert. Hátat fordított addigi életének. Egy nagy veszekedés után összepakolt és elköltözött otthonról. Szülei kidobták a tükördarabot az összes holmijával együtt.

3. … A fiú sokáig szeretett a tükörbe nézni, mert értékesnek látta magát benne. Aztán egy nap az edzőteremben belepillantott egy másik tükörbe. Ez a kép lenyűgözte őt. Igen, ilyen akart lenni. Erős. Olyan férfi, akitől mindenki tart, akit elismernek mert ő a legerősebb. Minél szebben csillogott az edzőterem tükre, minél többet nézegette magát benne a fiú, a tündértől kapott tükör egyre inkább elhomályosult. A végén már nem lehetett benne semmit se látni, s egy takarítás alkalmával kidobták.

4. A fiú borzalmasan vágyott az elismerésre, de a tündértől kapott tükörtől ezt egyre kevésbé kapta meg. A tükör állandóan csak azt mutatta, hogy sok lehetőség van benne, de ezért meg kell dolgozni. Tanulnia kell. Le kell érettségeznie. A fiú egyre kevésbé hitt a tükörnek. „A valóság nem olyan, mint amit a tükör mutat! Nem igaz, hogy szorgalmas, becsületes munkával sokra lehet vinni!” - Ostoba, hazug tükör! - kiáltott fel, amikor a tükör éppen figyelmeztette volna, hogy nem jó irányba indul el, s a tükröt dühből nekivágta a falnak. Elrohant otthonról. Elment bulizni, s a buli mámora elfeledtette az összes kellemetlen képet, amit a tükör mutatott neki.

5. A fiú lelkében sok értékes dolog rejtőzött. Miért viselkedett mégis úgy, hogy már határát súrolta annak, hogy kicsapják az iskolából? Nem akart megfelelni a társadalom elvárásainak. Nem akarta szülei folytonos kritikáit hallgatni. Nem akarta apja szemrehányó tekintetét magán érezni. Nem akarta, hogy szorgalmas, pancser alattvalót faragjanak belőle. Úgy érezte, hogy ő a világ közepe. Erős, fiatal, bármit megtehet. És a Tündér? Áh, az csak egy ostoba, rövid történet volt! Nem is szívesen emlékszik vissza rá.

6. A fiú egyre többet ivott. Bevackolta magát egyik barátjához. Néha eljártak dolgozni. Annyi pénzt összegyűjtöttek, hogy kajára, piára elég legyen. A köztes időt mámorban töltötték… Nem volt más céljuk, mint a jelen mámorában lubickolni…. … A fiú kinyitotta a szemét. Felnézett. Mintha álmodott volna. Régi szobájának falát látta. Testvére állt mellette és kedvesen rámosolygott.

• Örülök, hogy felébredtél! Aggódtunk érted.

• Mi történt?

• Nem tudjuk. A rendőrség hozott haza elég rossz állapotban. Annyira gusztustalan voltál, hogy a mentősök miután megállapították, hogy túl vagy az életveszélyen nem foglalkoztak veled. Megadtak egy telefonszámot, hogy ha két nap múlva sem leszel jobban, akkor náluk segítséget kérhetünk.

• Hol vagyok most?

• A régi ágyadban. Nem dobtunk ki semmit se. Csupán kitakarítottunk miután elmentél, de a holmiid mind megvannak. Vártuk, hogy egyszer visszatérsz.