A KÖR


Ónodi Annamária

A régi kedves udvar

 

Kolumbusz békésen heverészett az orgonabokor alatt. Ez volt a kedvenc helye. A reggeli napfény még be tudott surranni az orgonabokor ágai között, kedvesen megcirógatva hófehér bundáját, de a délben érkező rekkenő hőség már ki volt onnan utasítva. Kolumbusz csak feküdt, átadta magát a létezés örömének. Abban a pillanatban nem volt sem múlt, sem jövő, csak a jelen pillanata. Szerette ezt a kertet. A bokrokat, a fákat, Ági néni virágzó növényeit. Ági néni a gazdája volt, pontosabban a második gazdája. Egy szeretetre méltó idős hölgy, aki férjével együtt, Péter bácsival éldegélt ebben a kertes házban, a nyugalom szigetén. Ide nem hatolhatott be a világ zűrzavarából semmi, mintha nem is ezen a bolygón lett volna.

Kolumbusz nyújtózott egyet, s kinyitotta a szemét. Várta a szokásos ceremóniát. Minden reggel odasétál az ajtóhoz, nyávint egyet, Ági néni otthoni kabátkájában és papucsban kitipeg a verandára és odaadja neki a szokásos reggelijét. Mindig ő volt az első. A két kis öreg csak ezután ült le kávézni. Amikor jó idő volt kiültek a verandára a fonott karosszékbe. (Kolumbusz is nagyon szeretett a karosszékekben heverészni, főleg ha a párnát is benne felejtették.) Kolumbusz pedig ott sétált körülöttük, fejét lábukhoz dörgölve, így adva tudtukra, hogy ezzel a napkezdéssel is roppant elégedett.

 

Ezen a reggelen nyugtalanság költözött lelkébe. Ugyanaz az érzés, mint amikor egy évvel ezelőtt Tubi tábornok egy kővel betörte az ablakát. Akkor elkezdődött valami. Az a kő nem csak az ablakot törte be, hanem benne is összezúzott valamit. A kényelmet előnybe részesítő, bezárkózó, közönyös macskát. Nem tehetett róla, de el kellett indulnia. Fel kellett keresnie Királyt, teljesítenie kellett a kérését, át kellett vennie az iránytűt. Nem volt egyszerű, de amint rálépett arra a titokzatos útra, amelynek a végét senki nem láthatta előre, de valahol a csillagokban már a világ kezdete óta meg van írva, egyszerre minden megváltozott. Mintha eddig vak lett volna s egyszerre felnyílt volna a szeme. Addig annak sem volt a tudatában, hogy kik élnek körülötte. Egyik percről a másikra oly fontossá vált számára Éhenkórász, a gazdáját elvesztő, kukákból étkező megfáradt kutya, akire pedig éveken keresztül szinte ügyet sem vetett. Az Előkelőknél sem járt azelőtt, és még most is elmosolyodik, ha arra gondol, hogy milyen remek színielőadást rögtönzött nekik csodás ajándékként mutatva be a penészes sajtot, a rohadt sonkát és a kidobott halszemet. Az utolsó percben mentette őt ki Csavargó. Csavargó, aki Király fia, akivel oly kevés időt töltött együtt, aki mégis meghatározó volt számára. Még mindig emlékszik arra, hogy hogyan indította el őt útjára: „Indulj el!” s utána „Menj tovább!” Ott volt, amikor életében először és utoljára találkozott Királlyal…

Hosszú utat kellett megtennie addig. Csavargó azt mondta neki amikor elindult, hogy ezt az utat egyedül kell megtennie, csak így válhat méltóvá az iránytűhöz, de mindig lesznek segítői. Mennyire igaza volt! Barátai nélkül szinte semmire sem ment volna. Éhenkórász elkísérte őt az Előkelőkig. Csavargó elküldte őt a Zabálókhoz, akiktől sok mindent megtudott Királyról. A Nagy Macska ünnepen Vörös kísérte le őt a kikötőbe és ameddig meg nem jelent az a bizonyos hajó, addig segített neki, de el kellett mennie. Fel kellett szállnia arra a hajóra. Kolumbusz kis időre magára maradt, de nem sokára megismerte a világ legegyszerűbb és legtisztább lelkű macskáját, Kormost, és az ő nagymamájának csodálatos történeteit az Álomlátó Macskáról. Nem volt más választása, mint felkeresni az Álomlátó macskát, de ehhez előbb tisztáznia kellett, hogy a lelke mélyén mit is akar. Ez sem volt könnyű, ebben Kormos bátyja segített.

 

Soha nem fogja elfelejteni a hajóutjait. A rejtélyes naplót és azt a különös tornyot, amelynek megpillantásakor beléhasított a felismerés, hogy ő megérkezett. De nem szállhatott ki. Azt hitte belepusztul. Ha a Látó Sirályok nem sietnek a segítségére, nem intik őt türelemre, akkor örökre elveszett volna. De ők hitet adtak neki, hitet abban, hogy el fogja érni a célját, csak türelemmel kell lennie. Amint megnyugodott, képes volt látni és segíteni másoknak. A legnehezebb próbát kellett kiállnia, saját érzéseivel kellett megküzdenie. Amikor ez sikerült, megnyílt az út Király felé…

Királlyal való találkozása leírhatatlan. Akár egy csodás álom. Oly rövid volt, mégis élete végéig el fogja kísérni őt annak a néhány percnek az emléke, melyet vele töltött. Soha nem érzett senki közelében ilyen erőt, soha nem érezte azt, hogy ennyire vakon tudna követni valakit. Azt kívánta, hogy bár több időt tölthetett volna mellette. Bár megtanulhatott volna tőle mindent, amit csak lehet. Ezért is szeretett volna Csavargó közelében maradni. Ott érezte benne az apja erejét, tudását, azt a megfoghatatlan valamit, amit még nem értett, de szeretett volna megtanulni, ha lehetséges egyáltalán.

 

A történet itt nem ért véget. Hosszú utat tett meg, míg újból visszatért régi-régi otthonához, oda, ahonnan annak idején elindult. Most ott fekszik kedvenc orgonabokra alatt s hirtelen megrohanják őt az emlékek. Mi lehet Emsével és Vilivel? Bármennyire is hitt a viszontlátásukban, az utolsó percben eltévesztette a hajót… Vagy mégsem volt tévedés? Ha rájuk gondol, még mindig belémar a hiányuk okozta fájdalom. Varázslatos napokat töltöttek együtt, de tudta, hogy azokat a napokat nem lehet már visszahozni. Szeptembertől úgyis minden megváltozott volna. Vili egész nap iskolában, Emse a munkahelyén, ő pedig nem akart egész nap bezárva lenni Lompossal. Nem volt semmi baja Lompossal, de nem szívesen volt vele. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért. Az esze tudta, hogy minden a legjobban alakult, mégis néha vágyakozott utánuk. A szíve mélyén még mindig hitt abban, hogy viszont fogja őket látni, nem tudta mikor és hol, de az iránytű ezt sugallta. Most külön utakat kell járniuk, de az útjuk még fog találkozni.

 

Nyílt a verandaajtó. Ági néni tipegett ki rajta, egyre nehézkesebben. Régóta gyötörte már a kórság. Évek óta nem nagyon hagyta el a házat. Csak a kertbe sétált, vagy leült a rózsalugas alatti kis padra gyönyörködni virágaiba. Ez a kert az ő műve volt. Minden egyes szeglete az ő keze munkáját dicsérte. Mintha az összes kimondatlan kedves szó, az összes elfelejtett vágyakozás itt kiteljesedett volna ki, és virág alakban újjászületve hirdette volna az élet szépségét és erejét. A kert virágzott, erőteljében volt, de Ági néni egyre sorvadt. Az idő kegyetlen vasfoga őt sem kímélte. Túl volt már a 70. évén, de még küzdött, még nem adta fel. A lábai fájtak, alig tudott menni. Kolumbusz gyakran telepedett a lábához, ilyenkor Ági néni gyakran mondogatta: „Kiscicám, te vagy az egyetlen, aki fel tudja melegíteni a lábamat. Mintha újból élet költözött volna belé.” S valóban, ilyenkor megújult erővel ment ki a kertbe és újból munkához látott. Sohasem állt meg, pedig már alig bírta a szíve. Az utóbbi időben egyre többször kellett megállnia, leülnie egy kicsi, mert fulladás jött rá. Kolumbusz ilyenkor felugrott az ölébe és addig dorombolt, addig hízelkedett, míg az a rakoncátlan szív le nem nyugodott és Ági néni újra rendesen kapott levegőt.

 

Ági néni léptei hiába voltak nehézkesek, ma mégis sugárzó arccal lépett ki. Ez jó jel, gondolta magában Kolumbusz. Nem hiába érzi magát olyan nyugtalannak. Van valami a levegőben. Ma történni fog valami a hosszú hónapok egyhangúsága után. Nem mintha unatkozott volna Kolumbusz, de hiányzott neki a kalandok izgalmasan mámorító íze. A téli hónapokat amúgy sem nagyon szerette. A legtöbb idejét a meleg szobában töltötte szunyókálással, csak esténként járt el a Zabálók társaságába, de oda sem minden nap.

 

Időnként nosztalgiával gondolt az első és eddig egyetlen küldetésére, amikor Gaudi kutyájának kellett segítenie. Igaz, nem szívesen emlékezett vissza a Tudós Galamb epés, de találó megjegyzéseire, melyek az ő tudatlanságát állították pellengére. Végül is igaza volt, és bármennyire kellemetlen volt akkor, rengeteget tanult. Ördöggel való találkozására gondolni sem akart. Annál szívesebben emlékezett vissza Árnyékra, a bolondos kiskutyára. Milyen jó is lenne, ha itt lakna a szomszédságában! Mennyit játszanának együtt! Mennyit bolondoznánk! És ott voltak a többiek: Tereza, Fogd Meg, Pamacsok, Zsemle Morzsa, és a barlang. Teljesítette küldetését és elrohant. Rohant, mert szeretett volna valamit elérni. Felugrott egy lefelé induló vonatra, felosont egy buszra, úgy hogy senki nem vette észre, végigszáguldott a kihalt sikátorokon, és maga sem tudta, hogy hogyan, de nemsokára ott állt a kikötőben. Ugyanannál a kikötőnél, ahol elvált Emsétől. Alkonyodott. A kikötő fényei mint gyöngyfüzér világítottak fenn, s a hold bevilágította a kikötő elcsendesülő világát. Néhány hajó ablakában fény gyúlt, elnyomhatatlan zene és vidám nevetés hangja szűrődött ki, dacolva az éjszaka csendjével. Kolumbusz közeledett a kikötőben horgonyzó hajókhoz és egyszer csak meglátta azt a kétárbocost, amelynek a képe végigkísérte hosszú útján. Szíve nagyot dobbant. Hát mégis sikerült. Megvárták őt. S ekkor vette észre, hogy két majdnem egyforma hajó áll egymás mellett. Elbizonytalanodott. Melyikre kell felszállnia? Az iránytű meg fogja súgni, biztatta magát. Állt és várt, és szinte egyforma erősséggel érezte a vonzást mindkét hajóból. Nem értette mi történt. Hiszen ennek oly egyértelműnek kellett volna lennie. Erre a visszatérésre várt mióta elindult és most nem tudta melyik hajóra kell felszállnia. Az egyik hajó megmozdult. Kolumbusz nem bírta tovább, felugrott rá az utolsó percben. Néhány perc múlva a másik hajó fedélzetén megjelent egy alak. Emse volt az. Tekintetük találkozott. Egyszerre éreztek boldogságot, megnyugvást, hogy a másik jól van, melyet a következő percben már fel is váltott az elválás szomorúsága. Kolumbusz csak állt földbegyökerezett lábbal és képtelen volt megmozdulni. Addig állt ott, míg a sötétség el nem nyelte végérvényesen a kikötő fényeit. Képtelen volt megmozdulni. Képtelen volt bármire is. Kétségek rohanták meg. Miért? Miért a rossz hajóra szállt? Miért nem ugrott át az utolsó percben a másik hajóra, pedig megtehette volna? Miért? Nem tudta a választ. Szerencsére kimerült volt a hosszú úttól és az előző nap megpróbáltatásaitól. A kimerültség legyőzte zavarodottságát és jótékony álommal ajándékozta meg.

 

Álmában Emsével találkozott, aki ölbe vette őt, beburkolta szeretetével, miközben simogatta fehér bundáját, s melegséget árasztó hangjával igyekezett megnyugtatni. „Nyugodj meg kiscicám! Amíg távol voltál sokat gondolkoztam azon, hogy mi lesz amikor visszatérsz. Velünk fogsz-e maradni? Ha velünk maradsz hol lesz a helyed? Sok-sok kérdés, amiket mind megoldottunk volna…” S ekkor Emse alakja kezdett szertefoszlani és egy lakótelep képe jelent meg. Egy gyerekszobát látott benne egy macskakosárral és Lompos nézett vele szemben. Újból váltott a kép. Emse és Vil alakját látta együtt. Majd Vilit látta focizni az iskolaudvaron barátaival. Majd újabb váltás. A öreg Tanti a tolószékben. S az öreg arca elmosódott és Ági néni arca rajzolódott ki előtte, régi öreg gazdájáé. Most már tudta, haza kell térnie.

Kolumbusz nagyot nyújtózott, érezte a levegőben a tavasz illatát és eldöntötte, lemegy, meglátogatja a Zabálókat.

 

 

Vörös visszatér

 

A Zabálók egy nyílt társaság volt, bárki csatlakozhatott hozzájuk. Nem volt vezetőjük, nem volt hierarchia, nem voltak merev szabályaik. Csupán együtt voltak. Kolumbusz gyakran elgondolkozott azon, hogy mi az, ami összetartja a Zabálókat. Mindenki annyira különbözött a másiktól, mindenkinek megvolt a saját története, a saját célja. A legtöbben azt gondolták róluk, hogy ők azok, akik imádnak enni, csak az élvezetnek élnek, s a szabadság mindennél többet jelent számukra. Kolumbusz nem az evés miatt járt hozzájuk, hanem azért a szabad légkörért, amit sehol máshol nem talált meg. Itt mindenki önmaga lehetett. Mindenkit olyannak fogadtak el, amilyen. Itt nem kellett senkinek sem megjátszania magát. Itt nem számított a származás. Itt nem számított a rang. Ők nem lebzseltek az Előkelők körül. „Gyere, legyél velünk és érezd jól magad!” volt a jelszavuk.

 

Aznap korábban indult el a Zabálókhoz. Hiába próbált, nem bírt szabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy le fog maradni valamiről. Amikor Ági néni és Péter bácsi bevonultak a házba délutáni sziesztájukat élvezni, rögtön elindult a már jól ismert úton. Nesztelenül surrant végig a macskaköves utcákon, s nemsokára elérte a Zabálók törzshelyét. Könnyedén átugrott a kertet körülvevő magas kőkerítésen és már bent is termett abban az óriási elhanyagolt kertben, amelynél jobb búvóhelyet el sem tudtak volna képzelni ezek a szabadlelkű, korlátokat nem ismerő macskák.

- Jó hogy jösz! Visszatért közénk Vörös! – kiáltott neki oda egy macska.

 

A nagy cédrusfa alatt körben ültek a macskák és ott volt közöttük Vörös is. Vörös azonnal észrevette Kolumbuszt, s szája szögletében megjelent egy láthatatlan mosoly, a szemével intett, hogy örülök, hogy látlak. Vörös elbeszélésével elkápráztatta hallgatóságát, de egyszer minden véget ér. Lassan elszállingóztak a macskák, s Vörös végre Kolumbusszal is szót tudott váltani.

  • Sikerült megszerezned az iránytűt?

  • Hát…

  • Ahogy rád nézek, igen. Már nem nézel ki annyira elveszettnek, mint amikor először megláttalak. Csavargó mint szól hozzá, hogy te vagy az új iránytű hordozó?

  • Nem tudom. Egyébként ott volt, amikor az apja, Király átadta az iránytűt. Csak az utolsó beszélgetésemet nem hallotta Királlyal.

 

Kolumbusz szinte szóhoz sem jutott Vörös kedvesen záporozó kérdéseitől. Töviről hegyire, kifaggatta őt az utazásának minden egyes részletéről. Mindenre kíváncsi volt. Minden érdekelte őt.

  • Légy üdvözölve az iránytűhordozók elit társaságában! – hajolt meg végül bohóckodva.

  • Csak nem te is?

  • Ejnye, no! Még mindig nem szoktad meg, hogy nem illik indiszkrét kérdéseket feltenni?

 

Kolumbuszban hirtelen valami megvilágosodott, de a következő percben már számtalan új kérdés merült fel benne.

  • Miért nem mondtátok el, hogy több iránytű létezik?

  • Elindultál volna, ha tudod, hogy nem te leszel az egyetlen iránytűhordozó? Vállaltad volna a megpróbáltatásokat?

 

Kolumbusz majdnem megkérdezte, hogy miért nem bíztak benne. De akkor rájött, hogy az egy évvel ezelőtti önmagában talán még ő sem bízott volna. Vörös mintha csak a gondolataiba látott volna, így folytatta:

  • Ne gyötörd magad ezen! Nem te vagy az egyetlen. Az a fontos, hogy itt vagy közöttünk!

 

Kolumbusz fejében kavarogtak a gondolatok. Hirtelen nem tudta mit gondoljon magáról, a küldetéséről, a szerepéről. Néhány percig csak a csönd beszélt helyettük. Kolumbusz szívesebben foglalkozott volna már Vörössel.

  • Sikerült megtalálnod azt, amiért elindultál? Ott a tengerparton. Az a kis hajó.

Vörös arca elkomorult. Szemében könnycsepp csillant meg. Újból beállt a mindennél többet eláruló néma csend.

  • Ne kérdezzem?

  • Majd holnap. Legyél a nagy sziklaüregnél délben!

 

Kolumbusz csendben távozott. Oly nagy volt a viszontlátás öröme, az elválás aznapra mégis oly szomorkásra sikeredett. Kolumbusz hiányolta a felhőtlen boldogság érzetét, de még mindig jobban szerette az igaz szomorúságot, mint a tettetett jókedvet. A könnyed, felszínes vidámság nagyon vonzó, de Kolumbuszt ez nem elégítette ki. Inkább felvállalta a szenvedést is, ha ez volt az ára annak, hogy a felszín mögé hatolhasson és egy kicsit közelebb kerüljön a mélyben megbúvó igazsághoz.

 

 

A TANÍTÓ macskája

 

Másnap Kolumbusz már a tengerparton összetalálkozott Vörössel. Kolumbusz szerette a tenger zúgását hallgatni, de ezzel egyedül volt a macskák között. A nagy sziklaüregig sokat kellett még felfelé kapaszkodni az éles köveken. Kolumbusz nem bánta, hogy Vörössel együtt tette meg az utat, hiszen ő még soha nem járt azon a helyen, csak hallott róla. Talán meg sem találta volna egyedül. Amikor meglátta rácsodálkozott.

  • Ennyi az egész?

  • Ejnye – bejnye, mindig túl sokat vársz! Pedig a legegyszerűbb dolgok a legjobbak. Hidd el, jól fogod érezni itt magad!

Az egész hely egy mélyedésben volt. Mintha egy vulkán kráterében ücsörögtek volna. A mélyedés szélén álló sziklák felfogták a szelet, így akármilyen cudar idő volt is a tengerparton, itt nagyon kellemesen lehetett időzni. A másik oldalon egy nagy szikla meredt az ég felé. Macska méretekhez képest óriási volt, viszont egy platánfához képest eltörpült. A szikla aljában volt egy olyan mélyedés, ahova be lehetett húzódni még a legnagyobb szélvihar, még a legnagyobb zivatar elől is. A macskák itt kényelmesen elfértek. Néha az emberek is fel szoktak mászni ehhez a sziklához. A tábortüzük maradványai, a kormos sziklafal őrizte nyomaikat.

 

Kolumbusz elhelyezkedett a sziklaüregben, kicsit meghempergett a puha hamuban, kinyújtóztatta testét, és kezdte egyre jobban érezni magát.

  • Nem is rossz hely!

  • Na látod, mondtam.

  • Gyakran jársz ide?

  • Régebben igen. Tudod, én is voltam egyszer fiatal, bármennyire is nehezen hiszed el. De már régen nem voltam itt.

  • Miért van az, hogy társaságban nem tudunk így beszélgetni?

  • Mert szerepeket játszunk. Ugyanúgy ahogy te az Előkelőknek előadtad a nemesi származásodat, a legtöbbünknek megvan a saját álarca és annak biztonságába húzódva él. Ne gondold, hogy ez olyan rossz! Kiszámíthatóvá teszi még a beszélgetéseket is.

  • És unalmassá.

  • Unalmassá, de nem veszélyessé.

  • Mi értelme van a felszínes, semmitmondó beszélgetéseknek?

  • Nem vagy könnyű eset, de éppen ezért kedvellek. Tulajdonképpen igazad van. Sokan már annyira azonosulnak szerepeikkel, hogy igazi valójukról meg is feledkeznek. Már csak a szerepük, a szerepüknek való megfelelés létezik. Viszont te állandó fenyegetést jelentesz erre az álarca. Megvan a képességed rá, hogy áttörd és felébreszd az igazi valójukat.

  • Ne gondold! A többiekkel nem vagyok olyan jóba mint veled, de azt ígérted, hogy mesélsz magadról.

 

Vörös vett egy mély lélegzetet, kisétált a szilaüregből, pár percig állt a perzselő napon, majd újból visszatért és leheveredett.

  • Tulajdonképpen semmi különös dolog nem történt. Szerettem volna visszatérni a szülőfalumba, oda ahol a testvéreimmel játszottam, ahol annyi borsot törtünk az új tanító orra alá.

  • Sikerült?

  • Igenis, meg nem is. A falut megtaláltam. Az utazásom kalandos részeit viszont már elmeséltem.

  • Az nagyon mulatságos volt, amikor összeverekedtél egy szürke macskával egy sült pisztráng maradékon, s a végén mindketten beleestetek a pisztrángos medencébe.

  • Az étterem pincére halászott ki minket és igazán elcsodálkozott, hogy két kövér pisztráng helyett két kövér macskát fogott.

  • Te meg uzsgyi, olyan lendülettel ugrottál ki, hogy a pincér elvesztette az egyensúlyát és belepottyant a medencébe.

  • Nem vártam ám meg, hogy a pincér kikászálódjon a vízből, inkább kereket oldottam – mesélte nevetve Vörös. - De ez még Rastokéban volt, a pisztrángos étteremnél.

  • Rastokéban volt a rengeteg kis vízesés ugye? Ahol a Slunjĉica folyó számtalan ágra szakad, behálózva az egész falút, s az emberek vízimalmokat építettek a zúgók fölé.

  • Igen, igen. A víz ereje hajtja meg a malmok lapátjait, ami forgásba hozza a malomköveket, ami megőrli az emberek búzáját.

  • Ott volt az, amikor kíváncsiságból belemásztál egy lisztes zsákba és bottal kergettek ki a malomból, mert azt hitték, hogy szellem vagy?

  • Pontosítsunk! Nem kíváncsiságból másztam bele a zsákba, hanem azért mert egérszagot éreztem. Tudod, egy vérbeli macska, egy olyan nagy vadász, mint én…

  • Tudom, tudom. Soha nem mulasztanál el egy egeret… De inkább arról mesélj, hogy megtaláltad-e a faludban, azt amit kerestél?

  • Én nem Rastokéban születtem. Dél-keletebbre egy kis jelentéktelen faluban. Vagyis csak mások számára jelentéktelen, oda nem járnak tömegével turisták, de számomra a világot jelentette. Meséltem már, hogy a tanító macskája voltam?

  • Nem. Soha nem meséltél a múltadról.

 

Vörös ekkor elkezdett mesélni a múltjáról. Arról a múltról, ahova szeretett volna egy kicsit visszatérni…

  • A falunak volt egy idős tanítója. Kicsit hóbortos volt, de imádták a gyerekek. Úgy tudott mesélni, olyan varázslatosan, hogy tátott szájjal hallgatták őt a padból. Nem volt szüksége nádpálcára vagy kiabálásra. Elég volt csak azt mondania: „Gyermekeim, meséltem nektek már azt, hogy…” és ezzel elindította a történet folyamát, amely hol az ősidőkbe repítette őket vissza, hol a lovagkorba, hol a nemesek álnok cselszövéseit leplezte le. Ő még a burgonya és a kukorica történetét is kalandregényként mesélte el. De nemcsak a meséi voltak csodálatosak, hanem nagyon sokat játszottak is. A gyerekek régi kidobott ruhákból, kartondobozokból jelmezeket készítettek maguknak, s az iskola udvarán lovagi tornát rendeztek. Lovagként verseket szavaltak szívük választottjának, vagy harcra buzdították egymást a hőskölteményeikkel. Még a trójai falovat is megépítették egyszer és néhány gyerek görög istennek beöltözve szemlélte társai küzdelmét, a csata kimenetelét. Az ő háza mindig nyitva állt. Bárki, bármikor felkereshette őt. Késő estig is képes volt elbeszélgetni tanítványaival. Idős házvezetőnője (ugyanis nem volt sem felesége, sem gyerekei) ilyenkor zsörtölődve állt meg az ajtóban. „Enyje, már megint elhűl a vacsorája! Én tovább nem várok, elmegyek.” Ilyenkor kimentek a konyhába, és még a kevéske vacsoráját is megosztotta az ottmaradt tanítványaival. A tanítványai és szülei vittek neki, amit csak tudtak. Ki egy tyúkot, ki egy doboz tojást, ki egy kosár almát. Kinek mije volt. Az egyik legkedvesebb tanítványa olyan szegény volt, hogy az egyik tanévzáron semmivel sem tudta volna megajándékozni szeretett tanítóját és végül egy vörös kiscicát ajándékozott neki. Én voltam az a kiscica.

 

Vöröst visszarepítették az emlékei a múltba. Csak mesélt és mesélt. Kolumbusz pedig csak hallgatta, s közben látta azt a jó húsban levő elkényeztetett macskát, akinek a tanító szinte mindent megengedett. A tanító óriási íróasztala mindig tele volt pakolva könyvekkel, tollakkal, papírokkal, javítandó dolgozatokkal. Vörös mindig megtalálta azt a talpalatnyi üres helyet az íróasztalon, ahova elegánsan, a farkát maga köré tekerve le tudott telepedni. Innen szemlélte kedvenc gazdája tevékenységét. Amikor ezt megunta, óvatos léptekkel keresztülsétált az asztalon, átugrott egy-egy könyvkupacot, majd az ablakba telepedett. Órák hosszat tudott az ablakban nézelődni. Amikor ezt is megunta, a világ legtermészetesebb dolgaként fogta magát, felugrott a tanító ölébe és kényelembe helyezte magát. „Ejnye, te Vörös macska!” – mondogatta a tanító, de nem volt szíve elzavarni az öléből. A macska ott dorombolt miközben ő olvasott, miközben ő írt, miközben ő készült a másnapi órájára. A tanító időnként annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy felállt, járkálni kezdett és ilyenkor Vörös egyszerűen lepottyant a földre, majd sértődötten odébbállt, s a legtöbbször befeküdt a tanító szépen bevetett ágyába. A házvezetőnő ezért nagyon mérges volt, de a tanító nem engedte kizavarni macskát a házból. Vörös nagyon pofátlan volt. Ha simogatásra vágyott, addig dörgölőzött, addig bújt oda a tanító lábához, addig kedveskedett neki, míg az meg nem jutalmazta őt szeretetének melegével. Egyszóval Vörösnek arany élete volt a tanító mellett, de semmi sem tart örökké.

 

Az idők változtak, s egyesek úgy ítélték meg, hogy a tanító nem a kor szellemének megfelelően tanította az ifjúságot. „Léhaságokat művelnek, játszanak, beszélgetnek az iskolaidőben, ahelyett hogy a tananyaggal haladnának! Így a gyerekeink nem fognak tudni levizsgázni, nem fogják őket felvenni egy jó középiskolába” – mondogatták egyre többen. S nemsokára megjött a határozat. A tanítót korengedményes nyugdíjba küldték, s jött helyette egy fiatalabb. A gyerekek újból visszakerültek az iskolapad mögé, s cudar világ következett rájuk, mivel az új tanító megítélése szerint nem tudtak semmit. Igaz. Nem tudtak semmit, csak rengeteg csodálatos történetet. Nem tudtak semmit, csak tudták, hogy a környék összes növénye mikor virágzik, meg tudták különböztetni az ehető növényeket a mérgezőktől. Nem tudtak semmit, de tudták, hogy milyen talajon milyen növényt érdemes termeszteni, hogy mi az öntözéses gazdálkodás lényege, hogy hogyan segíthetnek egy ellő tehénnek, hogy hogyan kell savanyúságot eltenni télire. Igen, nem tudtak semmit, csak azt tudták, hogy milyen segíteni egymásnak, milyen együtt játszani, milyen együtt énekelni, táncolni, milyen élni. Igen, nem tudtak semmit, mert a tankönyvben levő kérdésekre nem tudták a megfelelő rövid választ, s a felvételin azt fogják kérdezni.

 

A tanítónak ki kellett költöznie a tanítói lakásból, a falu szélén kapott egy kis házat. A falu polgármestere intézte a költöztetést. A házvezetőnő és néhány tanítványának szülei csomagoltak össze neki. Őt már semmi nem érdekelte. Némán tűrte, hogy az összes holmiját elszállítsák régi lakásából és az iskolából. Nem értette az egészet, hiszen ő egész életét a tanításnak, a tanítványainak szentelte. Szinte nem volt olyan család a faluban, ahol legalább egy embert ne tanított volna. Volt olyan, ahol az egész család a tanítójának nevezhette őt. Hiszen ő volt A TANÍTÓ.

Átment az új házba és másnap reggel holtan találták meg. Nem volt értelme tovább folytatni.

 

Vörös számára is új élet kezdődött. Mikor rájött, hogy mi történt, bosszút esküdött. Nem telt el egyetlenegy olyan nap sem, hogy az új tanítónak ne kellett volna szembesülnie Vörös és barátainak rémtetteivel. Vörös addig a bizonyos napig egy pofátlan, szeretetre éhes, de egyben szeretetre méltó, tisztességes macska volt. Soha semmi nagy bajt nem okozott. A lakásban szerte-széjjel hagyott dolgozatok között óvatosan lépdelt, gondosan ügyelve arra, hogy ne hagyjon árulkodó tappancs lenyomatot egyetlenegy fontos papíron sem. Tudta, hogy mi fontos a gazdájának és azt soha nem bántotta. A legfinomabb falatok is lehettek az asztalon, ő soha nem evett bele.

Attól a bizonyos naptól kezdve viszont minden megváltozott. Hiába költözött be az új tanító a régi lakásba, Vörös úgy érezte, neki ahhoz a lakáshoz joga van, és ha meg akarják őt fosztani jogaitól, hát akkor harcolni fog értük. Elvették tőle szeretett gazdáját, így nem volt semmi vesztenivalója. Démonként csapott le újra és újra. Nem lehetett kirakni úgy ágyneműt szárítani az udvarra, hogy azt éles karmaival szét ne szaggatta volna. A házvezetőnő csupán egyszer rakta ki a tanító párnáját és a dunyháját szellőzni az udvarra, nemsokára az egész udvart fehér tollfelhő borította be. Vörös mindig vágyott arra, hogy kipróbálja milyen szétszaggatni egy dunyhát és utána ugrálni, hemperegni a tollkupacban. Most legalább kipróbálhatta. Észrevétlenül tűnt el a kolbász a padlásról, és a maradék ételnek is gyakran lába kélt. Vörös kitartó ügyködése nyomán, amikor az új tanító megpillantott egy macskát, már rögtön emelte a botját, vagy teljes erejéből belerúgott még a legvédtelenebb állatba is. A vörös macskák láttán pedig egyenesen dührohamot kapott.

 

  • Nem értem, hogy miért akartál visszatérni oda? – szakította félbe Kolumbusz Vörös szinte hátborzongató történetét.

  • Nem a tanító miatt mentem vissza. Már rég nem élt bosszú a szívemben. Amikor elvesztettem a gazdámat még nagyon fiatal voltam és nagyon feldúlt. Nem bírtam volna másként elviselni azt a veszteséget, ami ért. Csak az a tudat éltetett, hogy a gazdámat ért igazságtalanságért bosszút állok. Aztán megismertem Hajnalt. A legkedvesebb és leggyönyörűbb cicalányt a világon. Tudod, a szerelem érzése nem tűri meg maga mellett a haragot. Akkor már nem érdekelt az új tanító, csak Hajnal szemének bűvöletében éltem.

  • Kibékültél az új tanítóval?

  • A helyzet nem olyan egyszerű. Engem már nem érdekelt a bosszú, de sajnos néhány hónap alatt annyi csínyt követtem el, hogy az új tanító gondolataiban mint a legádázabb ellenség éltem. Rettegett az újabb rémtetteimtől, s mindent megtett ellenem, pedig akkor már nem akartam rosszat. Amikor orvul támadást intézett ellenünk, akkor azt már mi sem hagyhattuk szó nélkül. Támadásra támadás volt a válasz, és soha nem jött el a béke időszaka, bármennyire is szerette volna azt Hajnal.

  • Miért jöttél el?

  • Az emberek között is kitört a háború. Elkezdődött az országhatárok újrarajzolása. Hajnal gazdái elmenekültek. Féltek a megtorlástól, az értelmetlen gyilkolástól. Ártatlan embereket öltek meg csak azért, mert valaki szerb volt vagy horvát. A macskájukat is magukkal vitték. Éjszaka menekültek el és senkinek sem hagyták meg, hogy hova mennek. Csak a legértékesebb holmijukat vitték magukkal. Én azon az éjszaka egy újabb viszonttámadást intéztem a bandámmal az új tanító ellen, s amikor a hadizsákmány egy részével megjelentem Hajnalék házánál, már nem találtam ott senkit. Megrémültem. Azt hittem őket is lemészárolták ugyanúgy, mint egy másik családot a szomszéd faluban, de szerencsére nem láttam vérnyomokat és megtaláltam Hajnal nekem elrejtett levelét is. Még most is emlékszem minden szavára. Ez állt benne: „Nem akarok részese lenni ennek az értelmetlen öldöklésnek, inkább a gazdáimmal maradok, és elmegyünk egy olyan helyre, ahol a tisztesség és az élet még értéknek számít. Remélem még viszont látjuk egymást egy jobb világban.”

 

Vörös nem tudta folytatni történetét. Szeméből hangtalanul folytak a könnyek. Az emlékezés fájdalma kerítette hatalmába. Hangtalanul felállt, meredten bámulta az üres sziklafalat, majd egy nagy sóhaj kíséretében visszaült korábbi helyére.

  • Megígértem, hogy elmesélem. Legyünk túl rajta. Azon a bizonyos napon, amikor a kikötőben együtt voltunk, az a hajó Hajnalt jutatta eszembe. Azt gondoltam, hogy elérkezett az a jobb világ, amire vártunk. Azt gondoltam, hogy eljött az ideje, hogy újra viszontlássuk egymást, hiszen már régen elmúlt a háború, s Hajnalék is biztosan visszaköltöztek.

  • Megtaláltad őt?

  • Nem. De nem is ez volt a legszörnyűbb. Amikor hazafelé utaztam, izgatottságomban a szívem majd kiugrott a helyéről. Hol azt képzeltem el, hogy Hajnal a szokott találkozóhelyen fog várni, mintha mi sem történt volna. Hol azt tervezgettem, hogy mekkorát fogunk bulizni a haverokkal miután Hajnal lehord engem a sárgaföldig, hogy miért most jöttem vissza és ezután hosszú-hosszú hónapokig fog tartani az, hogy végre kibékítsem őt. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy végleg elköltöztek, s a házukban most más család él, esetleg más cicalánnyal… Úgy gondoltam mindenre fel vagyok készülve, de az emberi világ könyörtelenségére nem lehet felkészülni.

  • Nem értek semmit... Hiszen a háború már hat éve véget ért. Béke van az egész országban.

  • A többieknek csak Rastokéig meséltem el az utazásomat és a visszafelé utam kalandjait ismerhettétek meg. Közötte volt még négy nap…

 

Vörös újból szünetet tartott. Fel volt készülve arra, hogy elmesélje azt a négy napot. Kolumbusznak igen, másnak nem szívesen. Benne ott érezte azt a tisztaságot, melyet Hajnalban is úgy szeretett, s amely annyit segített neki.

 

Maga sem tudta hogyan, de megint kint állt a tűző napon, a kráter közepén. Felnézett az égre és hagyta, hogy a tűző nap újra elvakítsa. Ezután az üregben semmit sem látott. Lassan, amint szeme újból hozzászokott a gyengébb fényhez, kirajzolódott Kolumbusz arcának körvonala. Most még nem akart visszatérni a jelenbe, mert újra vissza kellett volna térnie a múltba, s nem akarta újra és újra felszakítani a fájó sebet. Elkezdett mesélni, s Kolumbusz szinte látta az egész utat. A bizakodó macskát, aki reménnyel telve indul el Rastokéból. Az úton alig jár autó. Vörös lelkét melengeti az ismerős táj, az a gyönyörű környék, ahol annyit csavargott. Úgy érzi hazaérkezett. Már csak egy kanyar, s meg fogja látni a számára oly kedves falucska határát. Ekkor éri az első döbbenet. A temető gazos, a sírkövek szétlőve. Puskagolyók nyomai mindenütt. Nem érti mi történhetett. Ő aznap elhagyta a faluját, amikor Hajnal elment. Szaporázni kezdte lépteit. Lépcsők, melyek mögött nincsen ház. Elkezdett építkezés, amely soha nem lett befejezve. A ház falai rendületlenül álltak, s a bevakolatlan narancssárga téglák egy jobb korszak emlékét hirdették, de a tetőgerenda már szétrohadt, mert a félig rögzített tetőt már régen elhordta a szél. Vörös szinte már rohant, s ott állt a régi főtéren, az iskolával és a tanító lakásával szemben. Azonnal ráismert a tanító házának zöld színére. Az ablak kitörve. Valaki bedeszkázta az ablakot és fóliával próbálta pótolni az ablak hiányát, de mindez már az enyészeté. A szél zavartalanul járkált ki-be az ablakon, meglengetve az ottmaradt, megszürkült, szakadozott függönymaradványt. Mintha egy kísértetvárosba érkezett volna. Néma csend mindenütt. Még a madarak is elnémultak. A házak egyik fele lebombázva. A másik fele elhagyatottan, árván, lepusztulva várt. Várt. Várt valamire, egy új élet kezdetére, egy újjáépülésre, ami még nem érkezett el. A háború okozta sebek ott kísértettek a völgyben. Azok a sebek, melyek talán soha nem gyógyulnak be. Az elveszett életek, az elveszett hitek, a hiábavaló könnyek. Vörösnek zúgott a feje. Csak el innen! El ebből a kísértetfaluból. Csak rohant át az utcákon, rohant át a mezőn, pontosabban annak régi helyén. A régi mezőn most nem legelt egy állat sem, s mindent gaz lepett el. Vörös minden egyes ugrását a jó sors vezérelte, ugyanis aknamezőn szaladt át. A háború alatt a harcoló katonák aknákkal vették körbe táborhelyüket. A háború után igyekeztek összeszedni az aknákat, de bármikor kivethetett egy újabbat a víz…

 

Vörös a régi otthonához szeretett volna visszatérni, de az már nem volt meg. Elmenekültek az emberek, elmenekültek az állatok. Csupán a háború keserű emlékeit hagyták hátra, amely szinte ellehetetlenítette a visszatérést. Vörös számára már csak egyetlen hely maradt, a régi zúgó, ahol annyiszor találkozott Hajnallal. Lement a folyóhoz, kiült a jól ismert sziklára, s némán bámulta a lába alatt tajtékzó habokat. Hagyta, hogy a zúgó folyó kimossa belőle a fájdalmat, a keserűséget, melyet a háború iszonytató maradványa zúdított rá.

 

Vörös egy idő után nem érzett semmit, csak nagy-nagy ürességet. Valami meghalt benne. Valami elmúlt. Annak a régi életnek már az emlékét sem lehetett visszahozni. S ekkor nem várt dolog történt. Vörös hirtelen megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Megfordult, s egy meggyötört ember állt ott. Az az ember, akinek annak idején annyira megkeserítették az életét, akinek annyi bosszúságot törtek az orra alá. Hány év telt el azóta, de az ember szívében még mindig ott élt a bosszúvágy. Akármennyi szenvedésen és fájdalmon ment keresztül, hiába élte át a háború borzalmait, de amikor meglátott egy vörös macskát még mindig csak az lebegett a szeme előtt, hogy azt el kell pusztítani, különben a macska pusztítja el őt.

Felemelte a botját, hogy lesújtson Vörösre…

Vörös szemtől szembe állt régi ellenségével. A bot már vészesen közeledett feje felé, ha az eltalálja, abba biztosan belepusztult volna. Vörös számára egyetlen kiút maradt. Az ugrás. Bele a száguldó folyóba. A biztos halálnál a bizonytalan veszedelem is jobb.

 

  • Hogy menekültél meg?

  • Magam sem tudom. Hagytam, hogy sodorjon a víz, ami bármikor nekivághatott volna egy sziklának és én örökre ott maradok.

  • Itt húzott ki a vízből Tappancs, a barátságos kutya?

  • Igen, de ezt a történetet már elmeséltem. Egy darabig sodort a víz, majd a folyómeder kitágult, s a folyó ezzel le is csendesedett. Hirtelen mintha állóvízbe kerültem volna a korábbi száguldás után. Az erőm ekkor már elhagyott. Kimerültem. Nem tudom mi lett volna velem, ha észre nem vesz Tappancs. Egyből a jéghideg vízbe vetette magát, s kihúzott a partra. Ezzel megmentette az életemet. Jó volt Tappancs társaságában lenni. Mentes volt minden gőgtől, minden haragtól, minden ellenségeskedéstől. Ő nem kérdezte honnan jöttem, mi a származásom. Nem kérdezte, hogy miért menekültem el annak idején és nem firtatta, hogy most minek jöttem vissza. Egyszerűen megosztotta velem az ételét és menedéket nyújtott addig, amíg meg nem erősödtem annyira, hogy visszaindulhassak.

  • Nem akartál ott maradni?

  • Minek?

 

Vörös felállt, kinyújtóztatta elgémberedett testét.

  • Azt hiszem itt az ideje, hogy induljunk. Ma még a KÖR-be is le akarok nézni.

  • A KÖR-be? Az mi? – csodálkozott Kolumbusz.

  • Csavargó nem említette?

  • Nem.

  • Van egy kis társaságunk, együtt szoktunk gyakorolni. Tudod, egy kis erőléti edzés. Szerintem köztünk lenne a helyed. Ahogy elnézem a kecsesen gömbölyödő alakodat, már megbocsáss, de azért rád férne egy kis gyakorlás. A mozgásodon is sokat fejlesztene. Előtte azért kérdezd meg Csavargót! Ilyenkor a Zabálóknál szokott még lenni, de most már induljunk!

 

Vörös és Kolumbusz némán indultak lefelé a szilaüregtől. Mindkettőjük el volt merülve gondolataiba, ami különösen szokatlan volt Vörös esetében. Most nem tréfálkozott. Gondolatai a jelenből vissza-vissza kanyarogtak még a múlt emlékeihez. Kolumbusz sem faggatta tovább Vöröst. Tudta, hogy mindent elmesélt, de az utolsó mondata a KÖR-ről nem hagyta nyugodni. A két jó barát a tengerpartig együttment, ott elváltak útjaik, de csak azért, hogy majd újra találkozzon.

 

A KÖR-ben

 

Kolumbusz egyedül folytatta útját. A Zabálók között egyből rátalált Csavargóra.

  • Vörös említette a KÖR-t. Lemehetnék én is gyakorolni?

  • Miért ne jöhetnél? Akárki jöhet! Jót fog tenni. Legalább megerősödsz egy kicsit.

 

Kolumbusz izgatottan várta a másnap délutánt. Vajon milyen lesz a KÖR-ben? Egy különös tisztásra kellett mennie, távol az emberlakta helyektől, de olyan közel a tengerparthoz, hogy hallották a tenger zúgását. Amikor megérkezett a tisztásra, Csavargó már ott volt. A tisztást olyan vastag moharéteg fedte, hogy Kolumbusznak kedve támadt hemperegni rajta, de igyekezett viselkedni és inkább figyelt.

  • Gyere segíts! Átnézzük a tisztást, hogy nincs-e eldobott konzervdoboz vagy üvegszilánk. Néha itt is előfordulnak emberek és vigyáznunk kell, nehogy megsértsük magunkat gyakorlás közben – szólt oda Csavargó Kolumbusznak.

 

Figyelmesen átvizsgáltak mindent. Csupán egy-egy szúrós gallyat találtak, azt távolabbra vitték. Eközben lassan gyülekezni kezdtek a macskák. Nagyon vegyes társaság volt. Voltak fiatalabbak, s egészen idősek is. Voltak szép fényes bundájúak, nyakörvvel a nyakukon, de voltak kimondottan csapzott szőrűek is. Néhányan csatlakoztak hozzájuk, néhányan csak kijjebb beszélgettek. Látszott rajtuk, hogy összeszokott társaság. Kolumbuszra szinte ügyet sem vetettek. Megszokták, hogy időnként megjelenik egy-egy új macska is.

  • Vörös mit mesélt a KÖR-ről? – kezdte el a beszélgetést Csavargó.

  • Szinte semmit.

  • Azt tudod, hogy mit csinálunk itt?

  • Nem igazán.

  • Nem baj. Majd meglátod. Figyeld a többieket és csináld te is azt, amit ők.

 

Csavargó kiadott egy különleges nyávogó hangot, erre mindenki abbahagyta az addigi tevékenységét és a tisztás közepe felé fordult. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Csavargó bemutatott egy gyakorlatot valamelyik macskával, a többiek pedig utána csinálták. Kolumbusz csak ült és bámult. Hihetetlen volt számára, amit látott. Próbálta kivenni, hogy mit is csinálnak a macskák, de csak azt látta, hogy pörögnek és forognak és hirtelen az egyik macska felülkerekedik a másikon, ekkor abbahagyják, majd kezdik újból előröl az egészet.

 

  • Ettől nem fogsz megerősödni, ha csak nézed - lépett oda Csavargó Kolumbuszhoz.

  • De én ezt nem tudom…

  • Szerinted a többiek ezzel a tudással születtek?

  • Nem, de…

  • Semmi de. Gyere, állj be!

 

Kolumbusznak nem volt mit tennie ő is beállt a többiekhez gyakorolni. Az eleje látszólag egyszerű volt. Például, amikor az egyik macska szembeugrott vele, neki nem volt más dolga, csupán kitérni az ugrás elől. Egyszerűen odébb lépett. A következő technikában úgy kellett elmennie a támadó fél mellett, hogy éppen a háta mögé kerüljön, onnan felugrott a hátára és leszorította őt a földre. Volt amikor gurulnia kellett, vagy át kellett ugrania a támadója felett. Kolumbusz alapjába véve nagyon békés természetű volt. Igyekezett elkerülni a nézeteltéréseket, nem szívesen keveredett verekedésbe, csak ha rákényszerítették, akkor használta karmait mások ellen. Most pedig támadnia kellett. Neki kellett ugrania a másiknak. Nem csak hogy ugrania, hanem hol harapással, hol manccsal, hol testtel támadnia egyszer ellenfele fejére, másszor a vállára, vagy egy másik testrészére. Természetesen vigyáztak arra, hogy ne okozzanak sérüléseket és túl nagy fájdalmat a másiknak. És ezután jött a csoda. Ugyanis a támadásra nem támadással válaszoltak. Vagy elkerülték a támadást, vagy pedig megállították azt. A harcképtelenné tett ellenfelet nem bántották, csupán önmagukat védték meg és véget vetettek a harcnak. Ez Kolumbusznak nagyon tetszett. Úgy érezte ez a legbékésebb küzdelem, amivel eddig találkozott. Harcolni azért, hogy véget érjen a harc. Egy-egy technika nagyon rövid ideig tartott. Viszont újra és újra megismételték. Időnként úgy tűnt, hogy az idők végtelenségéig ismételnek egy technikát és soha nem fogják abbahagyni. Ráadásul Csavargó olyan tempót diktált, hogy még a legedzettebb macska is lihegett. Kolumbusz túl volt az első traumáján, hogy kimeresztett karmokkal neki kellett ugrania Vörösnek, mintha ki akarná kaparni a szemét. Aztán kezdte megszokni, hiszen Vörös úgyis mindig könnyedén továbbgurította őt. Túl volt a második traumáján is, hogy ő ügyetlen, hogy még a legegyszerűbb lépést is képtelen megcsinálni. Olyan nyugalommal, olyan természetességgel kezelte mindenki az ő ügyetlenségét, hogy lassan megnyugodott és mivel nem frusztrálta tovább magát azzal, hogy ő milyen ügyetlen, kezdett egyre ügyesebb lenni. És ezután jött a harmadik trauma. Hiába járta meg a Monsaratot, hiába csavargott oly sokat az elmúlt nyáron, a KÖR régi tagjaihoz képest fizikai erőléte igencsak gyatrának bizonyult. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen Kolumbusz egyik legkedvesebb elfoglaltsága mostanában az volt, hogy a kertjükben levő orgonabokor alatt feküdt és filozofálgatott. Elszokott az intenzív testmozgástól. Így nem meglepő, hogy félóra gyakorlás után már remegtek a lábai. Újabb 20 perc és úgy érezte elpusztul, nem bírja tovább, de nem állhatott meg. Amikor már azon a határon volt, hogy lehetetlenség tovább csinálni, remegtek az izmai, nem kapott levegőt, Csavargó megállt a háta mögött és így szólt:

  • Tempósabban! Ne lazsáljatok! Gyerünk számolásra!

Csavargó elkezdett számolni. Olyan ütemben számolt, hogy még a legedzettebbekről is patakokban kezdett folyni a víz. Kolumbusz kikapcsolta a gondolatait. Nem létezett más csak a következő mozdulat, csak a következő lépés. Nem gondolkozott, csak csinálta és csinálta. Nem tudta már mióta csinálja ugyanazt az egy mozdulatsort. Nem foglalkozott azzal, hogy meddig kell még csinálnia. Nem létezett más csak a pillanat, s hirtelen eggyé vált a mozgással. Abban a pillanatban minden könnyűvé és természetessé vált. Újabb parancsszó hangzott el. Szinte mindenki fáradtan rogyott le a földre, de Csavargó mellett nem volt megállás. Újabb feladat, de ez szinte pihentető volt az előző menethez képest, majd véget ért a KÖR gyakorlása. Kolumbusz fáradtan lerogyott, s mikor újra fel akart állni, úgy érezte, mintha ólomból lett volna minden tagja. Olyan helyeken érzett izomlázat, ahol el sem tudta volna korábban képzeli, hogy létezik izom.

 

Kolumbusz ezek után rendszeresen eljárt a KÖR-be gyakorolni. Miért? Maga sem tudta volna megmondani. Egyszerűen tudta, hogy neki ezt csinálnia kell. Minden egyes alkalom újabb és újabb kihívást jelentett. Úgy érezte állandó próbatételnek van kitéve, aminek meg kell felelnie. Felébredt a büszkesége is. Azért sem fogja feladni. Akármennyire is fájt a lába, fájt a háta, újra és újra megjelent a KÖR-ben. A gyakorlás közben már nem érezte a megerőltetett izmainak fájdalmát. Egyszerűen kizárt mindent. Kizárta a külvilágot, kizárta az érzéseit, hagyta, hogy a mozgás vezesse.

 

 

Egy nehéz nap

 

Reggel volt. Újra egy gyönyörű reggel. Kolumbusz nagyot nyújtózott az orgonabokor alatt. Hónapok óta így kelt fel, azzal a tudattal, hogy szép a világ, hogy minden harmóniában van körülötte. Reggel megkapja a reggelijét, délelőtt a kertben sétálgat, sütkérezik, majd délután lemegy a KÖR-be gyakorolni. Amikor kedve támad, akkor a Zabálókhoz is átnéz egy kis beszélgetésre.

 

Nyílt az ajtó. Péter bácsi kilépett a verandára. Kitöltötte Kolumbusznak a tejét, majd visszasietett a házba. Kolumbusz furcsállotta, hogy elmarad a szokásos ceremónia, hogy a két kis öreg nem ül ki kávézni a verandára és ő nem sündörög a lábuk között, de igazából nem törődött vele, annyira el volt még foglalva az előző napi eseményekkel. Most is tanult egy új technikát, és próbálta magában újra és újra felidézni, hogy hogyan is voltak a lépések. Már nem volt izomláza a gyakorlás után, csak jóleső érzést érzett az izmaiban. Hirtelen mintha villámcsapás érte volna, beléhasított a tudat, hogy valami nincs rendben. Odament az ajtóhoz és nyávintott egyet. Semmi. Pedig Ági néni az első nyávogására ajtót szokott nyitni. Újból nyávintott, újból semmi. Nyugtalanná vált. Felugrott kívülről a konyhaablakba és idegesen járkált fel-alá a párkányon. Hiába nézett be a konyhába, nem látta ott Ági néni betegségtől meggyötört alakját.

  • Nem főz, nem dolgozik. Mi történhetett? Miért nem jött már ki szeretett kertjébe? – aggódott Kolumbusz.

 

Hamarabb megtudta, mint remélte. Nemsokára mentőautó állt meg a kapu előtt. Csöngettek. Péter bácsi sietett kaput nyitni. Sietségében nyitva felejtette a ház ajtaját. Kolumbusz besurrant a házba. Ági néni szobájába sietett. Idős gazdaasszonya ott feküdt az ágyban megatehetetlenül, sápadtan. Alig lélegzett. Már annyi ereje sem volt, hogy odaszóljon macskájának. Kolumbusz csak ült dermedten az ágya mellett. Érezte, hogy a kedves ember szíve már alig működik. Nincs sok ideje hátra. Közeledik az utolsó taktusokhoz, s azután örökre elhallgat. Kolumbusz csak egyet tehetett, engedte, hogy az iránytű ereje segítsen. Ági néni keze felemelkedett, s intett: - Menj! Kolumbusz ugyanolyan csendesen osont ki, mint ahogyan bement. Két fehér köpenyes ember jött be hordággyal. Néhány perccel később Ági néni már a kórház felé száguldó mentőben volt, mellette Péter bácsi a gondosan összekészített kistáskával.

 

Kolumbusz egyedül maradt az üres kertben. Nyugtalanul sétált fel-alá. Nem tudta mitévő legyen. Egyszer csak átszólt Zsémbes, a szomszédban lakó öreg macska.

  • Mi van Kolumbusz? Miért vagy még itthon? Ilyenkor már el szoktál indulni.

  • Ági nénit kórházba vitték.

  • És?

  • Mi az, hogy és?

  • Te nem a KÖR-be szoktál ilyenkor indulni?

  • Igen, de?

  • Mi de? Van jobb dolgod? Az öreg nyanyán úgysem tudsz segíteni!

  • Lehet, hogy igazad van – mondta halkan Kolumbusz - itthon úgysem tudnék mit csinálni.

 

Ezzel fogta magát és elindult a már ismerős úton. Egész úton csak az járt az eszébe, hogy miért? Miért nem vette észre, hogy baj van? Miért nem jelzett az iránytű? Miért nem segített? Még ma reggel is, amikor pedig annyira egyértelmű lett volna, hogy szükség van rá. Ági néninek még a legnagyobb fájdalmai között is volt arra gondja, hogy Péter bácsival küldjön ki neki reggelit, ő pedig nem figyelt rá.

 

Maga sem tudta, hogy hogyan, de nagyon hamar odaért a tisztásra. Csavargó már ott gyakorolt néhány rendkívül ügyes macskával. Kolumbuszra ügyet sem vetettek. Kolumbusz csak leült, elhúzódva a többiektől és azon gondolkozott, hogy mit keres ő itt.

Ki tudja Kolumbusz meddig tépelődött volna még magában, de elhangzott a jel, s elkezdődött a KÖR hivatalos gyakorlása. Kolumbusz szinte öntudatlan állapotban volt. Nem tudta mit tegyen. Nem volt kihez hazamennie, csak követte az utasításokat. Csinálta a feladatokat, de igazából nem tudott koncentrálni. Folyamatosan egy sápadt, magatehetetlen testet látott az ágyban feküdni. Ott lebegett előtte a ráncos arc, a lila száj, az elhomályosuló tekintet. A gyakorlás során sem javult kedélyállapota, sőt egyre rosszabb lett. Úgy érezte, hogy hiába járt el rendszeresen gyakorolni, hiába igyekezett annyira, mégsem tud semmit. A legegyszerűbb lépéseket sem tudja tisztességesen megcsinálni. A többiek türelmét most lenézésnek értékelte. Ebben a leges legutolsó pillanatban ment oda hozzá Csavargó, hogy gyakoroljon vele.

  • Amikor ugrasz, akkor figyelj arra, hogy a fejed a tested folytatása legyen! Nem jó, ha lehajtod, de az sem jó, ha nagyon felemeled – kezdte Csavargó javítani Kolumbusz technikáját.

  • Nem érdekel.

Csavargó döbbenten hallgatott. Ilyet még egyetlen tanítványa sem ejtett ki a száján. Kolumbusztól pedig különösen nem várta. Kolumbuszban viszont elszakadt valami és csak ontotta magából a kétségeit és keserű szavait:

  • Mi értelme van az egésznek? Mi értelme van unos-untalan ugyanazokat a lépéseket ismételni? Mi értelme van az előre megbeszélt módon történő ugrásoknak? Úgysem érek vele semmit!

 

Csavargó csak állt és hallgatott. Majd nyugodtan, minden indulattól mentesen így szólt:

  • Ezeket a kérdéseket magadnak kell megválaszolnod. Ha úgy érzed, hogy szükséged van ezekre az értelmetlennek tűnő ismétlésekre, akkor szeretettel várunk vissza.

  • Ez azt jelenti, hogy most menjek el?

  • Van értelme maradnod?

Kolumbusz úgy érezte, hogy egy világ dől össze benne. Tehetetlen volt. Úgy érezte, hogy néhány óra leforgása alatt mindent elveszít, ami addig fontos volt számára. Csavargó látta Kolumbusz szenvedését, melyet igyekezett enyhíteni.

  • Csak azért küldelek el, mert most nem vagy itt a jelenben. Nem tudom mi történt, de a gondolataid borúsak és máshol járnak. Ha máshol kell lenned, akkor indulj! Kövesd az érzéseidet! Ha megtetted, amit meg kell, várunk vissza!

 

Kolumbusz némán meghajolt és elindult. Követte érzéseit. Segítenie kell! Segítenie kell! - lüktetett folyamatosan az agyában ez a két szó. Kolumbusz ment, szaladt, rohant, nem tudta hová, merre, csak hagyta, hogy vigyék az érzései, csak hagyta, hogy vezesse az iránytű…

 

Egy háromemeletes épület előtt találta magát. A kórház épülete volt. Kolumbusz a kórház háta mögötti fáról könnyedén átugrott az ablakpárkányra, ahonnan beláthatott a kórtermekbe. Kis keresgélés után megtalálta azt a szobát, ahol Ági néni feküdt. Péter bácsi meggyötört alakját vette észre, amint egy lefüggönyözött ágy melletti széken görnyedt reményt vesztve. Kolumbusz nyávogott egyet és elkezdte finoman kaparni az ablakot, úgy ahogy otthon szokta. Hivatalosan nem mehetett be a házba az ablakon keresztül, de a két kis öreg a másik tudta nélkül, gyakran beengedte őt. Péter bácsi pontosan ismerte ezt a jelet. Nem gondolkozott, automatikusan felállt, odament az ablakhoz és beengedte Kolumbuszt. Kolumbusz két perc alatt bent termett és villámgyorsan elrejtőzött Ági néni éjjeli szekrénye alatt. Épp jókor, mert már lépett is be a morcos nővér, hogy hazaküldje a látogatókat.

  • Kérem, még egy percet hagy maradjak! Szeretnék elbúcsúzni a feleségemtől. Tudja, 20 éves kora óta ismerem őt. Több mint 40 éve házasok vagyunk és az elmúlt 15 évben egyetlen napot sem töltöttünk egymás nélkül.

  • Rendben. Kap öt percet, de utána tényleg el kell mennie - enyhült meg a fáradt nővér, majd kedvesebben folytatta. – Jobb lenne, ha hazamenne és pihenne. A feleségén most úgy sem tud segíteni. Holnap 11-re jöjjön, akkor tud beszélni az orvossal.

 

Péter bácsi egyedül maradt. Az ágyban felesége eszméletlenül feküdt. A szíve még vert, még lélegzett, de csak a gépek tartották benne az életet. Testéből csövek lógtak ki, karja véraláfutásos volt, bőre sápadt, s a lelke már ki tudja merre járt. Péter bácsi nem szokott az állatokkal beszélgetni, most mégis megszólalt:

  • Kolumbusz, haza jösz velem, vagy maradsz?

 

Kolumbusz előmászott rejtekhelyéről. Péter bácsi odament az ablakhoz és kinyitotta:

  • Mehetsz ha akarsz! Nekem mennem kell.

 

Kolumbusz nem mozdult. Péter bácsi becsukta az ablakot.

  • Te tudod, mit akarsz. Én most elmegyek.

 

Kedves Olvasó, talán szokatlannak tartod Péter bácsi viselkedését. Más körülmények között nem viselkedett volna így. Más körülmények között mindig körültekintő, megfontolt és szabálykövető volt, de most nem látta a jövőt. Ez a nap szembesítette őt azzal, hogy lehet, hogy nemsokára örök búcsút kell vennie élete párjától. Emellett minden eltörpült. Emellett az is megengedhető volt, hogy egy macskát beengedjen az intenzív osztályra és otthagyja éjszakára. A reménytelenségben kereste a remény leghalványabb sugarát is. Ha az egy macska személyében jelent meg, még akkor is. Csak arra tudott gondolni, hogy felesége mennyire szerette macskáját és úgy érezte, hagynia kell, hogy ő is elbúcsúzzon tőle. Már csak ennyit tudott érte tenni.

 

Kolumbusz egyedül maradt a sötét szobában. Rátelepedett a fojtó légkör. Reménytelenség, egyedüllét, feladás, kétségbeesés, fájdalom. A falak szinte magukba szívták a betegek reménytelen sóhajait és még hosszú idő után is visszhangozták a fájdalmas nyögéseket. Kolumbusz legszívesebben elmenekült volna. El innen! Vissza az életbe! Vissza az örömök közé! De itt volt és itt kellett lennie. Nem volt más út számára. Ezen a hídon kellett átmennie, vagy talán soha nem fog átérni a túlsó partra. Ott visszhangoztak benne Csavargó utolsó mondatai: „Azért küldelek el, mert nem vagy itt a jelenben… Ha megtetted, amit meg kell, várunk vissza!” Kolumbusz képes volt erőt meríteni ezekből a mondatokból. Képes volt erőt meríteni a sok-sok gyakorlás emlékéből, amikor nem adhatta fel, amikor újra és újra fel kellett állnia és újra támadnia kellett, akárhányszor is szorították le a földre. Képes volt erőt meríteni abból a tudatból, hogy már sikerült legyőznie saját félelmét. Képes volt erőt meríteni abból az élményből, hogy számtalanszor szárnyalta túl már saját fizikai képességeit. S egyszer csak minden olyan egyértelművé vált. Nincs más dolga, mint ott lenni és mindent megtenni, amire képes. Nem máskor, hanem most. Először is meg kellett szabadulnia minden félelemtől, kételytől. Ezek az érzések lebénítanak minden élőlényt. A növények elszáradnak, az állatok elkerülik ezeket a helyeket. Tereza jutott eszébe, amikor Barcelonában mellette gyógyított. Ott is milyen nehézére esett nem átvennie a másik fájdalmát. Újra és újra át kellett mennie a szomszédos kertbe, hogy feltöltődjön. Most viszont nem mehetett el innen. Kolumbusznak saját magában kellett megtalálnia azt az erőt, azt a hitet, amely kitart mellette. Igyekezett arra gondolni, hogy Ági néninek semmi baja nincs és hamarosan meggyógyul, de nem ment. Akármennyire is próbálta, akármennyit erőlködött, nem ment. Az iránytűt hívta segítségül, de úgy érezte, hogy ez sem megy. Végül elengedett mindent és hagyta, hogy az érzések, a gondolatok szabadon áramoljanak. Két lélek jelent meg előtte. Egy rózsaszín, melyben Ági nénit vélte felfedezni és mellette, vigyázóan egy fénylő alak.

  • A gazdádnak lejárt az ideje. El kell őt engednek! Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Ő már elbúcsúzott e földi világtól.

  • Tudom, hogy nincs sok ideje hátra, de miért pont most? Hiszen a kertjében éppen most fog minden újjáéledni. Úgy várta mindig a tavaszt, az újjáéledést. És miért így? Miért e kórház reménytelen falai között kell búcsút vennie az élettől? Tudom, hogy nemsokára át kell lépnie az öröklét birodalmába, de miért nem lehet másképp? Miért nem búcsúzhat el méltóságteljesen és szépen?

  • Ez az ő döntése. Ha akar, visszatérhet. Kap még egy kis időt, de ne feledd, ezen az úton nemsokára újból el kell indulnia.

 

Kolumbusz tisztában volt ezzel. Néhány évvel ezelőtt még hagyta volna nyugodtan elmenni. Nem lett volna ereje sem visszahívni, sem mellette állni, sőt még a kórházba sem jött volna be. Egyszerűen tudomásul vette volna az elmúlás tényét. Ez az élet rendje. Most viszont még érzett egy halvány reményt a rengeteg kétség között.

  • Mi értelme van még visszajönni? Nagy dolgokat már úgy sem teszek, s nemsokára újból el kell indulni ezen az úton. Nem egyszerűbb lenne most lezárni az egészet? – érezte Kolumbusz ezeket a gondolatokat, melyek gazdáját egy másik világ felé húzták.

 

E kételyekkel szemben Kolumbusznak egyetlen fegyvere maradt. A szeretet. Nem tudott mást tenni, mint a világ iránt érzett összes szeretetét elkezdte átküldeni. Képzeletben ott járt a kertben, élvezte, ahogy a napsugár melengeti testét, gyönyörködött a kert újjáéledésében, ahogy minden szárba szökkent és virágba borult, hallgatta a madarak önfeledt, vidám énekét és látott ott még valamit, amit nem teljesen értett, de Ági néninek újabb célt adott.

 

 

A próbatételek

 

Másnap reggel nagy riadalom támadt. Az összes műszer leállt Ági néni kórtermében. Két perc alatt összecsődültek az orvosok, majd megállapították, hogy az idős hölgy szíve gyengén, de ütemesen ver, s nincs szüksége a lélegeztető gépre. Mintha mi sem történt volna, leszedték róla a műszereket, a gépeket pedig kitolták a szobából. Ági néni gyenge volt, de élt. Az orvosok tanácstalanul álltak az eset előtt.

 

Péter bácsi tizenegy órára érkezett a kórházba, úgy ahogy meghagyták neki. Szívéről nagy kő esett le, amikor látta, hogy felesége felül az ágyba és mosolyog. A legelső mondata az volt:

- Haza akarok menni!

Az első mondatot követte a második majd a harmadik…

  • Otthon majd megerősödök. Ugye főzöl nekem húslevest? Úgy ahogy én szoktam. Az majd megerősít.

Péter bácsi szinte szóhoz sem jutott. Ezek után nem volt kérdés a döntés. Az orvosok beszámoltak arról, hogy Ági néni állapota stabilizálódott, de a szíve nagyon gyenge. Bármikor előfordulhat egy újabb szívroham, melyet nem biztos, hogy túl fog élni. A saját felelősségére hazamehet. Segíteni már nem tudnak rajta. Biztonságosabb lett volna a kórházban maradni, de tudta, hogy ez lehetetlen. Ez Ági néni elleni merénylet lett volna, hiszen egyértelmű volt a kívánsága. Így megállapodtak abban, hogy délután hazaviszi őt. Mielőtt hazaindult volna, kinyitotta a korterem ablakát Kolumbusznak:

  • Indulás hazafelé! A gazdádnak otthon lesz rád szüksége.

 

Kolumbusz most már maradt volna gazdája mellett, hiszen a szoba telve volt reménnyel és életigenléssel. Nyoma sem volt már a tegnapi rossz érzéseknek. Szívesen fürdőzött volna Ági néni szeretetében egy kicsit, érezte volna fején, hátán a jól ismert gyengéd simogatást, de elküldték.

 

Kolumbusz egy könnyed ugrással fenn termett az ablakpárkányon, átugrott a kórház melletti platánfa egyik odahajló ágára és már el is tűnt Péter bácsi szeme elől. Oly szívesen maradt volna Ági néni mellett. Olyan jól esett volna még neki egy kis pihenés a tegnapi nap után, de még nem járta végig azt az utat, amit meg kellett tennie.

 

Kolumbusz fejében kavarogtak a gondolatok. Annyi kérdés volt, amire nem tudta a választ. Hol az ő helye? Amit tudott megtett Ági néniért, de most még sincs mellette, egyedül kell hazajutnia. Kétkedő gondolataiba merülve haladt az úton, ügyet sem vetve arra, hová, merre megy. Az idő haladt. Kolumbusz se nem látott, se nem hallott, s egyszer csak egy fekete zsákot dobtak a testére. Hirtelen elsötétült előtte minden. Érezte, hogy megkötözik, s már mozdulni sem bírt.

  • Nem volt elég a próbatételekből?– gondolta keserűen.

 

Az elkövetkezendő néhány perc hosszú óráknak, s szinte örökkévalóságnak tűnt. A végén már nem volt ereje se védekezni, se kapálózni. Elengedte magát. Csak hagyta, hogy történjen az, aminek történnie kell. Nem tehetett amúgy sem egyebet.

S egyszer minden véget ér. Még a legsötétebb, legreménytelenebb időszak is. Viszont nem tudhatjuk, hogy mi következik ezután. Kolumbusz érezte, hogy lazulnak a kötelek. Kezdett visszatérni belé a remény. S egyszer csak a fejéről is levették a zsákot, de csak azért, hogy teljességében átélje azt a borzalmat, ami még rá várt rá. Egy vérszomjas kutyával nézett szembe. Olyan volt mint Ördög, aki annak idején majdnem széttépte, de ezt a kutyát most Agyarnak hívták. Egy régi, elhanyagolt udvaron voltak. A kutya még meg volt kötve. Vicsorgott. Csorgott a nyál a szájából, s szeme vérszomjasan forgott. Az izmait megfeszítve igyekezett elszakítani köteleit és rárontani Kolumbuszra. A kötél végénél néhány vásott kölyök állt. Abban lelték szórakozásukat, hogy végignézték a macskák kínszenvedését. Élvezetett jelentett számukra annak a látványa, ahogy egy feldühödött véreb darabokra marcangol egy másik élőlényt. Egyesek fogadásokat kötöttek arra, hogy a szerencsétlen macska hány percig marad életbe és ezt stopperórával mérték. A leghosszabb idő eddig 20 perc volt, de csak azért, mert Agyar aznap már jóllakott két véletlenül arra tévedt patkánnyal, és inkább kiélvezte áldozata szenvedését. Úgy marcangolta, úgy tépdeste belőle a cafatokat, hogy ne dögöljön meg egyből. Amikor úgy tartotta kedve, pár perc alatt végzett áldozatával.

 

Kolumbusznak újból szembe kellett néznie a halállal, de most ő volt a tét. Ebben a pillanatban kétkedése magabiztosságba fordult át. Azért sem fogja feladni. Bármi történjen is, az utolsó percig hinni fog az iránytű erejében. Amint szembe nézett Agyarral, fejéből száműzte az összes gondolatot. Félelemnek nyoma sem maradt benne. Egyszerűen a jelenben volt és szembenézett ellenfelével. A kölyköknek pontosan kidolgozott rendszerük volt kegyetlen szórakozásukhoz. Az egyik visszafogta a kutyát, míg a másik leszedte a macska köteleit, de leszorítva tartotta őt a földön. Majd számolásra egyszerre engedték el a két állatot és indították el a stopperórát. A kutya rögtön támadott. Kolumbusznak tizedmásodperce volt csak kitérni a támadás elől. Amint elkerülte az első támadást azonnal szembefordult ellenfelével. A többi macska mindig hátat fordított és futásnak eredt. Ezzel írták alá halálos ítéletüket. A véreb hátulról rontott rájuk, s jó esetbe egy pillantás alatt kettéroppantotta csigolyájukat rettenetes álkapcsával, rosszabb esetben hosszú percekig kínozta őket. Kolumbusz a biztos halál helyett a küzdelmet választotta. „Csak lazán! Ne legyél görcsös! Légy a jelenben! Ne gondolj semmire! Bízz a testedben!” – hallotta magában a KÖR-ben annyiszor ismételt utasításokat. A véreb újból támadott, s Kolumbusz újból kitért. Ilyen még nem volt. A kölykök megszeppentek és kissé hátrább húzódtak. Ilyen még nem fordult elő, hogy egy macska ki mert volna állni Agyarral. A kutya egyre dühösebb lett, s egyre vadabbul támadott, de Kolumbusz az utolsó percben mindig kitért a támadások elől a leglehetetlenebb módokon. Egyetlen komoly veszély volt csak, hogy Kolumbuszt sarokba szorítják, hogy nem tud elmenekülni. Sajnos ez is bekövetkezett. A kölykök megszeppentségét és csodálatát felváltotta a kegyetlenség. Nem hagyhatták, hogy ne Agyar győzzön és elkezdtek segíteni neki. Kolumbusz egyszer csak bekerítve találta magát. Agyar vicsorgó foga vészesen közeledett feléje. Nem volt más választása, mint beleugrott Agyar képébe és a szemébe karmolt. Ebben a pillanatban meghallott egy ismerős hangot:

  • Futás! Én addig feltartom.

Egy vörös macska ugrott le az udvarra egy fáról, elterelve a kutya figyelmét. Ez az idő elég volt Kolumbusz számára ahhoz, hogy elmenekülhessen. Nemsokára már biztonságban voltak mindketten, s tovább már nem törődtek sem a kölykökkel sem a vérszomjas kutyájukkal.

 

  • Köszönöm, hogy megmentettél! – mondta Kolumbusz csendesen Vörösnek.

  • Nem tesz semmit! Hogy a búbánatba kerültél ebbe a helyzetbe? Nem mondom, szépen harcoltál, de a végén már nem adtam volna egy egérrágta kolbászvéget sem az életedért!

  • Gondolhatod, hogy nem önként jelentkeztem erre a küzdelemre. Nem figyeltem és elkaptak a kölykök.

  • Ez nem jellemző rád. Mi van veled?

  • Tudod a gazdám nincs jól. Most mennem kell hozzá.

  • KÖR-be jösz?

  • A mait kihagyom.

  • Vigyázz magadra!

  • Köszönöm!

 

Ági néni már otthon volt mikorra Kolumbusz hazaért. Estére bekéredzkedett a házba és Ági néni ágya melletti kis szőnyegen töltötte az éjszakát. Miért? Hogy vigyázzon rá. Minden más macska elmenekült volna a szobából, sőt Kolumbusz is ezt tette volna. Sokkal jobban érezte volna magát a holdfényes éjszakában sétálgatva a háztetőkön, vagy éppen az utca végén levő macskabálban (a macskazene hozzájuk is elhallatszott). Mi tartotta őt ott? A szeretet és a lelkiismeret. Tudta, hogy csak az első nehézségen vannak túl és még sok próba áll előttük. Az éjszaka látszólag zavartalanul telt. Egy kívülálló ember Kolumbuszban csupán egy lusta macskát vélt volna felfedezni, aki zavartalanul szunyókál egy beteg ember ágya mellett és csak láb alatt van. Valójában éberen őrködött. Amint az a rakoncátlan beteg szív rosszalkodni kezdett volna, az iránytű működésbe lépett.

 

Ági néni reggel ágyba kapta a reggelijét, de délelőtt már nem bírta megállni, hogy fel ne kelljen. Péter bácsi ott zsörtölődött vele, hogy miért nem pihen, miért nem fekszik. Az orvos is megmondta, hogy kímélnie kell magát. Majd ő mindent megcsinál. Ági néni nem találta a helyét. Péter bácsi végre beleegyezett abba, hogy kiüljön a kertbe. Kolumbusz követte őt. Itt már sokkal jobban érezte magát. A tavaszi levegő, a napfény és Kolumbusz közelsége egyre jobban megerősítette, s a hangulata is egyre jobb lett. Csupán Péter bácsi zsörtölődött folyamatosan, hogy miért nem pihen, miért nem fekszik az ágyba. Az ő hangulata nem volt olyan vidám. Hirtelen minden munka a nyakába szakadt. Soha nem gondolta volna, hogy így el lehet fáradni a házi munkába. Ráadásul aggódott. Aggódott Ági néni állapota miatt. Az orvosok nem voltak bizakodóak. Bármikor rosszabbra fordulhatott az állapota. Így nem is csodálkozhatunk azon, hogy néha kissé ingerült lett Ági néni meggondolatlan viselkedései miatt. Ági néni pedig úgy viselkedett mintha mi sem történt volna. Amikor Péter bácsi nem figyelt oda, már elkezdett dolgozni a kis kertjében. Beszélgetett a virágaival, élvezte a tavasz minden egyes pillanatát és ebben remek társa volt Kolumbusz, aki egész délelőtt ott volt mellette. Délutánra már Ági néni is elfáradt. Ilyenkor bevonult a házba lepihenni.

 

 

Az új jövevény

 

Kolumbusz életébe lassan visszaállt a szokásos menetrend. Reggel Ági néni kivitte a reggelijét a verandára. Most már nem kávézhatott, csak a gyenge teáját szürcsölgette Péter bácsi társaságában, miközben Kolumbusz ott őgyelgett körülöttük. A délelőttöt a kertben töltötték, miközben Péter bácsi elkészítette az ebédet és rendbe tette a házat. A délutánt Ági néni Péter bácsi társaságában töltötte, ilyenkor Kolumbuszra nem volt szükség, így elment a KÖR-be gyakorolni. A KÖR-ben minden ugyanolyan volt mint annak előtte, csak Kolumbusz lett teljesen bizonyos abban, hogy folytatnia kell a gyakorlást. Nem tudhatta, hogy az iránytű merre fogja még vezetni és bármikor szüksége lehet arra a tapasztalásra, arra a tudásra, amit ott szerez.

 

A tavasz már előrehaladott állapotban volt. Olyan meleg volt ebéd után, hogy mindenki inkább szunyókálással ütötte agyon az időt. Kolumbusznak sem volt semmi dolga. A KÖR-be csak késő délután fog menni. A Zabálók társaságára sem volt kíváncsi. Időnként jólesett teljesen egyedül lennie. Az elmúlt hónap megpróbáltatásai után rá is fért egy kis pihenés. Békésen elnyújtózott a fűbe, szöcskék ugráltak mellette, de most még arra is lusta volt, hogy csak úgy szórakozásból elkapjon egyet. Ebbe a zavartalan, nyugalmi állapotba hasított bele egy elhaló, gyenge nyávogás. Ez az alig hallatszó segélykérő hang mégis megtalálta Kolumbusz szívéhez vezető utat. Azon nyomban éber lett és izgatottan keresni kezdte a hang gazdáját.

A kert végében egy ribiszkebokor aljában egy csapzott, törékeny, parányi kiscicára lelt. Nem volt éppen szívderítő látvány, de Kolumbuszban egyből felébredtek az anyai ösztönök. Olyan védtelen volt, annyira törékeny, hogy Kolumbusz pártfogásába vette. Érdes, rózsaszín nyelvével tisztára nyalogatta a csapzott kölyköt. Mikor már úgy ítélte, hogy szalonképes állapotba került kis védence, óvatosan a szájába fogta és felvitte a ház verandájára. Ott azután rákezdett a bekéredzkedő nyávogására. Péter bácsi nyitott ajtót nem túl vidáman. Valószínűleg felesége ugrasztotta őt, hogy engedje be azt a macskát, ha már annyira be szeretne jönni. Péter bácsi időnként legszívesebben belerúgott volna Kolumbuszba, mert az egy dolog hogy felesége mindig ugrott az első nyávintására, de most hogy őt kímélni akarja, olyan érzése van, mintha egy macska ugráltatná őt, ami pedig egyáltalán nem volt az ínyére. Most is megállt morgolódva, kinyitotta az ajtót és várta, hogy Kolumbusz méltóztasson besétálni. Ő viszont ült mozdulatlanul és tovább nyávogott.

- Meg van ez a macska húzatva! – mondta mérgesen.

De ekkor már ott tipegett mögötte Ági néni.

  • Jaj, de aranyos kiscica!- mondta lelkendezve, amint meglátta Kolumbusz mellett az új jövevényt. - Várjatok, mindjárt hozok egy kis tejet! - s ezzel el is tűnt a konyhában.

Péter bácsi még morcogott egy kicsit, hogy ezért kellett neki abbahagynia a délutáni újságolvasását, de inkább ráhagyta feleségére, hogy csináljon azt, amit akar, ő meg megy vissza és befejezi azt az érdekes cikket, amibe belekezdett. Ági néni nemsokára már újból kint volt a verandán és boldogan nézte a két macskát.

- Egy új kis jövevény állt a házhoz! - de ő ezt egyáltalán nem bánta. Tudta, hogy ha Kolumbusz pártfogásába veszi a kiscicát, neki csak annyi dolga lesz, hogy egy kicsit gyakrabban és egy kicsit több ennivalót rak majd ki nekik. Más gondja nem lesz vele, hiszen Kolumbusz mindenre meg fogja tanítani őt. Kolumbusznak máskor is voltak pártfogoltjai, amit a két is öreg egyáltalán nem bánt, mivel ezek az új kedves lények mindig újabb és újabb színfoltot hoztak idős napjaik egyébként egyhangú életébe.

 

Az idős házaspár befogadta az új jövevényt és Csillagnak nevezték el, mivel tiritarka bundáján egy csillag alakú fehér folt vakított. Csillag nem panaszkodhatott. Jó sora volt a háznál. Ági néni mindennap kirakott neki egy kis tejet, de nem sokára már Kolumbusz tálkájából ette annak eledelét. Kolumbuszt ez egyáltalán nem zavarta. Hagyta, hadd falatozzon, hadd erősödjön.

 

Még aznap este, amikor Kolumbusz rátalált Csillagra, elvitte magával a Zabálókhoz, de hamar rájött, hogy számukra most a kert jelenti az igazi otthont. Kolumbusz sok időt töltött Csillag tanítgatásával, a vele való játszadozással. Együtt másztak fára, együtt hemperegtek a fűbe, együtt hízelegtek a két kis öregnek és együtt bolondoztak vég nélkül. Csillag mindenhova követte Kolumbuszt és Kolumbusznak ez így volt természetes.

 

 

Kérlek taníts!

 

Ahogy egyre hosszabbak lettek a nappalok, egyre melegebbek a délutánok, s a természet is magára öltötte megújult csodaszép májusi ruháját, úgy lett Csillag egyre erősebb és egyre önállóbb. Kolumbusznak már nem kellett féltenie őt. Már nem kellett attól tartania, hogy elcsatangol a kertből és nem talál vissza. Attól sem félt már, hogy a kertbe beugrik egy kóbor macska és alaposan megtépázza a védtelen jószágot csak azért, hogy megszerezze az ennivalóját. Különben is a szomszédban lakó öreg, Zsémbes macska fél szemét mindig rajta tartotta.

 

Elérkezett hát a visszatérés pillanata. Kolumbusz már nagyon várta, de egy kicsit izgult is. Ági néni jól volt, Csillag jóllakottan heverészett a kertben, Zsémbes mindenre ügyelt, neki nem kellett semmivel sem törődnie, csak ott lennie a KÖR-ben. Kolumbusz nem hagyott ki olyan sok időt, de mégis érezte, hogy izmait rég nem érte ilyen megterhelés. Egy enyhe izomláz jelentkezett nála, de már messze sem olyan mértékű, mint amikor elkezdett a KÖR-be járni, és heteken keresztül fájt szinte minden porcikája. Kolumbusz élvezte, hogy újból lent lehet a KÖR-be és a többiekkel gyakorolhat. Sokat felejtett, de hihetetlen gyorsan érzett rá a már egyszer elsajátított mozdulatokra. Már nem csak valami megmagyarázhatatlan érzés tartotta őt ott, nem engedve megfutamodni a megpróbáltatások elől. Most már világosan és egyértelműen tudta, hogy neki ott a helye. Neki meg kell tanulnia valamit, pontosabban rengeteg mindent kell tanulnia. Nem törődött már azzal, hogy milyenek a képességei, hogy időnként nagyon suta, hogy mások sokkal jobbak nála, vagy hogy ő ügyesebb már mint az újonnan érkezők. Csak egy dolog érdekelte, hogy haladjon azon az úton, amelyet még nem teljesen értett, de érezte, hogy létezik. Ez az elszántság, ez a kitartás ösztönözte Csavargót arra, hogy egyre többet és többet magyarázzon neki.

  • Figyelj oda, hogy ne legyen olyan darabos a mozgásod! Sokkal lágyabban! Nagyon merev vagy.

  • Az előbb pedig éppen azt magyaráztad, hogy amikor jön a támadás, először lépjek ki egy kicsit oldalt, egy hirtelen mozdulattal billentsem ki a támadót, majd amikor szembefordul velem és újra támadni szeretne, akkor bújjak át a mellső lábai alatt enyhén kicsavarva a jobb mancsát épp csak annyira, hogy a fájdalom hatására ne tudjon fejen vágni, és a végén a kicsavart jobb mancsánál fogva billentsem oldalra, majd szorítsam le a földre, úgy hogy ne tudjon mozdulni. Ja, és majdnem elfelejtettem, hogy amikor átbújok a mancsa alatt a testtartásom akkor is legyen büszke, a fejemet ne hajtsam le, a testközpontomat süllyesszem csak lefele…

  • Ez így van. Van valami probléma?

  • Előbb mondtad, hogy túl merev vagyok, pedig csak arra koncentráltam, hogy mindent úgy csináljak, ahogy az előbb mondtad. Most akkor hogyan csináljam?

  • Legyél sokkal lazább! Engedd, hogy a mozgás vezessen, akkor folyamatossá válik az egész.

  • Amikor ezt próbáltam, akkor meg kihagytam lépéseket.

  • Van egy ötletem. Ráérsz holnap délután? Mutatnék neked valamit, hátha segít.

  • Tulajdonképpen csak Csillaggal lennék otthon.

  • Elég nagy macska már nem? Megáll a saját lábán. Legyél 6-kor a régi iskola udvarán. A nagy diófán várlak.

  • Rendben. Ott leszek.

 

Az emberek edzésén

 

Kolumbusz utólag maga sem tudta volna megmondani, hogy az a bizonyos nap délelőttje és délutánja hogyan telt. Egész nap csak automatikusan tette a szokásos dolgait és közben az járt az eszébe, hogy Csavargó vajon mit akarhat neki mutatni. Csillagnak legalább tízszer elmagyarázta a nap folyamán, hogy délután ő elmegy és este jön haza, addig vagy a házban, vagy az udvarban legyen. Ismeri már a bekéredzkedő nyávogást, tehát akármi van, tud szólni a háziaknak. Mégis mikor már indulni akart volna, Csillag számtalan kéréssel tartotta fel őt; hogy szomjas, hogy beütötte a lábát egy kőbe és most fáj, és éppen akkor támadtak újabbnál újabb azonnal megválaszolandó kérdései, amikor Kolumbuszt már nagyon sürgette az idő. Végre sikerült megválaszolnia az összes kérdést és elindulhatott. Tíz perce volt csak 6 óráig. Kolumbusz végigszáguldott az utcákon, eljutott az óvárosi részhez, hamar megtalálta az iskolát, könnyedén átmászott a kerítésen és pontban 6-kor ott állt az iskolaudvaron. Igaz, hogy kicsit csapzottan, kicsit lihegve, de mégiscsak megérkezett. Már csak a diófát kellett megtalálnia. Az iskola épülete egy régi kőépület volt, amely több mint 80 éve állt ugyanazon a helyen. Az udvar legvégén viszont néhány éve építettek egy új tornacsarnokot. Kolumbusz elindult az új épület irányába.

 

  • Végre, hogy megjöttél! - szólt le neki egy hang. - Gyere gyorsan, mássz fel!

Kolumbusz ekkor vette észre, hogy éppen egy óriási diófa alatt áll, melynek egyik vastag ága szinte ráhajlik az új épület ablakára. Pillanatok alatt fent termett Csavargó mellett, és követve a másik macskát, végigsétált a kar vastagágú faágon egészen az ablakpárkányig. Ha valaki az edzőteremben feltekintett volna az ablakba, érdekes látványba lett volna része, ugyanis ott ült két macska. Az egyik elegánsan, egyenes testtartással, szinte mozdulatlanul, csak a feje és szeme mozgása árulta el, hogy élénken figyel, koncentrál. Figyelmét szinte egyetlen apró mozdulat sem kerülhette el, mintha magában olyanokat mondogatott volna közben, hogy „ez az”, „ez szép volt”, „ez egy érdekes megoldás”, „ejnye, hogy mindig elrontja” „sokkal lágyabban kellene”… de olyan halkan, hogy még a mellette levő macska sem vette észre. A másik pedig folyamatosan izgett-mozgott, tekergett jobbra-balra, próbálta megtalálni a legkényelmesebb pózt az ablakpárkányon. Végre kényelembe helyezte magát, félig összegömbölyödve, fejét mancsára támasztotta, és belemerült az emberek mozgásának látványába. Egy idő után kezdte úgy érezni, hogy már szinte szédül a sok kör-körös mozgástól, és álomba fogja őt ringatni a látvány, ha nem vigyáz.

- Nagyon kellemetlen lenne, ha elaludnék – gondolta magában Kolumbusz. - Valamit ki kell találnom! - És ekkor eszébe jutott, hogy hiszen ő azért van itt, hogy tanuljon, hogy megértsen valamit. Hiszen Csavargó éppen azért hozta el őt ide, mert képtelen volt megérteni azt, hogy hogyan hajtsa pontosan végre a gyakorlat minden egyes elemét, ami tőle jelentős koncentrálást igényelt úgy, hogy közben mozgása lágy, folytonos és természetes maradjon. Ne álljon le a mozgássor közepén gondolkozni, hogy most mi is jön. Kolumbusz nyújtózott egyet, igyekezett lerázni magáról a rátelepedő fáradtságot, és beült pontosan ugyanolyan elegáns pózba, mint Csavargó. Fejét is pontosan olyan elegánsan tartotta, és elkezdett figyelni, de most már tudatosan. Azzal a tudatossággal, hogy megpróbálja megérteni, mi történik ott lenn.

- Miért van az, hogy valakik teljesen fehér ruhában vannak és vannak olyanok, akiken fekete szoknya van? Sőt, a legtöbb fekete szoknyás férfi, pedig nálunk a férfiak nem szoktak szoknyába járni – törte meg kérdéseivel a csendes figyelést Kolumbusz.

  • Nem szoknya az, hanem hakama. Hakamának nevezik azt a fekete nadrágot, amit kérdeztél. A harcművészetben megvannak a fokozatok. A kezdők fehér övet kötnek. Sok-sok évi gyakorlás és vizsgák után érik el a mester fokozatot, melyet úgy is megjelenítenek, hogy fekete övet és hakamát hordanak.

 

Kolumbusz megállapította magában, hogy az emberek edzése is hasonlóan zajlik, mint náluk a KÖR-ben. A mester mindig bemutat egy technikát, a többiek pedig addig gyakorolják azt, amíg a mester meg nem állítja őket és be nem mutat egy újabbat. A gyakorlás ideje alatt a mester körbe jár, magyaráz, segít azoknak, akik valamit nem értenek és kijavítja a pontatlanul végrehajtott mozdulatokat.

  • Hogy gyakorolhatja mindenki ugyanazt a technikát, hiszen nagyon különböző tudással rendelkeznek? Miért nincsenek külön a fehér és a fekete övesek?

  • Látod, ez jó kérdés. Ezen én is sokáig gondolkoztam. Végül egy könyvben találtam meg rá a választ. A technikák végrehajtásának módja különböző szinteken történik. Nézd csak meg az emberek mozgását jobban! Ugyanazt a technikát csinálják, de más szinten, más mélységben. Ugyanúgy vannak ezzel is, mint a rajzolással. Valaki csak a ceruzafogást próbálgatja és csak firkálgatni tud a papírra. Itt is láthatod, hogy vannak olyanok, akik még csak azt próbálják megjegyezni, hogy melyik kézzel melyik kezet fogják meg és hova lépjenek és a végén hogyan fejezzék be a technikát. Aztán vannak olyanok, akik már biztosan használják a ceruzát és bármit lerajzolnak. Nézd csak meg azokat a fehér öveseket és a barna öveseket! Már nem gondolkoznak a technikákon. Gyorsan és könnyedén hajtják végre őket. Végül van a mesteri szint. A legtöbb embernek nem okoz gondot egy macska lerajzolása, de művészi módon csak nagyon kevesen tudják megvalósítani. Nézd azt a két fekete övest a terem bal oldalán! Ők dolgoznak a legszebben.

 

Kolumbusz nézte a mozgásukat és érezte, hogy valóban más. Próbálta megfejteni a titkot, hogy hogyan lehet egyszerre könnyed és erőteljes a mozgás, de nem értette. Csavargó megérezte Kolumbusz zavarát.

  • Ne akard egyből megérteni! A tapasztalatokra tekints úgy, mint a földbe kerülő magra. Ez a pici mag magában rejti a jövő csodáit. Ez lehet egy óriási, több száz éves fa, de lehet egy pár hétig illatozó virág is. Ne akard egyből megérteni! Elegendő, hogy ha a mag el van ültetve és vigyázol rá. Egyszer csak meg fog mutatkozni előtted a maga pompájában, de ehhez időt kell hagynod. Addig meg ne gyötörd magad, csak feledkezz bele a mozgás látványába.

 

Kolumbusz annyi új dolgot látott, hallott, tapasztalt, hogy úgy érezte képtelenség ennyi mindent egyszerre megérteni. A pusztakezes gyakorlatok után az emberek fakardokat vettek elő. A kezdők felsorakoztak egymás mellett és az egyszerű vágásokat gyakorolták vég nélkül. A haladó fehérövesek ugyanezt már párban végezték. Az egyik mindig támadott, a másik kivédte, majd cseréltek. A barna és feketeövesek is párosával gyakoroltak, de az ő mozgásuk már nem csak egy támadásból és védekezésből állt, hanem a támadások, védekezések, visszatámadások, kilépések, szúrások, leszorítások hosszú láncolatából. A támadások gyorsak és energikusan voltak, a védekezések nemkülönben. Hangosan csattogtak a fakardok. Csavargó közben magyarázott a kardvívásról, a nagy mesterekről és mesélt a szamurájok életéről is.

  • Ha akarsz még nézelődhetsz. Nekem már indulnom kell. A Zabálók gyűlése előtt még el kell intéznem valamit. Holnap találkozunk a KÖR-ben.

  • Holnap? Miért nem ma? Úgy terveztem, hogy én is lemegyek a Zabálókhoz.

 

Erre a kérdésére Kolumbusz már nem kapott választ. Csavargó pillanatok alatt eltűnt, ő pedig ott maradt az ablakpárkányon egyedül. Most már elfoglalhatta a számára legkényelmesebb pózt, nem kellett amiatt aggódnia, hogy esetleg beleszunyókál a nézelődésbe. Lassan véget ért az edzés. Kolumbusz nesztelenül végigsétált a diófa ablakpárkányra hajló ágán, leugrott a földre, majd kisurrant az iskolaudvarról.

 

 

A padlás titokzatos világa

 

Kolumbuszt jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy Csavargó megmutatta neki az emberek edzését. Annyi mindent látott, hallott, hogy nehéz lett volna mindent újra felidézni. Még volt ideje bőven a Zabálók gyűlése előtt. Legjobban azt kedvelte amikor a nagy tudású macskák vitatkoztak, de szívesen hallgatta a messzi tájakról szóló élménybeszámolókat is. Nem akart túl korán odaérni a Zabálókhoz, hazamenni, pedig már nem volt értelme. Csavargó mesélte, hogy nem messze innen, az egyik utcában lakott egy híres kardvívó mester. Elindult hát abba az irányba. Hamar megtalálta az utcát és maga a ház tényleg eltéveszthetetlen volt. Ez volt a legöregebb épület a környéken. Egy egyszintes, vakolatlan, nagy, vaskos fehér kövekből épített, piros cseréptetős ház. Csavargó azt mesélte, hogy a házban most a nagymester dédunokája lakik, de már ő is lehet vagy 80 éves. Kolumbuszt egyszerre csak elfojthatatlan vágy fogta el aziránt, hogy felmenjen a padlásra. Olyan kíváncsiságot érzett, hogy mi lehet egy nagymester házának padlásán, hogy arra a következtetésre jutott, hogy miért ne? Miért ne nézné meg? Abból semmi baj nem lehet, ha bekukkant egy kicsit valahova.

 

Egy macskának soha nem jelent akadályt egy padlásra bejutni. Mindig van a ház közelében egy nagy fa, vagy egy kerítés, amelyről könnyedén átugorhat a tetőre. A nyitott padlásablakon pedig egyszerűen besétál. Kolumbusznak most ennél is könnyebb dolga volt. A ház végénél a padlásfeljárónál talált egy macskabejárót. Könnyedén keresztülbújt rajta, felugrált a több száz éves, itt-ott töredezett, ócska, régi falépcsőn és már fent is volt a padláson. Szerencséjére volt a tetőn egy aprócska, kerek, nagyon koszos, pókhálós ablak, amelyen keresztül elegendő fény szűrődött be ahhoz, hogy kényelmesen körülnézhessen. Nem volt vidám látvány. Régi, törött, kidobásra ítélt bútordarabok mindenütt. Egy állólámpa, amely fénykorában kellemes meleg fényt árasztott magából, de most a vastag por szemérmesen elrejtette szakadozott búráját. A régi szék faragott karfája még mindig mesterének keze munkáját dicsérte, de a szövete már elnyűtt, így remek társaságra lelt a többi kidobott bútordarab között. Vastag porral borított elfeledett használati eszközök sorakoztak egy polcon. Volt ott régi étkészlet, egy teáskanna, egy ősrégi kétkaros mérleg és a régen oly jó szolgálatot tevő zsírosbödön. A falba óriás szögeket vert valaki, melyek képesek voltak megtartani a régi korok tárgyi emlékeit. Egy régebbi időből köszönt vissza a szakadt szita, amely ki tudja milyen régen nem látott lisztet, csak a port szívta magába. Az ostor már nem emlékezett a mezők szabad illatára és a ló testének melegére. A dagasztóteknő szomorúan a falhoz fordítva, de vigaszképpen ott állt mellette az ugyanolyan magas fakanál, mely nosztalgiázva gondolt még néha vissza a szilvalekvárok ízére. A paradicsomdaráló kicsit kilógott a sorból, ő nem olyan régen került csak fel, de lassan ő is beletörődött, hogy a feledés homályába fog merülni.

 

Vastag por ült a régi gerendákon, a csak feldobált, már nem használt lim-lomokon, s ekkor Kolumbusz szeme megakadt valamin. A padlásra felkerült egy kanapé is, de azt nem lepte be vastagon a por. Felugrott rá és megállapította, hogy nagyon kényelmes fekvés esik rajta. Sőt, mintha kifejezetten egy macska számára készítették volna oda. Izgatottan körülnézett. Ez nem lehet véletlen. Itt kell még lenni valaminek. Elkezdett sokkal figyelmesebben nézelődni. Mintha a kanapétól egy pormentes ösvény vezetett volna valahova. Egy percig sem tétovázott. Követni kezdte a pormentes ösvényt, s a padlásnak egy olyan részébe jutott, melyet eddig még nem vett észre. Egy kis beugró volt, ahova csak átmászni lehetett. Itt más kép tárult elé, minden sokkal rendezettebb volt. Mintha valaki rendet rakott volna, vagy már eleve rendszerezve tette volna le a holmikat. Lécek, deszkák szépen egymásra pakolva majdnem a padlás tetejéig, újságpapírok összekötözve, s az egyik sarokban egy óriási, fából készült hajósláda állt, fémveretekkel megerősítve, fém fogantyúval. A rozsda már alaposan kikezdte a fémrészeket, de furcsamód a ládán sem állt vastag porréteg, mintha valaki letakarította volna.

 

Kolumbusz nekiveselkedett, hogy kinyissa a hajósláda tetejét, de az meg sem moccant. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Nyugtalanul kezdett fel-alá járkálni a kis padlásbeugróban. Talált valamit, amit fel kell fedeznie, amit látnia kell, de úgy el van zárva előle, hogy macska képességekkel lehetetlenség azt megoldani. Hiába esne neki a ládának mind a négy mancsával, csak körmei csorbulnának ki. Ekkor eszébe jutottak Kormos bátyjának tanításai. Ha képtelen vagy megbirkózni valamivel, akkor távolodj el tőle egy kicsit. Mássz fel egy magas fára, vagy bújj el egy bokor földig omló ágainak menedékében. Mindegy, hogy mit csinálsz, csak próbálj ugyanarra a dologra teljesen más szemszögből tekinteni, s lehet, hogy egyszerűen feltárul számodra a követendő út. Kolumbusz elengedte hát minden gondját-baját, s egyszerűen, nyitott szívvel, nyitott lélekkel körbenézett. A deszkák halmaza oly vonzó volt, oly szépen össze voltak rakva, akár egy felfelé vezető lépcső. Miért ne próbálná ki? Kolumbusz elkezdett óvatosan felmászni a deszkakupac tetejére. Innét másként tekinthet majd a kinyitandó ládára. Már majdnem felért, amikor a hátsó mancsa alatt megbillent az egyik deszka, pár másodpercre elvesztette az egyensúlyát, de még tudott egy akkora lendületet venni, hogy felugrott a deszkakupac tetejére. Nem sokáig örülhetett, mert újra billent egy deszka, s őt csak az mentette meg a lezuhanástól, hogy belekapaszkodott egy hajóskötélbe. Ha valaki most bekukucskált volna erre a bizonyos padlásra, mókás látványban lett volna része. Egy hajóskötélen lógott egy macska, imbolygott ide-oda, s közben vigyorgott, már amennyire a macskák képesek vigyorogni. Ugyanis a láda magától kinyílt. Kolumbusz leugrott a kötélről és a hajósláda teteje nagy csattanással újra lezárult. Kolumbusznak nem kellett sokáig töprengenie azon, hogy megfejtse ezt a rejtélyt. Valaki építkezéseken használt csigák és egy kötél segítségével egy olyan szerkezetet épített, hogy még egy macska erejével is ki lehetett nyitni a láda tetejét. Az igazat megvallva, azzal elég sok időt eltöltött Kolumbusz, amíg rájött, hogy hogyan lehet tartósan nyitva tartani a láda tetejét. Végül felfedezett a falban egy kampót, ebbe akasztotta be a kötelet.

 

A láda teteje nyitva állt. Kolumbusz tisztelettel övezett kíváncsisággal lépett oda, két lábra állt, mellső mancsaival megtámaszkodott a láda szélénél, s amint megpillantotta a láda tartalmát, egyből tudta mi az. Felugrott a láda peremére, és áhítattal vegyes kíváncsisággal sétálgatott körbe-körbe a vékony peremen. A láda egyik végében gondosan összehajtogatott ruhák voltak. Legfelül egy precízen összehajtott hakama feküdt. A másik oldalon könyvek, újságok, papírok. Kolumbusz bemászott a ládába. Tudta, hogy ha nagyon óvatosan lépeget a könyveken, azoknak nem lesz semmi bajuk. A Tudós Galambbal történő találkozása óta nem bírt ellenállni a könyveknek. A galamb nem volt túl kedves hozzá. Minden alkalmat megragadott arra, hogy éreztesse a saját felsőbbrendűségét és rámutasson arra, hogy Kolumbusz milyen tudatlan. Viszont a rajongása a könyvek és a könyvekből eredő tudás iránt annyira meghatározó volt, hogy Kolumbuszra is átragadt. Már ő is úgy tekintett minden egyes könyvre, mint egy barlang bejáratára, amely csodás kincseket és kalandokat tartogat számára. Az eltelt egy év alatt Kolumbusz megtapasztalta, hogy nem minden barlang bejárat mögött rejteznek kincsek, s nem minden könyvben találja meg azokat a gondolatokat, érzéseket, melyek oly sokat jelentenek egy-egy pillanatban. Viszont most úgy érezte kincsre lelt. Tudta, hogy nem illik másnak a dolgai között turkálnia, de úgy gondolta, hogy ez a láda az utókornak lett ilyen szépen összerendezve, ráadásul a jelek egyértelműen arra utaltak, hogy más is bele-bele szokott nézni a láda tartalmába. Kolumbusz találomra kiválasztott egy könyvet. Óvatosan a szájába fogta, kimászott a ládából, elhagyta a padlásbeugrót és kényelmesen elhelyezkedett a padlás másik részén oly hívogató kanapén.

 

A könyv egy nagymester, Uesiba Morihei életéről szólt, gyermekkorától egészen haláláig. Kolumbusz olvasott és olvasott, és a könyv annyira magával ragadta, hogy szinte látta a hegyeket, a vízeséseket, az utakat és az úton egy asszonyt egy kisgyerekkel. …A kisfiú az édesanyja kezét fogta. Együtt baktattak hajnalban a kikövezett úton a falu szentélyébe. Ezt az utat számtalan buddhista szerzetes, s a világ titkait kifürkészni vágyó harcos végigjárta már. Útjukat templomok, földből feltörő forró fürdők és szemet gyönyörködtető vízesések szegélyezték. A varázslatok és a csodák világa volt ez, ahol a természet csodái között az istenek és az emberek világa találkozott…

…A fiú vallásos hite kamaszkorában is megmaradt, de a legfőbb vágya most már az volt, hogy minél erősebb legyen. Munkát vállalt a kikötőben, de még arra is vállalkozott, hogy beteg, idős zarándokokat a saját hátán vigyen fel a hegy tetején álló szentélybe…

…Ifjú volt már, mikor először harcművészettel találkozott. Kardjával hosszú-hosszú órákon keresztül gyakorolt a hegyekben…

…Kitört a háború. Szeretett volna ő is katona lenni, s ezért mindent megtett…

…Amikor ez sikerült, óriási vehemenciával vetette bele magát a katonai életbe. Folyamatosan keményen edzette magát. Több harcművészeti technikát elsajátított. Hihetetlen testi ereje mindenkit lenyűgözött…

…A háború alatt véres ütközetekben nem vett részt, de a háború borzalmai mégis kiábrándították. Hiába tartották nagy tehetségnek, nem akart tovább katona maradni…

… Kint béke volt, de a fiatalember lelkében iszonyú háborúk dúltak. Órákra bezárkózott a szobájába, vagy több napra eltűnt az erdőbe. Örült módjára suhogtatta a kardját. A lelki gyötrelmek között csupán az edzések jelentették számára a menedéket…

 

Újabb képváltás. Kolumbusz már nem egy fiatalembert, hanem egy családapát látott, felességgel és kislányával. Körülöttük hóvihar, hideg, zord vidék, és a megpróbáltatások szinte soha véget nem érő sorozata. Minél nagyobb volt a kihívás, a férfi annál elszántabb volt és soha nem csüggedt el. Megszállottja volt a fizikai erőnek és a kitartásnak. Puszta kézzel húzta ki a földből a farönköket…

Ezen a zord vidéken jelent meg váratlanul a kor egyik legnagyobb harcművésze, Takeda, akinek tudása lenyűgözte Moriheit. Egy igazi szamuráj, aki csak azért maradt életben, mert még túl fiatal volt szepukut (has felvágással járó rituális öngyilkosság) elkövetni. Morihei mindent megtett azért, hogy Takedától tanulhasson. Elkísérte őt tanító útjaira, dódzsót épített birtokán és meghívta otthonába. Takeda hiába volt nagy hírnévnek örvendő harcos, hiába volt híres tanító, de a lelke állandó nyugtalanságban élt. Szüntelenül attól rettegett, hogy az életére tőrnek. Csak úgy fogadott el ételt, italt, ha előtte egyik tanítványa megkóstolta. Tőrrel aludt éjszaka. Rémálmai voltak…

Egyszer csak megszakadt a történet. Kolumbusz csak képeket látott. Egy asszony, egy kislány, egy kisfiú. Egy levél. Készülődés. Morihei elhagyja addigi otthonát, vagyonát szétosztja. Miért? Talán azért, mert édesapja a halálos ágyán van, s vissza kíván térni régi otthonába. Talán azért, mert már nem rajong annyira Takedáért és valami másra vágyik.

 

Kolumbusz felébredt, s időutazásából visszatért a jelenbe. Újból a régi, poros padláson volt. Végtagjai elgémberedtek, s jólesett a nyújtózkodás. Eszébe jutott, hogy neki most a Zabálók társaságában kellene lennie. Sebaj! Oda máskor is mehet. Most sokkal érdekesebb felfedeznivalója van. Aztán eszébe jutott Csillag. Mit csinálhat? Alszik, vagy Zsémbessel társalog? Ki tudja? Tudta, hogy Csillag már nem gyámoltalan, magatehetetlen kiscica. Néhány hét és annyira megerősödik, hogy akár el is hagyhatja az udvart, s elindulhat felfedezni a világot. Kolumbusz megszerette ezt a kis jószágot, jól érezte magát a társaságában, de tudta, hogy mint mindenkinek őneki is a saját útját kell járnia. Fel-alá járkált a már sötét padláson, s egyszer csak a padlásablakon bekukkantott a Nagy Macska Szeme, s a betüremkedő holdsugár meg sem állt a díványon otthagyott könyvig. Kolumbusz nem tehetett mást, minthogy visszatért a díványhoz. A könyv ezüstszínben csillogott, s a mellé telepedő macska beleolvadt a csillogásba, s újból elnyelte őt a történet.

 

Éhínség, reménytelenség, káosz. A régi rendszer összeomlásával együtt megjelent a hit is, hogy egy új világ fog születni. Egy olyan világ, ahol nem lesznek háborúk, nem lesznek embereket megtizedelő betegségek, s az egyenlőség eszméje diadalmaskodni fog. Mindenhol látnokok, próféták, magukat messiásnak kikiáltó emberek hirdették az új világ eljövetelét. Újabb és újabb vallások születtek szinte a semmiből. Ebben az új, jobb világot váró időszakban emelkedett ki a sok „csodatévő látnok” és „messiás” közül Oniszaboru. Őt kereste fel Morihei. Mire hazaért, apjának csak az utolsó üzenete várt rá: „Ne korlátozd magad, élj aszerint, ahogyan igazán élni akarsz!” A családja bármennyire is tiltakozott, Morihei Oniszaboru szektájához csatlakozott. Teljes mértékben a hatása alá került. Elkezdett ő is verseket írni, kalligráfiákat készíteni, földet művelni. A harcművészet gyakorlását soha nem hagyta abba, s Oniszaboru megkérte őt, hogy tartson edzéseket a szekta tagoknak. Az edzések híre tovaterjedt, s egész Japánból csatlakoztak nem szekta tagok is...

…Ellentmondásos képek, ellentmondásos érzelmek. Moriheinek meghal két fia, de rá egy évre megszületik negyedik gyermeke, Kisshomaru, aki tovább viszi majd apja örökségét… …Világmegváltó tervek és üldöztetés egyszerre... Oniszaborut letartóztatják, a birtokát lerombolják, de Morihei kitart mellette. Elkíséri őt Mongóliába, hogy elősegítsék egy új világ kialakulását. Oniszaboru vágyai túlmutattak Japánon, ő az egész világ vezetője akart lenni. Örült volt, vagy zseni? Nem tudhatjuk. Ez a kalandjuk, viszont majdnem az életükbe került… …Elfogták őket, s szembe kellett nézniük a halállal. Végül visszavitték őket Japánba, Oniszaboru börtönbe került, Morihei pedig egy idő után felvonult Kumano szent hegyeibe…

…Vég nélküli meditáció, vízesések alatti tisztító szertartások, böjt, s Morihei életében is elérkezett az a szent pillanat, amikor világossá vált életének célja. A cél, amit élete során mindig is keresett oly világosan állt előtte: a budo (harcművészet) lényegének megtalálása. Ezután életének minden egyes pillanatát ennek szentelte, s később fennen hirdette, hogy az igazi budo lényege a minden élőlény iránt érzett szeretett és a harmónia megtalálása. Rendkívüli képességeket kapott, s ő lett a legyőzhetetlen harcos.

 

A Nagy Macska Szeme komótosan ballagott az égen, s végül eltűnt a padlásablakból. Sötétségbe borult minden. Elérkezett az idő az indulásra. A nappali hőséget felváltotta az este kellemesen hűs levegője. A padlás még ontotta magából a meleget, de kint már frissítő volt a levegő. Mindent betöltött a tömény virágillat. Kolumbusz a csillagfényes éjszakában ballagott hazafele lelkében a sok élménnyel. Annyi, de annyi kérdés volt még, amire nem tudta a választ, hogy inkább szélnek eresztette az összeset. Elég volt az a tudat, hogy jó úton indult el, többre most nem volt szüksége. Engedte, hogy átfújja bundáját a hűs tengeri szél, s elűzze a kétely leghalványabb formáját is.

 

Otthon minden csendes volt. A lámpák eloltva, csak a holdsugár világított be az udvarra. Hol lehet Csillag? Nem kellett sokáig keresgélni, mivel a magára hagyott macska bemászott Kolumbusz helyére az orgonabokor alá, hogy ne érezze magát annyira egyedül. Szinte csak arra a pillanatra várt, hogy Kolumbusz visszatérjen, kipattant a szeme és érdeklődve nézett rá.

  • Mit mutatott Csavargó?

  • Nem kellene neked már aludni?

  • Ugyan már! Nem vagyok kis macska. Különben is megígérted, hogy elmeséled.

  • Hát jó – egyezett bele végül Kolumbusz.

 

Az éjszakában az orgonabokor alatt halk susmogás kezdődött el. Egy nyugodt, mélyebb hang csak mesélt és mesélt. Mesélt az emberek edzéséről, a tornateremről, a küzdelemről.

  • Elmehetek én is megnézni?

  • Nem hiszem, hogy most még élveznéd. Az elején én is majdnem elaludtam. Viszont jártam máshol is. Egy padláson…

 

Kolumbusz olyan áhítattal kezdett mesélni a padlás csodáiról, hogy Csillag számára nem volt kérdés, ezt neki látnia kell. Egy láda, tele kincsekkel… Egy padlás tele rejtélyekkel… Csillag fantáziája elindult s az álom karjaiba szaladt. Ott talált menedéket, hogy aztán egyesült erővel egy varázslatos fantáziavilágba repítsék ezt a világ csodáira éppen most megnyíló ifjú lényt.

 

Két világ határán

 

A nap parancsolóan sütött be az orgonabokor alá, ahol két macska összegömbölyödve, egymáshoz bújva aludt. Itt az idő felkelni, világ lustái! S hogy súlyt adjon szavának, elkezdte teljes erejével melengetni a két álomszuszék macska foltos bundáját. Csillag nem sokáig bírta a napsugarak csiklandozását. Először csak fészkelődni kezdett, majd kipattant a szeme. Felébredt. Ezután addig izgett-mozgott, míg Kolumbuszt is fel nem ébresztette, s el nem kezdték a szokásos reggeli menetrendjüket. Kolumbusz még előző este megígérte Csillagnak, hogy megmutatja neki azt a bizonyos padlást. Csillag ki nem fogyott a kérdésekből. Mindent tudni akart. Kolumbusz az elején még élvezte a mesélést, de aztán nyugtalanság kerítette hatalmába.

  • Tudod mit? Menj fel ennek a háznak a padlására! Még úgy sem jártál ott egyedül! – ajánlotta Csillagnak.

  • Te nem jösz?

  • Nem te mondtad, hogy már nagy macska vagy? Itt az ideje, hogy egyedül indulj felfedező útra!

Csillag beletörődött, hogy egyedül megy játszani, de most nem is bánta. Azt képzelte, hogy ő a nagy felfedező, aki egy ismeretlen padláson egyedül száll szembe a patkányok vérmes hadával.

 

Amint Csillag elment játszani, Kolumbusz nyugtalanságtól vezérelve a ház ajtajához sietett. Nyávogott, de nem nyitottak ajtót. Ekkor felugrott a hálószoba ablakába, ott addig járkált fel s alá, addig nyávogott, míg Péter bácsi nagy bosszúsan ki nem nyitotta az ablakot. Ági néni annyira legyengült, hogy nem volt ereje felkelni az ágyból. Kolumbusz két másodperc alatt bent termett a szobában. Péter bácsi ki akarta zavarni őt, de Ági néni alig hallható hangon megakadályozta, így magába fojtott morgásával ment ki a konyhába reggelit készíteni. Mikor kettesben maradtak Kolumbusz felugrott Ági néni mellé az ágyra. Elhelyezkedett annak baloldalán, fejét a beteg mellkasára fektette s hangosan dorombolni kezdett. Érezte, hogy már csak néhány nap van hátra, s Ági néninek újból el kell indulnia azon az úton, ahonnan egyszer már visszafordult. A ziháló mellkas lassan nyugodni kezdett, s Ági néni arcán egy békés mosoly jelent meg, mintha csak azt mondta volna: „Tudom, hogy eljött az időm. Nincs más hátra mint, hogy búcsút vegyek a fájdalmaktól, az örömöktől, mindattól, amiben a földi létben részem volt.”

Nyílt az ajtó. Kolumbusz abban a percben leugrott az ágyról. Péter bácsi hozta be tálcán a reggelit. Segített feleségének felülni az ágyban. Hátát kitámasztotta egy nagy párnával, és falatonként adogatta neki az ételt. Kolumbusz csak ült az ágy mellett, szemét a gyenge test emberfeletti küzdelmére függesztette, s hagyta, hogy az iránytű megtegye, amire még képes, hogy enyhítse a fájdalmat s megkönnyítse a búcsú óráit. A reggeli után Péter bácsi segített feleségének visszafeküdni az ágyba, kötelességtudóan kivitte az üres tálcát, kiment enni adni a macskáknak. Mikor visszatért, Ági néni nyugodtan, békésen aludt. Szíve egyenletesen lüktetett. Péter bácsi odaült felesége ágya mellé, kezébe fogta azt a gyenge, vékony ráncos kezet, mely oly sok éven keresztül szolgálta őt ki, arcához emelte és hangtalanul folytak rá könnyei.

 

Ezalatt a verandán a macskák elfogyasztották reggelijüket. Csillag, mint mindig habzsolt. Mintha valaki el akarná előle enni az ételt. Kolumbusz csak ímmel-ámmal kóstolt bele az amúgy kifogástalan ennivalóba. Lelkére mázsás súly nehezedett. Hogyan tovább?

  • Reggeli után elmegyünk arra a padlásra? – kezdte újból Csillag.

  • Nem tudom. Ági néni nagyon gyenge.

  • Akkor segíts neki! Megvárlak. Ígérem csendbe leszek. Nem foglak zavarni. Utána pedig mehetünk a padlásra. Azt mondtad nincs messze. Egy kicsit megnézzük. Te mondogatod mindig, hogy mindenkinek jár egy kis pihenés, kikapcsolódás. Megígérem, hogy amikor azt mondod, hogy indulnunk kell, akkor indulunk. Nem fogok hisztizni, hogy én még szeretnék maradni, csak nézzük meg. Utána segítek neked. Ketten jobban fel tudjuk vidítani Ági nénit.

 

Kolumbusz kikerekedett szemekkel bámult Csillagra. Meglepetésében csak annyit tudott kinyögni, hogy: - Rendben. Ezek után minden úgy történt, ahogy Csillag javasolta. Kolumbusz amit tudott még, megtett, de tudta, hogy ez már nagyon kevés. Ági néni békésen feküdt az ágyban, Péter bácsi felolvasott neki a kedvenc könyvükből, s mikor észrevette, hogy felesége újból elaludt, kiment a konyhába, hogy elkészítse az erőt adó húslevest. A két macskának sem volt most semmi dolga. Nem tehettek többet, így hát elindultak felfedezőútjukra.

 

Csillagban akkora elszántság és lendület volt, hogy Kolumbusz alig tudott lépést tartani vele. Most jött rá csak igazán, hogy milyen erős macska lett belőle. Tíz perc sem telt bele, s elérték a híres kardvívó mester házát. Könnyedén feljutottak a padlásra, s ott álltak a rejtélyes birodalom határán. Csillagban lüktetett a kalandvágy.

  • Megvárlak itt. Nyávints, ha kellek.

Csillag egyedül indulhatott felfedezni, és pont ez volt az, amire vágyott. Jó volt, hogy Kolumbusz előző este mesélt neki, de nem szerette volna készen kapni a „kincseket”. Úgy indult felfedezőútjára, mintha Kolumbusz ott sem lett volna. Bebújt a poros karosszék alá, orrát kellemetlenül csavarta a por, megbámulta a számára ismeretlen tárgyakat, már majdnem nyávintott egyet, hogy megkérdezze Kolumbuszt, hogy mik ezek, amikor meglátta a sárga díványt. Mint egy színpad, amelyet reflektorfény világít meg, s körülötte minden félhomályban van. Tagadhatatlan, hogy valaki úgy helyezte el a padláson ezt az egyszer szebb világot látott, előkelő, de most már kopott, régi, divatjamúlt díványt, hogy nappal a padlásablakon betüremkedő napsugár, éjszaka pedig a hold fénye világította meg. Csillag megrohamozta a díványt, de ez csak egy röpke állomás volt, hiszen pontosan tudta, hogy a dívány nem véletlenül áll ezen a helyen. Minden olyan volt, mint amilyennek Kolumbusz elmesélte. Ott volt a pormentes út, s Csillag továbbindult ezen a titkos ösvényen, át a rejtélyes padlásbeugróba egyenesen a nagy hajós ládáig. Kolumbusz ekkor már ott állt a háta mögött. Csillag szinte eltörpült a nagy ládához képest. Kolumbusz Csillag ámulatát kihasználva felszaladt a deszkarakás tetejére, a kötél segítségével felnyitotta a láda tetejét, s pár másodperc múlva már újból ott állt Csillag mellett.

  • Valamit meg kell ígérned.

  • Mit?

  • Mindig a legnagyobb tisztelettel fogsz bánni a láda tartalmával.

Kolumbuszból olyan erő és határozottság sugárzott, hogy Csillag tudta, ezt az ígéretét soha nem szegheti meg.

  • Megígérem.

  • Tudnod kell, hogy ez a láda nem a miénk, mégis fontos üzenetet hordoz számunkra. Nem minden macska számára nyílik ilyen lehetőség. Én bízok benned. Valami azt súgja, hogy megbízhatok benned, de mégsem hagyhatlak itt egyedül. Én is megkaptam azt a bizalmat, hogy itt lehetek, de a kapott bizalom felelőséggel is jár.

 

Csillag kicsit megszeppent. Nem szerette amikor Kolumbusz ilyen komoly.

  • Gyere! Válasszál magadnak egy könyvet és odavisszük a díványra!

Csillag felugrott a láda tetejére, nézelődni kezdett, de őt egyáltalán nem nyűgözte le a láda tartalma. Neki még semmit nem jelentett a hakama. Csalódott volt egy kicsit. Sokkal nagyobb bulinak gondolta az egészet, de nem merte kimondani. Tétován kivett két könyvet, szándékosan olyat választott, amiben sok a kép, hogy kevesebbet kelljen olvasnia.

 

A két macska visszatért a díványhoz. Az idő Csillag számára vánszorogni kezdett. Kint sütött a nap, rohangálhatott volna az udvaron, ehelyett ő fent volt egy poros padláson, ahol még egerek sem voltak. Kolumbusz nem árulta el, hogy hogyan nyílik a láda teteje és nem engedte őt kísérletezni. Ott kellett ülnie a díványon és olvasnia, legalábbis úgy tennie, mintha olvasna. Kolumbusz megtanította őt olvasni, de még elég nehezen ment. Egy idő után feladta. Inkább csak lapozgatta a könyveket, elolvasta a nagyobb címeket és a képaláírásokat. Éppen azon járt az esze, hogy hogyan tudná rávenni Kolumbuszt egy kis bújócskázásra, amikor megakadt a szeme a mellette fekvő könyv címén.

- A legyőzhetetlen harcos – olvasta fennhangon. – Tényleg van ilyen?

- Azt írják.

- Szerinted?

- Olvasd el a történeteket és döntsd el magad!

- Nekem már megfájdult a szemem az olvasástól. Inkább mesélj róla!

Kolumbusz ránézett Csillag pajkos szemére és egyből tudta mi a helyzet. Vagy mesél, vagy újból el kell hagynia azt a különleges világot, melybe éppen csak hogy belemerült.

  • Egy japán harcost, Moriheit, az aikido alapítóját nevezték legyőzhetetlen harcosnak.

  • Miért?

  • Sok legenda keringett különleges képességeiről. Rettentő erős volt, óriási szikladarabokat tudott elmozdítani. Bármilyen ütést, vágást ki tudott védeni. Nem akadt olyan ember, aki képes lett volna legyőzni őt. Hiába támadtak rá egyszerre több irányból gyakorlott harcosok, ő mindegyikőjüket könnyedén a padlóra küldte. Azt állította, hogy őrajta még a golyók sem fognak, sőt ezt be is bizonyította. Hitetlenkedő és álmélkodó tanítványainak válaszul azt mondta, hogy amíg az életcélját be nem teljesíti, addig neki semmi sem árthat. Még a puskagolyó sem.

  • És te ezt elhiszed?

  • Elég hihetetlennek hangzik, de több felvételt készítettek róla és forgattak vele dokumentumfilmet is. Élete vége felé még a japán császár is kitüntette.

  • Sikerült elérnie a célját?

  • Nehezeket kérdezel. Az ő célja az volt, hogy békét és harmóniát teremtsen a harcművészet segítségével. Egy új harcművészeti irányzatot alakított ki, melyben a támadó erejét használják fel. Ezt vezetik el, vagy állítják meg, s a végső cél a harc megszüntetése. Ez az aikido. Egy ilyen edzést néztem meg tegnap.

 

Csillag itta magába Kolumbusz minden egyes szavát. Ezután már érdeklődőbben forgatta a könyveket és nézegette benne a képeket. Egyszer csak váratlanul megszólalt:

  • Hogyan válhatott Morihei ilyen nagy mesterré?

  • Hihetetlen kitartás és elszántság volt benne egészen kisgyerek korától. Tudatosan fejlesztette testi erejét szinte egész életén keresztül. Állandóan kereste a kihívásokat, valami megfoghatatlan vágy, erő lobogott benne, s hajtotta őt egyre előre és előre. Ez nem volt könnyű út sem neki, sem a családjának. Az útkeresés vívódásait, gyötrelmeit ő sem kerülhette meg.

  • Ha ilyen nehéz volt, hogyan tudta végig csinálni?

  • Mindig voltak segítői. Ott volt az édesapja, aki még edzőtermet is épített neki. Ott voltak azok a mesterek, akik segítették őt életének egy-egy fontosabb döntésénél. Moriehi mindig felnézett a nála nagyobb tudású emberekre, melléjük szegődött, hogy tanulhasson tőlük. A harcművészet és a kardforgatás technikáit a kor legnagyobb mestereitől sajátította el. S végül ott volt a vallásos hite, amely egész életén keresztül elkísérte. Nemcsak testének fizikai erősítésén, nemcsak harci technikáin dolgozott folyamatosan, hanem lelkének megtisztításán is. Rendszeresen végzett vallási gyakorlatokat, tisztító fürdőket, meditációkat. Azt vallotta, hogy a sokak által csodált ereje, képességei nem csupán önmagából ered, hanem az istenektől, akik védelmezik őt. Hosszú utat kellett bejárnia, számtalanszor kellett újrakezdenie, míg rátalált az igazi útjára. Idős korában egész lényéből az erő, harmónia, béke sugárzott.

 

Kolumbusz meséje végén már felült a díványra, s elrendezgette maga körül a könyveket.

  • Gyere, rakjunk vissza mindent a helyére!

Szó nélkül dolgoztak. A kölcsönvett kincsek visszakerültek az eredeti helyükre, mintha mi sem történt volna, s újra lezárult a láda teteje. Szó nélkül mentek le a padláslépcsőn.

  • Máskor is eljövünk?

  • Ha szeretnél igen.

  • Akkor jó.

 

Csendben ballagtak hazafele. Ez Csillag esetében szokatlan jelenség volt. Máskor végigbeszélte az utat, most viszont hallgatott. Gondolatai messze jártak. Talán a múltban, a régi nagy mestereknél? Talán a jövőben? Ki tudja. Már majdnem hazaértek mikor Csillag megszólalt:

  • Elmehetek a KÖR-be veled gyakorolni?

  • Szerintem igen, de majd megkérdezem Csavargót.

 

Otthon a csendesség alá rejtett elfojtott szomorúság várta őket. Mindenre ránehezedett a búcsúzás fájdalma, de megszépítette az az érzés, hogy még együtt vannak. Péter bácsi megterített a konyhában. Az ünnepi asztalterítőt tette fel és a szép terítéket. Ági néni levetette magáról a betegséget jelképező hálóruhát, felvette a szép ruháját, hófehér haját gondosan megigazította, s bár fáradtan, gyengén, de azért kiült az ebédhez. Az asztalon ott gőzölgött az erőt adó forró húsleves, s ebben a percben megjelentek a macskák is.

  • Ti mindig megjelentek amikor eszünk? - kérdezte zsörtölődve Péter bácsi.

  • Ugyan már! Ha nem lennének itt, hiányoznának! - felelte mosolyogva Ági néni.

 

Ez igaz is volt. Az utóbbi időben a macskák szertartásszerűen megjelentek az étkezéseknél. Nem mintha éhesek lettek volna, hiszen mindennap megkapták az ennivalójukat, de egy-egy finomabb falat azért jól esett nekik. Ugye nem kérdés, hogy kinek a széke mellé telepedtek le. Kolumbusz elegánsan, méltóságteljesen ült Ági néni széke közelébe, lehetőleg takarásban, úgy hogy, Péter bácsit ne idegesítse annyira, hogy felesége ebéd közben egy-egy falatot leejt nekik. Szinte együtt étkeztek. Csillag már nem volt ennyire nyugodt, sőt szinte követelőző volt. Ha sokáig kellett várnia, nem bírta tovább, odament Ági nénihez, mellső mancsával felágaskodott gazdája térdére, így fejezve ki abbéli óhaját, hogy ő is kér. Mindegy hogy mit ettek, ő mindent meg akart kóstolni. Néha már idegesítő volt a viselkedése. Egyszer Ági néni a kovászos uborkát nyomta a szájához, hogy higgye már el, hogy ő ezt nem szereti. A mai ebéd viszont jó volt. Ági néni igyekezett úgy enni, hogy a macskáknak minél hamarabb ledobhassa azokat a puha csontocskákat, némi húsmaradvánnyal együtt, melyeket ők jóízűen elropogtattak. Csillag annyira bele tudott feledkezni az evés és az ennivaló megszerzésének élményébe, hogy egy időre mindenki mindenről megfeledkezett. Csillag életereje mindenkire átragadt.

 

Ebéd után Csillag tele pocakkal, elégedetten ballagott ki az udvarra, s lefeküdt Kolumbusz mellé.

  • Csináld meg amit még akarsz, azután indulj a KÖR-be!

Kolumbusz szóhoz sem jutott, csak elképedve nézett Csillagra, aki a világ legtermészetesebb hangján folytatta.

  • Ma lemész a KÖR-be és megkérdezed, hogy én is mehetek-e. Én addig vigyázok az öregekre.

Kolumbusz még mindig nem tért magához. Fel-alá sétálgatott az udvaron, próbálta kitalálni, hogy mitévő legyen. Amikor Ági néni Péter bácsira támaszkodva kitipegett az udvarra, az addig lustálkodó Csillag éberré vált, azonnal ott termett mellettük, s oly bohókásan sétálgatott körülöttük, hogy a két kis öreg nevetni kezdett. Péter bácsi lehajolt, gyengéden megfogta a kiscicát, s ölébe emelte, hogy feleségének ne kelljen lehajolnia miközben új kedvencét simogatja. Csillag pedig dorombolt és fürdött a két kis öreg szeretetében. Kolumbusz nézte a jelenetet, s rá kellett ébrednie, hogy Csillag sokkal több mindenre képes, mint amit néhány nappal ezelőtt gondolt róla. Csillag határozott viselkedése meggyőzte őt, hogy el kell mennie a KÖR-be. Egy darabig még lustálkodott az orgonabokor alatt, majd útnak indult.

 

Kolumbusz szokatlanul lassan baktatott a KÖR-be. Lábai azokat a köveket taposták, melyen haladnia kellett. Különös érzés kerítette hatalmába. Egy nappal ezelőtt még annyi, de annyi kérdése volt, most viszont félre tette őket, hogy ne vonják el figyelmét a válaszok megtalálásától. Amikor megérkezett a tisztásra, már körbe ültek a macskák. Közéjük telepedett, közösen meghajoltak, s elkezdődtek a szokásos gyakorlatok. Jólesően nyújtóztatta meg tagjait, könnyedén gurult a puha mohaszőnyegen. A páros gyakorlatok most nagyon egyszerűnek tűntek. Ezeket a lépéseket már ismerte, nem okoztak nehézséget. Már éppen elkezdte volna unni a gyakorlást, „már megint a végtelenségig ismételt azonos lépések”, amikor hirtelen beugrott egy kép az emberek edzéséről. Mindenki ugyanazt csinálta, de mégis mindenki másképp. Már neki sem kellett gondolkoznia az egyszerűbb lépéseken, de vajon átlépte-e azt a határt, ahol már nem csak csinálja, hanem érzi is a technikát? Tudta, hogy még nem. Mi a titok nyitja? Annyira szerette volna megérteni. Annyira igyekezett, hiszen éppen ezért vitte el őt Csavargó az emberek edzésére. Ezért vetette bele magát a harcművészeti könyvek olvasásába. Egy láthatatlan ajtón szeretett volna átlépni. Annyi minden volt a fejében, de igazi választ eddig mégsem kapott. Amint sikerült megválaszolnia egy kérdést, helyette újabbak és újabbak jöttek. Most pedig mintha az összes kérdését, kétkedését bepakolta volna egy nagy batyuba és letette volna a tisztás szélén. Így állt most Kolumbusz a mohaszőnyegen gyakorló társával szemben. Lépett, és érezte a mozgást. Fordított egyet társán és érezte az erőt. Hirtelen megértette az összes eddigi magyarázatot. A miértek helyét felváltotta a bizonyosság. Kolumbusz nyugodt volt. Tudta, hogy jó úton halad.

 

A gyakorlás végén Kolumbusz Csavargóhoz lépett.

  • Csillag jöhet a KÖR-be?

  • Szeretettel várjuk.

  • Köszönöm, hogy elvittél az emberek edzésére. Azt hiszem sok mindent megértettem.

  • Örülök neki. Egyébként ez ma látszott is a mozgásodon. Utána felmentél a padlásra?

  • Honnét tudtad, hogy fel fogok menni?

  • Ennyire más ismerlek – nevetett Csavargó.

  • Sokszor jártál ott?

  • Éppen annyiszor, amennyire szükség volt.

  • Te építetted a ládát kinyitó szerkezetet?

  • Én csak tökéletesítettem, de ez egy nagyon hosszú történet. Majd egyszer elmesélem.

  • A láda ugye a nagy kardvívó mester hagyatéka?

  • Igen.

  • Ugye nem baj, hogy beletekintettünk?

  • Ki tekintett bele rajtad kívül? – húzta össze szemét gyanakvóan Csavargó.

  • Az úgy volt, hogy olyan lelkesen meséltem Csillagnak a padlásról, hogy nagyon szerette volna látni. Ma délelőtt elvittem oda, de a láda kinyitásának módját nem mutattam meg. Ne félj, tiszteletben fogja ő is tartani a ládát.

  • Hogy tetszett neki?

  • Akar jönni a KÖR-be. Ez szerintem mindent elmond.

  • Rendben. Akkor holnap gyertek közösen - válaszolt Csavargó és látszott rajta, hogy indulni készül.

  • Kérlek, várj még egy percet! Szerettem volna kérdezni valamit.

  • Mondjad.

  • Az egyik könyvben azt olvastam, hogy a harcművészet valójában vallásos hit. Kitartó és alázatos gyakorlás segítségével elérhetjük azt, hogy szívünk eggyé váljon a Világegyetem szellemével, s képesek leszünk megvalósítani életcélunkat a szeretet és a tisztelet erejével. Te mit gondolsz erről?

  • Már megint sokat gondolkozol. De, félre a tréfával. Sok nagy mester vallotta ezt. Nem feledkezhetünk el arról, hogy a harcművészet nemcsak a test fejlesztéséről, hanem a lélek csiszolásáról is szól. A kitartó edzések során nemcsak a fizikai képességeid, hanem a jellemed is fejlődik. Megtanulod azt, hogy mit jelent nem feladni valamit. Megtanulod tisztelni a másikat. Megtanulsz odafigyelni rá. Megtanulod, hogy akárhányszor leküldenek a földre, mindig fel kell állnod és újra kell kezdened.

  • Ezeket tudom, de sok könyv ennél mélyebb spirituális tartalmat is emleget.

  • Én is olvastam ilyen írásokat. Azt tudnám neked mondani, hogy önmagában egyetlenegy harcművészeti technikában sincs spiritualitás. Saját tudatunk, saját lényünk az, ami a spiritualitást beleviszi a mozgásba, s ezáltal teljességre fejleszti. Bizonyos mozgásformák segítenek felszabadítani a bennünk lévő erőket és megtanítanak annak irányítására. Amikor ráérzel arra a bizonyos valamire, mozgásod folyamatossá válik és vezetni fog. Viszont nem kellene ezzel ennyit foglalkoznod. Hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok. Ha nagyon erősen koncentrálsz a fejlődésedre, vissza fog vetni. Az erős ragaszkodás akkor sem jó, ha az éppen a fejlődés iránti elkötelezettség. Az elszántságod mellé az alkalmazkodás, a rugalmasság művészetét is el kellene sajátítanod. Ez elegendő magyarázat volt mára?

  • Azt hiszem igen. Köszönöm.

  • Zabálokhoz jösz?

  • Nem, megyek haza.

  • Akkor holnap a KÖR-ben!

 

Kolumbusz mikor hazaért, még ébren találta Csillagot. A legelső kérdése az volt, hogy mehet-e másnap a KÖR-be. Kolumbusz válasza, hogy szeretettel várják őt, boldoggá tette. Alig tudott elaludni, olyan izgatott volt. Másnap reggel természetesen ő ébredt fel legelsőnek.

  • Mit csinálunk ma? Délelőtt elmegyünk a padlásra? Délután pedig megyek veled a KÖR-be. Ugye nem feledkeztél el erről? – mondta a magáét folyamatosan.

  • Várj egy kicsit! – csitította őt Kolumbusz.

  • Ugyan mire várjak?

 

Kolumbusz nagyot sóhajtott. Szomorú gondolatok jártak a fejében. Olyan érzése volt, hogy ma elérkezik a búcsú pillanata, de csak annyit tudott válaszolni:

  • Várjuk meg a reggelit!

A pocakját szerető Csillagnak ez a válasz kielégítő volt.

  • Rendben – s ezzel elrohant a kert végébe szöcskét fogni.

Nemsokára nyílt az ajtó. Ági néni jelent meg férjére támaszkodva. Péter bácsi gyengéden segítette őt leülni a verandán levő karosszékre, utána pedig enni adott a macskáknak. Csillag abban a percben ott termett és habzsolni kezdett. Kolumbusz egy darabig csak távolról figyelte őt, majd mikor csillapulni kezdett a habzsolása, ő is odasétált a tálkához és lassan, szinte méltóságteljesen falatozni kezdett. Ági néni szívta magába ezeket a pillanatokat.

  • Megyek, elmosogatok bent- törte meg a pillanat varázsát Péter bácsi.

  • Kérlek, maradj velem még! Annyi mindent kell még elmondanom. Gyere, segíts felállni!

 

Ági néni Péter bácsira támaszkodott s együtt járták be a kertet. Ági néni meghagyta, hogy a leándereket és a muskátlikat télen majd le kell vinni a pincébe. Elmondta, hogy ha a rózsákat az elvirágzás után levágja, akkor többször is fog neki virítani. Végigmutogatta, hogy hova milyen virághagymákat ültetett, és melyeket kell majd felszedni ősszel. Megmutatta, hogy hol szokta tartani azokat a takarókat, melyeket a macskáknak szokott télen kirakni…

Péter bácsi szívét elszorította a szomorúság.

 

Csillag eközben türelmetlenkedett.

  • Mikor megyünk már a padlásra? Megreggeliztünk. Indulhatunk.

  • Ma nem megyünk a padlásra.

  • Miért nem? Hiszen megígérted.

  • Igaz, hogy megígértem, de nem ma megyünk vissza.

  • Miért nem ma? Hiszen gyönyörű az idő.

  • Ági néninek nagyon kevés ideje van hátra, szeretnék itt maradni mellette és elköszönni tőle.

 

Csillag szó nélkül elvonult. Ifjú lelkében túl sok minden kavargott.

 

Az udvaron, a rózsalugas alatti árnyékos padon pihent Ági néni. Péter bácsit beküldte a házban, hogy ott tegyen-vegyen kedvére. Az idős férfinak kifejezetten jólestek ezek a tennivalók, legalább nem kellett gondolkoznia. Nehéz volt szembenéznie az elkerülhetetlennel. Mindketten pontosan tudták, hogy mi fog következni, mégsem mertek róla beszélni. Túl közel voltak már a visszafordíthatatlan pillanathoz. A madarak énekeltek, a virágok illatoztak, a természet erőtől duzzadt, csak Ági néni ült sápadtan a padon. Kolumbusz felugrott melléje és fejét az ölébe fektette. Ági néni vékony, erektől duzzadó ráncos keze végigsimította Kolumbusz bundáját, majd megpihent annak hátán. Ági néni becsukta a szemét, hátradőlt, és meglátta ő is ugyanazt a fénylő alakot, akivel annak idején Kolumbusz „beszélt” a kórházban. A fénylő alak kinyújtotta feléje a kezét.

  • Gyere! Nem kell félni.

  • Szeretnék még elbúcsúzni.

Ebben a percben Kolumbusz leugrott az öléből, elszaladt a házhoz és keservesen nyávogni kezdett. Péter bácsi most egyből megértette Kolumbusz jelzését, s útja feleségéhez vezetett. Ági néni kinyitotta a szemét. Péter bácsi leült mellé, s megfogta a kezét. Annyi mindent szeretett volna mondani, de képtelen volt megszólalni.

Kolumbusz ott maradt a közelükben, s engedte, hogy az iránytű működésbe lépjen.

  • El kell őt engednek! Most nem foglalkozhatsz magaddal! Erősnek kell lenned! Segítened kell átlépni egy másik létbe!

Ági néni békés mosollyal búcsúzott a földi léttől, s Péter bácsi fogta a kezét.

 

A kritikus helyzetek mindenkiből más viselkedést hoznak ki. Péter bácsi rendkívüli erőt kapott. Pontosan tudta mit kell tennie, mindenről intézkedett...

 

Gyász borult a házra. A két macskának sem volt kedve semmihez. A szomorúság áttetsző leple borított el mindent. Csillag este szorosan odabújt Kolumbuszhoz:

  • Mi lesz velünk?

  • Nem tudom.

  • Mindenki meghal egyszer?

  • Igen.

  • Te is?

  • Igen.

  • Én is?

  • Igen.

  • Még a legyőzhetetlen harcos is?

  • Meséljek róla?

Csillag bólintott. Fiatal lelke áhította a kiutat, azt a reményt, hogy a halállal nincs mindennek vége. Kolumbusz pedig nagyon halkan elkezdett mesélni.

- A legyőzhetetlen harcos mindig edzette magát, még idős korában is. A tanítást sem hagyta abba egyetlen pillanatra sem, hiszen át akarta adni tudását. Azt a tudást, melyet hite szerint az istenektől kapott. Elmúlt már 80 éves, a testét gyötörte a fájdalom, de az aikidot nem hagyta abba. Amikor már nagyon öreg volt és nagyon fájtak a lábai, az emeleti edzőterembe a tanítványai támogatták fel, de amikor az edzőszőnyegre lépett, hirtelen megváltozott minden. A szinte magatehetetlen, betegeskedő öregember újra visszaváltozott a „legyőzhetetlen harcossá”. Bámulatos könnyedséggel röpítette a sarokba a fiatal, erős, edzett tanítványait. Teste folyamatosan gyengült, de szelleme mindvégig tiszta, csillogó maradt. Tanítványai felváltva voltak mellette és vigyáztak rá az utolsó napjaiban. Közel volt már a búcsú pillanata, s a nagymester ekképpen vigasztalta tanítványait: a természet megváltoztathatatlan törvénye az, hogy fizikai létünk egyszer véget ér, de a szellem soha nem hal meg. „Én most átlépek a szellemi világba, de továbbra is védelmezni akarom ezt a világot. Itt e földi világban, ez most a ti feladatok lesz. Emlékeznetek kell a tanításaimra.”

 

Mire Kolumbusz befejezte meséjét, Csillag már elaludt. Elnyomta a kimerültség. Kolumbusz is behunyta szemét.

Aznap éjszaka különös álmot látott. Ági néni alakja jelent meg. Végigsétált az udvaron, odahajolt kedvenc rózsáihoz, néhány pillanatra eltűnt a házban, majd útból ott állt mellettük. Az árnyalak könnyedén hajolt, nyoma sem volt már fizikai fájdalomnak. Minden mozdulata könnyű és természetes volt. Miközben simogatta őket, azt mondogatta, hogy vigyázzanak Péter bácsira. Vidítsák fel idős napjait. Kolumbusz ébren volt. Mellette Csillag aludt, de álmában motyogott, valami ilyesfélét: „Bízzatok rám mindent! Engem úgyis jobban kedvel.” Ági néni áttetsző, fénylő alakja újból megsimogatta Csillag fejét és csak ennyit mondott: Köszönöm. Csillag pedig álmában elégedetten nyújtózott, forgolódott, mintha valóban simogatta volna valaki. A fénylő alak még egyszer utoljára Kolumbuszhoz fordult:

  • Köszönök mindent! Kövesd az utadat!

Ezzel a különös álom véget ért, és egy láthatatlan fejezet lezárult Kolumbusz életében.

 

 

Baljós jelek

 

Csillagfényes nyári éjszaka. A levegő enyhén mozgott, enyhülést hozva a délutáni rekkenő hőség után. Minden csendes, csak Kolumbusz sétálgatott fel-alá nyugtalanul a kertben. Még mindig ontotta az illatát a nyári orgona, de a virágok már nyugovóra tértek. Egy időre becsukták kelyheiket, s türelmesen várták a másnap reggeli teljes kitárulkozást. A kert még mindig gyönyörű volt, de itt-ott már felütötte fejét a gaz, és a muskátlik is víz után sóvárogtak. Péter bácsi gondoskodott a virágokról, gondoskodott a macskákról, de Ági néni hiányát semmi sem pótolhatta. Valami megváltozott. Semmi sem olyan, mint régen. A húsleves elvesztette az ízét, a napnyugta elvesztette romantikáját, s kedvenc fotelje sem volt már oly hívogató. Egy dolog tudott csak mosolyt csalni Péter bácsi megtört arcára, s ez az egy dolog Csillag volt. Csillag őszinte, egyszerű szeretete és ragaszkodása mindennél többet jelentett. A játékos macska gyakran megnevetette a kis öreget. Kolumbusz egyre ritkábban mutatkozott. Nem mintha nem kedvelte volna az öreget, de az ő jelenléte fájdalmas volt. Ő Ági néni macskája volt, s jelenléte fájó sebeket szaggatott fel.

Kolumbusz nem tudta mit tegyen. Minden megváltozott. Csillagból öntudatos macska lett, aki pontosan tudta mit akar. Rendszeresen eljárt ő is a KÖR-be, s ügyessége, kitartása kivívta az idősebb macskák elismerését. Csillag őszinte és egyenes jellem volt. Határozott, mégis tisztelettudó. Fiatal életének az egyik meghatározó élménye az volt, amikor Csavargó felment vele arra a bizonyos padlásra és megmutatta neki a láda kinyitásának módját. Ezután már egyedül is felmehetett oda. Nem kellett sem Kolumbuszra, sem másra várnia.

 

A Nagy Macska Szeme bevilágította az udvart, s szinte megrovóan nézett Kolumbuszra:

- Miért gyötröd magad? Ez az élet rendje. A kismacskák megnőnek, a nagyok megöregednek, végül átadják helyüket.

Kolumbusz legszívesebben felkiáltott volna neki: - Hát te sem értesz semmit?

 

Ott állt egyedül az udvaron kavargó gondolataival, kavargó érzéseivel, s nem volt kivel megbeszélnie.

  • Ó Nagy Macska Szeme! Bárcsak tudnál segíteni!- szakadt fel mélyről egy nagy sóhaj.

 

Egy hónappal ezelőtt kezdődött minden. Először Ági néni halála, majd rá két nappal Klári néni, a macskák nagy pártfogója is elhagyta az élők birodalmát. Klári néni több mint 20 éven keresztül rendszeresen etette a környék macskáit. Két olyan macskanemzedék is felnőtt, akiknek az volt a természetes, hogy az élelem halomban áll, és nekik nem kell megdolgozniuk érte. A Zabálók is neki köszönhették gondtalan életüket. Halálával viszont minden megváltozott. Egyik napról a másikra megszűnt az addig bőséges élelemforrás.

 

  • Miért baj ez neked Kolumbusz? Te sohasem étkeztél az utcán, biztonságban vagy most is. Péter bácsi gondoskodik rólad. – érezte Kolumbusz magán a Nagy Macska Szemének további kétkedését.

 

Hogyan tudná elmagyarázni bárkinek is, hogy mi gyötri a lelkét? A legegyszerűbb lenne úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Eljárna a KÖR-be, beszélgetne Csillaggal a harcművészet rejtelmeiről, és békésen elfogyasztanák közösen vacsorájukat, de nem lehetett. Túl sok minden változott egy hónap alatt.

 

Amint megszűnt a bőséges élelemforrás az Előkelők azonnal mindent az ellenőrzésük alá vontak. A szabadon élő macskák számára a legfőbb élelemforrássá a kukák váltak. A kukák viszont az Előkelők fennhatósága alá tartoztak. Őröket állítottak mindegyik kukához, és ők rendelkeztek az abban található ehető dolgok felett. Ha egy szabad macska élelemhez akart jutni, nem volt más választása, mint az Előkelők szolgálatába állni.

Klári néni halála előtti héten a Zabálók gyűlésén egy tudós macskákból álló csoport veszélyre figyelmeztetett. Arra hívták fel a figyelmet, hogy mekkora veszélyt jelent, ha egy szűk társaság megszerzi a kritikus élelmiszerforrásokat. Ennek az ellenőrzését nem szabad átengedni. Az előadás nagy vitát kavart. Többen vészmadaraknak kiáltották ki őket, s úgy gondolták, hogy csak azért jöttek a körükbe, hogy nyugalmukat megzavarják. Mások vitába bonyolódtak arról, hogy milyen elv alapján kellene elosztani az ennivalót. Az alapján, hogy kinek hány kölyköt kell etetnie, vagy az alapján, hogy mennyit tesz a macskák közösségéért. Egy másik társaság arról kezdett vitatkozni, hogy ki döntse el, hogy milyen elv alapján osszák el az ennivalót. A heves vita éjfélig tartott, azután a Zabálók megették a bőséges maradékukat és nyugovóra tértek. Egy-két napig még beszélgettek a heves vitát kiváltó előadásról, de mivel minden reggel degeszre tömhették pocakjukat, lassan feledésbe merült. Klári néni halála és az Előkelők uralma felkészületlenül érte őket. Tehetetlenül álltak az előtt a megmásíthatatlan tény előtt, hogy ezután senki sem rak ki nekik ennivalót. Vártak egy napig, vártak még egy napig, hiába. A Zabálók társasága két részre oszlott. A kisebbségnek volt családja, volt biztos élelme, és csak a beszélgetés, a társaság kedvéért járt a Zabálókhoz. A többségnek a teljes léte, élete függött a társaságtól. Nekik nem volt más választásuk, mint új élelemforrás után kellett nézniük. Néhány macskának eszébe jutott az a bizonyos vitát kiváltó előadás. Keresték a tudós macskákat, de mintha a föld nyelte volna el őket. Néhány macska elindult őket megkeresni, de soha nem tértek vissza.

A korábbi jólét, a gondtalan élet puhánnyá és kényelmessé tette ezeket a macskákat. Most viszont soha nem érzett félelem és bizonytalanság jelent meg, ráadásul elkövették a legnagyobb hibát: elfelejtettek összefogni. Hirtelen mindenki csak a saját boldogulásával kezdett törődni, s ennek meg is lett az eredménye. A „szerencsésebbek” munkát vagy kiváltságokat kaptak az Előkelőktől. Az Előkelők a város minden egyes utcáját felosztották. Minden egyes kapualj, minden egyes szemetes konténer tartozott valakihez. Vörös bizonyult a legügyesebbnek, a „legszerencsésebbnek” a társaságból. Egy egész utca szemeteskukáinak felügyelete tartozott hozzá, s feladata csupán abból állt, hogy azokat engedje oda a kukákhoz, akik az Előkelők engedélyével rendelkeztek. Ez bizalmi feladatnak számított, s búsás jövedelmet jelentett. Sokan irigyelték is érte. Számtalan girhes, talpnyaló macska leste őt titokban, csak arra várva, hogy megszegje az Előkelők parancsát. A legkisebb vétség is szempillantás alatt az Előkelők fülébe jutott volna, s ez olyan súlyos következményeket jelentett volna Vörös számára, hogy abba bele sem jó gondolni.

Nem boldogult mindenki olyan jól, mint Vörös. Kolumbusz nem tudta megmagyarázni, hogy egyik barátja miért lesz sikeres, a másik miért nem. A macskák egy része miért dúskál az ennivalóba, a másiknak pedig éppen csak annyi jut, hogy nem hal éhen. Kolumbusz egyszer olvasott egy olyan írást, amely azt magyarázta, hogy a környékbeli macskák kényelmesen meg tudnának élni az emberek által kidobott ételmaradékokból, ha azt egyenlően osztanák el egymás között. De ez nem így történt. Miért nem? Mert az Előkelők többet akartak. Ők akarták a legjobb falatokat, kétszer, háromszor annyi mennyiségből akartak válogatni, mint amennyire igazából szükségük lett volna. Ennek viszont ára volt. Biztosítani kellett a hatalmukat, s ehhez csatlósokra, támogatókra, szolgákra volt szükségük. Jólétet biztosítottak azok számára, akik támogatták őket, de ennek az lett a következménye, hogy a többieknek még kevesebb jutott. Egyesek helyzete reménytelenné vált. A Zabálók társaságából egyre többen jutottak arra a következtetésre, hogy az egyetlen járható út, ha elhagyják ezt a vidéket. Nem akarták az Előkelők uralmát szolgálni, de enélkül megállíthatatlanul az éhhalál felé sodródtak.

A Zabálók régi szabadlelkű társasága igazából már nem létezett. Sokan elmenekültek a megpróbáltatások elől. Még többen küzdöttek a mindennapi betevő falatjukért és nem értek már rá filozofálgatni. Csupán néhány macska jelentette a Zabálók régi társaságát. Ők voltak azok, akiknek volt biztos családi hátterük, és csak szórakozásból jártak el beszélgetni. Az ő vitáik parttalan és szinte értelmetlen volt. Kizárólag régi dolgokkal foglalkoztak és még véletlenül sem érintették jelenük legsúlyosabb problémáit.

Mindenki tudta, hogy az a rendszer, melyet az Előkelők kialakítottak igazságtalan, s a macskák egy szűk rétegének kedvez. Miért nem történt semmi? Az Előkelők és közvetlen környezetük a rendszer fenntartásában volt érdekelt, hiszen minden az ő jólétük érdekében történt. Volt a macskáknak az a köre, amely keményen dolgozott, s ezzel elérték azt, hogy családjuk ne éhezzen, s kényelemben élhessenek. Igazságtalan a rendszer? Na és! Úgysem tudok rajta változtatni! Az a fő, hogy én viszonylag jól élek. Miért kellene törődnöm másokkal? Velem sem törődne senki. Teszem a dolgomat. Ha ez az Előkelők szolgálatát jelenti, akkor azt csinálom. S végül voltak azok a szerencsétlenek, akik nyomorogtak, reménytelenül tengették életüket, de nem volt erejük ahhoz, hogy változtassanak.

 

Kolumbusz nyugtalanul sétált fel-alá a holdfényes éjszakában az udvaron. Hogyan tovább? Egy hónappal ezelőtt még minden olyan egyszerű volt. Lejárt a KÖR-be, időnként eljárt a Zabálókhoz, tudta mit, miért csinál. Most viszont elbizonytalanodott. Neki nem kellene foglalkoznia a szabad macskák problémájával, hiszen az ő megélhetése biztosított, de mi lesz ha Péter bácsi meghal? Kolumbusz lelkébe nyugtalanság költözött. Nem tudta merre tovább. Nem tudta mi a helyes út. Ha Csillagra gondolt, jó érzés fogta el. Ő pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Vigyázott Péter bácsira, felvidította idős, magányos napjait, pont úgy, ahogy Ági néni szerette volna. Feljárt a padlásra, egyre többet és többet olvasott és egyre többet tudott meg a szamurájokról és a kardvívásról. Lejárt rendszeresen gyakorolni a KÖR-be és kezdett egyre talpraesettebb macska lenni.

  • Mi az én szerepem? – tette fel magába Kolumbusz egyre gyakrabban ezt a kérdést.

Nem volt könnyű válaszolnia. Az iránytű ott izzott a lelkében és nem engedte, hogy újra közönyös, kényelmes, bezárkózó macska legyen. Az iránytű annyira érzékennyé tette, hogy képtelen volt már teljesen elzárkózni a körülötte élő macskák reménytelen helyzetétől. De mit tehetne? Mit tehetne ő egyedül? Érezte, hogy az iránytű egyre jobban gyengül. Már ő is elkezdett kételkedni.

Végül ott volt a KÖR, mely oly sokat jelentett számára, de már ott sem volt minden a régi. Egyre kevesebben jártak. Nem volt rá idejük, hiszen egyre többet és többet kellett dolgozniuk. A sok-sok munkával eltöltött időért valaki sok élelmet kapott, de voltak olyanok, akik csak éppen, hogy meg tudtak élni. Volt aki fáradtan, éhesen ment le a KÖR-be. Időnként megjelentek új macskák is, de a fogadtatásuk nem volt túl kedves. Senki nem törődött velük. Álltak a tisztás szélén, amikor elkezdődtek a gyakorlatok beálltak, utána pedig anélkül, hogy váltottak volna bárkivel egy szót is, elmentek. A félelem és a bizonytalanság légköre itt is megjelent. Soha nem tudhatták, hogy az új macska kit szolgál, és miért van ott. Már nem mertek őszintén beszélni egymással. Csak felületes, tartalom nélküli beszélgetések zajlottak, gondosan kerülve minden lényegbe vágó, kényes témát. A gyakorlás sem volt már a régi. Láthatatlan klikkek alakultak ki. A haladó macskák csak egymással dolgoztak, s elfeledkeztek arról, hogy a kezdők oktatása őket is fejleszti. A kezdők magukra maradtak, igyekeztek, de mintha mindenki megfeledkezett volna róluk.

 

Hiányzott a vezér. Hiányzott az a vezér, aki képes lett volna megállítani ezt a folyamatot. Az a vezér, aki szembe mert volna szállni az Előkelők hatalmával.

 

Kolumbusz nyugtalanul sétált fel-alá. Mit tegyen? Ő is beálljon a sorba? Beálljon a rendszerbe beletörődő, hallgató tömegek sorába? Mindenki elégedetlen volt, mégis mindenki hallgatott. Miért? Mert féltek. Mert féltették saját érdekeiket, féltették saját életüket, és ez mindent felülírt.

 

Kolumbusz nyugtalanul sétált fel-alá. Mit tegyen? Valamit tennie kell. Érezte, hogy az iránytű egyre gyengül. Meg kell állítani ezt a folyamatot, de hogyan? Ő túl gyenge ehhez, s túl keveset tud. Ekkor eszébe jutottak Gaudi kutyájának szavai: ha elbizonytalanodnál, térj vissza a barlanghoz! Itt rá fogsz lelni a helyes útra.

  • Igen. Vissza kell mennem. Látnom kell a teljes képet – döntötte el magában Kolumbusz.

 

Amint megszületett a döntés, az iránytű elkezdett erősödni, de még mindig számos kétely marta Kolumbusz lelkét. Már tudta, hogy útra kell kelnie. Vissza kell térnie a barlanghoz, de mit fognak gondolni a többiek? Azt gondolják, hogy ő megfutamodik, hogy cserbenhagyja barátait, hogy a könnyebb utat választja...

Valakivel kell erről beszélnie. Egy kívülállóval, aki nem érintett a döntésben. Kormos bátyja. Igen, holnap reggel felkeresi Kormos bátyját.

 

 

Az indulás előtti pillanatok

 

Amikor valaki tudja, hogy merre kell mennie, mi a számára követendő út, akkor minden olyan egyszerű. Kolumbusz nem is gondolta volna, hogy Kormos bátyjának barlangja ennyire közel van. Az első és egyetlen alkalommal, amikor nála járt, majdnem négy napba telt, míg odaért. Ez azért történt így, mert előtte két napot időzött a Zabálóknál és egy éjszakát a kikötőben töltött. Most viszont már tudta, hogy hova akar menni és nem tett kitérőt. Reggel megvárta, míg Csillag felébred, közösen megreggeliztek majd útnak indult. Csillag nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek az útnak, legalább szabadon kószálhatott egész nap.

Kolumbusz lesétált a kikötőhöz, végiggyalogolt a tengerparti sétányon, majd rálépett arra a gyalogösvényre, amely a szőlőlugasokon keresztül felvezetett a helyre. Egy kanyargós hegyi ösvényt követve érkezett meg a barlanghoz. Senkivel nem találkozott útja során. Amikor belépett a barlang félhomályába, megszólalt egy hang:

  • Már vártalak!

  • Honnan tudtad, hogy jövök?

  • Tegnap éjszaka óta tudom. Reggel elküldtem mindenkit, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

  • Akkor azt is tudod, hogy miért jöttem.

  • Tudom. Éppen ezért mond el.

  • De ha tudod, miért mondjam el?

  • Mert el szeretnéd mondani valakinek. Én pedig meg fogom hallgatni.

 

Kolumbusz úgy érezte, hogy a Nagy Macska Szemével könnyebb volt előző éjszaka beszélgetni, ennek ellenére összeszedte erejét és belekezdett.

  • Úgy érzem, hogy el kell mennem. Vissza kell térnem a barlanghoz. Elkezdett gyengülni az iránytű. Ha itt maradok és nem teszek semmit, lehet hogy később ezt már nem tudom megállítani.

  • Mitől félsz?

  • Félek itt hagyni a barátaimat. Nem tudom mi lesz velük. Félek attól, hogy azt gondolják, hogy cserbenhagyom őket, hogy megfutamodok, hogy a könnyebb utat választom.

  • Nem attól félsz. Nem attól félsz, hogy ezt gondolják rólad, hanem attól félsz, hogy ez így van, hogy ez így lesz.

Kolumbusz szomorúan hallgatott. A barlangban élő bölcs macska viszont tovább folytatta.

  • Fontos szerepet tölthetsz még be, de nem most. Még nem állsz készen a feladatra. Nem vagy elég erős. Nem vagy elég szilárd. Még letéríthetnek a jó útról. Jól érzed, vissza kell térned a barlanghoz. Az utad során soha ne felejtsd el, hogy azért mész el, hogy visszatérj. El kell indulnod azon az úton, melyet elhatároztál. Sok mindent kell tanulnod és sok mindent meg kell értened. Ne kapkodj! Hagyd az eseményeket megtörténni. A teljes kép csak a legvégén fog összeállni. Az utad során nem értheted, hogy egy apró eseménynek, egy találkozásnak, egy röpke beszélgetésnek mekkora szerepe lesz. Egy dolgod van, kövesd az iránytűt! Higgy az erejében!

  • Mi lesz Csillaggal?

  • Erre te magad is tudod a választ. A lelke mélyén hiányozni fogsz neki, de nem fogja kimutatni. Őt nem kell féltened. Járni fogja a maga útját.

 

Kolumbusz megköszönte a segítséget és elindult. Leszaladt a kanyargós, szűk ösvényen a domboldalon. A tengerparti sétányon kerülgette az ott ráérősen andalgó embereket. A kikötőben megállt és nagyot szippantott a levegőbe. Felséges sült hal illat terjengett. Beléhasított az éhség érzete. Ráadásul fáradt volt, hihetetlenül kimerült az előző éjszakai töprengéstől és az addig megtett hosszú úttól. Szeretett volna megállni, de nem lehetett. Nem bírt. A nyugtalanság hajtotta előre. Szeretett volna minél hamarabb túl lenni a búcsúzáson és rálépni újra arra az útra, ahonnan nem fordulhat vissza, csak visszatérhet, amikor teljesítette feladatát.

Amikor hazatért, Csillag otthon volt, de még a fejét sem emelte fel a megérkezésére. Nagyon el volt foglalva. Új barátjától kapott egy könyvet, és éppen azt olvasgatta.

  • El fogok menni. Visszamegyek a barlanghoz – lépett oda Kolumbusz Csillaghoz.

  • Jó – válaszolta röviden, de nem hagyta abba az olvasást.

 

Kolumbusz nem tehetett mást, megnézte, hogy maradt-e valami ennivaló. Szerencsére Péter bácsi az ebédjének maradékát kitette a macskáknak. Ezt Kolumbusz jóízűen befalta, majd a kimerültségtől álomba zuhant. Különös álma volt. Álmában minden összekeveredett. Ott járt a KÖR-ben, gyakorolt, de közben megjelent a Nagy Mester (O-Szenszej) alakja, aki most nem mosolygott, nem a harmónia megtestesülése volt, hanem dühöngött. Olyan volt, mint egy feldühödött isten. Azt kiabálta, hogy az Aikidokák (aikidot gyakorlók) mind romlottak és senki sem képes megérteni az ő tanításait. Kolumbusz felriadt. Szíve hevesen vert. Megrémült attól az iszonyatos erőtől, melyet álmában tapasztalt.

Kolumbusz fel-alá kezdett sétálni az udvaron. Látszólag minden nyugodt volt. A lenyugvó nap aranyos csillogásba burkolta az udvart. Péter bácsi bent pihengetett. Csillag az egyik bokor alatt olvasott, a madarak énekeltek. Látszólag minden nyugodt és békés volt, csak Kolumbusz lelkében dúltak viharok. Meg kell tudnia miért volt O-Szenszej annyira dühös. Vissza kell térnie az álomba. Kolumbusz visszafeküdt a helyére, de az álom nem érkezett meg. Csak annyit ért el, hogy fáradt teste megpihent.

  • Indulás előtt elmegyek a padlásra – fordult oda Kolumbusz újra Csillaghoz.

  • Jó. Ma még találkozok Csíkossal. Nem biztos, hogy itthon találsz. Majd a KöR-ben találkozunk.

 

Kolumbusz egyedül ment fel a padlásra, kinyitotta a láda fedelét, érzésre kiemelt egy könyvet és olvasni kezdett. Szüksége volt a hitre. Az Ó-Szenszej gondolatai megnyugtatták: „túl kell lépnünk a budo legnagyobb ellenségein: a haragon, a félelmen, a gyávaságon, a kételyen, a tétovázáson, a megvetésen, a hiúságon, viszont töretlenül fejlesztenünk kell a lélek megingathatatlanságát és a bátorságot. Itta magába az Ó-Szenszej gondolatait. Szüksége volt ezekre a gondolatokra, szüksége volt útmutatásra. Amint a könyvet lapozgatta, kiesett belőle egy apró cetli. Ezt állt rajta:

„Ha szükséged van rá, elviheted. Utad végén hozd vissza!”

Kolumbusz eltette a könyvet.

 

A padlásról egyenesen a KÖR-be ment. Nagyon kevesen voltak, csak a leghűségesebbek jártak. Csillag ott dolgozott lelkesen a többiekkel, Kolumbusszal nem törődött. Kolumbusz sem foglalkozott most semmivel. Most a gyakorlás ideje volt, nem a töprengéssé, azzal úgyis elég sok időt fog még tölteni. Inkább átadta magát a mozgás örömének és belefeledkezett egy-egy technikába. Ez az, ami úgy fog hiányozni neki.

A gyakorlás végén odament Csavargóhoz.

  • Búcsúzni jöttem.

  • Sejtettem, hogy előbb-utóbb útnak indulsz.

  • Egyre kevesebben járnak a KÖR-be. Mi lesz a vége?

  • Nem tudom, de ez most nem is fontos. A könyv nálad van?

  • Te írtad a cetlit?

  • Nem tudtam, hogy elmered-e venni vagy sem. Vigyázz magadra! – mondta Csavargó s elindult a többiekkel.

 

Vörös aznap nem ment a KÖR-be. Ez mostanában gyakran előfordult vele. Kolumbusz nem akart búcsú nélkül elmenni, így a KÖR után elment abba az utcába, ahol a kukákat felügyelte. Amikor meglátta Vöröst megdöbbent. Alakja megtört volt, tekintete szomorú. Amikor egyedül volt, időnként elengedte érzéseit. Most pedig már sötétedett, így senki nem láthatta, hogy a magabiztos külső, a rendíthetetlen, ellentmondást nem tűrő fellépés érzékeny szívet takart. A lelke mélyén nem volt rossz, s valami másra vágyott, mint amiben most volt. Kolumbusz közeledtére összerezzent. Nem hagyhatta el őrhelyét. Akármikor, akárki megfigyelhette őt és akkor vége az anyagi biztonságának. Kolumbusz megállt tisztes távolságban.

  • Búcsúzni jöttem. Visszatérek a barlanghoz.

  • Megértelek. Irigyellek is egy kicsit. Te ezt megteheted. Rajtad nincsenek olyan láncok, mint rajtam.

  • Tudod…

  • Nem kell magyaráznod semmit. Tudom, hogy miért mész el. Én is látom, hogy mi történik körülöttünk. Azért mert az Előkelők szolgálatában állok, még nem vagyok vak.

  • Visszajövök.

  • Tudom. Remélem. Nem tudom, hogy itt leszek-e még akkor. Vigyázz magadra!

 

Vörös szemében megjelent egy könnycsepp, de elfordult. Nem akarta érzelmeit kimutatni, nem akart sebezhetővé válni. Kolumbusz szeme is elhomályosult. Sajnálta Vöröst, de nem tudott rajta segíteni. Most még nem. Mindig úgy gondolt rá, mint az egyik legjobb barátjára, aki annyi mindenben segített neki, sőt még az életét is megmentette, de ezt a küzdelmét egyedül kell megvívnia. El kellett indulnia, nem tehetett mást.

 

 

Mágus és Játékmester

 

Gyönyörű csillagfényes éjszaka volt. Kolumbusz kint ült a hajó orrában és élvezte az egyedüllétet. A hajó közeledett ahhoz a kikötőhöz, ahova több mint egy hónapja elindult. Már csak egy óra és végre elhagyhatja azt a hajót, melyen annyi nehézséget élt át. Mancsába szorította a sípot. Jó érzés volt. E nélkül a síp nélkül talán elveszett volna. Ez adott hitet, erőt neki. Kolumbusz számtalanszor gondolt arra hajóútja során, hogy milyen jó, hogy Csillag az utolsó percben mégis odaadta neki ezt a sípot. Mindez hajnalban történt. Azon a hajnalon, amikor ő útnak indult. A macskák között ősidők óta kering egy legenda a varázserejű sípról. Minden 100 évben csak egyszer lehet megszólaltatni, de akkor óriási hatást gyakorol. A síp felerősíti az abba belefújó személy gondolatait és az mindenki számára egyértelművé válik. Meghajolnak kívánsága előtt. Senki nem tudhatta, hogy ez-e az a síp vagy sem. Csillag találta a sípot azon a bizonyos padláson akkor, amikor Csavargóval ment oda és ő megmutatta neki a láda kinyitásának módját. Számtalan nagy erejű, nagy tudású macska járt már a padláson, de szemük elől mindvégig rejtve maradt a síp. Csillag csupán egy játékos fénysugarat követett, s ez vezette el őt a felfedezéshez. Mint minden macska, Csillag is ismerte a varázssíp csodálatos legendáját, de ő a lelke mélyén hitt is benne. A síp évek óta ott hevert Csavargó közelében, de ő nem hajolt le érte. Csillag viszont igen, és ez lett a legbecsesebb tárgya. Sokáig titokban őrizgette. Miért adta oda Kolumbusznak indulása hajnalán? Miért rakott ekkora terhet a vállára? Miért nem tartott inkább vele?

 

Kolumbusz tudta, hogy jó döntést hozott. Neki egyedül kellet útnak indulnia. Csillagnak pedig Péter bácsival és a KÖR tagjaival kellett maradni. Csillag most bebizonyíthatja, hogy mindarra képes, amire Kolumbusz, s nem marad el tanítója mögött. Az indulás előtti utolsó percben adta oda neki a sípot, s mesélte el röviden a történetét. Miért? Ezt ő maga sem tudta volna megmondani. Ez az aprónak tűnő, óriási tett Kolumbusznak hihetetlen erőt adott. Tudta, hogy vissza kell térnie, de nem akárhogyan. Látnia kell a teljes kép újabb részletét. Méltóvá kell válnia Csillag bizalmára. Az utat saját erejéből kell megtennie, bármennyire nehéz is. Az iránytű legbelül azt súgta, hogy a varázssípot érintetlenül kell visszahoznia. Csillag vette észre a padláson, s ha eljön az a bizonyos pillanat, talán neki kell majd újra belefújnia.

 

Egy darabig Kolumbusz egy kis bárkán utazott titokban. Senki nem tudott a jelenlétéről, nem kellett semmitől sem tartania, de elégedetlen volt. Gyorsabban akart haladni, ezért átszállt egy többemeletes tengerjáró hajóra, amely az embereken kívül a macskák nagy csoportját is szállította. Különböző sorsú és célú macskák utaztak együtt. Voltak törzs utasok, de a többségüket csak a véletlen sodorta össze egy kis időre. Kolumbusz nem akart tovább magányosan bujkálni, hiszen annyi érdekes macska járkált a fedélzeten.

 

Minden jól alakult volna, ha nem lett volna az a bizonyos játék. Kolumbusz már harmadik napja utazott a hajón. Az esték átlagos beszélgetésekkel teltek, amikor a harmadik este megjelent a fedélzeten Játékmester. Játékmester volt a legszórakoztatóbb macska az egész hajón. A többiek már jól ismerték. Minden egyes alkalommal újabb és újabb játékkal, újabb és újabb meglepetéssel érkezett és kápráztatta el közönségét. Játékmester számára ez az este is ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Felment a fedélzetre, szemével körbepásztázta közönségét és azonnal észrevette az egyetlen, számára még ismeretlen macskát. Ezzel el is kezdődött a szokásos játék. Játékmester bámulatos könnyedséggel dobálózott az elmés és találó megjegyzéseivel, ezzel szórakoztatva közönségét. Minden a szokásos mederben zajlott, míg el nem érkeztek a játék utolsó részéhez, a fényjátékhoz. Kolumbusz egyszer csak azon kapta magát, hogy ő állt a középpontban. Ő lett a játék főszereplője. A többiek már ismerték ezt a játékot. Játékmester fényeket varázsolt elő, melyeket játékosának el kellett kapnia. A fények először lassan mozogtak, majd egyre gyorsabban, mígnem a játékost teljesen el nem szédítették. Ezután, már csak a Játékmester hangulatától függött, hogy mit kezdett megszédült áldozatával. Volt, aki földre rogyott előtte, s a lába nyomát kezdte csókolgatni, volt, akit felküldött az árbockosárba, s majdnem a tengerbe vetette magát, csak az utolsó percben könyörült meg rajta. A játék mindig másként fejeződött be, csak egy közös vonás volt, Játékmester mindig diadalmaskodott, a játékos pedig megszégyenülve távozott. Kolumbusz mit sem tudott erről a játékról, ezért volt ő tökéletes jelölt.

Kolumbusz ott állt középen és jöttek a fények. Ugrott. A fények helyet változtattak, s ő újra ugrott. A fények egyre gyorsabban cikáztak. Ez volt az a pont, ahol az átlagos macska elvesztette az események feletti kontrollját és menthetetlenül Játékmester irányítása alá került. Kolumbusz állt, mancsába szorította a sípot, melyet Csillagtól kapott és hirtelen rájött, hogy ez a játék értelmetlen, ebből ki kell szállnia. Hogyan lehetséges? A fények egyre gyorsabban cikáztak körülötte. Kolumbusz várt, majd ugrott. Újból várt, újból ugrott. Mindig a fénybe. A fények mozgása már követhetetlen volt, de Kolumbusz már nem félt. Elkezdett táncolni, s a fények vele együtt mozogtak. Egy idő után már nem lehetett tudni, hogy ki irányít kit. Döbbent csend lett a fedélzeten. Játékmester abbahagyta a fények mozgatását. A döbbent csendet a fedélzet túloldaláról érkező taps törte meg. Egy vékony, fekete macska állt ott és tapsolt. A többiek Mágusnak nevezték. Mágus tapsát egy idő után követték a többiek is. Ez volt az első alkalom, amikor a taps nem Játékmesternek szólt.

 

Kolumbusz ott ült a hajó orrában, a hűs tengeri szél kellemesen borzolta bundáját és eszébe jutott, hogy milyen könnyűnek gondolta először ezt az utat. A fényjáték után Mágus gratulált neki. Mágus messze földön híres tudós volt, aki kabinjában mindig különleges kísérleteket végzett. Kolumbusz először még félve lépett be a kabinjába, de a kabin látványa hirtelen elfeledtette vele minden félelmét és óvatosságát. A kabin falát a padlótól egészen a mennyezetig könyvespolc borította, tele könyvekkel. Kolumbusz áhítattal szemlélte a könyveket. Ennyit még egyszerre soha nem látott.

Kolumbusz körbe-körbe sétált a kabinban és nézelődött. Eközben Mágus folytatta kísérletét. Egy idő után a könyveknél érdekesebbnek bizonyult az, hogy Mágus éppen min dolgozik. Mágus pedig készségesen magyarázott és megmutatott mindent. Azt is megengedte, hogy Kolumbusz segédkezzen neki a kísérleteinél. Ki feltételezett volna bármi rosszat is egy nagy tiszteletnek örvendő tudós macskáról?

 

Mágus mindig kedvesen invitálta, s Kolumbusz úgy érezte, hogy óriási megtiszteltetésben van része, hogy egy ilyen nagyhírű tudós macskának a munkáját figyelheti. Ahogy haladt előre az idő, egyre több minden fortyogott lent a kabinban, s megjelentek a kék, lila, piros füstgomolyagok is. Nemsokára elérkezett az az idő, amikor a kabint már teljesen betöltötte a színes köd. Kolumbusz egyre több időt töltött az örökösen gomolygó füstben, s már elkezdett képeket látni. Nem szívesen gondolt vissza arra a bizonyos estére. Minden úgy kezdődött, mint máskor. A szokásos időpontban járt a kabin felé, a kabin ajtaja nyitva, bentről kiszólt Mágus kedves hangja: Már vártalak, gyere be! Ott állt végig Mágus mellett, miközben ő végezte a kísérletét és magyarázott neki. A színes füsttől szinte elkábult. Zúgott a feje, szédelgett, amikor elhagyta Mágus kabinját. Úgy érezte nem bírja tovább. Már arra sem volt ereje, hogy saját vackához visszamenjen, ezért csak meghúzódott a közelben egy elrejtett sarokban. A kimerültségtől álomba szédült. Nemsokára rémálmok törtek rá. Újból ott volt Mágus kabinjában a gomolygó füstben, de most nem a végtelenül türelmes, szolgálatkész, kedvesen mosolygó nagy tudású macska állt előtte, hanem egy vicsorgó szörnyeteg. Óriásira tátotta száját, készen arra, hogy egyben lenyelje őt, de előtte a sípot követelte. A sípot, melyet Csillagtól kapott. Kolumbusz rémülten nyúlt oda, ahol a sípot szokta tartani. Nem találta. Megrémült és felébredt.

- A síp! Hol a sípja?- Kolumbusz hiába kereste kétségbeesetten, ébren sem találta. – Talán Mágus kabinjában vesztette el. Vissza kell szereznie! Hirtelen kitisztult a feje. Vissza kell mennie a kabinba. Feltápászkodott vackáról és elindult Mágus kabinja felé. Ott állt az ajtó előtt és már majdnem bekopogott, amikor hangokat hallott bentről. Hátrább húzódott. Nyílt az ajtó és kilépett egy látszólag jómódú, elegáns macska. A kabinból ömlött ki a színes füst bódító illattal együtt. A macska kábult volt, de elégedett. Kolumbusz nem mert mozdulni. Felesleges lett volna visszamennie, hiszen a füstben úgysem találta volna meg a sípot. Inkább várt, s elképesztő dolgoknak lett szemtanúja. A látszólag visszahúzódó Mágushoz folyamatosan jöttek a különböző korú macskák, ki rövidebb, ki hosszabb időre. Mindenki másként érkezett, de mindenki ugyanúgy távozott. Színes füst és bódító illat kísérte a kábult, de láthatóan elégedett macskákat, akik ezért a mámorért szinte már bármit megadtak volna Mágusnak.

 

Kolumbusz gyötrődött. Össze volt zavarodva, nem értett semmit. Egyetlen dologban volt csak biztos, hogy a sípot meg kell találnia, vigyáznia kell rá, s el kell kerülnie a színes köd kábító hatását. Akármilyen kimerült is volt, nem tehetett mást, keresnie kellett a sípot. Ez jelentette számára most az egyetlen kapaszkodót. Visszalopózott Mágus kabinjába, de nem találta meg. Végigjárta a fedélzetet, mindenhova benézett, de sehol nem volt. A kimerültségtől már alig állt a lábán. Nem tehetett mást, mint hogy visszatért vackához és álomba zuhant. Jótékony álommal ajándékozta meg őt a sors. Álmában visszatért otthonába. Az orgonabokor alatt heverészett lustán, mellette Csillag. A verandán Ági néni Péter bácsival kávézott. Nevetésük vidáman csilingelt végig a kert bokrai közt. Sütött a nap. Mindenhol béke és harmónia. Váltott a kép. Kolumbusz a KÖR-ben gyakorolt. Folyamatosan támadtak rá minden irányból. Fel kellett vennie a harcot. Figyelme egy percre sem lankadhatott. Egyik támadás után jött a másik. Újabb és újabb támadások, és a támadók egyre többen lettek. Kolumbusz küzdött álmában, ahogy csak bírt. Már közel volt ahhoz, hogy feladja, amikor váratlan segítsége érkezett. Egyszer csak felriadt. Összerándult a teste. Mancsával görcsösen megszorított valamit. Ott volt a mancsában a síp.

 

Kolumbusz ott ült a hajó orrában s arra gondolt, hogy milyen optimista is volt aznap reggel. A síp nem veszett el, ő pedig feltartóztathatatlanul haladt a célja felé. Már csak egy hét választotta el attól, hogy meglássa Barcelona kikötőjének fényeit. Délelőtt a fedélzeten sétálgatott, délben megebédelt, s már a délutáni szunyókálásához készülődött, amikor elérkezett a szokásos időpont. Kolumbusz eddig nem is vette észre, de Mágushoz mindennap ugyanabban az időpontban ment. Elérkezett a látogatás ideje. Kolumbusz érezte, hogy indulnia kellene, hogy várják őt, de nem akart. A percek feltartóztathatatlanul haladtak előre, és az érzés szinte már parancsolóan hatott. A rákövetkező két nap iszonyú gyötrelmek között telt Kolumbusz számára. Hol elfojthatatlan vágyat érzett aziránt, hogy felkeresse Mágust a kabinjában és egyszerűen csak átadja magát a könnyed, lebegő állapotnak, hol iszonyú fájdalmakat kellett átélnie. Már a testében is megjelentek a fájdalmak. Volt, amikor olyan szúrást érzett a vállában, hogy szinte mozdulni sem bírt. Kolumbusz hiába ült ki a hajó orrába, hiába bámulta a tengert és szólongatta a Látó Sirályokat, nem érkezett segítség. A testét mardosó fájdalom arra késztette, hogy felkeresse a hajóorvost. Néha a legrosszabbnak hitt dolog vezet el a megoldáshoz. Az orvos nem tudott segíteni, de az alagsorban megpillantott egy beteg sirályt.

 

A legtöbbször az segít rajtunk, ha elkezdünk másoknak segíteni. Kolumbusz nem tudott szabadulni a bódító köd hatásától. Aznap éjjel, amikor nem bírt aludni, felkelt és lement a beteg sirályhoz. A sirály nagyon rossz állapotban volt. Szárnya eltörve, tollazata megtépázva, már alig lélegzett. Mindennap odalöktek neki egy kis darab halat, éppen csak hogy életben tartsák, de igazából senki nem törődött vele. Éjszaka volt. Nem volt sem orvos, sem ápoló a közelben. Kolumbusz vitt egy tál langyos vizet, s egy szivaccsal nagyon óvatosan megtisztogatta a sirály tollait. A sirály felnyitotta a szemét, melyben rémület tükröződött.

- Mit akarsz tőlem? Nem volt elég az a sok gaztett, melyet elkövetettek ellenünk?

- Csak segíteni szeretnék.

A sirály annyira legyengült állapotban volt, hogy már ellenkezni sem volt ereje. Hagyta, hogy Kolumbusz tegye a dolgát.

 

A sirály tollai nemsokára tiszták voltak, törött szárnya helyre igazítva. Kolumbusz a sirály számára készített egy olyan halpépet, melyet az jóízűen el tudott fogyasztani. Az élelemtől kicsit megerősödött, a sebei kezdtek gyógyulni, s már a szárnya sem fájt annyira.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte még mindig bizalmatlanul a sirály.

- Kérdezed? Hát nem a Látó Sirályok közé tartozol?

- Valaha közéjük tartoztam.

- Mi történt veletek? Egy évvel ezelőtt ha ti nem vagytok és nem siettek a segítségemre, akkor elvesztem volna. Most meg hiába vártalak benneteket.

- Egy év alatt sok minden megváltozott. Jobb ha tudod, a sirályok és a macskák közötti szövetségnek örökre vége. Mi Király közelében éltünk, de Király nincs többé.

- De, hiszen van utódja.

- Lehet, de ő nem vette át a helyét.

- Amit tudok, azt szeretném megtenni.

 

A Látó Sirály nagyot sóhajtott. Nem tudta mit válaszoljon. Érezte Kolumbusz jó szándékát és nem akarta megbántani, így hát így folytatta.

- A legnagyobb baj, hogy elvesztettük a bizalmat. A Látó Sirályokat csúnyán kijátszották, sőt nevetségessé tették, s mindez egy nagyratörő kutya műve volt.

- Ki tette ezt veletek?

- Császár Morzsa.

Kolumbusz egyre jobban elszomorodott.

  • Már nem hisznek nekünk az állatok, sőt a hajósok is azt gondolják, hogy veszedelmet hozunk rájuk és üldözni kezdtek minket.

  • De hiszen ti figyelmeztetitek őket a veszélyre!

  • Ők ezt már másként látják. Vészmadaraknak tartanak minket. Ezért kerültem és is bajba.

 

Kolumbusz tehetetlennek érezte magát.

  • Mit tehetnék?

  • Folytasd az utadat.

  • Van remény?

  • Néhány nappal ezelőtt még kételkedtem benne, de most már látok egy halvány reménysugarat.

 

Kolumbusz ott maradt a sirály mellett, etette, gyógyította egész éjszaka. Reggel ment vissza csak a helyére hogy aludjon egy keveset. Másnap este újból felkereste a sirályt.

  • Miért jöttél el újra? Már jobban vagyok, meg fogok gyógyulni.

  • Segítségre lenne szükségem.

  • Sejthettem volna, hogy erre megy ki az egész. Senki nem segít önzetlenül. Csak azért gyógyítottál meg, mert a segítségemet akartad kérni.

Kolumbusz most már látta, hogy nagyon nagy baj van. Az elvesztett bizalmat nagyon nehéz helyre állítani. Mi lesz így a világból? Ha nem segítenek egymásnak, akkor elvesznek és Császár Morzsák és Előkelők fogják átvenni az irányítást.

  • Tegnap éjszaka azt mondtad, hogy még van remény. Most már tudom, hogy nem ok nélkül indultam útra, de segítségre lenne szükségem. Te mondtad, hogy a legnagyobb baj az, hogy elveszett a bizalom, és most te sem hiszel bennem. Látnod kell, hogy nem rosszak a szándékaim.

  • Rendben. Gyere közelebb hozzám.

 

Kolumbusz közelebb ült a Látó Sirályhoz, aki egészséges szárnyát annak hátára tette. Kolumbusz hiába rendelkezett gyógyító képességgel, saját magát képtelen volt teljes mértékben kivonni a színes köd kábító hatása alól. Minden porcikája érezte még a hatását és szenvedett a hiányától. A látó Sirály viszont képes volt segíteni rajta. Nemcsak a kábító füst hatása alól vonta ki, hanem még egy sirály tollat is kapott tőle, amivel segítségül tudja őt hívni, ha szüksége lesz rá.

 

 

A néma udvar

 

Kolumbusz általában bizakodó volt, most viszont a reménytelenség szele csapta meg. Éppen csak hogy pirkadt, amikor a hajó kikötött. Barcelona jelentette eddig a célt, amiért küzdött. Azt remélte, hogy itt majd megtalálja kérdéseire a választ. A felszabadult, örömteli érzés helyett, viszont nyomasztó érzés szakadt rá. Az esze még semmit sem tudott, de a megérzései nem voltak jók. Nem kívánkozott előre, de nem volt más választása. Vissza már nem fordulhatott. Végig kell járnia azt az utat, amelyen elindult, még ha nagyon nehéz lesz, akkor is.

 

Amikor megérkezett a kikötőbe első gondolata Tereza volt, aki ott lakott nem messze a régi kikötőnegyedben. Szinte maga előtt látta a korosodó fehér macska energikus alakját, amint fáradhatatlanul gyógyítja a folyamatosan érkező beteg állatokat. Elindult hát a szűk sikátorok között, melyek már ismerősként köszöntötték. Minden csendes volt, kihalt. Az utcaseprők még nem kezdték meg reggeli munkájukat, a tejkihordó csak most ébredezett szűk kis szobájában. A most ébredő, megállíthatatlan, perzselő napsugarak is ki voltak még zárva. Kolumbusz hamar megtalálta a keresett utcát, rálelt a keresett házra, de valahogy most minden más volt. Egy évvel ezelőtt, amikor legelőször belépett erre az udvarra, különböző fajta-féle macskák nyüzsögtek itt, arra várva, hogy Tereza enyhülést hozzon fájdalmaikra. Mindenki rá várt, mindenki benne hitt, ő pedig fáradhatatlanul gyógyított. Éjjel-nappal voltak macskák az udvarán, egy kórház és egy sátortábor különös ötvözete volt ez. Éjszakánként a macskazene is megszólalt. Hol a fájdalom elcsukló hangja szállt halkan az éjszakába, hol vidáman, tele élettel zengett a dal. A meggyógyított állatok bátorították és hitet adtak a többieknek, s igyekeztek viszonozni azt a jót, amit kaptak. Volt, aki a kertet gondozta, s különleges virágokkal örvendeztette meg Terezát. Volt, aki meleg, gőzölgő süteménnyel kedveskedett neki. Volt, aki ízletes halpástétomot, volt aki, néhány darab tojást hozott. A gyógyításért soha nem kért semmit, mégsem szenvedett semmiben sem hiányt. Most viszont néptelen, kopár, szürke volt az udvar. Szinte beleordított a levegőbe a néma csend. Kolumbusz ledöbbent. Nem erre számított. Szíve összeszorult. Átvágott a néma udvaron, s benyitott az ajtón.

- Tereza! – szólt be halkan a sötét szobába.

Válasz nem érkezett.

  • Tereza! – Ismételte meg újra kicsit hangosabban és beljebb lépett.

Orrát áporodott szag csapta meg. Már jó ideje nem szellőztethetett ott senki. A levegő állott volt és meleg. A betegség, öregség, elhagyatottság összetéveszthetetlen szaga töltötte be a szobát. Kolumbusz szeme hamar alkalmazkodott a félhomályhoz, s a sarokban az ágyon egy összegömbölyödött, nyöszörgő alakot pillantott meg. Odasietett hozzá. A szenvedő testben Terezát ismerte fel.

  • Magasságos Macska Szem! Mi történt veled?

Az idős Macska magatehetetlenül feküdt az ágyon. Annyira le volt gyengülve, hogy már megszólalni sem bírt. Kolumbusz leült Tereza ágyának szélére, mancsával végigsimította annak lángoló homlokát, hallgatta tüdejének zihálását. Tudta, hogy a legyengült, szinte tüzelő testnek sürgősen vízre van szüksége. Felkapta az asztalon álló kopott kancsót, s átszaladt a szomszédos kertbe, ahol annak idején a kút állt, de nem sikerült megtöltenie. A kút kiszáradt, pedig egy évvel ezelőtt még oly bővizű volt. Még a második és harmadik utcából is átjártak a szomszédok egy kis friss vízért, azt állították, hogy ez a kút adja a környéken a legfinomabb vizet. Tereza ezt nem bánta. Vigyék csak! - mondogatta mindig. A kút pedig még a legforróbb nyári napokon is oly sok vizet adott, hogy még a kert virágait is azzal öntözték. Most viszont iszapos, pocsolyás volt az alja, s már egy korsónyi vizet sem lehetett belőle meríteni.

Kolumbusz kiszaladt az ébredező utcára. Sürgősen vizet kell szereznie, de hiába futkosott fel-alá a sikátorokban, mint egy mérgezett egér, minden csap, minden kút el volt zárva. Próbálkozott néhány macskánál is, de mindenki azt válaszolta, hogy nem segíthetnek. Szomorúan ült le egy víznélküli szökőkút padkája mellé. Elővette a sirály tollat, végigsimította mancsával, s szinte alig hallhatóan kérni kezdett.

Nemsokára szárnysuhogást hallott, s egy sirály szállt le közvetlen közelébe.

  • Mit akarsz? Hogy került hozzád a toll?

  • Beteg társatoktól kaptam, akit a hajón ápoltam. Szükségem lenne egy kancsó vízre.

  • Nem segíthetünk.

  • Hogy-hogy nem segíthettek? Nem azért vagytok Látó Sirályok? Nem azért kaptam a tollat, hogy ha szükségem lenne rátok, akkor segítségül tudjalak hívni benneteket?

  • A macskák és a Látó Sirályok közötti szövetségnek vége. Ne várj tőlünk csodát! Ha valamit akarsz, akkor azt saját magadnak kell elérned.

  • A Látó Sirályok régen nem így beszéltek!

  • Az az idő elmúlt. Más időket élünk.

Kolumbusz nem tért magához. Folyamatosan morgolódott:

  • Mi az, hogy a Látó Sirályok már nem segítenek? Ha a remény is elveszik, akkor mi marad? Igenis vannak csodák! Kell, hogy legyenek!

Ki tudja, hogy mi lett volna ennek a társalgásnak a vége, ha meg nem jelenik egy törött szárnyú sirály.

  • Én ismerem ezt a macskát. Hajthatatlan. Jobb, ha segítünk neki, mert addig úgysem hagy minket békén.

  • Jobban vagy? – kérdezte egyből Kolumbusz, amikor felismerte a sirályt.

  • Hála neked, igen. Miért hívtál?

  • Édesvízre lenne szükségem. Egy beteg macska a kiszáradás határán van, sürgős lenne.

  • Tudod, hogy nem lophatunk vizet számára, már így is eléggé üldöznek minket! – szólt közbe az elsőnek érkező sirály.

  • Ezt én is tudom. Vizet nem adhatunk, de más módon, talán segíthetünk. Adjatok egy kis időt, hagy gondolkodjak!

 

A sérült szárnyú sirály kicsit bicegve sétált fel-alá. Egy darabig csendben volt, majd elkezdett félig hangosan magában beszélni. Vannak édesvíz készletek a föld alatt, de nagyon szigorúan őrzik őket. Oda nem mehetünk. A környéken a víz birtoklása jelenti a legnagyobb hatalmat. Ez a legnagyobb kincs. Ezen a környéken is laknak olyanok, akik elegendő vízzel rendelkeznek, nem okozna gondot nekik egy kancsó víz adása. Néhányuknak még szökőkút is van az udvarán, s a medencéjükben aranyhalak fickándoznak.

- Vezessetek oda hozzájuk! Én majd kérek tőlük vizet.

- Ne gondold, hogy ez olyan könnyű! Meg sem hallgatnának. Azt gondolnák, hogy ingyenélő, csaló vagy és kérdezés nélkül elzavarnának.

- Miért? Hiszen én csak egy másik macskán szeretnék segíteni!

- Az állatok bizalma megingott. Sok csaló macska járt a környéken és különböző trükkökkel kértek vizet. „Egy lázas beteg macskának élet-halál kérdése, hogy kapjon egy kancsó vizet. Majd visszajövök és ledolgozom.” Tudod hányszor hallották ezeket a mondatokat? A jobb módú macskák gyakran érezték úgy, hogy becsapták őket, ráadásul ha elterjedt, hogy ők hajlandóak segíteni, akkor megrohamozták őket a kéregetők. Inkább bezárkóztak, s azzal nyugtatták lelkiismeretüket, hogy a nagy Vízelosztó Szervezet dolga, hogy ne hagyjon senkit se szomjan veszni, ezzel nekik nem kell foglalkozniuk. Nekik azért van több vizük, mert megdolgoztak érte és jól gazdálkodtak vele. Ha mindenkinek adnának egy kancsó vizet, aki bekopogtat hozzájuk, akkor nem tudnák üzemeltetni a szökőkútjaikat, nem tarthatnának aranyhalakat a kertjükben és még ki tudja milyen különleges dolgokról kellene lemondaniuk.

- Én nem vagyok csaló és szükségem van a vízre! Egy kancsónyi víz igazán nem sok!

- Sok csaló állította ezt. Ezekkel a mondatokkal járták a környéket, s annyi vizet szereztek, hogy eladni is tudtak belőle. Nem kellett dolgozniuk, vígan megéltek a kéregetésből. Amikor ez kiderült, megingott a bizalom minden kéregető iránt, s az elveszett bizalmat nehéz helyreállítani. Nem lehetetlen, de nehéz. Erre most nincs időd.

- Mit csináljak?

- Egy lehetőséged talán mégis van. Az utcában laknak olyan macskák, akik még emlékeznek a régi időkre. Tereza sokat segített nekik annak idején, s szívükbe még nem fészkelte be magát sem a közömbösség, sem a bizalmatlanság. Keresd fel őket! Társam mutatja az utat. Legyél hálás minden egyes csepp vízért!

 

Egy szokatlan reggeli körút vette kezdetét. Egy sirály és egy macska együtt járta az utcákat. Ahol a sirály biccentett, oda Kolumbusz bekopogtatott. Elmesélte, hogy Tereza bajban van és vízre lenne szüksége. Az arcok elkomorultak, mindenki zavarba jött. Nehéz helyzetben voltak, de egy dologban mégis különböztek a többiektől. Életük nagy részét úgy élték le, hogy megbíztak társaikban és segítették egymást. Jól ismerték Terezát, s nem hitték el a róla szóló mende-mondákat. Vizük nem sok volt, de a jó szándék volt a lényeg.

Cirmos szomszédnak félpohárnyi vize maradt tegnapról. Szerencsére még nem áztatta le benne az alsóneműjét, így oda tudta adni.

Kamilla, a nagycsaládos macska asszonyság egy egész pohár vizet adott.

  • Észre sem fogják venni a kölykeim, ha egy kicsit kevesebbet isznak ma. Adnék én többet is, de nincs miből! – sóhajtozott egyre az asszonyság.

Luis, a mindig szórakozott költő egész lakását feltúrta vízért. Megtalálta az elveszettnek hitt kedvenc tollát, néhány fél pár lyukas zoknit, kiszakadt könyvlapokat, megrágcsált szalámivéget, penészes sajtdarabot, de vízzel telt üveget egyet sem. Majdnem üres kézzel kellett Kolumbuszt útjára bocsájtania, amikor megérkezett az aznapi vízadagja. Odaadta hát annak a felét. Lassacskán összegyűjt egy korsónyi víz, s Kolumbusz visszasietett Terezához.

 

Tereza mozdulatlanul feküdt az ágyon. Kolumbusz felültette s vizet adott neki. Tereza öklendezett. Semmi nem maradt meg benne. Teste forró volt, tekintete zavaros. Az elkövetkezendő órák kritikusnak bizonyultak.

Kolumbusz kitárta az összes ablakot, hogy átjárhassa a szobát a friss tengeri levegő, ő pedig leült Tereza ágya szélére. A forró testet vizes ruhával próbálta hűteni, a vizet pedig kanalanként adagolta. Megpróbálta úgy gyógyítani őt, ahogy annak idején tőle tanulta. Egyszer csak Tereza felült az ágyon. Tekintete zavaros volt.

  • Mit keresel itt?

  • Kolumbusz vagyok. Nem emlékszel rám?

  • Mit akarsz tőlem? Nem gyógyítottam senkit!

  • Persze, hogy nem gyógyítottál, hiszen beteg vagy.

  • Nincsenek itt betegek! Mondtam, hogy nem gyógyítok senkit!

 

Kolumbusz tehetetlennek érezte magát. Tereza lázálmában beszélt, fel sem ismerte őt. Tehetetlenségében kérdezgetni kezdte.

  • Miért nem gyógyítasz?

  • Hát nem ti tiltottátok meg? Nem ti vettétek el tőlem azt, ami a legtöbbet jelentett számomra?

  • Ki az a ti?

  • Ki vagy te? Hozzájuk tartozol? Már mondtam, hogy nem gyógyítok! Nincs nálam senki!

  • Nem tartozok hozzájuk. Kolumbusz vagyok.

 

Tereza ettől megnyugodott. Erőtlenül visszahanyatlott az ágyra és hagyta, hogy Kolumbusz gyógyítsa. Nem tartott sokáig ez a nyugalmi állapot, mert újabb lázroham jött rá.

  • Nem vagyok boszorkány! Értsétek meg, hogy nem vagyok boszorkány! – kiabálta teljes erejéből.

  • Ki mondja, hogy boszorkány vagy?

  • Mindenki. Te is. Ő is. Mindenki. – Tereza vadul hadonászni kezdett mancsával, majd a semmibe meredve, kissé nyugodtabban folytatta. - Nem engedik a kismacskákat a közelembe, nehogy megbabonázzam őket. Ha meglátnak, átmennek a másik oldalra. Aki szóba áll velem, azt megbélyegzik. Azzal vádolják meg, hogy boszorkánnyal cimborál.

  • Miért mondják rád, hogy boszorkány vagy?

  • Nem tudom. – Tereza teljesen magába roskadt, s egyre csak azt ismételgette – Nem tudom, nem tudom, nem tudom.

  • Mit tettél?

  • Gyógyítottam. Nem csináltam mást, mint segítettem másoknak. Ugyanúgy mint egész életemben.

 

Tereza agyában mintha világosság gyúlt volna. Rámeredt Kolumbuszra.

  • Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?

  • Kolumbusz vagyok.

  • Nem ismerek semmiféle Kolumbuszt – folytatta zavarodottan. - Kinek a megbízásából vagy itt? Már mondtam, hogy nem gyógyítok senkit. Nincs nálam senki.

  • Tereza, igyál még pár kortyot és pihenjél egy kicsit.

  • Meg akartok mérgezni! Tudom, hogy meg akartok mérgezni!

  • Nem akar senki sem megmérgezni.

  • Nem volt elég, amit műveltetek velem? Elvettétek a munkámat. Elvettétek az életemet. Boszorkánynak kiáltottatok ki.

 

Kolumbusz közel állt ahhoz, hogy ordibálni kezdjen Terezával, hogy térjen már végre magához, de tudta, hogy ez most nem segítene. Tereza nagyon beteg. Segítségre van szüksége. Gyengéden visszafektette ágyára, felemelte fejét, s adott neki egy kanál vizet.

- Pihenjél!

 

Kolumbusz szeretetteli, lágy hangja megnyugtatta Terezát. Visszafeküdt. Kolumbusz ott ült az ágya mellett. Forró testén kicserélte a vizesborogatást, kortyonként adogatta neki a vizet és gyógyította őt úgy, ahogy éppen tőle tanulta. Terezát a többnapos láz legyengítette, csak aludni kívánt, de az álmok nem hagyták őt nyugodni.

  • Miért nem vagy velem? Miért mentél el?

  • Itt vagyok. – Fogta meg Tereza mancsát.

  • Azt ígérted, hogy örökre velem maradsz, de elfutottál!

 

Kolumbusz elengedte Tereza mancsát. Tudta, hogy máshoz beszél. Valakihez, aki annak idején fontos lehetett számára. Adott Terezának még egy korty vizet, s leült a székre. Tereza továbbra is hangosan beszélt álmában.

  • Miért nem tudtad elfogadni az életemet? Miért nem tudtál elfogadni olyannak, amilyen vagyok? Miért nem kellettem én soha senkinek?

 

Kolumbusz odahajolt a lázas beteghez, félig felültette, megitatta egy pohárból, majd óvatosan visszafektette. Tereza továbbra is öntudatlan állapotban volt. Szervezete küzdött. Kolumbusz segített neki, ahogy csak tudott, de a küzdelmet neki magának kellett megvívnia. Mintha egész addigi életével kellett volna újra szembenéznie néhány óra leforgása alatt. Hol gyógyított álmában, mosolygott és kedves volt. Úgy vágyott egy új jövevényre, aki mamának szólíthatta volna. Hol szervezett, határozott parancsszavak pörögtek energikus szájából. Nem csak ő nem állt meg egy pillanatra sem, de egész környezetét olyan lendülettel mozgatta, hogy szinte szédítő volt az a sebesség, amit diktált. Aztán elcsendesedett. Nyugalom ereszkedett pilláira. Teste, lelke végre megpihent egy kicsit.

 

Kolumbusz újra kicserélte a vizes borogatást. Adott neki egy kis vizet és várt. Várt. A folyamatoknak időt kell hagyni. A nap már oly magasan járt az égen, hogy a szűk sikátorokba is behatolt. Kezdett forrósodni a levegő. Kolumbusz becsukta az ablakokat. Gondterhelten kezdett járkálni a szűk szobácskában fel s alá. Tereza újból motyogni kezdett álmában.

  • Miért kellett neked bekopogtatnod hozzám? Miért pont akkor?

 

Kolumbusz visszatért a beteghez. Végigsimította annak forró homlokát. Mintha csökkent volna a láza. Megitatta, majd újból leült az ágya szélére. Visszatért a gyógyításához. Tereza ziháló mellkasa kezdett lenyugodni. Egyre hosszabbak lettek a nyugalmi időszakok, de az álmok hada mintha soha nem akarna véget érni. Újra és újra visszatértek gyötörni Terezát.

  • Megbíztam benned… Oly hosszú idő után neked újból kimertem nyitni a lelkem. Ismerted a gondolataimat, ismerted az érzéseimet. Nem voltak titkaim előtted… Miért? Miért kellett így végződnie? Hogy lehettél ennyire naiv? Miért pont neki? Miért pont neki kellett rólam beszélned? Miért mondtad el azokat a dolgokat rólam? Tudom. Már annyiszor megbeszéltük. Nem akartál ártani. Nem akartál bántani. De mégis beszéltél! Mégis elmondtad! És éppen neki… Azután pedig elmentél. Magamra hagytál.

 

Terezából mélységes keserűség szakadt fel, s elárasztotta az egész szobát. Kolumbusz nem bírta tovább. Kiment az udvarra, s leült egy lépcsőfokra. A kopár udvar szinte vigasztalóan hatott Tereza keserűsége után. Az udvar csendes volt. Egy teremtett lélek sem járt arra. Kolumbusz titokban azt remélte, hogy a reggel felkeresett szomszédok meg fognak jelenni egymás után, és mindenki hoz majd valamit, úgy, ahogy a mesékben szokott lenni, de nem így történt. A Látó Sirály keserű szavai jutottak eszébe: „Ne várj tőlünk csodát! Amit akarsz, azt magadnak kell elérned!”

Gondterhelten sétált át a másik udvarba, oda ahol a kút állt, ahova annak idején Tereza azért küldte át, hogy erőt merítsen. A kút kiszáradt, az udvar néptelen, kopár, szürke. Szomorúan ült le a kőkerítés tövébe. Az idő múlásával az árnyékok vándoroltak, s lassan érezte bundáján a perzselő nap kellemetlen égetését. Nehézkesen feltápászkodott, hogy egy újabb árnyékos részt keressen, amikor a kőkerítés repedésében megpillantott egy apró növényt. Közelebb ment hozzá. Jelentéktelen kis növény volt, de élt. Élt, szinte a semmiből. A reménytelenség óceánjában egy aprócska kis élet. Kolumbusz úgy megörült ennek a jelentéktelen kis növények, mintha a sivatagban egy oázisra bukkant volna. Talán mégis van remény! Árnyékba húzódott, elővette tarisznyáját, kipakolgatta belőle kincseit. A maradék ennivalója, ha beosztják, talán kettőjüknek is elegendő lesz két napra. A síp! Hogyan is veszíthette el a jövőbe vetett bizalmát! Hiszen nála van a síp! Gyorsan biztonságos helyre tette, s újult erővel tért vissza Terezához.

 

Tereza nyugodtan aludt. Lement a láza. Kolumbusz nem akarta felkelteni őt. Inkább leszedegette a pókhálókat, letörölgette a port, kirázta a szőnyegeket. Tereza felébredését egy tiszta szoba és egy mosolygós, nyugodt Kolumbusz várta. Kolumbusz várt. Már nem reményt vesztve, hanem bizakodóan. Néhány órai nyugodt alvás után Tereza egyszer csak kinyitotta a szemét. Felült, ránézett Kolumbuszra.

  • Hát te meg hogy kerültél ide? Több mint egy éve nem láttalak!

Kolumbusz szívéről nagy kő esett le. Odasietett Terezához, megfogta mancsát.

  • Jól vagy?

  • Most igen, de nem tudom mi történt velem. Alig emlékszem valamire.

  • Ma hajnalban érkeztem egy hajóval. Első utam ide vezetett. Itt találtam rád az ágyon fekve, nyöszörögve. Nagyon magas lázad volt. Néhány szomszédodtól kértem vizet.

  • Adtak?

  • Nem volt könnyű. Egy Látó Sirály segített, hogy kihez menjek.

  • Azt tudod, hogy a macskák és a Látó Sirályok közötti szövetségnek vége?

  • Sajnos igen.

  • Hogy-hogy mégis segítettek?

  • Meggyógyítottam egy Látó Sirályt. Ő mondta társának, hogy olyan hajthatatlan vagyok, hogy jobban járnak, ha segítenek.

Tereza elkezdett ezen nevetni.

  • Akkor jobb lesz, ha én is vigyázok veled, nem?

  • Hát, azt nem hagyom, hogy beteg legyél!

A két macska közötti barátság melege járta át a szobát. Minden tiszta volt, csillogott, s Tereza szemében oly régen nem látott boldogság tükröződött, de egyszer csak elkomorult az arca.

  • Tudod, hogy nagy veszélynek tetted ki magad?

  • Elmondanád mi történik itt? Nem értek semmit.

  • Amikor elmentél, Császár Morzsa átvette az uralmat. Először csak a Morzsa nemzettség vezetője lett, de ez nem volt neki elég. Létrehozta a Hős Barcelonai Kutyák Szövetségét, aminek természetesen ő lett az elnöke. Nagyon alaposan kidolgozott mindent, s az állatok többsége ebből semmit nem vett észre. Sőt még most sem hinnének nekem. Császár Morzsát sokan istenítik. Őt tartják az állatok megmentőjének, aki rendet teremtett a környéken, s nem látják, hogy csupán egy zsarnokkal állnak szembe, aki semmilyen eszköztől nem riad vissza.

  • Mi történt veled? Szörnyű dolgokat mondtál álmodban.

  • Császár Morzsa mindent szabályozott. Mindenre bizottságokat, szervezeteket hozott létre. A legnagyobb hatalommal a Vízelosztó szervezet rendelkezik, de majdnem minden tevékenység végzését engedélyhez kötötték. Gyógyítani sem lehet anélkül.

  • Miért féltek ennyire? Császár Morzsa csak egy apró termetű kutya, ti meg annyian vagytok!

  • Te még nem találkoztál a Hős-Őr kutyákkal, Császár Morzsa elit alakulatával. Velük tartja rettegésben a környéket. Bárkit szempillantás alatt széttépnek. Valami Ördög a vezetőjük.

  • Ördöggel volt szerencsém találkozni. – Kolumbusz szinte összerezzent, amikor kimondta a vérszomjas kutya nevét. - Ha nincs ott Árnyék, én már nem élnék.

Beállt a csend. Létezik kiút ebből a helyzetből? Egy tökéletesen kidolgozott rendszer, ahol mindent egyetlen zsarnoki akarat irányít…

Kolumbusz törte meg végül a csendet.

  • Mi történt Veled? Régen annyian voltak itt. Annyit dolgoztál.

Tereza szeme elhomályosult. Arca eltorzult a fájdalomtól.

  • Én nem kaptam engedélyt. Nem gyógyíthatok.

Tereza vett néhány nagy levegőt. Látszott rajta, hogy küzd a lelkét marcangoló fájdalommal, de megpróbálta folytatni az elbeszélését.

  • Először nem törődtem a tilalommal. Titokban továbbra is jártak hozzám a betegek. Aztán egyik este beállítottak a Hős – Őr kutyák.

Tereza megállt az elbeszélésben. Nagyon nehéz volt folytatnia.

  • Két idős macska, és egy megsebzett sirály volt nálam. Mivel nem volt hivatalos engedélyem, a vérszomjas ebek azonnal intézkedni kezdtek. Korlátlan hatalommal rendelkeznek, azt csinálnak, amit akarnak. Először mindent széttörtek a szobámban. Az ágyam, a szekrényem darabokban hevert szerte széjjel. A holmiim szétdobálva, széttépve. A kutamat eltömítették. A sirály szárnyát megtépázták, a két öreg macskát megszégyenítették. A sirály és a két öreg macska másnapra belehaltak sérüléseikbe.

 

Tereza nem bírta tovább. Oly régóta visszatartott fájdalmak törtek felszínre. Testét rázta a zokogás. Patakokban ömlöttek könnyei.

  • Én nem akartam! Soha semmi rosszat nem akartam!

  • Tudom – Kolumbusz átölelte Terezát. – Nyugodj meg! Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat. Nem te tehetsz róla.

  • Ha egyből abbahagyom a gyógyítást, ha rögtön engedelmeskedem, akkor nem történt volna ez. Akkor talán a Látó Sirályok és a macskák közötti szövetség sem ért volna véget. Én vagyok a hibás! Mindenről én tehetek!

  • Ez nem igaz. Ne vádold magad!

  • Te semmit sem tudsz. Azt gondoltam, hogy engem nem lehet megfélemlíteni, én nem fogok beállni az engedelmeskedők néma sorába. A szörnyű eset után sem hagytam abba a gyógyítást. Éjszakánként titokban kerestek fel azok, akiken mások már nem tudtak segíteni. Őrszemeket állítottunk és azonnal riasztottak, ha a Hős-Őr kutyák megjelentek a környéken. Minden jól ment volna…

Tereza újból elhallgatott.

  • Mi történt?

  • Erről nagyon nehéz beszélem.

  • Ne beszélj róla, ha nem akarsz.

  • Egy este beállított hozzám egy macska. Nagyon rossz állapotban volt. Már mindenki lemondott az életéről. Aznap senki nem volt nálam, így egész éjszaka őt ápoltam. Reggelre jobban lett, de nem akart elmenni. Nem bántam, mert vidám társaságnak bizonyult. Kicsit Árnyékra emlékeztetett. Sokat mesélt a gyerekkoráról, a szokatlan gondolatairól és egy hét után úgy éreztük mindketten, mintha már nagyon régóta ismernénk egymást. Szinte még most sem tudom felfogni, hogy mit tett.

  • Mi történt?

  • Ez a legszörnyűbb, hogy nem akart rosszat, mégis tönkre tette az életemet.

  • Mit csinált?

  • Pletykált. Olyan dolgokat mesélt el rólam, pont annak a perszónának, amivel tönkretettek.

  • Ezt nem értem.

  • Nem is lehet. A történet érthetetlen, mégis oly egyszerű. Rájöttek, hogy nem bírnak velem. Ezután nem engem kezdtek el bántani, hanem azokat, akik velem kapcsolatba kerültek. Titokban figyeltetni kezdték a házamat, de nem Hős-Őr kutyákkal, hanem kóbor macskákkal, patkányokkal, mindenféle szerzetekkel. Megfigyelték, hogy kik azok, akik betérnek hozzám. Másnap azoknak a lakását feldúlták, vagy megverték őket. Ezzel egy időben kezdték el azt terjeszteni, hogy boszorkány vagyok. Ezért merek szembe szállni a rendszerrel, ezért nem félek a Hős-Őr kutyáktól sem, s ez az oka annak, hogy baj éri azokat, akik a közelembe merészkednek. Félelmet ültették mindenki szívébe. Néhányan nem hitték el ezt rólam, de ők sem mertek már felkeresni. Végül is elérték azt, amit akartak. Nem gyógyítok. Egyedül maradtam.

 

A reménytelenség érzése telepedett rá a szobára. Már kezdett alkonyodni. Egyszer csak izgatott kopogásra lettek figyelmesek. A sérült szárnyú Látó Sirály állt az ajtóban.

  • Kolumbusz menekülnöd kell! A Hős-Őr kutyák erre tartanak. Fülükbe jutott, hogy egy idegen macska van Terezánál.

  • Tereza velem kell jönnöd!

  • Nagyon gyenge vagyok. Nem bírnék ki egy hosszabb utat. Úgyis csak bajt hozok mindenkire. Menj egyedül! Siess!

  • Nem hagyhatlak magadra!

  • Nincs időnk veszekedni. Kövessetek mindketten!

 

Tereza felkelt fekhelyéről, de megszédült. Vissza kellett ülnie. A Látó Sirály egyre nyugtalanabb lett.

  • Indulnunk kell! mindjárt itt lesznek!

  • Nagyon gyengének érzem magam. Hagyjatok itt!

Kolumbusz tudta, hogy nagyon veszélyes, amit csinál, de mégsem akarta Terezát magára hagyni.

  • Gyere, támaszkodj rám! Induljunk!

Tereza elindult Kolumbuszra támaszkodva. Az első lépések nagyon nehezek voltak. Gyakran meg kellett állniuk. Tereza szédült. Az elmúlt hetek legyengítették. Kolumbusz ilyenkor megállt, s megvárta míg újra erőre kap. Mintha egy láthatatlan erő kötötte volna Terezát Kolumbuszhoz, aki rendíthetetlenül húzta őt magával előre.

 

Elhagyták az udvart, kiléptek az utcára, befordultak a sarkon, de nagyon lassan haladtak. Tereza minden erejét összeszedte, igyekezett szaporázni lépteit. Kolumbusz ott haladt mellette, minden figyelmét felé irányította, szinte húzta őt előre, s készen állt arra, hogy bármely percben a segítségére legyen, ha újból megszédülne, vagy összecsuklanának lábai.

  • Baj van! – szólalt meg hirtelen a sirály. – Húzódjatok be ide a kapualjba! Mindjárt jövök.

A sirály csak néhány másodpercig volt távol.

- Jól gondoltam. A Hős-Őr kutyák már a háznál vannak. Még azon tanakodnak, hogy miként törjenek be, de ha rájönnek, hogy elmentetek, azonnal itt lesznek.

- Kérlek, hagyj magamra! Értem már úgysem kár! Menekülj!

Kolumbusz nem tudta mitévő legyen. Értelmetlen az életét a semmiért feláldoznia. A Hős-Őr kutyákkal szemben tehetetlenek.

  • Bárcsak eltűnhetnénk! Bárcsak láthatatlanná válhatnánk!- sóhajtotta kétségbeesésében Kolumbusz.

  • Nem is olyan rossz ötlet. – csillant fel Tereza szeme.

  • Mi? – néztek rá mindketten csodálkozva.

  • Eltűnni, semmivé válni. Jó ötlet.

  • Hogyan?

  • Nézzetek oda!

  • Hova? Üres az egész utca.

  • Van ott valami. Egy csatornafedél. Időnként patkányok is megfordultak nálam, tőlük hallottam a csatornák hálózatáról. Császár Morzsa csak a föld feletti világot uralja, a patkányok birodalma viszont a föld alatt van. Oda a Hős-Őr kutyák sem szívesen mennek le.

  • Ezt tudom, de azt is mindenki tudja, hogy nem tanácsos oda lemenni. Különösen macskáknak nem. – vetette ellen a sirály.

  • Van más választásunk?

  • Nincs. Inkább a patkányok, mint Ördög és bandája. Gyerünk! – határozta el magát Kolumbusz.

  • Menjetek! – mondta a sirály.

  • Te nem jössz?

  • Bújjatok el! Hátha ez jelenti a menekülést. Én visszamegyek összezavarni a nyomokat, különben hamar rátok találnak.

Kolumbusz és Tereza lemásztak a csatornába. A pillanatnyi életveszélytől megmenekültek, de ki tudja, meddig lesznek ott biztonságban?

 

 

 

A csatorna mélyén

 

A félelem percei gyakran hosszú óráknak tűnnek. Tereza és Kolumbusz nem tudta mióta kuksolnak néma csendben. Vártak. Nem mertek mozdulni sem előre, sem hátra. Egyszer csak apró neszekre lettek figyelmesek.

- Patkányok. Húzódj hátra! Engem ismernek. - Mondta Tereza, s elkezdett fura neveket mondogatni. – Szutyok! Bélpoklos! Fürge!

- Mit csinálsz?

- Várd ki a végét! Ne csinálj semmit! Hagyd, hogy én beszéljek!

 

Néhány patkány nemsokára körbe vette őket, de még olyan távolságban, hogy el tudják kerülni az esetleges támadást.

  • Mit kerestek itt? Óriási seregünkkel nem tudtok mit kezdeni! Egyet visítunk és ezrével fognak jönni a patkányok.

  • Nincs rossz szándékunk. Menedéket kérünk.

  • Minek adnánk? A macskák az ellenségeink.

  • Van egy nagyobb ellenségetek is, csak nem meritek kimondani!

  • Tudod, hogy boszorka! – súgta oda az egyik patkány a másiknak.

  • Szutyok, te ezt elhiszed? – kiáltott rá Tereza a sugdolózó patkányra.

  • Látod, még a nevemet is tudja!

  • Persze, hogy tudom, hiszen egy évvel ezelőtt még az udvaromon játszottál, mert a többiek csúfoltak. Most pedig nem akarsz megismerni.

 

Szutyok elszégyellte magát. Ezt használta ki Tereza és folytatta mondókáját.

  • Kölyökkorodban nálam leltél menedéket, amikor üldöztek. Mindenki csúfolt, bántott, s inkább a halált választottad volna, de arra nem számítottál, hogy én nem foglak bántani.

  • Jobb lett volna, ha akkor felfalsz!

  • A félelem beszél belőled. Mindenki bogarasnak tartott, hogy egy kifejezetten csúnya patkánykölyköt védelmezek, ahelyett, hogy szétroppantottam volna a csigolyáját, de én fel mertelek vállalni. Sok vidám percet szereztél mindenkinek. Emlékszel még rá?

  • Én a patkányokhoz tartozom.

  • Tudom – válaszolta szomorúan Tereza.

 

Beállt a csend. Kolumbusz érezte, hogy Szutyok küzd magában. Nem meri felvállalni Terezát társai előtt. Terezát újból elhagyta az ereje. Összeroskadt. Kolumbusz előre lépett.

  • Alkut ajánlok nektek. Van egy fél szál ízletes kolbászom. Ritka csemege. Nektek adom, ha adtak egynapi menedéket.

  • Mi az, meg akartok vesztegetni? A patkányok hadával nem bír senki. Egyszerűen elvesszük tőled, titeket pedig átadunk a Hős-Őr kutyáknak. Még jutalmat is fogunk kapni – hősködött Szutyok. Mindenáron be akarta bizonyítani társainak, hogy ő hozzájuk tartozik, hogy ő nem gyáva, és hogy Tereza nem hat rá.

  • Rendben. De aki elsőnek közelít, annak átharapom a torkát. Az első hattal könnyedén végzek – s hogy nyomatékot adjon érveinek, ugrott egy nagyot és egyszerre három patkányt szorított le a földre. A másik három, köztük Szutyokkal, elmenekült.

  • Még egyszer mondom, alkut ajánlok. Az életeteket és egy fél szál kolbászt kaptok cserébe a segítségetekért.

  • Rendben – válaszolták fogvacogva a megfélemlített patkányok.

 

Kolumbusz tudta, hogy veszélyben vannak, de talán nyerhetnek egy kis időt. Nem bízott a patkányokban. Nem azért mert gonosznak tartotta őket, hanem azért mert gyáváknak. Tudta, hogy a patkányok között sok a besúgó. Egy-egy jobb falatért bármire képesek. Megkötözte a három patkányt, hogy ne tudjanak elmenekülni.

  • Elvisztek minket a Montjuic lábához! – jelentette ki határozottan Kolumbusz.

  • Nem lehet. Az nagyon hosszú út – nyüszítettek a patkányok.

  • Tudom, hogy milyen hosszú az út. Fél nap alatt megteszem a felszínen.

  • Te lehet, hogy megteszed, de a másik macska nem fogja bírni.

 

A patkányoknak igazuk volt. Tereza újból magába zuhant, összegömbölyödött, s csak feküdt magatehetetlenül a csatorna mélyén. Ismét elhagyta az életerő. Nem volt kedve megmozdulni sem.

  • Igazatok van – sóhajtott egyet Kolumbusz. - Tereza nagyon gyenge. Nincs más választásunk, ti fogjátok őt vinni!

  • Mi? – visították egyszerre a patkányok.

  • Igen ti. Három erős, kigyúrt patkány könnyedén elbír egy lesoványodott, öreg macskát.

  • Ezt nem kérheted tőlünk!

  • Miért nem? A foglyaim vagytok. Azt teszitek, amit mondok, különben szétroppantom a koponyátokat.

 

Kolumbusz elég meggyőző volt. A három patkány elkezdett suttogni, végül előálltak egy javaslattal.

  • Először megesszük a kolbászt, utána elviszed Terezát a főcsatornához. Mi csak az utat mutatjuk. A főcsatornánál van egy tutaj félénk, erre tesszük Terezát. Segítünk őt úsztatni a Főcsatornán, de onnan egyedül folytatod majd az utat. Minket megkötözöl, és mindenkinek azt fogjuk mondani, hogy csak azért segítettünk, mert kényszerítettél rá. Ez igaz is.

  • A kolbász harmadát kapjátok meg most, a többit a végén. Egészen a kijáratig eljöttök velünk, a többiben megegyeztünk – válaszolta Kolumbusz.

 

A kolbász szó hallatán Bélpoklosnak összefutott a nyál a szájában. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor jutottak ilyen finom falathoz. A kolbász evésének gondolata hirtelen mindent felülírt nála. Megoldódott a nyelve.

  • Nem mennénk odébb? Ismerek egy elrejtett, nyugodt helyett. Ott biztonságban elfogyaszthatnánk az étket.

  • Rendben.

Kolumbusz majdnem elmosolyodott Bélpoklos evési szenvedélye láttán. Elegendő lett volna a kolbásznak menedéket kérni és akkor nem kellett volna erőszakot alkalmaznia. A többiek még vonakodtak egy kicsit, de Bélpoklos hajthatatlan maradt.

  • Kaptunk valaha a Hős-Őr kutyáktól vagy a vezetőinktől kolbászt? Alantasabb népségnek tartanak minket annál. Én nem szalasztom el ezt a lehetőséget. Ki tudja lesz-e még részem ilyen lakomában?

 

Bélpoklos vezetésével elvonultak egy titkos járatba. Kolumbusz meglazította köteleiket, adott nekik egy nagy adag kolbászt, s amíg a patkányok jóízűen falatoztak ő visszatért Terezához.

  • Össze kell szedned magad! Nemsokára indulunk. A patkányok mutatják az utat.

  • Nincs értelme. Ha neked még van dolgod, akkor menj! Menekülj! Engem hagyjál itt!

  • Hogy beszélhetsz így?

  • Miért? Hogy beszéljek?

  • Te, aki mindig tele voltál energiával, aki annyi élőlénynek segítettél nem beszélhetsz így! Nem adhatod fel!

  • Szerinted volt értelme? Volt értelme az életemnek?

  • Hogy kérdezhetsz ilyet?

  • Te nem tudod min mentem keresztül az elmúlt évben! Mindenki elfordult tőlem.

 

Kolumbusz oly erősen érezte a Terezából áradó keserűséget és magányt, hogy azt hitte összeroskad a súlya alatt. Könnyű lett volna megfutamodni, hiszen Tereza maga küldte el őt, de nem akart. Az iránytű makacs volt e tekintetben. Hiába szólt minden észérv amellett, hogy menjen egyedül, valami legbelül ellenállhatatlanul azt mondta, hogy bármekkora nehézséget jelent, magával kell vinnie Terezát. Elengedte hát kételyeit, abbahagyta a vitatkozást, s az jutott eszébe, hogy mit tanított neki régen Tereza. „Ne menj bele a másik fájdalmába, mert akkor nem tudsz segíteni neki!” Tőle kapta a harmadik mozaikdarabot, s bár másnak nem mondta, mindig felnézett rá. Szeretett volna olyanná válni, mint ő.

Kolumbusz nem szólt semmit, némán átölelte Terezát. Felsegítette, majd elindultak a megpróbáltatások útján.

 

 

Hétköznapi küzdelmek

 

A patkányok vezetésével Tereza Kolumbuszra támaszkodva elindult a csatornák mélyén. Kolumbusz gondolataiban Fogd Meg járt. Mi lehet vele? Azt remélte, hogy ő majd segít nekik, s éppen feléje igyekeztek.

 

Fogd Meg gazdája, Henrik visszaköltözött régi feleségéhez, s vitte magával kutyáját is. Fogd Megnek tulajdonképpen jó sora volt. Mindennap rendes ennivalót kapott, gazdája rendszeresen elvitte sétálni, s az udvaron volt egy takaros kutyaháza. Most is itt lapult. Próbált aludni, de nem tudott. Nem hagyta nyugodni a bentről kiszűrődő veszekedés zaja.

 

  • Miért most jöttél haza? – visszhangzott a már számtalanszor feltett kérdés.

  • Mi közöd hozzá? – válaszolt flegmán Henrik, s igyekezett kitérni volt felesége kellemetlen kérdései elől.

  • Az én házamban laksz, s ha éjfél után jösz haza részegen, akkor igenis akarom tudni, hogy hol voltál!

  • Hagyj békén! Nehéz napom volt. Szeretnék lefeküdni!

  • Azt hiszed, csak neked vannak nehéz napjaid? Egész nap talpon vagyok, gürcölök, csak azért, hogy ezt a nyavalyás nagy házat fenn tudjam tartani. Tudod te egyáltalán, mennyi pénzt kell kifizetnem havonta?

  • Késő van. Fáradt vagyok. Majd holnap beszélünk.

  • Holnap? Ugyan mikor? Amikor reggel terpeszkedsz az ágyban, vagy amikor ki tudja merre kószálsz a kutyáddal? Tudod te mennyibe kerül ennek a korcsnak a kajája?

  • A kutyát hagyd békén! Ő nem tehet semmiről.

  • Igen. Nem tehet semmiről. Senki sem tehet semmiről! Akkor meg tudnád mondani, hogy miért vagyunk ebben a helyzetbe? Miért kell elmennem még mindig, nap mint nap több mint 8 órát dolgozni, amikor olyan fájdalmaim vannak, hogy ordítani tudnék?

 

Henrik feje már vörös volt, nem csupán az italtól, hanem a reménytelenség által kiváltott dühtől és a szégyentől is. Már megint elérkeztek a kritikus ponthoz. Felesége, pontosabban volt felesége, Klára olyan rendellenességgel született, hogy kímélnie kellett volna a lábát. Ő ezzel nem törődött, valami megfoghatatlan dolog hajtotta előre. A nagy házat, amiben laktak még az első férjével építették. Henrik ismerte Klára első férjét. Művelt, intelligens, okos férfi volt, de alkoholista lett, s elvitte egy szívroham. Klára bár túl volt virágkorán, még mindig vonzó volt, s Henrik közelsége egyszerűen felvillanyozta. Nemsokára összeházasodtak. A mézes hetek után jöttek a hétköznapok. Klára nem tudott megállni. Mindent tökéletesre szeretett volna, s nemcsak magától, de másoktól is a maximumot várta. Éjjel-nappal dolgozott. Henrik úgy érezte magát mellette, mint egy élősködő, naplopó. Igaz voltak néha alkalmi munkái, de ezek nem hoztak annyit a konyhára. Talán lakbérre és kajára tellett volna, ha összehúzza magát. Bezzeg Klára! Ő sikeres volt a maga módján. Ő volt a „legtökéletesebb” nő a világon. Barátai gyakran heccelték. „Neked aztán arany életed van emellett a nő mellett! Megfogtad az Isten lábát vele!” Henrik férfiúi büszkeségét Klára sikerei és ambíciói darabokra törték. Klára mindent jobban tudott. Mindent tökéletesen meg tudott szervezni. Klára mellett jelentéktelennek, haszontalannak érezte magát, akárcsak egy bábú, melyet elővesznek, ha szükség van rá. Aztán egy munkahelyi bulin Henrik megismerkedett egy nővel, aki csillogó szemekkel nézett fel rá, aki mellett ha néhány percre is, de igazi férfinak érezhette magát. Az első találkozás bizsergető érzését néhány további találkozás követte. Klára amikor tudomást szerzett erről, kiadta Henrik útját. Úgy érezte, hogy megalázták őt, s beadta a válópert. Nem volt kíváncsi semmilyen magyarázatra, hiszen számára egyértelmű volt a helyzet. Ő éjt-nappallá téve dolgozott, hogy előteremtse a kényelmes életet, mialatt naplopó férje más nővel mulatta az időt. A történet folytatását már ismerjük. Henrik utcára került, s munka nélkül csakhamar a hajléktalanok között találta magát. A csillogó szemű nőnek csak egy kellemes kalandot jelentett a hétköznapok egyhangúságában, a hétköznapok megpróbáltatásait nem kívánta felvállalni vele. A megpróbáltatások ideje alatt egyetlen társa Fogd Meg, hűséges kutyája volt, aki az újabb megpróbáltatásokba is elkísérte őt. A megpróbáltatások ugyanis nem értek véget. Ezen az estén is a kocsmában ücsörgött. Először még azon töprengett, hogy hogyan tovább, aztán csak átadta magát az alkohol biztosította kellemesen bódult állapotnak. Csupán ennyit tudott mondani régi nejének:

  • Add el a házat!

  • Elmondanád, hogy kinek?

  • Költözzünk egy kisebb házba, egy kevésbé előkelő környékre!

  • Mi lesz akkor a bútoraimmal? Mi lesz a barátnőimmel?

  • Egy kicsit összébb húzzuk magunkat. Felesleges annyi régi kacatot őrizi.

  • Te régi kacatnak nevezed az én értékes bútoraimat? Látszik, hogy csak egy hülye bunkó vagy!

 

Ezzel Klára becsapta az ajtót és elvonult a hálószobájukba. Henrik egyedül maradt. Szüksége volt a friss levegőre, kiült hát az ajtó elé a lépcsőre. Fogd Meg azonnal észrevette gazdáját. Odasietett hozzá, lefeküdt mellé és nagy odaadó barna fejét hűségesen gazdája ölébe hajtotta.

  • Te vagy az egyetlen, akinek számítok valamit – és szomorúan megsimogatta kutyája fejét.

 

 

A válaszút

 

Másnap reggel Henrik szokatlan jelenségnek lett tanúja. Amikor reggel szomorúan kilépett az udvarra, Fogd Meg nem ugrált körülötte szájában a pórázával. Nem csaholta megállás nélkül: Induljunk! Induljunk! Sétálni akarok! Kénytelen volt ő odamenni a kutyaházhoz.

- Mi van öreg cimbora? Ma nem lesz séta? Mi lesz a barátnőiddel?

Fogd Meg vonakodott elhagyni a kutyaházát.

  • Mi van veled? – hajolt le a kutyájához.

 

Fogd Meg nem volt egyedül a kutyaházban. Két macska volt vele. Éjszaka érkeztek. Az egyik sovány és beteges, a másik jó erőben levő egy különös fekete folttal az orcáján.

  • Menjél! – súgta neki hátulról egy hang. – Elleszünk nélküled is. Nem kell féltened. A gazdádnak most nagyobb szüksége van rád.

 

Fogd Meg kikecmergett a kutyaházból, Henrik felcsatolta a pórázt s elindultak a szokásos szombat délelőtti sétájukra. A kutyaházban pedig két macska maradt összegömbölyödve. Az előző éjszaka alaposan kimerítette mindkettőjüket. Terezának újból felszökött a láza, és lázálmában a múlt és a jövő különös keveréke jelent meg. Lent járt újból a csatornában. Látta, hogy a három megkötözött patkány vontatja őt egy tutajon. A patkányok állandóan veszekedtek, civakodtak. Kolumbusz nyugtalan volt, de minél jobban sürgette a patkányokat, azok annál lassabban haladtak. Aggódott. Félt, hogy az elmenekült három patkány rájuk uszítja a patkányok seregét, elfogják őket és jutalom reményében átadják őket a Hős-Őr kutyáknak. Tereza, amikor egy kicsit újra megerősödött, nyugtatni kezdte Kolumbuszt. Bízzál bennük! Nem olyan rossz népség, mint ahogyan sokan gondolják róluk. Szegény Tereza még mindig hitt. Még mindig hitt a jóban, miközben csak egy hajszálon múlott az életük.

 

Amikor Kolumbusz rávetette magát a három patkányra, Szutyok két társával, Bőrkével és Kíváncsival elmenekült. Szutyok nagyon fel volt dúlva. Egyből a patkányőrségre akart rohanni, hogy riassza a patkány hadsereget. Bőrke és Kíváncsi szorította le őt a földre.

  • Elment az eszed?

  • Még, hogy elment? Most jött meg igazán! Végre én megteszem azt, amire senki nem volt képes! Ti féltek Terezától! Én megmutatom, hogy nem félek!

  • Térj észhez!- szorította le Kíváncsi teljes erejéből a hőbörgő patkányt.

 

Szutyok nem tudott mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy valaki szereti őt, hogy olyannak fogadja el, amilyen. Legszívesebben mindig Tereza közelében lett volna. Őrködött volna számára úgy, ahogyan azt az első időkben tette. Ő volt a legjobb ebben. Már messziről észrevette a Hős-Őr kutyákat, s mire azok Tereza házához értek, már soha senkit nem találtak ott. Aztán egyik este megjelent egy ismeretlen macska. Terezát mintha kicserélték volna. Éjszakákat beszélgettek át kettesben. Szutyok feleslegesnek érezte magát, s ekkor rádöbbent valamire.

  • Csak egy szórakoztató játékszer voltam számára, semmi más – mondta magába roskadva Szutyok.

Bőrke és Kíváncsi elengedték őt.

  • Most mit tegyünk?

  • Csináljatok azt, amit akartok! Én megyek a Cefre bárba! – jelentette ki Szutyok.

  • Mi lesz Bélpoklossal és a többiekkel? Rájuk nem gondolsz?

  • Ti véditek mindig Terezát. Ha olyan nemes lélek, mint amilyennek mondjátok, akkor nem lesz semmi bajuk.

  • Én megnézem mi van velük. – jelentette ki Kíváncsi.

  • Veled tartok. – vágta rá Bőrke.

 

A két patkány visszalopózott, s irigykedve látták, hogy társaik milyen vígan falatoznak. A kolbász illata mámorítóan hatott rájuk. Látták, hogy nincs semmi bajuk, sőt még beszélni is tudtak velük, de kolbászt nem kaptak. Elindultak hát ők is a Cefre Bár irányába. Az utolsó percben érkeztek. Amikor beértek a Cefre Bárba, már mindenki arról beszélt, hogy a Hős-Őr kutyák nagy jutalmat adnak annak, aki átad számukra két menekülő macskát. A leírás pontosan ráillett Terezára és Kolumbuszra. Szutyok megevett két erjedt fügét és azzal kérkedett, hogy ő bármikor kézre tudja őket adni. Bőrke is elgondolkozott ezen a lehetőségen. Mi lenne, ha ő kapná meg a jutalmat. Valaki úgyis el fogja őket árulni, akkor egyszer az életben, miért ne ő járjon jól? A két macska úgysem menekülhet meg, ő viszont élete végéig jól élhetne.

Kíváncsit nem ingatta meg a jutalom. Természetéből adódóan ő sok mindent tudott a többiekről, de róla nagyon keveset tudtak. Magáról soha nem beszélt, soha nem tudták merre járt. Több mint egy évvel ezelőtt arra lett figyelmes, hogy Szutyok megváltozott. A csúf kis patkány kivirult. Már nem az a szerencsétlen patkány volt, akibe csak úgy szórakozásból mindenki beleharapott. Kezdett egyre határozottabb, mindamellett barátkozóbb lenni. Kíváncsi titokban követte őt, így jutott el Terezához. Hosszú-hosszú heteken keresztül figyelte őket. Tereza kedvessége elbűvölte. Látta milyen hatást gyakorol Szutyokra. Aztán egyszer, amikor senki nem volt Tereza közelében, előmerészkedett. A beszélgetésük furcsán kezdődött.

  • Mit akarsz Szutyoktól?

  • Ki vagy te és miért kérdezel ilyeneket? Ha jól tudom ez az én udvarom, tehát nekem van jogom kérdezni. Ki vagy te és mit akarsz Szutyoktól?

  • Egy patkány, aki aggódik az egyik társáért.

  • Szép dolog, hogy aggódsz érte, de ugyan hol voltál, amikor bántották és megalázták? Amikor elvették az uzsonnáját és megverték?

Kíváncsi majdnem elfutott, de valami mégis visszatartotta őt. Talán a kíváncsiság vagy más valami? Az első beszélgetést továbbiak követték. Kíváncsi egyre többet kémkedett Szutyok és Tereza után. Pontosan látta, hogy Tereza ugyanúgy viselkedik vele, mint az összes többi állattal, akinek segítségre van szüksége. Talán egy kicsit jobban törődött vele, hiszen Szutyok annyira elesett volt, annyira vágyott egy kis szeretetre, odafigyelésre. Tudta, hogy bármit is híresztelnek róla, Tereza nem boszorkány. Azért nem félt a Hős-Őr kutyáktól, mert láthatatlan segítők vették őt körül. Az egyik Szutyok volt, a másik pedig ő. Miért hagyták magára? Erre magának sem akart válaszolni. Csak abban volt teljesen bizonyos, hogy nincs igaza Szutyoknak. Nem voltak játékszerek. Minden egyes szó, ami elhangzott, minden egyes pillanat, amit átéltek, igaz volt. Kíváncsi sokfelé megfordult és remek megfigyelő volt. Tudta, hogy igaza van Terezának. Nem ő az ellenség.

 

Tereza Fogd Meg kutyaházában feküdt és lázálmok gyötörték. Látta a veszekedő patkányokat, ahogy vontatták őt, majd Kolumbusz kolbászdarabokkal ösztönözte őket. Mindjárt gyorsabb lett a menet. Már éppen kezdték jól érezni magukat, amikor a tutaj mellett meglátott egy ismerős szempárt.

  • Pszt! Nem szeretném, ha a többiek észrevennének. Nagy veszélyben vagytok. Azonnal el kell hagyni a főcsatornát! Itt forduljatok jobbra, én a többieket balra vezetem.

 

A csatornák mélyén egy láthatatlan hajsza kezdődött el. Bőrke elment a parancsnokságra és elmondta, hogy ők tudják, hol vannak a keresett személyek. Ezt kitörő örömmel fogadták a nagyfőnökök, s egyből beígértek mindhármuknak egy-egy kocka szalonnát, ha sikeres lesz az akció.

  • Egy oldalszalonna volt a beígért jutalom! – méltatlankodott Bőrke.

  • Igen. A Hős-Őr kutyáktól kapunk egy oldalszalonnát, ha átadjuk nekik a két macskát. Ebből fogtok ti egy-egy kockát kapni.

Bőrke ebben a pillanatban már megbánta tettét, de nem volt visszaút. Kíváncsi nem veszítette el lélekjelenlétét. Először is Szutyok fejét jó néhányszor belenyomta a szutykos vízbe, hogy végre kijózanodjon és észhez térjen. Közölte vele, hogy vagy azt csinálja, amit mond neki, vagy belepasszírozza fejét a földbe. Ezek után Kíváncsi átvette az irányítást. Minden elágazásnál megálltak, ő előre sietett, Terezának folyamatosan adta az irányítást, hogy merre menjenek, miközben ő másfelé vezette a csapatot.

 

Tereza nyugtalanul forgolódott a kutyaházban, de Kolumbusz most nem ápolta. A csatorna utolsó szakaszán Kolumbusz Terezát a hátára vette s úgy követte Bélpoklost. A másik két patkányt megkötözve a tutajon hagyták, miután jóízűen megették a jutalom kolbászadagjukat. Kíváncsi segített nekik elhagyni a csatornák világát majd támogatta Bélpoklost rögtönzött színielőadásában. Mire rátaláltak, ő a földön vergődött és jajveszékelt.

  • Megátkozott az az átkozott boszorkánymacska! Meneküljetek!

 

Tereza bizonyosan jót mulatott volna a két bolondos patkányon, akik egyik rémtörténetet mesélték a másik után, addig és addig, mígnem a híres patkánykülönítmény tagjainak inába nem szállt a bátorság és fel nem adták a macskák üldözését. Tereza eközben Kolumbusz hátán haladt egy biztonságosabb kuckó felé.

 

Kolumbuszt kimerítették az előző nap küzdelmei. Mint egy élettelen darab fa úgy zuhant álomba. Előző nap hajnalban még egy luxushajó orrában ült azt remélvén, hogy Barcelonában majd választ kap kérdéseire. Néhány óra múlva viszont már azért küzdött, hogy összeszedjen egy kancsónyi vizet. Egész nap Terezát ápolta, s mire az jobban lett, menekülniük kellett. Egyetlen kiutat a csatornák világa jelentette. Úgy érezte, hogy a patkányok világát soha nem fogja megérteni. Nem tudta mikor melyik patkányban bízhat meg. A bizalom kényes jószág. Nehéz felépíteni és pillanatok alatt szét lehet zúzni. Egyetlen vigasza, Fogd Meggel való találkozása volt. A hűséges kutya nem felejtette el, hogy mit köszönhetett neki. Amikor éjszaka közepén beállított hozzá azonnal a segítségére sietett. Elmentek Terezáért, akit Kolumbusz egy bokor aljába rejtett el, mert már nem bírta tovább vinni. Fogd Meg óvatosan a fogai közé vette, és úgy vitte be őt a házába. Aznap este csak a legfontosabb dolgokat beszélték meg. A Hős-Őr kutyák mindenhol ott voltak, de Fogd Meg nem félt tőlük. Ő érdektelen volt számukra. Fogd Meg általában maradékot, vagy a legolcsóbb kutyaételt kapta, melyet a nemesi származású ebek arra sem méltattak, hogy beleszagoljanak. Őt pedig lenézték a származása és a gazdája miatt. Még a bántalmazását is időpazarlásnak tekintették. Kolumbusz és Tereza átmenetileg biztonságban voltak nála.

 

 

Van remény?!

 

Kolumbusz arra ébredt, hogy egy érdes nyelv nyalintja végig orcáját. Kinyitotta a szemét és egy lihegő kutyaszájjal nézett szembe. Az egész kutyaházat betöltötte Fogd Meg lelkesedése. Most tértek vissza a sétából, szinte kicsattant az erőtől és boldogságtól. A két macska még szívesen lustálkodott volna, de Fogd Meg mellett nem lehetett. Kolumbusz nyújtózott egyet, érezte, hogy testébe visszaköltözött az erő, s kíváncsian tekintett Fogd Megre.

  • Mi történt veled kedves barátom?

Ez a kérdés megnyitott Fogd Megben egy kis ajtót és csak ömlöttek belőle a gondolatok, az érzések. Egész héten erre a délelőttre várt. Ez a hét fénypontja. A szombat délelőtti séta. Gazdája mindennap elviszi sétálni, de a szombat délelőtt az más. Olyankor a hegyre mennek, ahol még zöld a fű, ahol a kutyák szabadon rohangálhatnak, gazdáik pedig meghitten sétálhatnak az illatozó bokrok és fák árnyékában. Fogd Meg úgy érezte, hogy ez a leggyönyörűbb hely a világon. Ha van mennyország az csak ilyen lehet. Kolumbusz is járt ott egyszer, de őrá nem gyakorolt ilyen hatást. Miért nem? Mert ő nem fürdött egy fehér kiskutya bűvöletében. Pamacs I és Pamacs II is ott sétált majdnem minden szombat délelőtt. Gazdaasszonyuk vitte el őket, aki örömmel figyelte a három kutya önfeledt játékát. Őt is hatalmába kerítette az a különös érzés, ami ott vibrált a három kutya körül. Fogd Meg még most is fürdött a boldogságban. Ragyogott a szeme. Látta maga előtt a fehér kutya bájos mozgását, bolondos fejrázását. Érezte illatát, testének melegét. Fürdött szeretetében.

  • Ti jól vagytok? – kérdezte meg végül.

  • Nekünk nem volt ilyen élményben részünk, mint neked – nevetett Kolumbusz. – Mi egyszerűen csak aludtunk.

  • Meddig maradtok nálam?

  • Kolumbusz neked indulnod kell. Minél hamarabb. – felelte határozottan Tereza.

Mindketten meglepődve néztek rá. Tereza feltápászkodott, majd alig hallhatóan folytatta.

  • Különös álmok gyötörtek éjszaka. Jártam a múltban, lent a csatornában, de láttam más valamit is. Árnyék bajban van. Nagyon nagy bajban. De nem csak ő. Ha ő elbukik, akkor még sötétebb időszak fog ránk köszönteni. Meg kell akadályoznod. Fel kell menned a barlanghoz minél hamarabb.

  • Tudom – válaszolt komoran Kolumbusz. – Én is láttam egy álmot, de ott többen voltunk.

 

Ebben a percben hangos csattanás zavarta meg beszélgetésüket. Fogd Meg lehasalt, szomorúan nyüszíteni kezdett. Kinyílt a ház ajtaja, Henrik lépett ki feldúlt arccal. Fogd Meg odaszaladt hozzá, de Henrik gorombán ellökte.

  • Te vagy az oka mindennek!

Fogd Meg kutya értelme nem foghatta fel, hogy mi történt. Hiszen délelőtt olyan jó volt és még ebédre is hazajöttek. Nem fogadták el Pamacs gazdaasszonyának kedves invitálását. Henrik lelkében viharok dúltak. Vágyott valamire, de a boldogság percei homokszemekként peregtek ki ujjai közül. Klárának semmi sem volt jó. Az meg különösen bántotta, hogy szombat délelőttönként ők annyira jól érzik magukat. A kutya és gazdája boldogan, feltöltődve tértek mindig haza.

Fogd Meg mintha mi sem történt volna szinte lelapult a földre, és teljes alázattal közeledett gazdája felé.

  • Ne haragudj! Igazságtalan voltam – simogatta meg Henrik kutyája fejét. – Tőled csak jót kaptam, de nem tudom mi lesz. Ki tudja meddig bírom így.

 

Henrik tényleg így érezte és Klára is. Csupán azért voltak együtt, mert külön-külön még szerencsétlenebbek lettek volna. Fogd Meg gazdája mellett maradt. A gyönyörű délelőtt emlékét elsöpörte a rideg valóság.

 

Ezalatt a kutyaházban két gondterhelt macska tanácskozott.

  • Mi lesz veled?

  • Nem az a kérdés, hogy velem mi lesz, hanem hogy a környék élőlényeivel mi lesz.

  • Én is láttam az álmot. Tényleg annyira nagy a baj?

  • Nem tudhatod, hogy Császár Morzsa mire képes a hatalomért. Neked azonnal indulnod kell, de előtte keresd fel Zsemle Morzsát!

  • Veletek mi lesz?

  • Bízzál bennem! Igaz, hogy még gyenge vagyok, de valamit megértettem. Nem hagyhatom cserben a barátaimat, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy elfordultak tőlem.

 

Kolumbusz átölelte Terezát. Mindketten ugyanazt gondolták, ugyanazt érezték. Lehet, hogy az egész világ ellenük van, lehet, hogy képtelenségnek tűnik a vállalkozásuk, de ha van még legalább egy élőlény, aki képes ugyanazért a célért küzdeni és támogatják egymást, akkor még van remény.

 

A bölcs bolond

 

Kolumbusz egy sötét, dohos pincebeugróban talált rá Zsemle Morzsára. A régi, előkelő pompának már hírmondója sem maradt. Egy megcsonkított, sánta, csapzott bundájú, sebhelyekkel borított testű kutya már nem mehetett emberek közé. Kegyelemből megtűrték a pincébe, s hogy éhen ne haljon dobtak le neki egy kis ennivalót.

 

Császár Morzsa minden tekintetben átvette a helyét. Ő volt a hős, a család vezetője, a Morzsa nemzettség legmegbecsültebb tagja. Nemcsak erős, okos, hanem nemes lelkű is volt. Egy igazi Morzsa. Megzavarodott bátyját a Hős-Őr kutyákkal védelmeztette. Zsemle Morzsa majdnem szégyent hozott a nemzettségükre az álnok macskák miatt. Szegény apja egy Király nevezetű gonosz macska hatalma alá került, aki meggyőzte őt, hogy helyette öccse, Zsemle Morzsa legyen a mozaik őrzője. Mindezt miért? Mert ővele nem tudtak volna elbánni. Ő átlát a girhes, kóbor macskák gyülekezetén. Őt nem tudta volna megtéveszteni egy jött-ment szélhámos macska. Zsemle Morzsa könnyű prédának bizonyult. Szerencsére ő résen volt, az utolsó percben megmentette a mozaikot a kóbor tarkamacskától, s azóta titkos helyen őrizteti. A családi krónikát természetesen az „igazságnak” megfelelően átírták. Császár Morzsa dicsőséges uralomra jutásának és Zsemle Morzsa megzavarodásának történetét egy-egy fejezet mesélte el.

 

Kolumbusz sokat kockáztatott azzal, hogy felkereste Zsemle Morzsát, de vállalnia kellett. Mintha egy kiéheztetett oroszlán barlangjába sétált volna be teljesen védtelenül. Egyetlen útmutatása volt csak, az iránytű. Feltétlenül meg kellett bíznia benne. Ki kellett kapcsolnia gondolatait, félelmeit, s hagynia, hogy az iránytű vezesse. Így talált rá Zsemle Morzsára egy dohos, sötét pincében. Az öreg meggyötört kutya szomorú látványt nyújtott. Egy elsárgult újságpapíron feküdt és érthetetlen szövegeket kántált félhangosan, miközben fejét ütemesen ingatta jobbra-balra félbolond módra.

  • Zsemle Morzsa!

  • E régi név illet-e még engem? Elfeledve, eltemetve, kisemmizve – kántált folyamatosan a kutya és ringatta a testét jobbra-balra.

  • Te vagy az?

  • Attól függ kit keresel. A régi Zsemle Morzsa már a múlté – felelte titokzatosan.

  • Én azt a Zsemle Morzsát keresem, aki volt elég bátor ahhoz, hogy beteljesítse a küldetését.

Zsemle Morzsa abbahagyta a ringatózást és kinyitotta a szemét. Azonnal felismerte Kolumbuszt.

  • Ugye nem követtek?

  • Azt hiszem nem.

  • Akkor gyere gyorsan! Kövess!

 

Az addig félbolondnak látszó kutya egyszeriben élénk lett, s a megcsonkított lábai ellenére is gyorsan mozgott. Egyik pincéből mentek át a másikba, mígnem egy teljesen elrejtett szobácskához nem értek.

  • Ez az én birodalmam. Nagyon kevesen tudnak róla. Ide rejtettem az értékeimet. Ez a legfontosabb – mutatott néhány megsárgult, megperzselt papírlapra. - A Morzsák régi krónikája. Ennyi maradt belőle. Szeretném, ha az igaz történet nem veszne el, s egyszer átadhatnám valakinek. Az újraírt krónika szerint a Morzsa család kötelessége őrizni a mozaikdarabot örökkön-örökké. Azt már nem említi, hogy a mozaikdarabot át kell adnunk, amikor eljön a nagy pillanat. A nagy esemény bekerült a Morzsák családi krónikájába, de nem mint az átadás pillanata, melyekre generációkon keresztül vártak őseink, amiért életüket is áldozták volna, hanem mint Császár Morzsa dicsőséges felemelkedése és az én megbolondulásom.

 

Kolumbusz szóhoz sem jutott. Előbb még egy meggyötört, félbolond kutyát látott, most pedig egy tettre kész, megfontolt kutya állt előtte.

  • Nem lehet semmit se tenni Császár Morzsa ellen?

  • Én már megtettem a kötelességemet. Az én időm leáldozott.

Kolumbusz magába fordult. Hosszú néma percek következtek. Zsemle Morzsa törte meg végül a csendet.

  • Mi lelt Kolumbusz? Egy évvel ezelőtt még oly erős volt a hited.

  • Az előbb mondtad, hogy leáldozott az időd.

  • Ez így is van. Én már nem szállhatok szembe Császár Morzsával, de segíteni tudok nektek.

  • Hogyan?

  • Gyere, mutatok valamit! Miután megcsonkítottak már nem tudtam lejegyezni a gondolataimat, és új elfoglaltság után kellett néznem. Egyébként is bolondnak tartottak, senki sem jöhetett a közelembe így azt csináltam, amit akartam. Elkezdtem ősi mondákat, rég elfelejtett történeteket és új híreket gyűjtögetni. Összegyűjtöttem az összes hírt Császár Morzsáról. Csoportosítva vannak. Ha figyelmesen olvasod őket, sok mindent megérthetsz belőlük.

 

Kolumbusz odalépett egy óriási albumhoz, melybe kitépett újságcikkek és szórólapok voltak beragasztva. Elkezdte lapozgatni, olvasgatni.

  • Hős-Őr kutyák a társadalom védelmében… A Hős-Őr kutyák biztosítják a rendet… Császár Morzsa kolbász kitűntetést adott át öt Hős-Őr kutyának, akik megakadályozták, hogy a szomjas csőcselék. megrohamozza a vízkészletet…

  • A Hős-Őr kutyák hősök vagy banditák? – kérdezte meg végül Kolumbusz.

  • Milyen választ szeretnél hallani? A hivatalos álláspont szerint hősök. Ők Császár Morzsa elit különítménye. Csak válogatott kutyák kerülhetnek közéjük. Ők a legjobbak. Egyetlen gond van csak, hogy vakon teljesítik Császár Morzsa minden kívánságát. Gondolkodás nélkül széttépnek bárkit, ha ez a parancs. Császár Morzsa velük tartja rettegésbe az állatokat.

 

Kolumbusz elborzadt. Tovább lapozott.

  • Császár Morzsa árva kiskutyákat keresett fel a hétvégén… Legyen minden második kutyának saját focilabdája! Császár Morzsa kolbász karikákkal jutalmazta legfőbb segítőit…

  • De hát ez csupa jó hír!

  • Miért, mit gondoltál? Császár Morzsa tökéletes a maga módján. Nemcsak a megfélemlítés eszközét használja, hanem a kutyák érdekeire is épít. Beígér valakinek egy új kutyaházat, vagy felemeli a kolbászadagját, az azután bármit megtesz neki. Ő lesz a leghűségesebb szolgája.

  • Nem értek valamit. Ha ezeket a híreket olvasom, akkor Császár Morzsa egy nagyszerű, adakozó, az állatok sorsát szívén viselő vezér.

  • Ez így van. Mit nem értesz?

  • Miért aggódik Tereza? Miért van félelem bennem?

  • Mert jók a megérzéseitek. A csillogás-villogás, a ragyogó ünnepségek mind-mind csak külsőség. Belülről rohad a Morzsák nemzetsége. Egyre több az a kutya, akinek alig van betevő falatja, a vízhiány óriási probléma. Egyre nagyobb lesz az egyenlőtlenség. Császár Morzsa saját embereit támogatja mindenben, de az ő jólétüket valakiknek meg kell fizetniük. Újabb és újabb ötletekkel áll elő, hogy mikor mit kell az állatoknak kötelezően beszolgáltatni. A Hős-Őr kutyák könyörtelenül behajtják. Ha a kiskutya szájától veszik el az ételt, akkor is. Császár Morzsa saját hóbortjait valósítja meg. Kölyökkutya korában a nagy álma egy igazi futball labda volt. Gyűlölt azért, hogy az apánk a kevéske pénzünkön nekem vett könyvet, s nem ő kapott új labdát. Most végre bosszút állhatott. Az összes kutyakönyvtárat megszüntette, helyette meghirdette a futball labdát minden második kutyának programot, amellyel óriási népszerűségnek örvend. Azt senki nem firtatja, hogy honnan fogja előteremteni hozzá a pénzt.

  • Miért nem tesztek ellene valamit?

  • Ugyan ki kedves barátom? Az, akinek degeszre tömi a hasát finom kolbászokkal? Vagy az, aki örül, ha este enni tud adni az éhező kölykeinek, miközben retteg a Hős-Őr kutyáktól? Törődj csak magaddal! Ez lett az általános nézet.

 

Kolumbusz elszomorodott.

  • Hát nincs remény?

  • Ezt neked kell eldöntened. Viszont szeretnék elmesélni egy rég elfeledett ősi legendát. Valamikor régen leküldtek a földre egy nagyon erős iránytűt, hogy utat mutasson mindenki számára. Sokan követték az iránytű hordozót, de ugyanannyi ellensége is akadt. A hatalmukat féltők látszólag erősebbnek bizonyultak. Az iránytű hordózóját elpusztították, de azt nem tudták, hogy az iránytű maga elpusztíthatatlan. A hordozójának halálával az iránytű végtelen apró részecskévé hullott és beterítette az egész földet. Bárkiben ott lehet az eredeti iránytű parányi szikrája. Vannak nagyobb darabok is, melyek különleges képességeket hordoznak, de nincs egyetlenegy mindent elsöprő erővel rendelkező.

  • Az iránytűt át is lehet adni, ugye? Amikor már a végső nagy pihenésünk közelébe érünk, akkor gondoskodnunk kell az utódunkról, aki tovább viszi majd az iránytűt.

  • Az iránytűt nem lehet átadni.

  • Hogy-hogy…?

  • Nem úgy lehet átadni, ahogy te gondolod.

  • De nekem akkor miért…?

  • Miért kellett elmenned Királyhoz?

  • Igen.

  • Hogy megerősítse a benned levő iránytűt. Király egészen különleges képességekkel rendelkezett, a világon csak nagyon kevés élőlény büszkélkedhetett ilyennel. Ő nem csak nagy tudással bírt, de különleges képességeinek egy részét tovább is tudta adni. A benned öröktől fogva élő iránytűt olyan képességekkel ruházta fel, hogy méltóvá tesz arra, hogy iránytűhordozónak és Király örökösének tekintsd magad.

  • És Csavargó?

  • Miért nem tudsz elszakadni Csavargótól?

  • Nem értem a szerepemet. Miért kellettem én? Miért nem volt elég Csavargó?

  • Nem figyeltél a történetemre.

  • Nem értem mire gondolsz.

  • Nincs egyetlenegy mindenek felett álló iránytű. Többmilliárd darabra esett szét. Mindenkiben más csodálatos tulajdonsága rejlik. Benned is más van és Csavargóban is. A végső, nagy erőt az iránytűk együttes ereje teremtheti csak meg. Ez viszont nem egyszerű. Az iránytűk, ha sokáig magukra hagyják, elgyengülnek, de segítséggel újból megerősödhetnek. Bízzál magadban! Higgy Király ítéletében! Nem véletlen, hogy te vagy most itt.

  • Néha minden összezavarodik bennem. Olyan nehéz elhinni. Miért éppen én?

  • Miért indultál el újra? Miért kerestél fel kockáztatva az életedet is?

  • Nem bírtam tovább tétlenül nézni, hogy mi történik körülöttünk. Ahogy múltak a napok egyre jobban erősödött bennem az az érzés, hogy vissza kell jönnöm.

  • Ennyi éppen elég.

  • Még mindig nem értem.

  • Érzed, hogy mit kell tenned vagy nem?

  • Igen, de csak a közvetlen előttem álló lépést. Nem tudom, hogy mi lesz azután.

  • Azt még nem is kell tudnod. Bízzál magadban! Bízzál az iránytűben! Ne légy annyira szigorú magadhoz!

  • Nehéz.

  • Tudom, de képes vagy rá. Gyere, menjünk! Este még van egy fellépésem.

  • Mi?

  • Csak a szokásos félbolond kutya megjátszása. Rendszeresen ellenőriznek. Tudod, fenn kell tartanom a látszatot.

 

Kolumbusz képtelen volt megjegyezni, hogy merre mentek. A pincék és alagutak világa ugyanolyan kiismerhetetlen volt számára, mint a csatornák hálózata. Zsemle útközben felszedte egy rég kinyuvadt macska bőrét. Össze volt száradva és csomókban hullott a szőre.

  • Tudom, hogy nem túl gusztusos, de kérlek, helyezd el rajta a szagmintádat. A Hős-Őr kutyáknak nagyon jó a szaglásuk. Félek, hogy szimatot fognak és bajba kerülsz. Ha úgy adódik, akkor nem ismerjük egymást és rád fogok támadni. Te ne törődj velem, csak menekülj! Tudod mit? Maradj itt! Ezen a kis lyukon keresztül figyelhetsz, én elfoglalom a helyemet az esti alakításomhoz.

 

Kolumbusz ott maradt, Zsemle pedig visszatért ugyanabba a dohos pincerészbe, ugyanarra az elsárgult újságpapírra, ahol Kolumbusz először rátalált. Az aszott macskabőrt maga elé terítette, majd újból elkezdett ringani, és hangosan kántálni. Időnként meghajolt a macskatetem felé. Nem kellett sokat várni, a szokásos időben megjelentek a Hős-Őr kutyák.

  • Annyira utálom ezt a feladatot! – morogta az egyik fiatal eb. – Minek kell nekünk naponta többször ránéznünk erre a félbolond korcs kutyára?

  • Császár Morzsa parancsa. Különben sem szabad így beszélned a testvéréről.

 

Zsemle Morzsa eközben csak kántált és ringott ide-oda, ügyet sem vetve a kutyákra. A harci ebek körbejárták.

  • Fúj, de undorító macska szag van itt! Mindjárt elhányom magam!

  • Minden szokatlan dolgot jelentenünk kell! Ez parancs.

 

A fiatal eb észrevette a kinyuvadt macskatetemet, amely ontotta magából a macskabűzt.

  • Ezt akarod te jelenteni? Emlékezz, hogy jártunk a múltkor is. Amikor jelentetted, hogy macskalábnyomok vannak a pincében, egész éjszaka egy fantom macskát kellett hajkurásznunk, ahelyett hogy a többiekkel elmentünk volna a bárba. Minek annyit foglalkozni ezzel a félbolonddal? Ellenőriztük és kész. Úgysem jár hozzá senki. Engem várnak a haverok.

 

Zsemle Morzsa csak folytatta a ringatózást és a kántálást. Az ebek egy darabig még vitatkoztak, majd elhagyták a pincét és mindenféle jelentés nélkül a bárt választották. Zsemle Morzsa még ringatózott és kántált egy darabig, majd mikor minden elcsendesedett visszatért Kolumbuszhoz.

  • Várj még két órát, csak utána indulj! Akkor már minden csendes lesz. Gyere, menjünk vissza a kuckómba! Szívesen meghallgatnám a történetedet, hiszen alig tudok rólad valamit.

 

Kolumbusz kényelembe helyezkedett a nagy papírkupac mellett, s belekezdett meséjébe. Mesélt a másik két mozaikdarabról, s két őrzőjéről Fogd Megről és Terezáról. Mesélt Árnyékról, a bolondos kiskutyáról és a csodálatos barlangról. A három mozaikdarab a helyére került, megnövelve a barlang energiaszintjét. Mesélt hazatéréséről, Ági néniről és Péter bácsiról. Mesélt a KÖR-ről, Csavargóról, Vörösről és Csillagról. Végül beszámolt a problémákról is. Minden megváltozott, s nagyon sok minden rosszra fordult. Azt remélte, hogy itt majd választ kap kérdéseire, de a helyzet itt talán még rosszabb, mint náluk. Beszámolt Tereza állapotáról, és hogy most Fogd Megnél van.

  • Szeretnék találkozni velük!

  • Kikkel?

  • A másik két mozaikőrrel. Terezával és Fogd Meggel.

  • Rendben. Mikor induljunk?

  • Máris indulhatunk, csak néhány kedvenc írásomat összeszedem.

 

Kolumbuszt egyik meglepetés után érte a másik. Zsemle Morzsa tökéletes szellemi és fizikai állapotban volt. Útjuk során csupán egyszer álltak meg és húzódtak félre pihenni egy titkos rejtekhelyre.

  • Valamit nem értek – kezdte el Kolumbusz a beszélgetést.

  • Mit?

  • Hogy lehet, hogy te ennyire jó állapotban vagy a sok szörnyűség ellenére, amin keresztülmentél?

  • Tulajdonképpen egyszerű. Tudom, hogy jó úton haladok és közeledek a célom felé.

  • De hát?

  • Ne a külsőt nézd! Az mindenkit elborzaszt. Ennél sokkal fontosabb, hogy bennem mi történt az elmúlt egy év alatt. Fizikailag elválasztottak mindenkitől, szinte rabként tartottak, de a lelkemet nem tudták megtörni. Én tudom, hogy a jóslat igaz.

 

Kolumbusz legszívesebben megkérdezte volna, hogy hogyan lehet ennyire optimista. Ő attól félt, hogy Zsemle őt fogja okolni mindenért. Ha egy évvel ezelőtt nem keresi fel és nem kéri el tőle a mozaikdarabot, akkor még mindig a Morzsa család megbecsült tagja lenne.

  • Nem bántad meg?

  • Ugyan mit?

  • Hogy odaadtad a mozaikdarabot.

  • Gyakran kérdezel butaságokat?

Kolumbusz elszégyellte magát és inkább nem válaszolt.

  • Gyere! Elment a 11-es őrjárat. Most már mehetünk. Egyébként nem bántam meg semmit.

  • Kérdezhetek?

  • Abból tanulsz.

  • A történeted az egyetlen erős iránytűről nagyon szép volt, de az iránytű széthullott. Hogyan lehet újraalkotni az erejét?

  • A kérdés nem könnyű, a megvalósítása még nehezebb, de néhányan képesek vagyunk rá. Érezni fogod, s gyakran már érzed is. Néha oly egyszerű az egész. Egy apró gesztus, egy kis figyelem, néhány mondat mely segíti a másikat. Ági nénivel és Terezával végig erősítettétek egymást. De nem mindig ilyen könnyű.

  • Tudom. Néha olyan zavaros az egész.

  • Az iránytűk hatnak egymásra, de nem mindegy, hogy hogyan éljük meg, hogy mit kezdünk vele. Bátyám zseniális képességekkel született, jobbakkal mint én. Nem hiába lettünk mi testvérek. Nekünk tanulnunk kellett volna egymástól, erősíteni kellett volna egymást, ahelyett hogy saját gyengeségünket éreztük volna a másik mellett. Mindketten úgy éreztük, hogy a másik jobb, ezért bátyám gyűlölni kezdett és minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy bebizonyítsa ő különb nálam. Egy értelmetlen vetélkedésbe kezdtünk, s látod mi lett az eredménye.

  • Van kiút?

  • Láthatod, hogy nincs gyűlölet a szívemben. Szinte mindent elveszítettem, de a legfontosabb megmaradt. Elkántálgatok magamban hosszú-hosszú órákon, hosszú-hosszú heteken, hónapokon keresztül egyedül, de megőrzöm a hitem és a gondolatokat, melyeket továbbadok azoknak, akik felkeresnek.

  • De hát bolondnak tartanak!

  • Bolondnak tartanak azok, akiknek bolondnak kell tartaniuk. Így sok támadástól megóvom magam. Felesleges harcokba már nem bocsátkozok, de a tudásomat át kell még adom. Ezért is örülök annak, hogy felkerestél. Régen az volt a titkos vágyam, hogy híres tudós leszek, nagy gondolkodó, akinek az írásait sok kutya generáció fogja értelmezni és tanulmányozni. Aztán rádöbbentem valamire. Ez mind nem fontos. Csak egy apró láncszem vagyok a nagy egészben. Bevallom bánt egy kicsit, hogy a családi krónikában nem mint a bölcs Morzsa, hanem mint a bolond Morzsa vonulok be, de ennél van most egy fontosabb dolog. A láncszem szerepét be kell töltenem, át kell adnom a tudás magjait, melyek egyszer talán szárba szökkennek és virágot hoznak. Meg kell értenetek, hogy egyedül mindenki kevés, elvesztek.

 

Az idő szinte röpült, s nem sokára megérkeztek Fogd Meg otthonához.

  • Itt az ideje, hogy elváljunk. Köszönöm, hogy elkísértél. Szólj Terezának és Fogd Megnek! Te pedig indulj!

 

Kolumbusz mindent úgy tett, ahogy a többiek kérték. Fogd Meg nagy kutyaházába egy öreg beteg macska és egy megcsonkított kutya költözött be. A többiek biztosították afelől, hogy ők is felmennek a barlanghoz, de más úton. Neki indulnia kellett. Nem késlekedhetett tovább.

 

Egy különös társaság

 

Éjszaka volt. Zsemle Morzsa szerint csak két óra múlva várható a következő őrjárat. Ez a legcsendesebb időszak. A Hős-Őr kutyák ilyenkor csak rutinszerűen végzik az ellenőrző körútjukat. Igaz, hogy ki volt adva nekik, hogy két macskát el kell fogniuk, de mivel mindig el kellett fogniuk valamilyen közellenséget, már nem nagyon foglalkoztatta őket. A Hős-Őr kutyák büszkék voltak a vérvonalukra, csak fajtiszta kutyák kerülhettek közéjük. Büszkék voltak az erejükre, képességeikre, ők voltak a különlegesen kiképzett harci kutyák elit alakulata. A macskák iránti gyűlöletük természetes volt, hiszen Császár Morzsa szerint, minden rossznak a macskák az okai. Bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül széttéptek volna akármilyen macskát, de üldözni őket, derogált nekik. Lenézték őket, nem tekintették igazi ellenfélnek. Ez Kolumbusz számára most nagyon jól jött. Szinte háborítatlanul róhatta egész éjszaka az utcákat. A célja egyértelmű volt. Fel kellett jutnia a barlanghoz. Találkoznia kellett Árnyékkal.

Kolumbusz maga sem tudta, hogy honnan kapta azt a rengeteg erőt, amely végig segítette útján. Gyakran eszébe jutott, hogy milyen jó lenne most Morzsával és Terezával lenni. Összebújnának Fogd Meg házában. Kicsit megpihenhetne. Hallgathatná Zsemle Morzsa bölcs gondolatait. Szeretett volna a közelében lenni, hallgatni történeteit, elmerülni gondolataiban, érezni a belőle áradó nyugalmat.

 

Kolumbusz haladt előre a sötét éjszakában. Csak a végső cél lebegett előtte. Most nem félhetett, nem kételkedhetett. Feltétlenül bíznia kellett az iránytűben, annak irányításában. Tereza és Morzsa bíztak benne. Tudta, hogy értük is mennie kell. Előre, mindig csak előre, bármennyire is késő van, akármennyire fáradt is.

 

Ezalatt Fogd Meg házában különös társaság verődött össze. Egy lesoványodott, beteg macska, s egy megcsonkított, öreg kutya. A találkozás felvillanyozta őket. Hallomásból ismerték egymást, de személyesen találkozni teljesen más volt. Úgy tűnt, hogy soha nem fogynak ki a kérdésekből és mindig találnak újabb és újabb közös témát. Egyedül Fogd Meg volt nyugtalan. Idegesen járkált ki-be a kutyaházból. Gazdája utasítását várta, az ő szavát leste. Fogd Meg egyszerű lélek volt. Nem akart mást csak gazdáját szolgálni és szeretni. Vendégei nyugtalanították. Mit akarnak tőle? Mit kell neki tennie? Ő nem hagyhatja cserben a gazdáját, neki mindvégig mellette kell maradnia. Ez az ő küldetése, nem más. Amíg Fogd Meg a ház körül sündörgött Tereza elmesélte Morzsának a helyzetét. Morzsa felkelt és kiment az udvaron fekvő kutyához. Fogd Meg szemét a ház ablakára szegezte. Bent még égett a villany, s az elhúzott sötétítő függönyön keresztül is látszódtak az emberek körvonalai. Fogd Meg várt. Lesz ma este veszekedés vagy sem? Kell-e az éjszaka közepén vigaszt nyújtania gazdájának vagy sem? Talán nem. Henrik a délutáni veszekedés után nem rohant el úgy, mint annyi más alkalommal. Nem ment a kocsmába, s nem az alkohol mámorában kereste a kiutat. Kiment a kertbe és szótlanul munkához látott. Egész délután dolgozott. Mintha az évek során felhalmozódott fájdalmait szerette volna elásni olyan mélyre, hogy ne térjenek hozzá vissza. A munka enyhülést hozott, de a gyötrő fájdalmaktól nem lehet olyan könnyen megszabadulni.

 

  • Mi a baj? – lépett oda Morzsa Fogd Meghez.

Oly könnyű lett volna, ha Fogd Meg el tudta volna mondani érzéseit, félelmeit, de nem tudta.

  • Köszönettel tartozunk neked, hogy befogadtad Kolumbuszt és Terezát. Remélem képesek leszünk egyszer viszonozni – mondta Morzsa, s visszatért a kutyaházba.

 

Fogd Meg még őrködött egy darabig az udvaron, de mivel minden csendes volt megnyugodott, s visszatért ő is a házába, ahol vendégeit már elnyomta a fáradtság.

 

Kolumbusz sem rótta tovább az utakat. Elérte azt a buszmegállót, ahonnan reggel továbbindulhatott a Montserratra. Végre megpihenhetett. Az egyik bokor aljában talált egy olyan búvóhelyet, amely kintről szinte láthatatlan volt, annak ellenére, hogy az utcai lámpa fénye beszűrődött az ágak között. A bokor alatt a föld porhanyós és még meleg volt. Kolumbusznak jólesett kinyújtóztatnia fáradt testét. Szemét behunyta. Testileg, lelkileg kimerült volt. Mozdulatlanul feküdt ki tudja meddig. A teste pihent, izmai ellazultak, de a lelke képtelen volt megnyugodni. Túl sok minden történt az elmúlt két nap alatt és nem tudta mi vár még rá. Egyedül volt, s nem akart egyedül lenni. A föld melegénél többre vágyott. Aztán eszébe jutott, hogy csak az van igazán egyedül, akinek nincs senkije, akire szeretettel gondolhatna. Hirtelen felszínre törtek az érzelmei. A könnyek kimosták lelke fáradtságát. Akármennyire is képtelenségnek tűnt a vállalkozása, nem adhatta fel. Nem értette az útját, nem értette a szerepét, csak valami megfoghatatlan dolog hajtotta őt előre. Az iránytű jelzését barátai is megerősítették. Mennie kellett. Ott kell lennie a barlangnál abban a pillanatban. Miért? Azt még nem tudta.

Kolumbusz kezdett rászokni arra, hogy előszedegesse kincseit, amikor lelke megerősítésre vágyott. Ott volt az Út könyve, melyet Csavargó biztatására hozott el a titkos ládából. Mancsába vette, s belelapozott. A békéért való küzdelem szólította meg. Bátorság, bölcsesség, szeretet és barátság, folyamatosan visszatérő gondolatok voltak, melyek lassan megnyugtatták, s kezdték elűzni szívéből a kételyt és a rettegést. Kolumbusz becsukta a könyvet, összegömbölyödött és két perc múlva már aludt is. Az éjszaka mély, nyugodt álommal ajándékozta meg. Csak az első busz indulása ébresztette fel hajnalban.

 

Ezen az éjszakán korántsem volt mindenkinek ilyen nyugodt az álma. Zsemle Morzsa felriadt hajnali kettőkor a szokásos ellenőrzési időpontban. A Hős-Őr kutyák! Mi lesz, ha mégsem sikerült megtéveszteni őket? Ha idejekorán észreveszik, hogy eltűnt és jelentik Császár Morzsának, akkor nemsokára itt lehetnek. Zsemle Morzsa nem bírt megnyugodni. Amikor lehunyta a szemét hátborzongató jeleneteket látott. A vérengző ebek átugráltak a kerítésen és mindenkit széttéptek, akit az udvaron találtak. Zsemle Morzsa félelemtől reszketve ült fel a kutyaházban. Most tudatosult igazán benne, hogy mekkora veszedelmet zúdított Fogd Megre. Mit tegyen? Elmeneküljön vagy visszatérjen bolondot játszani? A kutyaházban ott szuszogott mellette békésen Fogd Meg és a hosszú betegségtől még mindig gyengécske Tereza. Legszívesebben felkeltette volna őket, hogy megossza velük aggodalmait. Aztán eszébe jutott valami. Nem hagyhatja őket magukra. Akaratlanul, de már veszélybe sodorta őket. Meg kell őket védenie. Kiült a kutyaház elé virrasztani. Eltelt egy óra, eltelt két óra, s a Hős-Őr kutyák nem jelentkeztek. Zsemle Morzsa álomba szenderedett, de nyugalma nem tartott sokáig. Kínzó álmok törtek rá újra és újra. Csattogó álkapcsok, véres fogak, vérző lábak, fájdalom s félelem mindenütt. Háború robbant ki a Morzsa nemzetségén belül. Testvér állt testvérrel szemben. Morzsa oly fájdalmasan nyüszített fel álmában, hogy Tereza felébredt s hozzá sietett.

  • Mi történt?

  • Csak álmodtam – mondta Zsemle Morzsa miközben egész testében remegett, s oly nagy fájdalom tükröződött a szemében, hogy Tereza alig bírt megszólalni.

  • Ismerem ezt a félelmet.

  • Hogyan ismerhetnéd? Nem magamat féltem. Az én életem már nem sokat ér, de ártatlan élőlények szenvedését láttam, s mindezt a meggondolatlanságom miatt.

  • Miféle meggondolatlanságról beszélsz?

  • Megszöktem. Találkozni akartam veletek, s ezzel veszélybe sodortam mindenkit.

 

Kolumbusz ha most látta volna Zsemle Morzsát, nem ismert volna rá. Oly régóta játszotta már a bolondot, hogy félni kezdett az igazi tettektől. A gondolatok, az elmélkedés biztonságos világot jelentettek számára, de ebből a világból most kilépett, s nem tudta hogyan tovább. Félt. Tereza viszont újjászületett. Pontosan tudta, hogy mit kell tenniük. Neki nem volt vesztenivalója. Egy héttel ezelőtt már mindent feladott, de Kolumbusz nem engedte meghalni, s Kíváncsi megerősítette abban, hogy érdemes még élnie. Ha már csak egy napja van hátra az életéből és a Hős-Őr kutyák darabokra tépik, akkor még meg kell tennie mindazt, amire még képes ezen egy nap alatt. Tereza varázsa abban rejlett, hogy képes volt apró lépéseken keresztül nagy tetteket végrehajtani. A hétköznapok világában valósította meg a nagy eszméket, amire csak kevesen képesek.

  • Te is pontosan tudod, hogy mit kell tennünk!

  • Fel kell mennünk a barlanghoz.

  • Igen. Megígértük Kolumbusznak.

  • Utána mi lesz? Gondoltál arra?

  • Nem számíthatunk ki minden egyes lépést. Egy dolgot nem tehetünk, nem hagyhatjuk cserbe Kolumbuszt. Abban a pillanatban mindkettőnknek ott kell lennie.

  • Mi lesz Fogd Meggel és a gazdáival?

Tereza elmosolyodott.

  • Segítünk nekik szétrombolni a köztük levő láthatatlan falat, s hidd el, mi is meg fogjuk kapni tőlük a segítséget. A lelkük mélyén nem olyan rossz emberek ők.

 

Eközben bent a házban is elkezdődött a reggel. A vasárnap reggel. Ennek be kellett volna aranyoznia az emberek gondolatait. A megpihenés, az együttlét élménye, hogy lehetőséget teremtenek felszedegetni az egymásnak szánt apró szeretet morzsákat. De mégsem így kezdődött ez a reggel, s nem csak ez a reggel, hanem már ki tudja hány elszalasztott vasárnapünnepen voltak túl. A reggeli gyorsan és praktikusan zajlott. Henrik ügyelt arra, hogy megdicsérje a kenyér frissességét és a paprika ropogósságát, de amint lehetett sietett dolgára. Dolog akadt mindig, s így legalább nem kellett éreznie Klára rosszalló tekintetét. A szombat reggel más volt, olyankor egész lelke fénybe úszott. A többi reggelen pedig szeretett volna túl lenni, s csak a szombatot várta. Klára mindezt érezte és a fájdalom szinte állandósult benne. Képtelen volt szeretettel nézni társára, pedig Henrik a maga módján igyekezett.

Nyílt az ajtó. Henrik lépett ki rajta borostásan. Adott enni a kutyának s levonult a pincébe. Klára már hónapok óta mondogatta, hogy már megint minden csak le van dobálva, a festékes vödröktől a különböző szerszámokig, s ha ősszel jön a krumpli meg a hagyma, akkor nem tudják hova rakni.

 

Miután a kutyaházban rejtőzködő különös társaság elfogyasztotta Fogd Meg reggelijét Tereza Zsemle Morzsára nézett:

- Ugye tudod mi a dolgod? Én Klárának segítek, a te dolgod Henrik lesz.

- Mit vársz tőlem?

- Csak azt, hogy segíts neki visszatalálni Klárához. A többi már magától meg.

 

A pincelépcsőn lemenni még egy egészséges kutyának is kihívás, hát még Zsemle Morzsának, de nem törődött vele. Nemsokára már ott szaglászott lent a szótlanul dolgozó Henrik mellett. Henrik a szombat délelőtt kivételével annyira fásult volt, hogy még az ismeretlen korcs kutya sem érdekelte. Mintha tudta volna, hogy kutyája vendégével van dolga. Szótlanul egymásba pakolta a vödröket, helyére tette a szerszámokat. Eltakarította a múlt heti barkácsolásából származó fűrészport. Zsemle Morzsa eközben lázasan szimatolt. Mintha keresett volna valamit. Egy aprócska jelet a múltból… Henrik már a faanyagok rendbetételénél tartott. Felemelte a fás láda tetejét. Zsemle Morzsa kíváncsian dugta be a fejét a famaradványokhoz, s hirtelen talált valamit. Egy fából faragott baglyot. A tenyérnyi bagoly nem volt éppen a faragványok csodája, mégis egykor különös jelentőséggel bírt.

Henrikbe ekkor tudatosult, hogy egy ismeretlen kutya van mellette és mindenbe beleüti az orrát. Ez hirtelen kirántotta őt az önsajnálatát leplező apátiájából. Dühösen megragadta a kutya grabancát és kihajította őt a fásládából. A kutya hangosan nyekkent a pince földjén.

  • Takarodj! – ordított rá Henrik.

A kutya megadóan lelapult a földre. Szájában a fabagollyal, még mindig hasalva, araszolt előre a földön. Farkát barátságosan csóválta. Szemében önzetlenség csillogott. A jelenet egyszerre volt szánalmas és szeretetreméltó. Henrik megenyhült. Ez a kutya még nála is szerencsétlenebb. Lehajolt hozzá és megsimogatta. A kutya kezébe helyezte a régóta feledésbe merült tárgyat. Henrik meglátva a baglyot elsápadt. Régi emlékek rohanták meg. Leült a pincében levő kisszékre és arcát kezébe temette. Azt gondolta, hogy más lesz. Ezzel a bagollyal kezdődött minden. Klárának faragta. Sokáig a vitrinbe őrizték, de aztán… aztán minden másként alakult.

 

Lépéseket hallott. Feltekintett. Klára állt előtte. Hagymáért ment le a pincébe. Csak állt miközben Henrikből felszínre törtek az elmúlt évek keserű emlékei. Könnyes szemmel feltekintett régi kedvesére és kezébe adta a baglyot. Klára is megdermedt. Tudta, hogy mit jelentett annak idején ez a bagoly. Egy jobb élet reményét.

Ez volt a sorsfordító pillanat. Ha Klára gúnyos megjegyzéssel visszautasítja, akkor talán örökre vége mindennek. Klára viszont csendben maradt. Megfogta a baglyot, keze gyengéden hozzáért Henrik kezéhez majd némán visszasietett a konyhába.

 

A konyhában a tűzhelyen már fortyogott az étel. Klára rutinos keze megpucolta a hagymát és elkezdte olajban pirítani. A fabaglyot az ablakpárkányra helyezte. Nemsokára egy kíváncsi macska ugrott fel mellé és elkezdte finoman pofozgatni. Addig-addig játszott vele, míg az le nem esett a földre. A macska utána vetette magát, megpróbálta két mancsába szorítani és feldobni a levegőbe, de a megmunkált fadarab a macska kis mancsához képest túl nagynak bizonyult, s a macska újra és újra kudarcot vallott.

Klára mosolyogva nézte a macskát.

  • Tudod mit! Hozok neked jobb játékot! – ezzel besietett a szobába és nemsokára visszajött egy fonaldarabbal, a baglyot pedig elvette tőle és maga mellé helyezte a konyhaasztalra.

Ez volt aztán az igazi játék. Klárának potyogtak a könnyei úgy kacagott a macska bolondos játékán. Maga sem tudta volna megmondani, hogy azért sír-e, mert csípi a hagyma a szemét, vagy pedig azért, mert oly rég nem tapasztalt érzések köszöntöttek be újra.

 

Az egész délelőtt oly furán kezdődött. Miközben szedte le a reggeli maradványát az asztalról, keserves macskanyávogásra lett figyelmes.

  • Már megint egy kóbor jószág! Mi vagyunk mi? Állatmenhely? Nem elég egy nagy étvágyú korcs kutya… - dühöngött magában Klára.

A macskanyávogás nem akart szűnni. Klára hiába kiabált Henriknek, az nem hallotta meg a pincében. Kénytelen volt ő maga intézkedni. Kezébe vette a seprűt, kinyitotta az ajtót készen arra, hogy elzavarja a macskát. A macska szokatlanul vékony volt, de olyan elegánsan ült, olyan méltóságteljesen tartotta fejét és olyan átható tekintettel nézett Klárára, hogy az hirtelen elbizonytalanodott. Nem bírta megütni a macskát. Leengedte a seprűt. A macska nem mozdult, csak nézett. Várt.

- Mit akarsz tőlem?

A macska elkezdett Klára lábához dörgölőzni. Klára legszívesebben belerúgott volna. Mit akar tőle ez a kóbor macska? Miért hízeleg neki? Tereza (mivel ő volt az a bizonyos macska) érezte Klára ellenszenvét és hirtelen beugrott a konyhába. Klára sikítani kezdett, de erre csak Fogd Meg jött elő a házából és ő is csörtetett befelé a macska után a konyhába. Klárának ez már sok volt. Elzavarta Fogd Meget és bevágta az ajtót. A macska odabent várta őt. Nem nyávogott, nem követelőzött, csak ült és nézett. Klára odament hozzá. A macska olyan szelíd tekintettel nézett rá, hogy Klára kissé megenyhült.

- Hát jó! Most éppen nem zavarlak ki, de ez semmit nem jelent. Nem fogunk kóbor állatokat befogadni – s mit sem törődve a macskával, munkához látott.

Nem akart törődni a macskával, kizárólag a munkájával akart foglalkozni. Határozottan az volt a szándéka, hogy ha Henrik feljön a pincéből, akkor elviteti vele ezt a macskát, de mégsem így történt. Nem tudott szabadulni a macska tekintetétől. Az csak ült méltóságteljesen a konyhában és le nem vette róla a szemét. Klára végül nem bírta tovább. Odalépett a macskához.

  • Mit akarsz tőlem? Gondolom ennivalót. Mindenki csak azt akarja, hogy gondoskodjam róla. És velem ki törődik? Rólam ki fog gondoskodni, ha majd rászorulok?

A macska válasz helyett hozzádörgölőzött és elkezdett hangosan dorombolni. Klára szótlanul visszatért munkájához. A zöldség pucolásnál tartott, de a macska tekintette nem hagyta nyugodni. Egy kis tálkába töltött neki tejet és lerakta elé. A macska hálásan nyávintott, belenyalintott a tejbe, lefetyelt néhányat majd visszatért korábbi helyére. Klára nem értette a macska viselkedését.

- Mit akarsz tőlem? Miért vagy itt?

Tereza újból hozzádörgölőzött Klára lábához, aki már vette a bátorságot, s megsimogatta a macska fejét. Különösen jó érzés volt. Klára miközben az ebédet készítette gyakran pillantott az ismeretlen macskára, aki láthatatlanul felébresztette szívébe a szeretet pici lángját. Ezzel az ébredező lángocskával a szívében ment le a pincébe s ott várta őt az a bagoly, ami annak idején a változás reményét jelentette. Nem tudta mit jelent ez, de a jég megtört a szíve körül, s kezdett olvadozni. Később oly jóízűen nevetett a macska játékán, hogy azt sem vette észre, amikor Henrik a pincéből felfelé jövet benézett a konyhaablakon. Henrik elámult. Oly rég nem látta Klárát nevetni, hogy már el is feledkezett arról, hogy milyen szépen csillog olyankor a szeme, s milyen huncutok azok a fura gödröcskék ott a szája szögletében. Zavartan állt meg az ablakban. Mintha egy másik nő lett volna odabent. Felmelegedett valami a szíve körül. Jókedvűen látott neki a fűnyíráshoz.

Klára közben elkészült az ebéddel. Szokatlan érzés volt benne. Mintha valami megváltozott volna. Ez a fura macska, s a bagoly… Szeretett volna pesszimista maradni, szerette volna azt mondani, hogy annyiszor hitt már az újrakezdésben, de soha sem sikerült, s a végén mindig csalódnia kellett, de nem tudta. Egy megfoghatatlan érzés nem engedte. S jöttek a meglepetések. Henrik megborotválkozott, rendes ruhát vett fel és egy csokor virággal állított be az ebédnél. Klára olyan régen kapott virágot. Ez az ebéd most más volt. Nem nagyon beszéltek, féltek, hogy megszűnik a varázs, de titokban lesték egymást. Ebéd után Klára váratlan ötlettel állt elő.

  • Mi lenne, ha elmennénk kirándulni? Még soha nem voltam a Motserraton, pedig nincs is olyan messze. Másfél óra alatt ott vagyunk.

  • Fogd Meg-t visszük?- kérdezte félve Henrik.

  • A kutyád nélkül mozdulni sem bírsz?

  • Ha nem akarod, akkor…

  • Nem bánom, de vigyük el a macskát is.

  • Miféle macskát?

  • Nem tudom, hogy került ide, de ő hozta a szórólapot a Montserratról.

  • Furcsa, de az udvarunkon van egy megcsonkított kutya is.

  • Mi?

  • Vigyük el őt is. Hátha gazdára talál. Ha nem akkor meg…

  • Állatot nem hagyunk magára, a házamba pedig nem fogom befogadni. Tudod jól, hogy…

Klára újból ideges lett. Henrik hiába próbálta őt átölelni és megnyugtatni, ellökte magától.

  • Csalóka ábránd az egész – gondolta keserűen magában Henrik – már megint majdnem elhittem, hogy…

 

A korábbi varázslat hirtelen szertefoszlott, a hosszú éveken keresztül felhalmozott sérelmek túl erősek voltak. Henrik a csalódottságtól dühösen indult kifelé a házból. Az ajtó előtt két kutya nézett vele szembe. Henrik bármennyire is dühös volt, a két kutya hajthatatlannak bizonyult. Nem engedték megfutamodni. Megfordulásra kényszerítették. Henrik és Klára újból szemtől-szembe álltak. Mi lesz most? Ilyenkor szoktak csalódottan elfordulni egymástól, mindkettő beletemetkezik a saját munkájába, s elzárják mélyen az érzelmeiket. Most viszont ott volt mellettük Tereza, Zsemle Morzsa és Fogd Meg. Tudták, hogy ezen a pillanaton áll vagy bukik minden. Tereza összes erejét összeszedte és elkezdett szeretetet küldeni feléjük. Lassan kezdett oldódni mindkettőjükbe a feszültség, s a helyét kezdte átvenni egy kellemesebb érzés.

- Ne haragudj! – mondta halkan Klára, s ez volt az a mondat, ami talán eddig még sohasem hagyta el a száját - Megpróbáljuk?

Henrik némán bólintott.

  • Az állatokkal mit csináljunk?

  • Ha velünk akarnak jönni, akkor jöjjenek.

 

Klárának volt egy régi autója. Ebbe szállt be egy nagyon különös társaság. Két nem túl fiatal ember, két kutya és egy macska.

 

A magányos őr

 

Árnyék a barlang előtti bokor alatt hasalt. Késő délutánra járt az idő. Kezdett egyre nyugtalanabbá válni.

  • Már rég itt kellene lennie - gondolta magában. - Mi történhetett vele?

Árnyék kimászott a bokor alól és izgatottam szimatolni kezdett. Nem érzett új szagokat. Újból eltelt egy hét és a madarakon kívül senki sem járt erre. Lehet, hogy tényleg nincs értelme itt maradnia? A barlang elveszítette a varázserejét, vagy talán soha nem is volt neki? Lehet, hogy csak egy flúgos kutya és egy félnótás macska találta ki az egészet? Ő pedig még túl fiatal volt és túlságosan naiv. Mindent elhitt nekik.

 

Egyre gyakrabban gondolt vissza a régi időkre. Akkor még hitt abban, hogy neki itt kell maradnia, hitt abban, hogy neki ez a küldetése. Gaudi kutyája mindent átadott neki, amit tudott, de nem sok időt tölthettek együtt. Néhány nap múlva az agg kutya eltávozott e földi világból, hogy gazdáját szolgálhassa újból egy másik, talán reménytelibb létben. Árnyék ott volt mellette az utolsó perceiben. Ifjú lelkét megérintette a halál szele, de Gaudi kutyája az utolsó pillanatait is méltósággal élte meg.

  • Teljes életet éltem. Amit meg kellett tennem, megtettem. Tovább kell most állnom. Kérlek, ne nehezítsd meg a búcsút! Ne sajnálj, és ne érezz irántam szánalmat se! Egyszer minden élőlény átlépi azt a határt, aminek a túloldaláról csak sejtéseink vannak. Elfáradtam. Ideje megpihennem. – Gaudi kutyája becsukta a szemét és örökre elaludt.

 

Árnyék sokáig nyüszített az éjszakában. Másnap reggel a szerzetesek rátaláltak a halott kutyára. Elvitték és tisztességgel eltemették. Árnyék magára maradt.

Hiába töltöttek csak rövid időt együtt, Árnyék lelkében mégis űr támadt. Annyira vágyott kitölteni ezt az űrt. Az első hónapokban szinte hallotta még Gaudi kutyájának magyarázatait. Igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy tanította neki, sőt sokkal jobban annál.

 

Az első hónapokat nagyon élvezte. A nyár utolját kellemes őszi idő követte, amikor sokan keresték fel a híres zarándokhelyet. A zarándokút utolsó szakaszán volt egy kis, szinte láthatatlan ösvény, amely felvezetett a barlanghoz. Árnyék egy sziklán hasalt és onnan figyelte, kik jönnek az úton. Árnyék döntötte el, hogy ki mehet a barlanghoz. Aki nem volt méltó arra, azt egyszerűen elzavarta. Amikor ugatott és vicsorogott, senki sem mert rálépni a barlanghoz vezető ösvényre. Nem mindig jött elő. Sokszor csak csendben figyelt, nem akarta megzavarni az embereket. Sokan haladtak el úgy az úton, hogy nem tudták mi mellett mentek el, de néhányan maguktól is rátaláltak a barlangra. Árnyék vigyázott a barlang nyugalmára, sérthetetlenségére. Nem engedett bent tűzet gyújtani, szemetelni, hangoskodni. Árnyék nem csak egy láthatatlan őrző volt. Sok embert ő vezetett oda. Árnyék tele volt szeretettel, odaadással. Két csillogó gombszeméből mindig ez tükröződött: Ugye játszol velem? Ugye szeretsz engem? Árnyék nagyon szeretett játszani, de ez annál több volt. A barlangban különös dolgok történtek. Aki egyszer járt ott, az soha nem tudta elfelejteni. A legyengült erőt kapott, a kételkedő útmutatást, a reményt vesztett hitet. Mindenkit egy különös erő és különös nyugalom járt át. Egyszerűen tudták merre vezet az útjuk és hittek abban, hogy képesek lesznek azt végigjárni.

 

Azután beköszöntött a tél. Gaudi kutyája elmondta, hogy ez lesz a legnehezebb időszak. Hideg lesz, ráadásul magányos. A barlangba se költözhet be, csak amikor nagyon fázik, mehet be egy kisidőre felmelegedni. Nem szívesen gondolt vissza erre az időszakra, de mégis jobb volt, mint most. Akkor még megvolt a hite. Gyakran fázott, s szinte mindig egyedül volt, de minden napot úgy kezdte, hogy várta a jó időt. Minden nap érezte, hogy el fog jönni a mindent megváltó tavasz, csak addig kell kibírnia.

 

Most már tudta, hogy hiú ábránd volt. A tavasz megérkezett, s utána a nyár is, de a jó idő nem tudta kitölteni lelke ürességét. Szerencse, hogy újból összetalálkozott Ördöggel. Ördög a legnagyobb harcos, akivel valaha is találkozott. Ő a Hős-Őr kutyák vezetője. Ördög sokat mesélt az elit alakulatáról és a fontosságukról. Még újságcikkeket is hozott neki. Árnyékot legjobban a sport versenyek érdekelték. Ördög szerint híres, ünnepelt sportoló lehetne, ha nem itt töltené feleslegesen az idejét. Most is őt várta. Hetente egyszer meg szokta őt látogatni és akkor beszélgettek. Más társasága régóta nem akadt. Ördög szerint azért nem járnak arra emberek, mert rájöttek, hogy az egész zarándokút csak mese. Felesleges időtöltés. Ő pedig csak egy közönséges barlangra vigyáz teljesen feleslegesen.

Árnyék nem tudta mit gondoljon. Olyan régóta volt egyedül, hogy kezdte azt hinni, hogy Gaudi kutyája és Kolumbusz csak képzeletének szüleménye volt. Még nem merte elhagyni az őrhelyét, de ahogy telt-múlt az idő, kezdte egyre inkább azt érezni, hogy Ördögnek igaza van.

 

Az ördögi kör

 

  • Jelentést kérek! – csendült fel Császár Morzsa ellentmondást nem tűrő hangja.

  • Készen állunk a Nagy Sportverseny megrendezésére. Minden újság erről fog tudósítani. Külföldről is megérkeztek a híres focista kutyák. Rendben elszállásoltuk őket.

  • Rendben. Mi a helyzet a körözött személyekkel?

  • Jelenleg 130 élőlény ellen van elfogató parancs. 25-öt kézre kerítettünk ma hajnalban. 12-en életüket vesztették az üldözés közben, 13 élőlényt bebörtönöztünk és várják az ítéletüket.

Császár Morzsa gondterhelten tanulmányozta a számára átadott jelentést. Majd szétvetette a düh, amikor meglátta, hogy félnótás bátyját és a számára veszélyt jelentő két macskát még nem fogták el.

  • Mit jelentsen ez?!- ordította Császár Morzsa – Miért nem képesek elfogni két macskát másfél nap alatt?

Ördög, mivel ő volt a jelentő, tudta, hogy ilyenkor csendben kell maradnia. Az ő dolga végrehajtani az utasításokat, nem pedig megértenie. A parancs az parancs. Ha szét kell tépnie egy macskát, akkor valószínűleg ez a helyes, bár rangon aluli tevékenységnek érezte.

  • Mit tudnak a félbolond öcsémről?

  • Követtük a nyomait és ismerjük a rejtőzködési helyét.

  • Miért nem hozták ide?

  • A kutyák és emberek közötti egyezmény értelmében nem mehetünk be az emberek magán kertjébe. Ott húzta meg magát. Egyik legjobb kutyámat állítottam rá. Amint kiteszi a lábát a kertből, elkapjuk és idehozzuk.

  • Köpök az egyezményre. Ha tudják hol van, azonnal hozzák ide és azt is aki menedéket adott neki!

Ördög csak biccentett. A közel egy éves szolgálata alatt megszokta, hogy a törvények csak addig érvényesek, amíg Császár Morzsa meg nem változtatja őket.

  • Elmehetsz – adta meg végül az engedélyt Császár Morzsa.

 

Ördög már nagyon várt ezt a szót, ugyanis ma volt a szabadnapja. Ilyenkor fel szokta keresni Árnyékot, hogy egy kicsit elbeszélgessen vele. Különös barátság volt ez. Annak idején Árnyék volt az egyetlen, aki szóba állt vele. Azután elkerült a Hős-Őr kutyákhoz és sokáig nem is tudott róla semmit, míg egyszer egy különös akció során újból nem találkozott vele. Ő volt az egyetlen, akivel időnként találkozott. Tisztában volt vele, hogy megfigyelik őket. Mindenkit megfigyeltek. Mindenkiről, mindent tudtak. Árnyék a megtűrt személyek közé tartozott, csak időnként be kellett számolnia arról, hogy miről beszéltek. Császár Morzsa még a barlangot is átvizsgáltatta biztonsági okokból.

 

Ördögöt vérszomjas természete tette félelmetessé, nem az esze. Nem volt tisztában azzal, hogy ő csak egy báb a hatalom kezében. Császár Morzsától megbecsülést, elismerést kapott, ennek fejében vakon teljesítette utasításait. Nem tudta, hogy csak addig van értéke, amíg Császár Morzsa érdekeit szolgálja. Igaz, hogy ő volt a Hős-Őr kutyák elit alakulatának vezetője, de már négy kutya fel volt készítve arra, hogy végezzen vele, ha az engedetlenség legkisebb jelét is tapasztalják nála.

 

Császár Morzsa a hatalom érdekében mindenre képes volt. Tökéletesen kiszámított mindent. Mesterien mozgatta a szálakat. A legtöbben nem is értették mi történik körülöttük. Mindent meg tudtak magyarázni. Még az ártatlan állatok meghurcoltatását is a közösség érdekében hozott fontos cselekedetként tüntették fel. Akiket nem tévesztett meg a sok fennkölt beszéd, a sok látszólagos jó cselekedet, azok vagy az ő szolgálatában álltak vagy rettegtek parancsai következményeitől.

A mozaikdarab eltűnését nem hagyta annyiban. Addig nyomoztatott utána, míg rá nem lelt a barlangra. Látta, hogy a legyengült állatok megerősödnek, a vigasztalanok vigaszt találnak benne. Árnyék zseniális kutya volt. Ha ő valamit meg akart védeni, akkor azt meg is tudta, de mindenre ő sem lehetett felkészülve. Császár Morzsa első terve az volt, hogy a barlangot felrobbantja. Ezt a tervét Árnyék számtalanszor hiúsította meg öntudatlanul. Más tervet kellett kieszelni. Császár Morzsa egy szolgájában sem bízott meg. Mindenkit ellenőriztetett, így tudta meg, hogy Ördög korábban ismerte Árnyékot. Megrendezett egy olyan akciót, hogy a két kutya találkozhasson és tudta nélkül Ördögön keresztül megszerezte Árnyékról az összes információt. Ördögnek folyamatosan azt mondogatta, hogy a barlang csak kitaláció és Árnyék milyen jó sportoló lehetne. Árnyékot el akarta távolítani a barlangtól. Ezt erőszakkal nem tudta volna elérni, de egy kis csellel igen. Arról Ördögnek sem volt tudomása, hogy a zarándokutat azért kerülik el, mert néhány Hős-Őr kutya rettegésbe tartja a környéket. Ő csak azt mondogatta Árnyéknak, amit Császár Morzsa sugallt neki. Császár Morzsának pedig pontosan meg volt a terve. Árnyéknak a hitét kellett összetörni, s helyette egy új hitet adni, egy olyan hitet, amely Császár Morzsa érdekeit szolgálta.

 

Szemtől szembe

 

Ördög felért a barlanghoz. Árnyék vidáman szaladt eléje.

  • Már azt hittem nem jösz.

  • Volt egy kis dolgom, de itt vagyok. Gyere, menjünk el a Nagy Sportversenyre! Mindenki ott lesz.

  • Tudod, hogy nem hagyhatom őrizetlenül a barlangot.

  • Ugyan már! Hónapok óta senki sem járt erre. Ennyi kikapcsolódást te is megérdemelsz.

  • Igazad van. Menjünk! – egyezett bele Árnyék.

 

Ebben a pillanatban egy csapzott, elgyötört macska esett be a barlang előtti tisztásra.

  • Árnyék, kérlek, ne! Most nem hagyhatod magára a barlangot!

Ördög azonnal támadásba lendült. A szája habzott. Félelmetes fogai kilátszottak vicsorgó szájából és ugrott. Kolumbusz az utolsó pillanatban félrelépett. Ördög újból ugrott. Kolumbusznak megint sikerült elkerülnie a halálos támadást. Ekkor már Árnyék is felocsúdott első meglepetéséből.

  • Ördög hagyd abba! – kiáltotta és Ördög elé ugrott, ezzel akadályozva meg a következő támadást.

Kolumbusznak ennyi idő éppen elegendő volt arra, hogy felmeneküljön egy fára. Onnan beszélt le Árnyéknak.

  • Hős-Őr kutyák tartják rettegésbe a környéket. Ezért nem jár erre senki. Ha elhagyod az őrhelyedet Császár Morzsa a barlangot is megszerzi magának.

 

Ebben a percben megjelent Császár Morzsa. Ördög mélyen meghajolt előtte. Császár Morzsa még egy vakkantásra sem méltatta szolgáját, rögtön Árnyékhoz fordult.

  • Remélem tisztában vagy azzal, hogy óriási megtiszteltetésben van részed. Személyesen jöttem el hozzád, hogy felkérjelek vegyél részt a Nagy Sportversenyen. Ördög szerint kiválóan ugrasz és futsz. Ha bármelyik versenyszámot megnyered egy óriási kolbászkarika lesz a jutalmad és a képed kikerül a Nagy Sportolóink Táblára. Minden kutyakölyök erről ábrándozik.

 

Árnyék már hosszú hónapok óta várt egy ilyen kalandra.

  • Nem lennék sokáig távol. Csak éppen részt vennék a versenyen – nézett fel Kolumbuszra. – Utána visszajövök.

  • Kérlek ne! Nagyon kockázatos. Nem tudhatod mire készül Császár Morzsa az elit alakulatával!

  • Soha ne hallgass egy girhes kóbor macskára! Tudd, hogy hol a helyed! A kutyák között. Mégpedig a legjobb kutyák között, és ezt ma be is tudod bizonyítani. Gyere!

 

Császár Morzsa olyan karizmatikus egyéniség volt, hogy Árnyék is úgy érezte, engedelmeskednie kell.

  • Várj még egy kicsit!- kérte őt Kolumbusz.

  • Nincs miért késlekednünk. Nemsokára elkezdődik a verseny. Oda kell érnünk. – sürgette őket tovább Császár Morzsa.

 

Árnyéknak sejtelme sem volt arról, hogy Hős-Őr kutyák vették őket körbe arra várván, hogy eltávolodjon a barlangtól és azt véglegesen el tudják foglalni.

  • Vissza fogok jönni, de szeretnék ott lenni a versenyen – mondta Árnyék Kolumbusznak.

  • Félek, hogy késő lesz mire visszatérsz. Csak egy percet várj még! Hagy meséljem el hogyan találtam rá Terezára.

Tereza neve hallatán összerázkódott Árnyék. Sokszor eszébe jutott az idősödő macska.

  • Terezát tönkre tették. Megtiltották neki a gyógyítást. Boszorkánynak kiáltották ki. Tönkre tették a kútját. Alig tudtam összeszedni egy kancsó édesvizet számára …- Kolumbuszból ömlöttek a keserű szavak, de Császár Morzsa közbevágott.

  • A macskák csak a rágalmazáshoz értenek. Minden badarságot kitalálnak a kutyák pocskondiázására. Kár az idődet erre vesztegetni. Gondolj az előtted álló fényes karrierre!

Császár Morzsa szavai nagyon erősen hatottak Árnyékra.

  • Ne haragudj, de már nem tudok hinni neked! Túl sokat gondolkoztam az elmúlt hónapok magányában. Gaudi kutyája egy hóbortos vén kutya volt, semmi több. Én meg túl naiv ahhoz, hogy elszédíts kedvességeddel és elhiggyem minden szavad. Én a kutyákhoz tartozom és ott kell megmutatnom, hogy mire vagyok képes.

  • Pedig jobb lenne, ha hinnél Kolumbusznak! – szólalt meg váratlanul egy hang.

  • Te mit keresel itt? – lángolt fel Császár Morzsában a gyűlölet testvére láttán.

  • Mondhatnám, hogy csak találkozni akartam veled, de ez nem lenne igaz.

  • Bolondokkal értelmetlen társalogni.

  • Igazad van. Bolond vagyok és a társaim is azok. Mindenki bolond, aki képes még hinni egy igazabb világban.

  • Igazabb világ? Mit értesz ez alatt? Hiú ábrándokat? Naiv elképzeléseket? Mindenki csak a saját hasznát nézi! Nézz csak körül! Tökéletesen fel lehet építeni egy rendszert az önérdekre alapozva.

  • Az önérdek mellé tedd még hozzá a megtévesztést és a megfélemlítést is.

  • Mit akarsz?

  • Már nem sokat. Csupán megőrizni azt a méltóságot, ami még megmaradt. Sokkal nagyobb kárt okoztál, mint gondolnád. Elültetted az élőlények szívébe a bizalmatlanságot. Már senki nem hisz senkinek. Bárki lehet a te besúgod és aki másként gondolkozik, aki veszélyezteti a tökéletesen felépített rendszeredet, azt eltünteted. Még a halál jelenti a leghumánusabb megoldást. Annál sokkal nagyobb szenvedést tudtok okozni. Néhány élőlénynek olyan gyötrelmeket kellett kiállnia, hogy azt kívánta, bár inkább halna volna.

  • Így működik a világ. Csak magadra számíthatsz. Ha nem te vagy felül, akkor elpusztítanak.

  • Nem biztos, hogy én vagyok a bolond.

  • Ezt azért mondod, mert neked minden az öledbe hullt. Nekem viszont meg kellett küzdenem érte. De elértem. Mégiscsak én lettem a Nagy Morzsa és nem te. Te csak egy szánalmas bolondként szerepelsz a Morzsák krónikájában.

  • Még mindig nem tudod elfogadni apánk döntését?

  • Apánkat megtévesztették, ugyanúgy mint téged.

  • Ha mélyen a szívedbe nézel, tudod, hogy Királynak igaza volt. A hatalommániádat ő már akkor látta.

  • Elég volt ebből a bolond társaságból! Ördög tedd a dolgod! Végezz velük! – adta ki Császár Morzsa megsemmisítő parancsát.

 

Ördögnek vakon kellett volna teljesíteni a parancsot, de most valami megakadályozta ebben. Ha a városban lettek volna, akkor ezek az állatok már nem élnek. Még Árnyékot is harcképtelenné tette volna. A vérben úszó, megtépázott barátját azután…

 

A barlang előtt abban a pillanatban nem működött Császár Morzsa könyörtelen parancsszava.

  • Azt mondtam, hogy végezz velük! Ez parancs. A parancs megszegéséért halál jár.

Ördög elkezdett vicsorogni. Lassan, de kérlelhetetlenül elindult Zsemle Morzsa felé. A bolond kutyához nem fűzték érzelmi szálak. Bármikor képes lett volna keresztülroppantani csigolyáját.

Zsemle Morzsa mozdulatlan maradt. Ekkor előbukkant a bokorból egy vézna macska és a vicsorgó, támadásra kész kutya elé állt.

  • Kezd velem! Én vagyok a leggyöngébb. Nekem egy gyenge ütés is elegendő.

  • Ne késlekedj! Különben én végzek velük és utána veled is – utasította Császár Morzsa Ördögöt.

  • Akkor velem is meg kell küzdenetek! – pördült hirtelen közéjük Árnyék.

 

Árnyék izmos, erőteljes alakja elbizonytalanította Császár Morzsát. Testvérével és a két macskával még maga is elbánt volna, de Árnyék könnyedén legyőzheti őt, ha harcra kerül a sor. Tudta, hogy abban a kutyában nagyon sok erő és kitartás van. Ezért is fordított annyi energiát arra, hogy a saját oldalára állítsa. Már csak Ördögben bízhatott.

  • Hagyd a félbolond macskát és a testvéremet. Árnyékot intézd el először!

 

Ördög szemtől-szembe állt Árnyékkal. A kiskutya szemében bátorság és elszántság tükröződött. Mellette Tereza és Zsemle Morzsa állt rendületlenül. Ördög még soha nem tapasztalt ilyen érzést. Nem tudta mi történt vele. Mintha nem maga cselekedne. Mintha valami felsőbbrendű hatalom irányította volna őt. Tekintetét nem tudta levenni Árnyék tekintetéről és ez hiba volt. Árnyék szemében minden benne volt. Az őszinteség, a tisztaság, a hit. Az elmúlt hónapok beszélgetései nem múltak el nyomtalanul. Nemcsak ő hatott Árnyékra, de Árnyék és a barlang közelsége is hatott rá. Képtelen volt barátját hidegszívvel meggyilkolni. Szembefordult Császár Morzsával.

  • Szóval elárultál. Herceg! Kázmér! Katona! Gyertek elő! Tegyétek a dolgotokat! – kiabált Császár Morzsa az elbújtatott vérebeknek.

 

Császár Morzsa hiába ismételgette hű csatlósainak nevét, senki nem jött elő.

  • Feleslegesen kiabálsz. Senki nem fog előjönni. Szolgáidat elfogták az emberek és már viszik őket a sintértelepre – felelte Zsemle Morzsa a legnagyobb nyugalommal.

 

Császár Morzsa azonnal felmérte a helyzetet. Életveszélyben volt. Szinte még fel sem ocsúdtak a többiek, ő eltűnt. Ördög csak néhány percig tétovázott, de elszalasztotta azt a pillanatot, hogy Császár Morzsát elfogja és egy harapással örökre véget vessen önkényuralmának.

 

 

Az iránytűhordozók köre

 

Árnyék Terezára ugrott, utána pedig Kolumbuszra és boldogságában végignyalta őket. Egyiktől szaladt a másikig és azt se tudta hogyan fejezze ki örömét.

  • Mégis hiszel nekünk?

  • Nagyon rossz volt egyedül és már kezdtem azt hinni, hogy tényleg csak álmodtam az egész küldetés dolgot. Már az arcotokat sem tudtam magamban felidézni.

  • Ne haragudj! Nem szabadott volna magadra hagynunk – mondta Kolumbusz.

  • Igaza van Kolumbusznak. Ha nem bánod, Terezával veled maradunk – lépett közelebb hozzájuk Zsemle Morzsa. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. Pont olyan vagy, amilyennek Kolumbusz és Tereza elmesélte.

 

Árnyék barátságosan végigszaglászta Zsemle Morzsát. Már éppen megszólalt volna, amikor Tereza hirtelen elájult. Kolumbusz és Zsemle Morzsa rémülten ugrottak hozzá. Tereza legyengült szervezete teljesen kimerült.

  • Vigyük be a barlangba, ott hátha erőre kap! – javasolta Zsemle Morzsa. - Ördög, megtennéd, hogy addig őrködsz a barlang előtt?

Ördög a legnagyobb természetességgel hajtotta végre Zsemle Morzsa utasításait. Zsemle Morzsa és Árnyék bevitték Terezát a barlangba. Volt bent egy szárazlevél kupac. Még Árnyék gyűjtötte össze és hordta be ősszel, hogy a beteg állatok számára kényelmes fekhelyet biztosítson. Kolumbusz azonnal gyógyításhoz látott.

  • Nagyon gyenge. Nem tudom, hogy meddig fogja bírni a szíve. Szegény Tereza! Igazi hősként viselkedett.

  • Még ne add fel! – mondta Zsemle Morzsa

  • Amit lehet megteszek érte, de attól félek, hogy az én tudásom ehhez már kevés.

 

Zsemle Morzsa nyugtalanul kezdett fel-alá járkálni a barlangban. A KÖR. Az iránytűhordozók köre. Létre kell hozni az iránytűhordozók körét. Olvastam egy régi legendában, hogy a barlang gyógyító erejét fel lehet erősíteni, ha létrehozunk benne egy kört. Legalább hárman kellenek hozzá, de az a jobb, ha minél többen vagyunk.

Kolumbusz Zsemle Morzsára tekintett.

  • Ketten már vagyunk. Ki lesz a harmadik?

Mindketten Árnyékra néztek. Végül Kolumbusz tette fel a kérdést.

  • Árnyék megfelel?

  • Ott van benne az erő, de még nagyon fiatal. Néhány év múlva lehet, hogy jobb képességekkel fog rendelkezni mint mi, de most még kellene valaki mellé. Kolumbusz, próbálj valakit hívni! Bárkit. Akár embert, akár állatot. Az a fontos, hogy iránytűhordozó legyen.

  • Miért én?

  • Én nem mehetek. Ti már megszoktátok a látványomat, de egy megcsonkított kutyától mindenki iszonyodik. Árnyék elkísérhet, ha akar.

  • Honnan fogom tudni, hogy ki az iránytűhordozó?

  • Erre most nem érünk rá. Tudod, hogy érzed, csak mindig kételkedsz magadban. Siessetek! Terezának nagyon kevés az ideje.

 

Kolumbusz Árnyék kíséretében kirohant a barlangból és leszáguldottak a zarándokútra.

  • Most merre? - kérdezte Kolumbusz.

  • Van egy ötletem. Gyere!

Árnyék elvezette Kolumbuszt egy olyan tisztásra, ahol régen sok gyerek és felnőtt játszott, de most nem volt ott senki. Árnyék csüggedten szólalt meg.

  • Ne haragudj! Elfelejtettem, hogy már nem járnak erre az emberek kirándulni.

  • Hátha mégis.

Kolumbusz szinte észrevétlenül járta körbe a tisztást, miközben semmi sem kerülte el a figyelmét. Már a kolostor közelében jártak, amikor észrevettek egy furcsa párt. Egy agg szerzetes ült a padon, közelében egy fiú játszott. Egy bottal különös jeleket rajzolt a földre.

  • Ő lesz az – mutatott Kolumbusz a fiúra.

 

Árnyék és Kolumbusz a fiú közelébe lopózott. Árnyék halkan vakkantott. A fiú azonnal észrevette őket. Árnyék intett a fejével. A fiú mintha megértette volna.

  • Elmehetek sétálni? – kérdezte a fiú a padon ülő szerzetest.

  • Menjél, de ne menjél túl messze! A vadkutyákat befogtál, de nem lehet tudni. Ne feledkezz meg a legendákról!

  • Jó – válaszolta a fiú és máris elindult a két állat után.

 

Amint távolabb értek Árnyék olyan kedvesen, ódaadóan kezdte riszálni egész testét, hogy nem lehetett nem szeretni, nem megsimogatni őt. A fiú így is tett. Amint fiatal kezével hozzáért a kedves kutya fejéhez, hirtelen mindkettőjükbe belenyilallt valami. A találkozás. Az a találkozás, amire mindketten vártak. Érezték, hogy elkezdődik valami, valami, amit még a jövő homálya fed. Árnyék néhány percig átadta magát a simogatás élményének, majd előreszaladt, a fiú pedig utána. Kolumbusz távolról követte őket és nem győzött álmélkodni Árnyék zsenialitásán. A kiskutya szeretetével, kedvességével felvezette a fiút a barlanghoz. Mire felértek, a szeretet láthatatlan szála alakult ki közöttük.

 

Árnyék beszaladt a barlangba. A fiú kétkedve állt meg a barlang előtt, de mivel kitaposott út vezetett befelé, így ő is belépett.

  • Két zöldfülű – sóhajtott Zsemle Morzsa, amikor meglátta Árnyékot és a fiút.

Olyan könnyű volt elképzelni, hogy jön még egy iránytűhordozó és közösen meggyógyítják Terezát. A megvalósítás viszont oly lehetetlennek tűnt.

 

A fiú kíváncsian nézett körbe a barlangba. Még soha nem járt itt. Ezen nem is csodálkozhatunk. Csupán néhány hete ismerkedett meg azzal a szerzetessel, akivel a délutánt töltötte.

  • Hol vagyok? Mi ez? – kérdezte magában fennhangon a fiú.

A barlang falán mintha foltokat látott volna. Neki is ott voltak a képek a falon, mint mindenkinek, de a látása még nagyon homályos volt.

A földön, a levélkupac között észrevette Terezát. A legyengült, vézna macska szánalmas látványt nyújtott. A fiú leguggolt hozzá, de képtelen volt megérinteni. Taszította az elmúlás és a szenvedés érzése. Árnyék odament a fiúhoz. Kedves fejét a fiú karjához nyomta. A fiú átölelte új barátját, behunyta szemét, s elengedte érzéseit. Bármennyire fiatal volt, neki is voltak emlékei. Már őt is megérintette az elmúlás szele, már ő is érezte az elhagyatottság érzését. Árnyék szorosan hozzábújt. Érezték egymás szívének lüktetését. Érezték a másik testének melegét és ez mindkettőjüket megnyugvással töltötte el. Ott volt bennük, s mellettük az élet, amely még új kalandokat, új utakat kívánt. Amíg a fiú csukott szemmel átölelve tartotta Árnyékot, láthatatlanul kialakult a kör. Árnyék és a fiú együtt, Zsemle Morzsa, Tereza és Kolumbusz. Nem tudta senki sem megmondani, hogy meddig tartott ez a mozdulatlan állapot. Végül a fiú kinyitotta a szemét.

  • Mennem kell – s elhagyta a barlangot.

Árnyék kikísérte őt. A fiú visszanézett még a kiskutyára és mindketten tudták, hogy ez valaminek a kezdete és még fognak találkozni. Hogy hol és mikor, az abban a pillanatban már lényegtelen volt. Azt az érzést, melyet együtt átéltek soha nem fogják elfelejteni.

 

Amikor Árnyék visszament a barlangba Tereza már jobban volt. Egész testét átjárta a szeretet és a gondoskodás melege, már csak meg kellett erősödnie. Erre most már volt ideje bőven. A többi állat Terezát a barlangba hagyta, ők pedig kimentek a barlang elé, hogy ne zavarják őt.

  • Annyi mindent nem értek – kezdte Kolumbusz. – Olyan hihetetlen, hogy még élünk és együtt vagyunk. Mi van Fogd Meggel?

 

Zsemle Morzsa belekezdett az elbeszélésébe és amit tudott, elmondott. Azt ő sem tudta, hogy rémálmai nem voltak alaptalanok. A Hős-Őr kutyák ismerték rejtekhelyét és csak annak köszönhették életüket, hogy Henrik és Klára autójában hagyták el a házat.

Kolumbusz kimerült volt. A kolostorig könnyedén eljutott, utána viszont az életéért küzdött. Nem egy Agyarral, nem egy Ördöggel, hanem számtalannal kellett megküzdenie. Úgy kellett eljutnia a barlanghoz, hogy ne vegyék őt észre. Az életévvel játszott, de az utolsó percben megérkezett. Zsemle Morzsa elbeszéléséből értett meg mindent. Hogy mi volt a kutyaugatás, a kiabálás, a motorzúgás.

 

Klára egy romantikus kirándulásra számított. Ehelyett egy figyelmeztető táblával kellett szembenéznie. „Az erdő veszélyes. Kérjük, ne hagyja el a kolostor környékét.” Amikor megérkeztek a hegy tetejére az állatokat kiengedték, ők pedig beültek egy kávézóba. Fogd Meg-re veszélyes feladat hárult. Magára kellett vonnia a vérebek figyelmét, amíg Zsemle Morzsa és Tereza feljutnak a barlanghoz. Fogd Meg tökéletesen csinálta. Először csak egy vérebet bolondított meg, s csalta le a kolostor közelébe. A véreb gondolatait kizárólag a parancsteljesítés kötötte le. Mindenkit meg kell marni, akár el is pusztítani, aki a barlanghoz akar menni. Amikor Klára meglátta, hogy egy véreb üldözi Fogd Meget azonnal intézkedni kezdett. Olyan botrányt csinált, hogy a sintéreknek nem volt más választásuk, mint azonnal a helyszínre sietni. Henrik kutyája segítségére sietett, s így Fogd Meg megmenekült. A sintérek megérkezése után Fogd Meg további akcióba kezdett. Az összes kutyát lecsalta, s Császár Morzsa egyedül maradt.

 

A homályos jövő

 

  • Megmenekültünk?

  • Még élünk.

  • Meddig?

  • Ki tudja.

  • Mi lesz velünk?

  • Nem tudom.

 

Kolumbusz és Zsemle Morzsa reggeli beszélgetése nem volt túl vidám. Tereza bent feküdt a barlangban. Még mindig nagyon gyenge volt, de élt. Ördög az éjszaka eltűnt. Senki nem tudta hova ment. Árnyék egész éjszaka töprengett. Ifjonti lelke összezavarodott. Annak idején nagyon nagy hatással volt rá Tereza és Kolumbusz. Ők indították el az útján. Ha ők nincsenek, soha nem lesz a barlang őre. Azután, magányában azt gondolta, hogy az egész csupán illúzió volt. Vonzotta az az út, melyet Ördög és Császár Morzsa kínált neki. Már éppen rálépett volna, mikor megjelentek régi barátai. Nem akart hinni Kolumbusznak, nem akart örülni a viszontlátásnak, mert fájt a hiánya, és inkább elzárta a fájdalmát. De a lélek elzárása az öröm elzárását is jelenti. Félt, hogy a mostani pillanat is csupán illúzió. Tereza és Zsemle Morzsa azt mondták, hogy vele maradnak, de ő már átélte Gaudi Kutyájának halálát. Most vajon meddig élvezheti társaságukat és mikor jön el az a pillanat, amikor az elmúlás virágai beterítik őket. Újból egyedül fog maradni. Kolumbusz múltkor is elment. Igaz, hogy visszajött, de elment. Árnyék lelke mélyén érezte, hogy Kolumbusz újból el fog menni. Már nem is reménykedett. Látta magát egyedül a hidegben, érezte a magány könyörtelen szorítását. Tudta, hogy Császár Morzsa nem adta fel. Ezt a csatát elvesztette, de a hatalma nem rendült meg. Nem is tudta mitől fél jobban, a barlang vagy saját lelkének elvesztésétől.

 

  • Minden hiába volt! Nem oldottunk meg semmit! – szakadt fel Árnyékból a keserűség.

  • Ezt én így nem mondanám – lépett oda hozzá Zsemle Morzsa. – A legfontosabbat megtettük. Megőriztük önmagunkat. Megőriztük a hitünket.

  • De hát?

  • Fiatal barátom, ebben a helyzetben most ez a legtöbb, amit tehetünk. Kitartunk és példát mutatunk.

  • Császár Morzsa bármikor visszatérhet az elit alakulatával és elpusztíthat minket.

  • Gondoltam erre is. Néhány intézkedést megtettem. Bízzál bennem! Bízzál a jövőben! A legtöbben bolondnak tartanak és ez így is van jól, de néhányan már látják, hogy mi van körülöttünk. Most még kevesen vagyunk, de ha kitartunk egyre többen csatlakoznak majd hozzánk és idővel megérkezik majd a vezérünk is.

  • Honnan fog jönni?

  • Lehet, hogy már köztünk van.

  • Bejösz a barlangba? – lépett oda és gyengéden Árnyékhoz dörgölőzött Kolumbusz.

  • Úgy mint az első alkalommal?

  • Igen. Látni szeretném én is a képemet.

  • Menjetek. Én kint maradok - mondta Császár Morzsa.

 

Árnyék és Kolumbusz együtt léptek be a barlangba úgy, mint egy évvel ezelőtt. Annyi minden történt azóta, de a múltat most mégis kívül hagyták. A barlangban félhomály volt. Tereza mélyen, nyugodtan lélegzett. Aludt. Árnyék odaszaladt Terezához, megszaglászta, majd pontosan leült arra a helyre, ahol a fiú átölelte őt. Néhány perccel ezelőtt még félt. Félt attól, hogy mindig elveszíti azokat, akiket megszeret. Hogy a szeretet csak azért létezik, hogy utána még jobban fájjon az egyedüllét. Ha nem szeret, akkor nem fog úgy fájni a magány.

  • Ne félj az érzésektől! Éld meg! Légy hálás minden boldog pillanatért! Még nagyon fiatal vagy. Hosszú út áll előtted – mondta csendesen Kolumbusz.

  • El fogsz menni?

  • Várnak rám. Nem hagyhatom cserben a barátaimat.

 

A két barát elhallgatott. Mindkettőjük elmerült a barlang falán feltárulkozó kép látványában. Árnyék látta a múltját és látta az előtte álló különböző utakat. A teljes kép nagy része még homályban volt, de a tegnapi fiú képe oly élesen rajzolódott ki a homályból, hogy Árnyék lelkét újból reménység töltötte el.

Kolumbusz gondolataiba merülve sétált körbe-körbe. Azért indult el útjára, hogy itt a barlangban választ kapjon kérdéseire. Merre vezet az útja? Mit kell tennie? Csak ment körbe és körbe és egy idő után azt érezte, hogy nincs végső cél, csak út van. Az út, mely bármeddig elvezethet. Ő dönti el merre indul el, de az út végét senki nem láthatja előre. Leült. Fáradtság telepedett rá. Merre tovább? Árnyéknak igaza volt. Nem oldottak meg semmit. Mégis rengeteget tanult. Ugyanaz az érzés kerítette hatalmában, mint a legelső alkalommal. Még van remény. A legreménytelenebb helyzetből is lehet kiút, ha nem adjuk fel és elfogadjuk a segítséget. Valami nagyon fontosat tanult meg útja során. Egyedül mindenki tehetetlen, de ha az iránytűhordozók képesek láthatatlanul összefogni és megerősíteni egymást, bármi megtörténhet. Még a leglehetetlenebb dolog is. Mit csináljon? Szerette Terezát, Zsemle Morzsát és Árnyékot. De ott volt Csillag, Vörös, és Csavargó. Tudta, hogy számítanak rá. Vissza kell térnie. Igaz, hogy Császár Morzsa zsarnoki rendszerét még nem sikerült megdönteni, de a legfontosabbat elérték. Sikerült megőrizni méltóságukat, hitüket, és bebizonyították, hogy összefogással sok mindent el lehet érni.

 

Kolumbusz leült a barlang közepén és hagyta, hogy a barlang nyugalma és ereje átjárja. Szüksége lesz erre az erőre útja során.

 

 

(Az eredeti történet 2013-ben íródott, az alaptörténet változatlansága mellett kismértékű korrekcióra került sor 2016-ban.)