Az almafa

 Lavanitae meséje

 

Egy szép, gondozott kertben állt egy almafa. Messziről azt gondolhattuk volna, hogy egy közönséges almafa, pedig különleges cirmos almákat termett.  A gazdája nagyon vigyázott rá. Magas kerítéssel vette körül. Minden évben gondosan megmetszette, táplálta, öntözte, óvta minden bajtól. Büszke volt rá. Úgy gondolta, hogy az övé a legszebb alma. Az odaadó gondoskodásért azt várta el, hogy a gyümölcsét csak ő élvezhesse.

Az almafa szép volt, egészséges volt, szép gyümölcsöket hozott, viszont volt egy szokatlan dolga. Nem szerette ha felmásznak rá, nem szerette, ha letépik róla a gyümölcsöt. Ő valahogy úgy képzelte el, hogy megszólalnak az égi harsonák, megrázza magát a szélben és potyognak le az ágairól a zamatos érett gyümölcsök. Próbálta ő magyarázni az égi harsonákat…

Aztán egyszer egy különös dolog történt. Egy vándor véletlenül megállt a kert mellett. Meglátta az illatozó gyümölcsöket. Nagyon megkívánta, de hiába nyújtózkodott, nem érte el. Túl magasan voltak a fa ágai. Leült a kerítés tövében, elővette kedvenc furulyáját és elkezdett játszani. Az almafa egész lényét átjárta a zene, megrázkódott, s hullottak le az ágairól az illatos gyümölcsök. Az összes gyümölcs a kertbe hullott le, a vándornak egy sem jutott.

                                  

Mese a szívről
S. Corax meséje

A fiú örökké vidám volt. Szép terveket szőtt. Hatalmas szíve volt. Egyszer egy barátja keservesen panaszkodott neki, és ő, hogy segítsen, tört neki egy darabot a szívéből. Az esetnek híre ment. A barátok, rokonok kettesével, hármasával érkeztek, és mindenki vitt magával egy darabot. Cserébe nem hagytak semmit...

 A szív egyre kisebb lett, végül egész aprócska. A fiú fáradt volt, lefeküdt egy kis tisztáson, hogy kipihenje magát. Arra járt egy rigó, aki kicsípett egy darabot a szívből. A fiú felébredt, és utána eredt. Egy rózsabokor állta útját. A tüskék újabb darabokat szakítottak ki szívéből. Kimerülten összeesett. A hajnali fagy megkeményítette és porrá törte a maradékot. A reggeli szél elseperte a finom port. A fiú megértette, hogy mi történt. Úgy döntött, hogy elbújik. Évekig bujdokolt.

Egyszer szembejött vele egy gyönyörű lány. A borostás alak szemébe nézett és szavak nélkül is értett mindet. Látta a barátok hadát, a tolvaj rigót, érezte bőrén a reggeli fagy hidegét. Úgy döntött, hogy segít. A fiú mellére szorította tenyerét. A fiú elpirult, testét meleg járta át. Újra érezte a lüktetést.

- Köszönöm, tudsz még kicsit maradni? - suttogta, de a lány már nem volt sehol.

A lüktetés erősödött, testét forró tűz árasztotta el. Érezte, a fájdalom ezer darabra tépi a testét. Nem értette. Széthúzta ingét, és látta, hogy nem a szíve dobog, hanem a helyén lévő űr lüktet kétségbeesetten. 

A rózsabokor megsajnálta a fiút, és a rigóért kiáltott.
-       Mit tehetnék? -kérdezte a rigó.
-       Mi is hibásak vagyunk. Segítenünk kell!.
-       Hogyan?  Amit elvettünk, azt már nem tudjuk visszaadni.
-       Keresd meg a lányt!
-       Hol?
-       Tudom is én., te tudsz repülni.

A rigó szárnyra kelt.  Alacsonyan repült, mindent alaposan szemügyre vett. Végül meglelte.  A lány vállára ereszkedett, és csodás dalba kezdett.

 A lány nem mozdult, míg a rigó el nem hallgatott.

 - Köszönöm a dalt!  Mit adhatnék érte cserébe?
 -          Tudod, a fiú...
-          Tudom.
-          Segítesz?
-          Már segítettem.
-          Tudom, hogy ...
-          Madárka, én megsajnáltam őt, és segítettem.  A fájdalma nem az én bűnöm, nem tartozom érte felelősséggel.  Ennyit tehettem.

A rigó felreppent egy fára és éktelen rikácsolással „énekelt” 

-          Hagyd abba kérlek!
-          Én ugyan nem!.  Ha Te nem hallgatod meg, amit mondok, én miért tenném.  Követni foglak egy életen át, és az emberek úgy fognak ismerni, hogy „a lány, akit a rikácsoló rigó kísér”.  Néha még rád is piszkítok.
-          Na jó.  Segítek.

Lehajolt, és felvett az útról egy fekete, szív alakú követ.

-          Nézd, ez nagyon elegáns.  Gránit.  Vidd el a fiúnak.  Pont illeszkedik a mellébe, és jó tartós, nem kopik el egyhamar.  Ráadásul ezt senki nem akarja majd magáénak.

A kő tényleg kitöltötte az űrt.  A fiúból híres hadvezér, aztán rettegett államférfi lett. Ki ne hallott volna Sztálinról?                                                              

 

A síp

S. Corax mejéje

Aki úton van az idŐnként maga elé veszi tarisznyáját, és számba veszi kincseit. Én sem vagyok ezzel másként. Szeretem tudni, hogy mit is cipelek magammal. Még akkor is, ha tudom, hogy kincseim java haszontalan kacat és csak emlékeim teszik színessé, értékessé. Meg aztán soha nem lehet tudni, mikor jön jól egy érvénytelen buszjegy, egy apró keksz, aminek a csücskét valaki már leharapta, vagy az a színevesztett lepréselt virág. Ki tudja mi történne, ha ezeket csak úgy kidobnám? Van, hogy az ember még hosszú idő után sem tudja biztosan, hogy mit, miért cipel magával

 

A tisztás csöndjébe vidám füttyszó hasított. A bokrok közül délceg legény lépett elő. Tengerkék szemével végigpásztázta a tavaszi virágok ünnepi ragyogását. Legfényesebben egy apró piros virág ragyogott. Amikor közelebb lépett, hogy megcsodálja, látta, hogy nem is virág az, hanem egy apró vörös síp. Lehajolt, felvette, és az ajkához emelte. Aztán mégsem fújt bele. Hirtelen úgy érezte, ha megszólalna a síp, akkor valami nagyon különös dolog történne. Azt is érezte, hogy a sípba csak egyszer fújhat bele, és ezzel véget ér a varázslat. Ez a reggel meg magában is varázslatos volt, gondolta elteszi a csodát nehezebb időkre.

Ettől kezdve soha nem vált meg a síptól. A síp mindig vele volt, de soha nem fújt bele. Akkor sem, amikor a háború tébolya belemart acélos testébe. A sok fájdalom, és rémület között is mindig úgy érezte, hogy ki kell bírni, hiszen a legcsodálatosabb dolog még hátravan.Amikor egy gyár igazgatójaként unalmas értekezletekre járt, és nyakkendője alatt diszkréten ott domborodott a síp, nem bánta, hogy mások megmosolyogják. Úgy gondolta, hogy jobb, ha mindig kéznél van.

Nem fújt a sípba akkor sem, amikor mindent elveszített, és egyedül maradt. És nem fújt bele a sípba akkor sem, amikor a kórházi ágyon megérintette a halál. De tudta, hogy nyakában ott a síp, és ő bármikor belefújhat.Volt, amikor kétség gyötörte. Mi van akkor, ha ez a síp csak egy haszontalan kacat? De még ennél is rosszabb volt arra gondolni, hogy lehet, hogy nem is rá vár a csoda? Lehet, hogy az ő faladata csak őrizni a sípot valaki számára? Lehet, hogy ez a síp csak egy tárgyba zárt üzenet, amit át kell adnia valakinek? De kinek? Fel fogja ismerni? Tudni fogja, hogy eljött az idő?– Ilyenkor a síp szinte égette testét, amikor hozzáért.Az öreg csavargó kihűlt testére a parkban találtak.

Egy padon ült, és tengerkék szeme a semmit kutatta. Kezében szorította egyetlen kincsét, egy apró, piros sípot.A sírásó nem tudta, hogy mihez kezdjen a síppal. Kidobni nem akarta, érezte, hogy az öreg számára sokat jelenthetett. Végül kiakasztotta a fejfára.

Évekkel később, egy szép őszi délután egy lány állt meg a jelöletlen sír előtt. Feszes, fehér blúzán vakító táncot jártak a szeptemberi nap sugarai. Dús fürtjei rakoncátlanul omlottak kerek vállaira. Okos szemében békesség és szeretet ragyogott. Olyan volt, mit egy eltévedt tündér.- Itt vagy hát? Én meg bejártam érted a fél világot. Kerestelek lövészárkok mélyén, tárgyalókban, még a kórházakba is benéztem, de te néma voltál. Oly sok éven átA lány gyengéden kezébe vette a sípot és elmosolyodott. Mosolyától virágba borultak a temető fái.

 

Elefánt szeretet I.

S. Corax mejéje

Az elefánt a dzsungel mélyében élt háborítatlanul. Könnyedén lehetett volna az állatok királya, ha akar. De ő nem akart. Nem akart parancsolni, nem akart igazságot szolgáltatni. Ő mindenkit egyformán szeretett. Az "állatok királyát" különösen. Bár nem igazán tekintette királynak, hiszen ormánya egyetlen csapásával halálra zúzhatta volna. Persze soha nem tett volna ilyent. Kifejezetten szerette ezt a nagy, fontoskodó cicát.

És szerette a gazellát is, aki néhány hete szegődött mellé. A gazella remek társaság volt. Szórakoztató. A gazella pedig biztonságban érezte magát behemót barátja mellett. Békésen legelésztek reggeltől estig. Egy nap eljött az oroszlán, hogy meglátogassa barátját. Igencsak megörült amikor meglátta a békésen legelésző gazellát. Már napok óta nem evett.

A gazella felsikoltott a fájdalomtól.

- Segíts, ez borzalmasan fáj! Azt mondtad, hogy szeretsz, a barátom vagy.
- Nem tehetem. Az oroszlán a barátom, és már igen éhes. Nem ronthatom el az estéjét.

Az oroszlán jóllakottan szuszogva heverészett az elefánt oldalán. Az elefánt szemébe könny szökött. Sajnálta a gazellát. Nem a fájdalomért, amit akkor érzett amikor az oroszlán eltörte a gerincét. Azt amúgy sem tudta, hogy hogyan fáj a törött gerinc. Azt sajnálta, hogy nem tudta neki elmagyarázni neki a szeretet lényegét.

Hatalmas csattanás törte meg az este csendjét. Az oroszlán fájdalmasan felüvöltött, vonaglott egyet, aztán mozdulni sem tudott.

- Mi volt ez elefánt? Mintha megmart volna valami, és már arra sincs erőm, hogy felálljak.
- Alighanem meglőtt Joe, a vadász. Láttam az előbb célba vett a puskájával.
- Láttad és nem szóltál? Azt hittem, hogy a barátom vagy.
- Persze, hogy a barátod vagyok. De ő is a barátom. Szeptember utolsó hetében mindig eljön hozzám. Hoz nekem dinnyét. Meg ilyenkor szokott lőni egy oroszlánt. Nem ronthattam el az estéjét.

 

 Elefánt szeretet II.

Lavanitae meséje

 Az elefánt hatalmas volt és erős. Ráadásul úgy gondolta, hogy ő tanul mások hibáiból is. Már tudta, hogy nem szerethet mindenkit egyformán. Az ő szíve csücske a kis gazella volt. Annyira féltette, hogy akárki a közelébe ment, azt gondolkodás nélkül széttaposta.

 

 

 A mester

S. Corax 
Lavanitae 

A mester és tanítványa egy diófa alatt pihent.

- Mester - törte meg a csendet a tanítvány - oly régen követlek, és soha nem kérdeztem semmit.  Azért voltam a legjobb tanítványod, mert feltételek nélkül, teljes alázattal másoltam mindig minden egyes lépésed. A tükörképed voltam. Még gondolni sem merészeltem arra, hogy másként is lehetne bármit is csinálni.

- Tudom. Mit szeretnél kérdezni?
- Hová tartunk?
- A cél felé.
- Hol van a cél?

A mester bölcs volt, és őszinte:

- Nem tudom. Az út, amit az én mesterem bevilágított számomra, lassan véget ér. Innen együtt, egymás mellett haladunk tovább. Ami nem baj, hiszen nem csak egymás mögött haladhatunk. Ha jól csináljuk, akkor így még szélesebb ösvényt taposunk a követőinknek.
- Tovább, de hová, és miért? Te semmit nem kapsz cserébe a fáradozásaidért. Miért haladsz mégis az úton?
- A mesterek szívébe kitörölhetetlenül bele van írva ez a parancs. Nem tehetünk másként. Tudjuk, a célt talán soha nem érjük el, de továbbadjuk a tudást valakinek, aki megint tovább adja, amíg az célba nem ér.
- Te még erős vagy. Miért vesződsz a tanítványokkal? Elég lenne átadnod a tudást, amikor magad már nem leszel elég erős, hogy vidd.
- A tudás viselése nagy felelősség, amire fel kell készülni. Az út végén pedig késznek kell rá lenni, hogy akár a szenvedély tüzében porig égve adjunk fényt és világítsuk meg az utat az utánunk jövőknek. Ehhez meg kell érni.

Elmesélem neked az egyik tanítvány történetét. A legjobb volt a tanítványok között. Úgy gondolta, hogy ő már mester, méltó rá, hogy kövessék. Valóban, hatalmas léptekkel haladt az úton, és büszke volt, hogy senki nem ér a nyomába. Néha hátrafordult, és mondott néhány biztató szót, de sokszor csak gúnyolódott. Nem zavarta, hogy sokan elmaradnak mögüle. Az érdekelte csupán, hogy ő jól érezze magát, lássa, mennyivel kiválóbb a többieknél. Az is lehet, hogy azért viselkedett így, mert félt, hogy ha átadja a tudását, a tanítványai különbek lesznek nála, és le fogják őt nézni. Nem tudom.

- Te nem félsz ettől?
- Az igazi mesternek nincs nagyobb elismerés, mintha tanítványát magasabbra emeli, mint ameddig ő maga eljutott. 
- És hol jár most a tanítvány?
- Nem tudom, de talán nem is fontos. Ha nincs a szívedbe vésve a parancs, akkor teljesen mindegy, hogy mit tudsz, mit csinálsz. Ha nem adod tovább a tudást akkor az halott tudás, elenyészik. Legkésőbb veled együtt.

- Mit kezdjek a bizonytalansággal?

- Elmesélek egy másik történetet. 

A mester és a tanítvány összevesztek. Már nem tudni, hogy pontosan miért. A mester száján kicsúszott a végzetes mondat:

- Nem fontos tőlem tanulnod.

A tanítvány elbizonytalanodott és útra kelt. Ahhoz nem volt elég erős, hogy vezetés nélkül haladjon. Új mestert keresett. Valami hajtotta belülről. Egyik mestertől ment a másikig. Kereste a vezetőjét. Mindegyik mester más felfelé vezető utat világított meg számára, de egyikkel sem jutott magasabbra, mint ameddig már korábban elért. Már képtelen volt vakon követni a mesterét, mert már számtalan utat ismert. Gyakran érezte azt, hogy egy adott akadályt másként kellene megkerülni, másként könnyebb lenne, de nem szólhatott. Nem javíthatta ki az éppen aktuális mesterét, bármennyire is látta, hogy van jobb megoldás. A legjobb tanítványból a legrosszabb lett. Már nem tudta a mestereit követni, vagy ami még rosszabb megjátszotta az alázatos tanítványt, így ereje egyre csökkent, s egyre kiábrándultabb lett.

Végül az iránymutatást nem a mestereitől kapta meg. Találkozott az úton olyanokkal, akikben ott égett a szenvedély. Mint egykor benne. A tanítvány a szívébe tekintett, és látta, ott izzik a parancs.

- Mi lett ezzel a tanítvánnyal?

- Kicsit megöregedett. Most éppen egy diófa alatt pihen, és a legjobb tanítványával beszélget.

 

 A jó és rossz tudás meséje

 

S. Corax 
Lavanitae 

A mester a tisztáson ücsörgött, tanítványai gyűrűjében.

- Mester, - szólította meg egyikük - te mindig arra tanítottál bennünket, hogy a tudás nagy felelősség, erőnket soha ne használjuk rossz dolgokra. Ma mégis a rossz tudására tanítottál.
- Én ma sem kértelek benneteket, hogy rosszat tegyetek.
- Azt kérted, hogy üssük meg egymást. Többször is.
- És ettől rossznak érzed magad?
- Ok nélkül fájdalmat okoztam.
- Kinek?
- Nekem - szólalt meg a másik tanítvány.
- Fájt?
- Igen.
- Mennyire?
- Eléggé.
- Jobban, mint vártad?

A tanítvány elbizonytalanodott.

- Eléggé ahhoz, hogy ne akarjam, hogy máskor megüssenek.
- De a lábadon maradtál, és már tudod, az ütést ki lehet bírni. Legközelebb, ha meg akarnak ütni nem a félelem irányit majd, amikor az ütést kivéded. Nem fogsz már rettegni attól, hogy egy ütés eltalálhat.
- Mester, - szólalt meg a harmadik tanítvány - én gyors vagyok, mint a villám. Engem senki nem tud megütni, ha nem akarom. Semmitől nem félek. Én mit tanulhattam az egészből?
- Majd egyszer megérted, de addig sem vész kárba, amit ma tanultál. Tudod milyen fájdalmat okozol annak, akit megütsz. Láttad saját társaid fájdalmát.
- Igen, láttam. Nem volt jó érzés. Mire való ez mester? Nem azt tanítottad mindig, hogy térjünk ki a rossz dolgok elől? Erőnket csak a jóra, csak a védelemre használjuk? – méltatlankodott tovább a tanítvány.

A mester arra gondolt, hogy elmondja nekik, hogy a világban repkednek a pofonok, és csak akkor tudunk előlük sikerrel kitérni, ha ismerjük a pofonok természetét. Végül inkább mesélni kezdett:

Volt egyszer egy aprócska ország. Ittvanország. Az ország bölcs királya két legjobb harcosára bízta népe védelmét. Két nagyhírű mesterre. Hívhatták volna az egyiket Fehér Mesternek, a másikat Fekete Mesternek, Jótudás Mesternek és Rossztudás Mesternek, de engedjük meg, hogy mindenki maga döntse el, hogy mi fekete, mi fehér, mi jó és mi rossz ebben a történetben. Nevezzük hát egyiküket Egyik Mesternek, másikukat Másik Mesternek.

Egyik Mester előkelő család sarja volt. Ahogy járni tudott híres harcosok edzették testét, bölcs tudósok tanították. Nagy harcos lett belőle, aki szigorúan Ittvanország becsület-kódexe szerint élte életét. Lovagias volt, az alantas dolgokról még csak hallani sem akart. Úgy gondolta, hogy ha közel engedi magához a rossz dolgokat, maga is rosszá válik. Büszkén vallotta, hogy ő a jó tudás őrzője. Hatalmát díszes kardja hirdette, ami mindig az oldalán lógott.

Másik Mester az utcán nőtt fel, nagy nyomorúságban. Már apró gyermekként megtanulta, hogy fájdalom néha a közelünkbe férkőzik, és meg kell küzdenünk vele. Megtanulta, hogy ne higgyen a látszatban. Néha a legszörnyűbb dolgok rejtették a legnagyobb csodát, máskor kívülről kívánatos, hazug dolgok sodorták pusztulás szélére. Együtt nőtt fel a többi utcagyerekkel, de ő mégis más volt. Volt benne valami megfoghatatlan. Mintha egy szeszélyes istennő a legremekebb teremtményeit csak úgy szétszórta volna a világba. Valaki palotába került, de valaki a nyomornegyed legsötétebb zugába született. Egy dolgot mindenki látott rajta, hogy remekül harcolt. Amikor híre ment különleges képességének, tehetős emberek fogadták szolgálatukba. Keserűen tapasztalta, hogy ez, a számára új világ semmivel nem különb a sikátorokénál, melyekben felnőtt. Köpenye alatt rövid tőrt viselt, amivel remekül harcolt. Végül a király is felfigyelt vitézségére és megtette másik vezérének.

Egyik Mester rosszul tűrte, hogy olyas valakit emelnek vele egy rangra, aki tudását a mocsokban szerezte, aki ahelyett, hogy büszkén kardot viselne alantas módon tőrt viselt köpenye rejtekében. Milyen harcos az ilyen? Ráadásul a rábízott katonákat is megrontotta. Véres csatákról mesélt nekik. Kémekről, akik megmérgezik a kutak vizét, felgyújtják a templomokat. Mit lehet egy ilyen vezértől remélni, a rossz tudás birtokosától, hirdetőjétől? Egyik Mester nem tehetett semmit. Némán tűrt. Eltökélte magában, hogy Ittvanország kódexe szerint fog cselekedni továbbiakban is. Mégis minden megváltozott. Eddig abban a tudatban élte életét, hogy ő az ország legjobb harcosa. Mindenki tisztelte őt. Katonái vakon követték parancsát, szinte istenítették. Másik mester jelenléte viszont mindent elrontott, mindent megmérgezett. Hiába toboroztak új hadsereget Másik mester számára, Egyik mester katonái is ácsingóztak az ő tanításaira. Minél népszerűbbé vált Másik mester, annál mogorvább lett Egyik mester. Már a katonáit is elhanyagolta. Külső ellenség számára legyőzhetetlen volt, de a saját féltékenységével, sértettségével képtelen volt megbirkózni. Történt egy napon, hogy a távoli Ottvanország katonái betörtek a királyságba. Nem törődtek Ittvanország becsület-kódexével. Megmérgezték a kutakat, felgyújtották a templomokat. Vitték, amit értek. Egyik Mester embereinek földbe gyökerezett a lába, megdermedtek a döbbenetes pusztítást látva. Ők az ellenséggel mindig kivont karddal, szemtől szembe harcoltak. 

Egyik Mester megszégyenülve, de felháborodva rohant a királyhoz:

- Látod mi lett a következménye annak, hogy Másik Mestert befogadtad és hadsereged parancsnokává tetted? Ottvanország veszélyt látott bennünk. Hadüzenet nélkül hátba támadott. Ugyanazokat az alantas módszereket alkalmazták velünk szemben, melyeket Másik mester tanított mindenkinek.

A király viszont nem volt egyedül, ott volt mellette Másik mester és mellette még valaki. Egyik mester egyik katonája. 

- Királyom, szólhatok? – kérdezte meghajolva Másik Mester.

A király csupán intett.

- Elfogtuk az egyik katonádat Ottvanországban.

Egyik mester csak bámult az összekötözött kezű, kopott, szakadt gúnyájú katonájára, majd rideg, szenvtelen hangon megszólalt. 

- Mit kerestél ott?

- Szerinted mit? A becsületkódexedből nem lehet kifizetni az adósságot! A családomnak már nem volt mit enni adni és a házunkat is elárverezték a fejünk fölül.

- Végezzétek ki – közölte Egyik Mester s már indult volna kifelé.

- Meg sem kérdezed mit csinált? – állította meg őt Másik mester.

- Megszegte a szabályt. Ezért halálbüntetés jár – közölte szenvtelenül.

- Átadta az ország térképét az ellenségnek.

- Kétszer nem lehet halálbüntetésre ítélni valakit. Mondtam, hogy végezzétek ki. Fenséges királyom, remélem egyértelmű számodra, hogy Másik vezér jelenléte mekkora veszedelmet zúdított ránk. Szavaival megmérgezte katonáink lelkét, árulóvá tette őket. Országunkat a pusztulás szélére taszította. Jobb lenne, ha száműznéd őt, mielőtt még nagyobb bajt okoz. 

E szavak fájdalmasan érintették Másik Mester. Legszívesebben behúzott volna egyet, ennyi rágalom hallatán. A két mester között felizzott a gyűlöletet. 

- Hadi helyzet van. Mindenki menjen a dolgára - adta ki a parancsot a király. 

Az elkövetkezendő napok mindenkit próbára tettek Ittvanországban. Az asszonyok rettegve szorították magukhoz ártatlan gyermekeiket a sötét pincék mélyén s szájuk hangtalan imát remegett. A katonák Másik mester vezetésével tették a dolgukat. Tüzet oltottak, kitisztították a kutakat és elvágták a kémek torkát. Amikor az ellenség fő csapatai megérkeztek a két mester és tanítványaik vállvetve, keményen küzdöttek. Nem volt idő az ellenségeskedésre és a féltékenységre. Annál sokkal nagyobb volt a tét. Már nem csak róluk, nemcsak a büszkeségükről szólt minden, hanem emberek ezreinek élete függött tőlük.

A küzdelem során sokat megöltek az ellenség katonái közül, még többet foglyul ejtettek. Őket a király elé bocsájtották, hogy ő döntsön a sorsuk felől. A király összehívta a tanácsot.

- Mit javasolsz Egyik Mester, mit tegyünk a foglyokkal?

- Mivel vétettek országunk becsület-kódexe ellen, példás büntetést érdemelnek.

- Mi legyen az?

- Szerintem vágjuk le kezüket, lábukat, megcsonkított testüket kössük a lovaik után, had nyargaljanak velük szabadon fel és alá.

- Úgy van! Legyen így! – kiáltotta a tömeg.

A király Másik Mester felé fordult.

- Te mit javasolsz?
- Segítsünk eltemetni a halottaikat, kötözzük be sebeiket, adjunk nekik egy hétre elegendő élelmet, és engedjük haza őket.
-Micsoda!? Le vele! – zúgolódott a tömeg.

A mester arca nyugodt maradt.

- Győztünk. Ezen nem változtat, ha ezeket az embereket elengedjük.
- Pont Te mondod ezt, a rossz tudás hirdetője? – méltatlankodott Egyik Mester.
- Te ugyanúgy elvágtad a katonák nyakát, mint én. Kettőnk között annyi a különbség, hogy én nem először tettem, ezért jobban is csináltam.
- Igen, én is rossz ember lettem, mert kényszerítettek rá. De az ő gaztettük más, az büntetést követel! Betörtek az országunkba, felgyújtották templomainkat, megmérgezték kútjainkat!
- Ha megölöd őket, azzal nem őket bünteted. A halál a katona sorsának beteljesedése. A büntetés azoknak szólna, akik hazavárják apjukat, fiukat, fivérüket, kedvesüket. Őket sújtanád, és bizonnyal bosszút is esküdnének. Én inkább kibékíteném a szívüket.
- Ha felgyógyulnak, visszatérnek, és kezdődik az egész előröl.
- Lehet, de nem biztos. Ha visszatérnek is, Te és katonáid is tudni fogjátok az első perctől, hogy mit kell tenni. Könnyebben győzhetünk mint most.

- A Harc Istene segített bennünket. – mondta a király – Azért, hogy megtartsuk jóindulatát cselekedjetek Másik Mester szavai szerint.

A mese véget ért. A tanítványok csendben voltak. Talán megértették, hogy milyen fontos, hogy megismerjük magunkat. Ha harcolunk, akkor ez ugyanolyan fontos, mint, hogy ki tudjuk számítani ellenfelünket. A tudás önmagában nem jó, és nem rossz. Talán megértették azt is, hogy a legnagyobb árat az első pofonért fizetjük, ha nem készülünk fel rá időben.

 

 Életjáték

 S. CORAX 

Jött a tavasz, az újjászületés. Így kellett lennie, hiszen a télnek már vége volt. Szóval, jött a tavasz, és ez nagy izgalommal töltötte el a falucska lakóit. Most is, mint minden tavasszal, meg kellett választani a falu legszebb lányát. No, nem azért, amiért manapság csinálják az emberek. A győztest nem kérték fel, hogy szerepeljen show-műsorokban, fotója nem került újságok címlapjára... egyszerűen feláldozták a hegy gyomrában élő szörnynek. Arra senki nem emlékezett, hogy mikor költözött a szörny a barlangba, sőt, még soha senki nem látta. Tudták viszont a helybéliek, hogy hangja mennydörgés, ereje pusztító. Hogy nagyobb baj ne legyen, a barlang bejáratát hatalmas sziklával torlaszolták el. A szörny haragját mérsékelni akarták, ezért volt az áldozat. Fura egy szokás, de hát a falusiak is biztosan szörnyülködnének a mi sok rossz szokásunkon.

 Évente egyszer elgördítették a sziklát, a kiválasztott lány kezébe égő fáklyát nyomtak és betaszították a barlangba. Aztán izgatottan vártak, hogy a szörny elfogadta-e az áldozatot. Amikor meghallották a kétségbeesett sikoltást, majd a harsogó csámcsogást, megnyugodtak, visszazárták a barlangot és hazamentek.

 ...

 A lány a fáklya fényénél botorkált egy darabig, aztán megállt, várt. Nem történt semmi. Elvesztette türelmét. 

- Hé, Szörny! Merre vagy? Gyere, essünk túl a dolgon!
- Nem! – hallatszott valahonnan nagyon mélyről.
- Mi az, hogy nem?
- Nem, és kész!
- Gyere, és tedd a dolgod!
- Ugyan, honnan tudhatnád, hogy mi az én dolgom?
- Mert mindig így van ez, most is így kell lennie.
- De én nem akarom, hogy így legyen.
- Miért? Nem Te akarod, hogy a parasztok lányt áldozzanak neked?
- Nem.
- Akkor miért eszed meg őket?
- Mert éhes vagyok.
- Miért nem eszel valami mást?
- Kicsi lány, te szórakozol velem? Mi a csodát ehetnék itt a barlangban? Hát én kértem, hogy a parasztok zárjanak be ide? Egyszer behúzódtam, hogy szunyókálok egy kicsit. Amikor felébredtem, már ott volt a szikla.

 A lány elgondolkodott.
- Ha nem lennél ide bezárva, akkor nem ennél lányokat?
- Nem hát.
- Akkor szólok a parasztoknak, hogy engedjenek ki.
- Nem hinnének neked. Így is, úgy is bezárnának ide hozzám. Végül mégis meg kéne, hogy egyelek.
- Biztosan nincs megoldás?
- Talán. Olvastam valahol egy történetet. Lehet, hogy most is működne. A lényege: ha véres karddal a kezedben kimennél, a kardot a fejed fölé emelnéd és azt kiáltanád: vége az átoknak, menjetek békével! Te hős lennél, rólam megfeledkeznének, és nyitva hagynák a barlangot, mehetnék a dolgomra.
- Meg kéne, hogy öljelek?
- Dehogy, csak úgy teszünk.
- Tetszik, de honnan veszünk kardot?
- Jó kis barlang ez, van itt minden. Kard is.

A szörny hirtelen előlépett a sötétből. Egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Sőt, a lány kifejezetten barátságosnak találta. Olyan volt, mint valami nagy maci. Helsinki szindróma – mondhatnánk, de sem a lány, sem a szörny nem tudták, hogy hol van Helsinki, vagy mi az a szindróma...

Átnyújtotta a lánynak a kardot.

- De honnan veszünk vért?

- Ó, van itt elég! – mondta a szörny és a mellkasára mutatott.
- Nem fog fájni?
-Ugyan! Meglátod, játék az egész!!!

 A lány szúrt.

 - Mélyebbre! Sok vér kell, hogy hitelesnek látsszon!

 A lány mélyebbre tolta a kardot, kicsit meg is forgatta, majd kihúzta. 

 - Ne feledd: az átok véget ért, menjetek haza békével. – suttogta a szörny elhaló hangon.

 A fáklya kialudt, a lány a vértől csöpögő karddal elindult kifelé.

 ...

 A parasztok elképedve bámulták. Lassan, ünnepélyesen a feje fölé emelte a kardot és ezt kiáltotta: az átok véget ért, menjetek haza békével!

 ...

 A lány könnyeit gyorsan felszárította a tavaszi napfény. Hangosan kacagott. Tudta, hiszen a szörny is megmondta: csak játék az egész!!!

 

  

 A tudás örök körforgása

  S. CORAX

 Tanítványnak lenni egy életen át öncélú dolog. A tudás, amit nem adunk tovább halott tudás, hiszen egy napon elenyészik velünk együtt. Csak akkor szerzünk jogot a halhatatlanságra, ha tovább tudjuk adni azt, amit kaptunk.