Sokszor érzem, úgy, hogy az álláskeresést még mindig valami misztikum övezi. Olvashatunk munkaerő hiányról és munkanélküliségről, csalhatatlan módszerekről, és kudarcokról. De mi is a valóság? Kövesd nyomon egy álláskereső naplóját!

Bár az itt megjelenő bejegyzések kivétel nélkül valós eseményeken alapulnak, a bennük szereplő karaktereket a fantáziánk szülte. Ha valaki a történetet olvasva magára ismer, az a véletlen műve.

Jó szórakozást!

Július 31., hétfő

Tegnap olvastam egy érdekes cikket. Arról szólt, hogy milyen jelekből vesszük észre, hogy kiégtünk és munkahelyet kell váltanunk. A hat jelből négy simám stimmelt rám. Főként a szakmai kihívások hiánya. Ha elgondolom, hogy mi lesz belőlem itt húsz év múlva…. Ez kicsit megijesztett. Sok embert láttam megöregedni. Leültek az íróasztaluk mellé, aztán csak ücsörögtek évtizedekig egyre homályosuló tekintettel, míg végleg el nem szálltak az álmaik. Aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy ott van az asztalukon a gravírozott ezüst tálca. Most még egy fiatal, független nő vagyok. Rengeteg lehetőség áll előttem. De mi lesz, ha ötvenévesen is itt fogok tartani? Ha egy kiállhatatlan boszorkány válik majd belőlem? Lassan tíz éve húzom itt az igát, az érettségi után rögtön itt kezdtem. Akkor még úgy gondoltam, hogy addig maradok, amíg nem találok valami normális helyet, de aztán itt ragadtam. Igaz, a pénz soha nem volt sok, de nyugis hely.

A főnökömet jó, ha hetente egyszer látom. Leginkább a szignójával találkozom, ami egy nagy D betű. D, mint Dorottya. Sokan, sokáig egyszerűen Lady-D-ként emlegették. Aztán az egyik biztonsági őr elnevezte Ülő Bikának. Olyan jól sikerült ez a név, hogy végül rajta is maradt. Most, hogy így jobban belegondolok, tényleg van benne valami bika szerű. Nagy, kövér nő, markáns arcvonásokkal. Feketére van festve a haja, és fekete ruhákban jár. Tényleg olyan kicsit, mint a marcona bikák amik a rivaldában riogatják a torreádorokat. De engem akkor is inkább Darth Vaderre emlékeztet. Szerintem nem fújtat, hanem inkább hörög. Néha kicsit drukkolok neki, hogy kitartson a levegő a mondat végéig.

Végül ez is D, és az is D... A lényeg, hogy nagyon ritkán találkozunk. Inkább Gizivel beszéli meg amit kell. Kettőnk közül ő a rangidős. Én ezt egyáltalán nem bánom.

Meg aztán azért is maradtam, mert régebben nagyon jó volt a társaság. Sok fiatal kezdett velem együtt. Jó volt a hangulat. Közös karácsonyi buli, nyáron kajak túra a Dunán. Aztán szinte észrevétlenül lecserélődött a gárda, és ezek a mostani kollégák már nem olyan jó fejek. Nem fogadják maguk közé az idősebbeket. Talán én is ilyen voltam tíz évvel ezelőtt. De akárhonnan nézzük, ez már nem ugyanaz a cég.

Az osztálytársaim bezzeg merészebbek voltak! Volt, aki meg sem állt Amerikáig. Van, aki multinál dolgozik vezetőként, és van, aki a semmiből épített fel milliós vállalkozást. Az érettségi találkozónkon úgy tűnt, hogy egyedül én nem vittem semmire. Nem tudtam eldicsekedni a házammal, nem tudtam tengerparti nyaralások képeit megmutatni, ráadásul a vacsorára is busszal érkeztem. Pedig semmivel nem voltam rosszabb, mint a többiek. Sőt. Szóval, itt az ideje, hogy én is lépjek!

Augusztus 1., kedd

Na, ma hozzálátok! Úgyis egyedül leszek az irodában. Gizi már alig van bent, pedig csak karácsony környékére várják a babát. Azaz, mit is mondok! Bent lesz még a pók, Micike is. A pókot még Béla bá nevezte el Micikének, és nem engedte meg senkinek, hogy elűzze a sarokból. Béla bá, a fura kis öreg nyugdíjba ment, Micike maradt. Pedig Béla bával sokkal szórakoztatóbb volt az élet. Szaladovits bácsit mindenki más csak Futó úrnak hívta, csak nekem volt Béla bá. Az igazi nevét csak a búcsú partin tudtam meg, amikor megcsodáltam a gravírozott ezüst tálcát. Sokat élcelődtek rajta, hogy az öreg már megint szalad a munka elől. Igaz ami igaz, sok vizet nem zavart, de valahogy hozzátartozott a céghez. Talán az idők kezdete óta. Úgy hallottam, hogy sokáig azért nem mertek felmondani neki, mert féltek tőle, hogy túl magas végkielégítést kellene neki fizetni. Aztán amikor az új személyzetis kiokosította a főnököt, hogy a nyugdíjasoknak nem jár végkielégítés, akkor megszületett a felmondó levél. Ilyesmi Julika, a régi személyzetis idejében nem fordulhatott volna elő. Ő mindig kiállt volna értünk. Szóval, ma ketten leszünk Micikével, de gondolom, hogy őt egyáltalán nem zavarja, hogy álláshirdetéseket böngészek. Úgysem nagyon lesz mit csinálni. Hónap közepe van, az nyugis periódus. Ráadásul amióta a pénzügy átvette a nyilvántartások egy részét azóta amúgy is kevesebb a munka.

Augusztus 2., szerda

Tegnap jó volt egy kis nyugalom. Senki nem nyitotta rám az ajtót. Egész nap a neten lógtam. Tényleg rengeteg állás van! Ezt nem gondoltam volna. Majdnem harmincezer hirdetés! Ráadásul elég könnyű köztük keresgélni. Igazából nem is tudom, hogy mit szeretnék csinálni. Valami olyasmit kéne keresni, ahol magam osztom be az időmet. Teljesen felesleges egész nap bent lenni. Akkor is, amikor egyáltalán nincs mit csinálni. Ha elvégezte az ember a munkáját, akkor miért nem mehet a dolgára? Ezt soha nem értettem. Akárcsak itt, az irodában. Van, amikor majd megszakad az ember, aztán napokig csak netezgetünk, beszélgetünk. Ennél azért többre vagyok képes! Inkább dolgoznék többet, de rendes fizetésért. Bezzeg a főnök! Ő akkor jön-megy, amikor kedve tartja. Meg jó lenne valami rendes fizetés is. Amióta külföldi a tulaj, azóta nem volt béremelés a cégnél, és ennek már négy éve. Ma sok hirdetést megnéztem. A végére szinte zsongott a fejem. Szinte mindegyik végén itt van a „versenyképes jövedelem”, fejlődési lehetőség, de fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Én szívesen tanulnék. Tudom, hogy közvetlen a gimnázium után kellett volna, de már mindegy. Akkor jó volt, hogy van saját kerestem, végre a magam ura lehetek, és senki nem mondja meg, hogy mit kell csinálnom, mikorra érjek haza, meg ilyenek. Nem bánom, hogy így történt és még semmire nincs késő. Csak kell találni egy rendes helyet, ahol majd támogatnak. Kár, hogy Julika nyugdíjba ment. Ő biztosan kitalálna valamit. Mert idő van itt bent, tanulni lehetne, csak hát szinte semmi nincs már ingyen. Jó lenne, ha a cég fizetné a tandíjat, meg nem a szabadságot kéne erre elhasználni. Igaz, hogy vannak olyan iskolák ahol szombatonként vannak az előadások, de a vizsgákra, a felkészülésekre jól jönne a tanulmányi szabadság. Be is regisztráltam két állásközvetítő portálra. Jó dolog a net. Nem kell sehova bejelentkezni, elmenni, sőt, még a székből sem kell felállni. Megadod, hogy mi érdekel és már jönnek is az ajánlatok! Kicsit azért izgulok.

Augusztus 3., csütörtök

Megjött az első hírlevél! Lehet, hogy ráéreztek, hogy ma van a szülinapom, és meg akartak lepni valami kedvességgel. Nem is számítottam rá, hogy ennyire gyorsan megy. Ráadásul 49 ajánlat! Ez elsőre nem is olyan rossz. Van benne rendezvény szervező, tartalomfejlesztő, projektasszisztens. Úgy döntöttem, hogy mindegyiket megnézem. Igazából még mindig nem döntöttem el, hogy mit szeretnék csinálni. Csak azt tudom biztosan, hogy abból elegem van, hogy egész nap excel táblákat töltögessek napi nyolc órában. Ennél többet szeretnék. Meg persze az a havi százhetvenezer sem olyan sok, amit hazaviszek.

Augusztus 4., péntek

Nem is gondoltam, hogy ilyen sok időt vesz igénybe a keresgélés. Még szerencse, hogy bent nyugi van és tudok vele foglalkozni. Igaz, tegnap benézett a főnök, de csak amolyan pofavizit volt. Megkérdezte, hogy mi újság, és elvitt két dossziét. Szóval átnéztem a hirdetéseket. Kicsit elbizonytalanodtam. Ezek nagyon más munkák, mint amiket eddig csináltam. Lehet, hogy előbb tanulnom kéne, és csak azután továbblépni. Hétfőn beszélek is a HR-essel. Mit veszíthetek? Remélem, hogy lesz miről írni…

Augusztus 5., szombat

Éjszaka volt időm gondolkodni. Mert aludni azt nem tudtam. Iszonyatosan meleg volt. Ez az egyik baj a panellal. Télen hideg, nyáron meleg. Néhány éve körberagasztották hungarocellel meg lefestették pasztell kékre, de szerintem nem sokat változott a helyzet. Most is, majdnem megsültem. Pedig egész nap megy a ventillátor. Tudom, a klíma lenne az igazi. De az egy vagyon.

Régen nem voltak ilyen forrók a nyarak. Emlékszem otthon a kis faluban még a legmelegebb napokon is kellemesen hűvösek voltak az éjszakák. Volt, hogy kiültem az udvarra, a hintaágyra és belefeledkeztem a denevérek viháncolásába. A csuda tudja, hogy hol bujkálhattak nap közben, de este mindig előkerültek. Én meg csak néztem őket, és arra gondoltam, hogy ez mindig így lesz. Az egészben az a vicces, hogy itt is vannak denevérek. Esténként itt is repkednek a házak között, csak már engem nem érdekel annyira.

Reggelizek, aztán nekiülök, nézek tanfolyamokat, hogy ne csak úgy általánosságban kérjek hétfőn támogatást. Ha látják, hogy pontosan tudom, hogy mit akarok, akkor nagyobb rá az esély, hogy komolyan vesznek. Külön ki fogom gyűjteni az időtartamot és a költségeket is. Én szeretem alaposan kigondolni, hogy mit szeretnék, és így talán sokkal gyorsabban haladunk, hiszen nem a HR-esnek kell utánanézni a dolgoknak. Csak ne lenne ennyire meleg. Lehet hogy ki kéne mennem a strandra. Csak ne utálnám annyira a tömeget! Biztos másokat is odaűz most a forróság.

Augusztus 6., vasárnap

Még mindig meleg van. Hiába ígérték azt a meteorológusok, hogy ma már jön az eső. Nem nagyon mutatkozik a lehűlés. Így semmihez sincs kedvem. Este együtt vacsorázom Jutkáékkal. Addigra csak összeszedem magam. Kíváncsi vagyok, hogy ők mit gondolnak arról, hogy tanulni szeretnék.

Lehet, hogy tényleg el kéne mennem úszni, vagy legalább itthon tornázni kicsit. A polcomon szép sorban sorakoznak a fitnesz dvd-k. Meg van még egy csomó kacat amiket az évek folyamán összegyűjtöttem, Mindegyik egy-egy mérföldkő volt a maga módján. Egy-egy elhatározás, amolyan szerződés kötés magammal. A tartásjavító torna CD-t akkor vettem, amikor elkezdett fájni a hátam. Aztán jöttek a kis kézi súlyzók, hasgép és így tovább. Szinte soha nem használtam őket. Még. De ez változhat, csak okosan kell beosztani az időmet. De most semmiképp nem kezdek hozzá. Csak elmúlik ez az őrült meleg. Most egyébként is a holnapi napra kell koncentrálnom. A holnapi beszélgetés sok mindent eldönthet. Jó lenne megint tanulni, érezni, hogy haladok. Jól összeszedtem, hogy miket szeretnék. Több OKJ-s tanfolyamot is kigyűjtöttem, meg átnéztem a nyelviskolák ajánlatát is. Igen, ez lenne a legjobb megoldás. Előbb tanulnom kéne, és csak aztán váltani. Nem pedig csak úgy bele a bizonytalanba.

Éjszaka fura álmom volt. Otthon voltam, a mi kis falunkban. Az utcán sétáltam. Aztán egy lelakatolt kapu. Állta az utamat. Emlékszem, nagyon felháborodtam, hiszen az utca mindenkié. Nem tudom, hogy ez az álom jelent-e valamit. Talán csak azt, hogy régen voltam otthon. Hiányzik a vasárnap nyugodt álmossága. Nézni ahogy az öregek hazafele tartanak a templomból. A vasárnapi ebéd, ami a maga módján mindig egy kis ünnep volt. Hiányzik az érzés, hogy ez mindig így volt és nem is lehet másként.

Augusztus 7., hétfő

A tegnap este végül kicsit másként alakult, mint terveztem. Jutkáék lemondták a vacsorát. Helyesebben elhalasztottuk egy héttel. Pedig jó lett volna kicsit dumálni, megbeszélni valakivel a dilemmáimat. De megijedtek a vihartól. Igaz, a tévében mondták, hogy jön, de én nem nagyon tudtam elhinni. Még délben is ragyogó napsütés volt. Aztán tényleg jött az eső. Meg a villámlás és a mennydörgés. Előbb kicsit, aztán nagyon. Gondolom, hogy le is lehűtötte a levegőt. De ezt inkább csak gondolom, mert csak bukóra mertem kinyitni az ablakot.
Az eső önmagában nem zavart volna, de elment az áram. Ez kicsit érzékenyen érintett. Se tévé, se internet. Még a délben bekészített mosást sem tudtam elindítani. Így korán lefeküdtem. Lelkiekben készültem a beszélgetésre. Végig gondoltam, hogy pontosan mit fogok mondani. Szerintem fontos, hogy az ilyen beszélgetésekre alaposan felkészüljön az ember. Legszívesebben el is játszottam volna. Ha lett volna kivel, de nem volt. Így csak hallgattam az esőt, ahogy verte az ablakot. Aztán reggel lett. Amikor kiléptem az utcára akkor éreztem csak igazán, hogy a szél elfújta a kánikulát. Még jó, hogy melegebben öltöztem.
Kicsit csalódott vagyok. Sajnos ma nincs bent a HR-es. Nem baj, legalább van még egy kis időm, hogy átgondoljam pontosan mit is szeretnék neki mondani. Jó lenne valami OKJ tanfolyam, meg esetleg valami nyelvtanfolyam. Egyik nem zárja ki a másikat. Igaz, a gimiben angolul és németül is tanultam, sőt angolból a középfokot is megcsináltam, de nem nagyon használom egyiket sem. Jó lenne felfrissíteni, esetleg nekifutni a felsőfoknak. Ezt is beírtam a táblázatomba. Az is lehet, hogy a HR-es mond valami jobbat, mint amit én kitaláltam.
Egyébként megint jött hírlevél az egyik portáltól. Így első ránézésre hasonló állások, ha nem ugyanazok, mint amik az elsőben jöttek. Az elsőre rá is kattintottam. Egy másik oldalra jutottam, ahol még mindig nem a hirdetést találtam, hanem egy csomó reklámot. Ám, sem kedvem nem időm nem volt, hogy ezzel vacakoljak. Jött egy csomó meló. Még szerencse, hogy Gizi is bejött. Igaz, újabban nonstop telefonál. Azért túl fogjuk élni a mai napot is. Este meg moziba megyek, kicsit feltöltődök. A beszélgetés meg marad holnapra.

Augusztus 8., kedd

Ma beszéltem a HR-essel. Nagy csalódás volt. Ő nem olyan, mint Julika, a régi HR-esünk. Elég lekezelően beszélt velem. Viszont legalább türelmesen végighallgatott. Azért ez is valami. Mert segíteni azt nyilvánvalóan nem akart. Csak azt ismételgette, hogy neki a cég érdekeit kell nézni, és a cégnek nem érdeke, hogy kifizessenek egy nagy rakás pénzt egy olyan tanfolyamra, amire semmi szükség nincs a munkámhoz. A táblázatomat meg sem nézte.

Viszont megkérdezte, hogy nincs-e kedvem átjelentkezni a pénzügyi osztályra. Az egyik számlavizsgáló hamarosan szülni fog, helyette keresnek valakit három évre. Ha megpályáznám az állást, akkor lehetne szó az iskoláról, tanulmányi szerződést kötnének velem. Előrébb léphetnék. Igaz, a nyelvtanfolyamot akkor sem támogatnák. Így nem akkora buli. Mi lesz velem három év múlva? Akkor meg mehetek világgá? Mert az biztos, hogy az anyaggazdálkodáson nem tartogatják nekem a pozíciómat három évig. Ki csinálná addig a munkámat?

Arról nem is beszélve, hogy a pénzügy nem valami vidám hely. Lehet, hogy egy hetet sem élnék ott túl. Reggel leülnek a képernyő elé, aztán egész nap verik a billentyűket. Síri csendben, mert a főnök egy pisszenést sem tűr. Abból is nagy patáliát csinált, amikor ketten kimentek cigizni az épület elé. Berohant a HR-eshez és követelte, hogy azonnal készítsen szabályzatot, hogy ki, mikor, és mennyi időre hagyhatja el az irodát. Szerintem ez elég beteg dolog. Én ugyan nem bagózok, de miért ne tarthatna valaki egy kis szünetet, ha az nem megy a munka rovására?

Elmeséltem Gizinek, hogy mire jutottam. Ő azt mondta, hogy felesleges ezen kiakadni. Ő is a saját szabadidejében tanul nyelvet. Senki nem támogatja. Hetente kétszer jár tanárhoz, de szerinte ez semmire nem elég. Sokat olvas angolul. Szereti a kétnyelvű könyveket, és az interneten is rengeteg ingyenes anyagot talált. Minden héten megold néhány tesztet, hogy le tudja mérni mennyit fejlődött.

Azt hiszem, hogy a HR-est megkeresni mégsem volt jó ötlet, biztos elkotyogja a főnökömnek, ő meg ki tudja, hogy mit gondol majd rólam. Úgy tűnik, hogy házon kívül kell szerencsét próbálnom.

Augusztus 9., szerda

Fura, a másik közvetítőtől nem jött még levél. Lehet, hogy elrontottam valamit a regisztrációnál? Végül is mindegy. Így is naponta jön hírlevél. Egyébként nem csak a meghirdetett állásokat kapom meg, hanem jönnek mindenféle jó tanácsok. Hogyan kell önéletrajzot írni, mit mondjunk az állásinterjún, meg ilyenek. Bár, az az igazság, hogy ezeket nem nagyon olvasom el. Szerintem mindenki tud önéletrajzot írni, az interjún meg jobb, ha önmagunkat adjuk.

Az egyik oldalról, ami folyton csak körbe-körbe vezetgetett különböző oldalak között, arról le is iratkoztam. Teljesen feleslegesen szemeteli tele a postaládámat. A nagyobbik baj, hogy még semmi olyan munkát nem találtam, ami igazán érdekelne. Pedig világosan érzem, hogy lépni kell. Ráadásul egyre inkább érzem, hogy tanulás nélkül nem fog menni.

De nem ma. Hirtelen kaptunk egy csomó munkát. Előre meg kell csinálnunk három hónapot. Csuda tudja, hogy mire ez a nagy sietség. Gizi félig viccesen azt mondta, hogy biztosan ki akarnak bennünket rúgni. Szerintem ez hülyeség. Ilyesmivel még viccelni sem jó! Igaz, hogy váltani szeretnék, de teljesen más úgy nézelődni, hogy van valami biztos hátterem, ahonnan el lehet indulni. Akárhogy is van, bent biztosan nem lesz időm, hogy hirdetéseket nézegessek. Mire hazaérek addigra meg már totál hulla vagyok. Fel sem tudom fogni, hogy hogy lehet valakinek annyi energiája, hogy munka után még edzésre megy, vagy ellátja a családot. Nekem az is elég, hogy rendben tartom a lakást. A főzésre már nem mindig jut energiám. Viszont az is igaz, hogy törődnöm kéne a kondíciómmal is. A diéta tényleg nem elég. Ezt egyre jobban érzem, meg látom másokon is. Milyen sok piszkafa gondolja magáról, hogy jól néz ki! Pedig nem. Szóval tudom, hogy kéne mozognom. De ahhoz meg kellene tanulnom beosztani az időmet. Főleg, hogy még tanulni is akarok.

Elhatároztam, hogy este leülök és átgondolom, hogy mit hogyan csináljak. Amiben biztos vagyok, hogy még a héten el fogom küldeni az első jelentkezésemet. Ha törik, ha szakad! Ha mindig csak halogatom a dolgokat, akkor soha nem lesz belőlük semmi. Ki kéne vennem egy hetet, de nem hiszem, hogy most elengednek. A főnök máskor sem veszi szívesen ha szabadságra megyünk. Amióta Gizi babát vár azóta meg különösen nem. Mindig azt mondja, hogy persze, vegyem csak ki a szabadságomat, de ne most. Idén még egyetlen napot sem tudtam kivenni. Ha másként nem megy, akkor kiíratom magam néhány napra. Azzal egy kis időt nyerek. Mások is így csinálják. Én ugyan mindig berzenkedtem ezért, de van amikor tényleg muszáj.

Augusztus 10., csütörtök

Tegnap nehezen aludtam el. Az álláshirdetéseket nézegettem és ki is választottam egyet. Tetszett amit írtak. Meg is nyomtam a „jelentkezem” gombot. Tovább jutottam egy oldalra, ahol meg kellett még adnom néhány adatot. Legmagasabb iskolai végzettség, nyelvtudás, meg ilyenek. Amikor a lap aljára értem, akkor láttam, hogy fel kéne töltenem az önéletrajzomat. Ami nincs. Hát, akkor ez most lehet, hogy ugrott. Biztos nem nagy durranás csinálni egyet, de tegnap már fáradt voltam hozzá, ma meg nem nagyon lesz rá időm.

Ellenőrt kaptunk. Néhány napig itt lesz velünk az irodában. Elég jóképű fickó. Nézi, hogy mit csinálunk, kérdezget és közben jegyzetel. Sokat. Nem tudom, hogy mi értelme van bennünket ellenőrizgetni. Csináljuk a dolgunkat, gyakorlatilag hibátlanul. Erre bezzeg van pénze a cégnek! Külső ellenőrre telik, a WC-ben meg nincs már kéztörlő, mert az drága. Valamelyik idióta kiszámolta, hogy mennyivel olcsóbb, ha kézszárítót tesznek fel. Pedig azt mindenki utálja. Ugyanez az észlény szűkítőt rakatott az összes csapra, hogy kevesebb vizet használjunk. Pedig pontosan ugyanannyi vizet használunk, csak kicsit többet ácsorgunk a csap előtt. De ők tudják, én ehhez kicsi vagyok.

Tényleg ideje lenne innen elhúzni. Kíváncsi lennék, kapnak-e még egy ilyen ökröt, mint én, aki ennyiért robotol nekik. Szóval neki kéne fogni az önéletrajznak. Csak le kell ülni, és csinálni, de marhára nincs hozzá kedvem. Azt hiszem, hogy este nekifogok. Ha minden jól megy, akkor mégis csak meg tudom pályázni azt az állást.

Augusztus 11., péntek

Hát, én tegnap nekifutottam. Letöltöttem egy önéletrajz sablont. Könnyen eligazodtam rajta. Csak azt nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mit írjak bele. Végiggondoltam az eddigi pályafutásomat. Elég siralmas. Most gondoltam bele először. A legmagasabb iskolai végzettségem érettségi. Igaz, hogy van egy középfokú nyelvvizsgám angolból, de élesben még soha nem használtam. A fényképnél pedig végképp elakadtam. Nem is emlékszem rá, hogy mikor készült rólam használható fotó. Mondjuk azon könnyű segíteni. Ebédidőben megkérem majd Gizit, hogy csináljon rólam néhányat a telefonjával.

Az ellenőrünk pedig csak jön. Töretlen lelkesedéssel. Én kicsit rühellem már. Gizi viszont mintha direkt élvezné. Nem csak a munkáról beszélnek már, hanem mindenféléről. Sőt, ma együtt mentek ki ebédelni. Nem mintha közöm lenne hozzá, de szerintem lehetne kicsit visszafogottabb. Mégiscsak ott van a baba a pocakjában. Voltam olyan hülye, hogy ezt el is mondtam neki. Azt válaszolta, hogy ne féltékenykedjek. Ugyan! Nekem nem kéne egy ilyen bájgúnár. A férfi ne szép legyen, hanem...olyan férfias.

Augusztus 12., szombat

Otthon, édes otthon! Tegnap este gondoltam egy hirtelent és hazautaztam. Anyámat alaposan megleptem, mert csak a jövő hétre várt. Azért persze nagyon örült. Majdnem hajnalig beszélgettünk. Igaz, hogy szinte minden nap felhívom kicsit, de azért így mégis más. Azok a beszélgetése csak arról szólnak, hogy „ugye minden rendben?”. Amikor leülünk a konyhában egy csésze forró tea mellé, akkor csak úgy ömlik belőlünk a szó. Olyankor mindent olyan jól meg tudunk beszélni, mint régen.

Igaziból a nagy terveimről akartam vele beszélgetni, de Istvánra, a barátnője fiára terelődött a szó. István alig idősebb, mint én. Talán egy év lehet közöttünk. Találkoztunk már néhányszor, de csak homályosan emlékszem rá. Istvánnak a héten balesete volt. A kocsijába pakolt be éppen, amikor hátulról belevágódott egy másik autó. Egy fiatal lány vezette. Nyolcvannal vette be a kanyart, miközben sms-t küldött a telefonjáról. István élete gyökeresen meg fog változni. Le kellett vágni az egyik lábát. Amikor ilyeneket hallok akkor mindig elgondolkodom azon, hogy nekem milyen jó dolgom van, hogy ezektől a szörnyűségektől eddig megkímélt a sors. Ehhez képest annyira nevetségesnek tűnnek a munkahelyi problémáim.

Gizi egyébként egy csomó jó képet csinált. Van egy, ami különösen tetszik. Az asztalra borulva ülök, mintha aludnék. Ezt persze nem lehet rátenni egy önéletrajzra, de azért jópofa. Megmutattam a képeket anyámnak is, de ő nem nagyon tudta megmondani, hogy melyik a legjobb. Azt mondta, hogy ő elfogult, és szerinte mindegyiken remekül nézek ki. Az ő idejében egyébként sem vacakoltak ennyit. Kint volt a gyár falán egy tábla, amire kiírták, hogy milyen állásra keresnek embert. Alul meg volt egy telefonszám. Nem voltak így agyonbonyolítva a dolgok. Akkoriban még nem nagyon írtak önéletrajzot az emberek. Talán a városiak. Itt vidéken biztosan nem. Hát, én ezzel nem vagyok kisegítve. Elhatároztam, hogy mégiscsak elolvasom a hírleveleket. amiket kapok. Majd otthon. Anyámnál nincs net. Legalább gyűjtök egy kis erőt.

Augusztus 13., vasárnap

Úgy tűnik, hogy a nyár elbúcsúzott kicsit. Még jó, hogy kihasználtam a tegnapi napot, és sétáltam egy nagyot. A falunk amolyan kis zsákfalu. Az főutca az erdő széléig visz. Az út végén egy kis kápolna áll. Régen, amikor még szépen rendben tartották az emberek, amikor minden évben lemeszelték a falát fehérre, már az út másik végéről jó lehetett látni, amikor befordultunk a faluba. Jó volt megpillantani és érezni, hogy itthon vagyok. Szóval tegnap felmentem a kápolnához. Onnan nagyon messzire lát az ember. A búzát már mindenhol learatták. A szalmabálák több emelet magasságban tornyosulnak a földeken. Dolgos népek laknak erre felé.

Visszafelé beugrottam Ritáékhoz. Csak az anyukája volt otthon. Rétest sütött és invitált, hogy várjam meg amíg elkészül. Addig is pletykálkodunk egy jót. Mondtam neki, hogy állást keresek. Erre kacagott egy kövéret, hogy akkor én most nagyon rossz helyen járok, mert a múlt héten már végleg bezárt a kisbolt, ami az egyetlen munkalehetőség volt a faluban. Nem nagyon volt már vevő. Mindenki a szomszédos városba jár, a bevásárló központba. Ritáék is bent dolgoznak a városban. Reggel jön értük a busz, aztán este hozza őket. Sokszor hétvégén is menni kell. Sok ám ez a napi tizenkét óra! Időnként morgolódnak is az emberek, de a tulaj mindig azzal válaszol, hogy ő legalább kenyeret ad az embereknek. Senki ne mondja meg neki, hogy mit hogyan csináljon, mert ha egyszer szedi a sátorfáját, akkor mehetnek majd közmunkásnak. Igaz, ami igaz, a pénz legalább jó; van, hogy kétszázezer is összejön egy hónapban.

Hát, ezek után el sem mertem mondani, hogy én mivel foglalkozom és, hogy mennyit keresek. Ennek tükrében az én helyzetem már nem is tűnt olyan elviselhetetlennek. De mindenki egy kicsit a saját szerencséjének a kovácsa. Én hívtam annak idején Ritát, hogy jöjjön velem. Nem jött, mert félt, hogy nem sikerül. Sikerülnie kell. Most már biztosan tudom, hogy nem fogom feladni! Meg fogom keresni a nekem megfelelő állást

Augusztus 14., hétfő

Tegnap végül a tízórás vonattal jöttem haza. Hosszú volt az út, volt időm gondolkodni. Ritán járt az agyam. Valahogy nem értem, hogy hogyan lehetséges, hogy munkaerőhiány van az országban, és mégsem lehet rendes munkát találni. Amikor haza értem annyira álmos voltam, hogy semmihez nem volt kedvem, inkább korán lefeküdtem. És valami iszonyatosan jót aludtam.

Ma reggel mellém ült le az ellenőr. Remélem, hogy nem azért mert Gizi visszamondott valamit. Kicsit zavarban voltam. Nem szeretem, ha nézik, hogy mit csinálok. Megmutattam neki a nyilvántartást, amit saját magam alakítottam ki. Tetszett neki. Azt mondta, hogy profi munka, ilyent még nem is látott. Aztán dél körül megkérdezte, hogy én hol szoktam ebédelni. Na ne! Engem ugyan nem húz csőbe. Azt mondtam neki, hogy én ebédidőben az ügyes-bajos dolgaimat intézem. Ez igaz is. Azt a két szendvicset meg megeszegetem a gép előtt. Szerencsére nem erőltette a dolgot. Sokkal jobban érdekelte a nyilvántartás. Szó ami szó, büszke is vagyok rá, bár ebben a formájában nem teljesen az én ötletem. A húgoméknál láttam egyszer hasonlót. Ott naplószerűen vezették a dokumentumok beérkezését egy excel filében és minden bejegyzéshez odalinkelték a beszkennelt iratot. Megtetszett az ötlet és kicsit tovább is fejlesztettem. Élvezem, ha nem csak agyatlanul viszem be az adatokat. Szeretek rendszert vinni a dolgokba. Ebédidőben elolvastam néhány cikket az önéletrajzról. Kicsit össze is zavarodtam. Az egyik helyen azt írják, hogy legyek egyedi, mert különben a kukában végzi az iromány. Máshol azt olvastam, hogy egyszerű legyen és áttekinthető. Nem is gondoltam volna, hogy külön oldalak vannak, amik csak ezzel foglalkoznak. Leírják, hogy szerintük ez fontos, meg az. Meg persze felajánlják, hogy jó pénzért átnézik amit írok. Na ne nézzenek már baleknak! Ennyit azért én is meg tudok csinálni. Csak hát kicsit bele kell jönnöm.

Augusztus 15., kedd

Már megint hármasban vagyunk. Gizi, Micike, meg én. Az ellenőr nem jön többet. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is ment. Még csak el sem búcsúzott. Bár lehet, hogy Gizitől igen. Egyébként itt van még a házban. Most a pénzügyön van, de hozzánk azt hiszem, hogy már nem jön. Én egyáltalán nem bánom. Nem szeretem, ha valaki azzal foglalkozik, hogy én mit csinálok. Fura, hogy van akinek ez a foglalkozása. Más dolgaiban matat.

Viszont így, hogy már senki nem kukkol, végre tudok kicsit magammal is foglalkozni. Csináltam egy önéletrajzot. Meg is mutattam Gizinek, de nem tetszett neki. Azt mondta, hogy ne vacakoljak vele annyit, töltsek le egy sablont, és kész. Ő is így csinálta. Meg is mutatta nekem. Ő az europass mintáját használta. Nekem meg az nem tetszett, így aztán kvittek vagyunk. Mondjuk tök jó képet rakott rá. Igaz, hogy kicsit régebbi, de azt úgysem tudja senki, csak azt látja, hogy milyen jól néz ki rajta.

Azta! Nem is tudtam, hogy ő is nézelődik. Ő nemsoká kiszabadul innen, aztán három év önfeledt babázás. Jó neki! Szerencsés. Talált valakit, aki lesi minden kívánságát. És el is vette felségül.

Augusztus 16., szerda

Találtam egy olyan sablont, ami tetszik és ingyen le lehetett tölteni. Már tudom, hogy hogyan nézzen ki, csak azt nem tudom, hogy mi a csodát írjak bele. Általános iskola, gimnázium, aztán itt. Nem valami változatos, kihívásokkal teli életpálya. Ezzel az erővel felesleges bármit is írni. Az okosok a neten azt tanácsolják, hogy írjam le részletesen az összes tapasztalatomat. Csak azt nem írják, hogy mit csináljak, ha az egész elfér két sorban. Én a számok embere vagyok. Nem tudok a semmiről oldalakat írni. Lehet, hogy mégis kéne egy nálam okosabbal beszélni. De engem nem fognak lehúzni a tanácsadók. Ha jól emlékszem, az osztálytalálkozón azt mondta Gábor, hogy a felesége HR főnök valamelyik multinál. Gábor jó fej. Régen sokat dumáltunk. Ő végül állatorvos lett, de aztán otthagyta és most orvoslátogató, vagy mi az ördög. Igaziból gyógyszerekkel házal. Szerintem lepra meló, de nagyon sok pénzt keres vele. És még szolgálati autót is kap. Nem is akármilyent. Az osztálytalálkozóra is azzal jött. Mindenkinek leesett tőle az álla. Ő meg rá is tett egy lapáttal. Mert ő már csak ilyen. Egy nagy bohóc, de megvan a magához való esze. Este felhívom, hátha ő tud mondani valami okosat. Ő csak nem kér pénzt egy régi haverjától. Közben rendíthetetlenül jönnek az állásajánlatok. De olyan jó, mint a múltkori, olyan nincs közöttük. Mindegyik teljes munkaidős. Annak meg mi értelme? Cseberből vederbe? Valami olyan kéne, ami mellett tudok tanulni. Sőt, az lenne az igazi, ha nem kéne minden nap bemennem, ha legalább heti egy-két napot dolgozhatnék otthonról.

Augusztus 17., csütörtök

Tegnap este felhívtam Gábort. Kicsit csalódott voltam. Úgy éreztem, hogy le akar rázni. Nem értem. Nem a fél veséjét kértem. Ha ő kérne tőlem valami hasonlót, akkor habozás nélkül segítenék. Sőt, ha bárki más kérné, akkor is segítenék. Végül adta a feleségét, aki nagyon aranyos volt. Felajánlotta, hogy elbeszélget velem. Igaz, a héten nem nagyon ér rá, de azt javasolta, hogy igyunk meg egy kávét az irodájukban, valamikor a jövő hét elején vagy közepén. Az már majdnem itt van. Végül szerdában állapodtunk meg. Legalább megnézem, hogy milyen az élet a „multiknál”. Mindig csak hallok róluk, hogy a multik így, meg a multik úgy. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem olyan szakadtak, mint a jelenlegi munkahelyem. Akármint is van, végre beszélhetek egy profival. Hátha ők is keresnek embert. Kis segíséggel bármi sikerülhet. Lehet, hogy elindultam a siker útján?

Bent dúl az uborka szezon. Még szerencse, hogy a klíma működik. Remélem, hogy senkinek nem jut eszébe ezen is takarékoskodni. Igazából nem bánom, hogy van egy kis nyugalom körülöttem. Ma annyira nem volt dolgom, hogy megnéztem a Forrest Gumpot. Zseniális film. Már sokszor megnéztem. A végén mindig elgondolkodom, hogy most ennyire egyszerű a világ, vagy ennyire hihetetlenül bonyolult.

Egyébként mindenki a maga módján foglalja el magát. Gizi ma is az ellenőrrel ebédelt. Nem tudom, hogy a férje mit szólna ehhez. Mondjuk, nem az én dolgom és tőlem nem is fogja senki megtudni. Én biztosan nem csinálnék ilyent. Persze én sem vagyok erénycsősz, de ha valakinek már ott van a hasában a baba az már más. Az nagyon komoly dolog.

Augusztus 18., péntek

Ma reggel mondta Gizi, hogy Darth Vader beszélni fog velünk. Vele még ma, velem majd a jövő héten. Vajon mi a fenét akar? Tartok tőle, hogy nem a nemlétező fizetésemelést fogja bejelenteni. Lehet, hogy az ellenőr talált valamit? Gizi is gyanúsan hallgatag. Ő lógott egy csomót az ellenőrrel, ha van valami, akkor neki tudnia kéne. De nem mond semmit. Pedig kérdeztem, és szerintem tényleg tud is valamit, mert mindig zavarba jön, amikor megkérdezem. Azt hiszem, hogy a múltkor sikerült kicsit megsértenem. Hát mit csináljak, ha ilyen hülye vagyok, hogy nem tudom befogni a számat.

Nem baj. Szerdán találkozom Gábor feleségével. Majd csak kisütünk valamit. Azért csak jó lesz egy profit meghallgatni. Ki tudja, talán ott, náluk is van valami lehetőség. Az lenne a legjobb. Annyit hallom mostanában, hogy nehéz megbízható munkaerőt találni. Hátha ők is így vannak vele. Ráadásul Gábor felesége rá is segíthetne egy kicsit. Ezzel mindenki jól járhatna. Ha kis szerencsém van még a nyelvet is gyakorolhatom. Az többet érne minden nyelvtanfolyamnál. Milyen sokan vannak, akik évekig tanulnak, aztán nem mernek megszólalni! Minden esetre előkészítettem az önéletrajzomat. Megkérem majd, hogy nézze át. Benne azért kicsit jobban megbízom, mint az internetes „szakértőkben” akik hol ezt mondják, hol azt.

Augusztus 19. , szombat

Hihetetlen, hogy holnap augusztus 20. Emlékszem, hogy mindig mennyire vártam. Illetve vártam is, meg nem is. Számunkra nem annyira az államalapítás ünnepe volt, hanem a vakáció végét jelentette. Amolyan ünnepélyes búcsú volt a nyártól. Ilyenkor mindig feljöttünk Pestre. Kezdetben apámékkal, aztán a haverokkal. A nap fénypontja természetesen a tűzijáték volt. Érdekes, hogy amióta Pestre költöztem, azóta talán egyszer sem mentem ki. Ettől függetlenül mindig elbúcsúztattam magamban a nyarat augusztus végén. Azt hiszem, hogy ez most is így lesz. Az okosok szerin már csak a hétvégén lesz ilyen meleg. Azt még nem tudom, hogy mit hoz a szeptember. Kicsit bizonytalan vagyok. Vágyom az új dolgokra, de kicsit aggódom is. Talán azért is döntök mindig olyan nehezen. Ennél csak azt viselem rosszabbul, ha mások mondják meg, hogy mit kell csinálnom.

Elhatároztam, hogy most pihenek hétvégén. A szerdai találkozóra már felkészültem lelkileg, és az önéletrajzomon is finomítgattam kicsit. A benti dolgokon meg talán nem érdemes még rágódni. Tegnap végül Gizit sem hívta be Darth Vader. Hétfőn reggel kell neki bemenni hozzá. Gizi arcán látom, hogy aggasztja ez a beszélgetés. Lehet, hogy nekem is aggódnom kéne?

No mindegy. Megkeresem a fürdőruhámat és megyek úszni. Kezdem búcsúztatni a nyarat.

Augusztus 20. , vasárnap

Hát az idő tényleg elromlott. Várhatott volna még egy napot. Jutkáékkal mára beszéltük meg, hogy bepótoljuk a múltkori vacsorát, aztán kimegyünk és megnézzük a tűzijátékot. Jó lenne velük végre egy nagyot dumálni. Lehet, hogy ennek most lőttek. Bár estig még bármi lehet. Addig is elfoglalom magam. Kitöltök néhány angol tesztet. Valamikor jól ment, de már tíz éve nem használom. Gizi mutatott néhány oldalt. Ott teljesen ingyen fel tudom mérni a tudásomat. Most kicsit inkább a jövőre kell koncentrálnom. Gábor felesége is multinál dolgozik. Ha azt szeretném, hogy segítsen, akkor fel kell készülnöm rá, hogy le fogják tesztelni a nyelvtudásomat. Nem így terveztem a nyár elbúcsúztatását, de jó ez így. Azért kicsit reménykedem még az estében. Az eső elállt és hallom a parlament felől a repülőgépek búgását. Ezek szerint a katonai parádé nem maradt el. Talán a tűzijátékot is megtartják.

Augusztus 21., hétfő

Tegnap végül mégis volt tűzijáték. Nem is akármilyen! Előtte megvacsoráztunk Jutkáékkal. Jót beszélgettünk. Jutka is gondolkodik a váltáson. Szeretne részmunkaidőben dolgozni. De egyenlőre csak nézelődik. Előbb babát szeretne. Utána viszont nem akar visszamenni teljes munkaidőben. Legalább részben szeretne otthonról dolgozni. Ahol most dolgozik, ott csak eleje van a munkaidőnek. A vége az mindig valahogy a bizonytalanba vész. Most még elmegy, de nem akarja így leélni az életét. Neki persze könnyű! Van egy klassz férje. Mázlista. Akárcsak Gizi. Ja igen! Ma kicsit összevesztem Gizivel. Bent volt Darth Vader-nél, de nem volt hajlandó elárulni, hogy miről volt szó. Az az egy biztos, hogy nem valami jó dologról, mert nagyon zaklatott volt. Mégis, hiába próbáltam belőle bármit is kiszedni. Azt vágta az arcomba, hogy ha kicsit kedvesebb lettem volna az ellenőrrel, akkor most én is többet tudnék. Hát, szóhoz sem jutottam. Én mindig rendes voltam vele. Nem értem, hogy miért változott meg ennyire. Nagyot csalódtam benne. Gondolom, hogy nem jó dolgokról volt szó, mert elcsíptem néhány szót, amikor telefonált. Valami olyasmit mondott, hogy hozzá úgysem nyúlhatnak a baba miatt. Amikor észre vette, hogy fülelek, akkor elharapta a mondatot. Végül is mindegy, holnap úgyis megtudom.

Augusztus 22., kedd

Na, most már tudom, hogy mit akart mondani Darth Vader! Viszont nem vagyok tőle boldog. Már lehiggadtam annyira, hogy kicsit ki tudom írni magamból. Egyszerűen közölte, hogy nincs szükség a csoport munkájára, és jó lenne, ha ésszerű időn belül felmondanék. Ez kicsit mellbe vágott. Miért mondanék fel? Ha nem akarja, hogy itt dolgozzak, akkor mondjon fel ő! Én nem értek ezekhez a dolgokhoz, de biztosan jár valami végkielégítés, vagy ilyesmi. Ráadásul ott ült a HR-es is. Néha kicsit bólogatott, de egyébként egy szót sem szólt. Volt előtte egy papír, a kezében meg egy toll, mintha jegyzetelni akarna, de úgy tűnt, hogy egy szót sem írt le. Hát, én eddig sajnáltam Darth Vadert, de most rá kellett döbbennem, hogy egy emberi érzések nélküli szörnyeteg. Át is kereszteltem magamban Sátánkának. Egyszerűen ez jutott eszembe amikor elhörögte a mondanivalóját. Régebben mindig azon drukkoltam, hogy legalább a mondat végéig tartson ki szegénynek a levegő. Most nem tudtam sajnálni. Nem gondoltam, hogy ennyire rosszindulatú. Amikor azt mondtam neki, hogy márpedig én nem fogok felmondani, akkor egész résnyire szűkült a szeme és azt sziszegte, hogy tud ő keményebb is lenni. Tud ő olyan értékelést készíteni a munkámról, hogy nem kell majd végkielégítést fizetni. Ennél a résznél a HR-es szaporán bólogatott.

Amikor visszamentem az irodába láttam, hogy Gizi csak bambán mered maga elé. Most még arra sem ügyelt, hogy úgy csináljon, mintha dolgozna. Pedig nagyon jól el tudja játszani. Ő akkor is úgy veszi fel a telefont, hogy „mondjad gyorsan, mert el vagyok havazva”, amikor semmi dolgunk nincs.

Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Viszont ahogy ránéztem, hirtelen megvilágosodtam. Szóval ezért volt itt az ellenőr! Ezt készítette elő, és erről mondhatott valamit Gizinek. Én ezt nem fogom annyiban hagyni. Keresek egy ügyvédet!

Augusztus 23., szerda

Ma ebédidőben meglátogattam Gábor feleségét. Egy nagy irodaházban bérelnek egy egész emeletet. A büfében találkoztunk. Valami direkt marketinges cég. Én jobban örültem volna, ha az irodában ülünk le, de Zsófi azt mondta, hogy azt nem szabad. Kikértük a kávét, aztán rögtön a közepébe vágtunk. Zsófi nagyon kedves volt, de már rögtön az elején elmondta, hogy ő csak a létszámjelentésekkel foglalkozik, a toborzás nem hozzá tartozik, de szívesen segít amiben tud.

Hát, ez a felvágós Gábor! Szóval HR vezető a felesége? Egy csudát! No mindegy, erről Zsófi nem tehet. Azért nagyon jót beszélgettünk. Az önéletrajzomat is megmutattam. Átnézte, és azt mondta, hogy nem ártana kicsit kibővíteni. Bár ebben nincs semmi tapasztalata, mert ők egyáltalán nem kérnek önéletrajzot a jelentkezőktől. Van egy négyoldalas jelentkezési lapjuk, amit elektronikusan kell kitölteni. Úgy van megszerkesztve, hogy csak a teljesen kitöltött nyomtatványt lehet beküldeni. Ráadásul, ha a jelentkező nem felel meg a kiírásnak, például nem beszél németül, vagy nincs diplomája, pedig benne volt a hirdetésben, akkor figyelmeztetést küld a program. Amit viszont kérnek, az a motivációs levél. Azt tanácsolta, hogy írjak bele mindent. Nem baj, ha kicsit kozmetikázom a dolgokat. Mindenki azt csinálja. A HR-esek is tudják ezt, és amit írok, azt úgyis elosztják kettővel.

Kérdeztem azt is, hogy nincs-e náluk esetleg üresedés. Azt tanácsolta, hogy nézzem meg rendszeresen az oldalukat. Oda mindig kiteszik a meghirdetett pozíciókat. Felajánlotta, hogy felhívhatom, ha elakadok a jelentkezési lap kitöltésével, de másban nem tud segíteni, mert a toborzók csak a rendszeren keresztül beérkezett jelentkezéseket dolgozzák fel.

Bár a beszélgetés elején még úgy terveztem, hogy nem beszélek a problémáimról, végül elmeséltem a tegnapi megbeszélésemet Sátánkával. Nem lepődött meg annyira, mint vártam. Azt mondta, hogy sajnos sok helyen piszkálják addig a „felesleges” dolgozókat, amíg fel nem mondanak. Igaz, általában nem ennyire direkt módon, hanem elkezdik kritizálni a teljesítményüket, nem engedik, hogy kivegyék a szabadságukat, és így tovább. Végül sokan megelégelik és felmondanak. Akkor olcsóbban megússza a munkáltató, mert nem kell végkielégítést fizetni. Azt tanácsolta, hogy ne menjek bele ebbe a játékba, keressek egy ügyvédet. Kérdeztem, hogy nem tud-e esetleg valakit tanácsolni, de sajnos nem tudott.

Augusztus 24., csütörtök

Valahogy nem így képzeltem a nyár búcsúztatását. Persze, augusztus mindig a kedvenc évszakom lezárása volt, hogy aztán szeptemberben valami új kezdődhessen. Most nincs jó előérzetem. Attól félek, hogy a valami új az lehet valami bizonytalan, valami ijesztő. A héten annyi minden történt, hogy egyszerűen nem bírtam magamban tartani. Tegnap este felhívtam Jutkát. Jó sokáig beszélgettünk. Elmeséltem neki Sátánkát. Mondta, hogy vele szerencsére még soha nem történt ilyen. Náluk is vannak súrlódások, de szerencsére jól megy a cégnek és nem akarnak senkit elküldeni. Azt is mondta, hogy van egy ügyvéd barátja, és megkéri majd, hogy segítsen nekem. Egyszer neki is segített. Nem akarták kiadni a szabadságát. Náluk az a szokás, hogy év végén egyszerűen „kitörlik” a fel nem használt szabadságot. Az ügyvéd elmagyarázta Jutkának, hogy ilyesmit nem lehet csinálni. A munkáltató felelőssége, hogy figyeljen a szabadság kiadására. A szabadságot nem lehet csak úgy „kitörölni”, vagy pénzben megváltani. Kivéve, ha megszűnik a munkaviszony. Akkor természetesen el kell számolni. Azt tanácsolta, hogy bár Jutkának egyértelműen igaza van, próbáljak valami békés megoldást kitalálni, mert ha elmérgesedik a helyzet, akkor azt nagyon nehéz helyre hozni. Megfogadta a tanácsot, végül aztán sikerült megbeszélni a dolgot, szerencsére nem durvult el a vita. Az a baj, hogy az én helyzetemben már nehezen tudom elképzelni, hogy békés megoldás szülessen. Ahogy az okosok mondják: „When guns speak it is too late to argue.”

Gizi egyébként továbbra is furcsán viselkedik. Eltűnt az arcáról a mosoly. Sátánkával való beszélgetését tabuként kezeli. Nem értem, hogy hogyan változhatott meg ennyire néhány nap alatt. Nemrég még boldogan mesélt nekem a terveiről, most meg alig áll velem szóba. Időnként fogja a telefonját és kimegy a szobából. Ilyent sem csinált azelőtt. Talán az ellenőrrel csacsog. De ehhez mondjuk tényleg semmi közöm.

Augusztus 25., péntek

Ma reggel felhívott Jutka. Azt mondta, hogy beszélt az ügyvéd barátjával, és szívesen elbeszélget velem. Ez nagyon jó hír! Mégsem az utcáról esek be valahová! Kérdeztem, hogy mennyibe fog kerülni. Jutka azt mondta, hogy valószínűleg semmibe, legalábbis tőlük nem szokott elfogadni pénzt, de azért kérdezzem majd meg, hogy mivel tartozom. Ennyit azért magamtól is tudok! Este felhívom és kérek tőle időpontot. Remélem, hogy munkaidő után is tud fogadni.

Bent nem sokat változott a helyzet. Igaz, hogy Gizi már nem duzzog, de nem is olyan közvetlen, mint régebben. De majd megenyhül. Ha nem, akkor meg az ő baja. Közben azon gondolkodom, hogy felvetetem magam betegállományba. Én az elmúlt tíz évben nem nagyon voltam beteg. Azt meg végképp nem tartottam szép dolognak, hogy sokan úgy csinálnak maguknak egy kis pótszabadságot, hogy kiíratják magukat. Igaz, néhány hete én is kísértésbe estem, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Akkor persze még nem tudtam, hogy mi készül. Ez sok mindent megváltoztatott. A hétfői beszélgetés szertefoszlatta az erkölcsi aggályaimat. Úgy tudom, hogy amíg betegállományban vagyok, addig nem lehet kirúgni. Majd ezt is megkérdezem az ügyvédtől. Így csak őszintébben el tudok neki mindent mondani, hogy Jutka barátja.

Augusztus 26., szombat

Kicsit izgulok. Tegnap délután felhívtam az ügyvédet. Mondtam neki, hogy jó lenne, ha valamelyik este tudnánk beszélni. Ő felajánlotta, hogy találkozzunk ma délután. Ez nekem így sokkal jobb. Legalább rendbe tudom magam szedni a beszélgetés előtt. A hajamat már meg is mostam. Összeírtam a kérdéseimet is. Főleg arra lennék kíváncsi, hogy tényleg el lehet-e úgy küldeni az embereket, hogy nem fizetnek nekik semmit. Meg persze az is érdekelne, hogy mit tehetek, hogyan védhetem meg magam. Tényleg nem tudnak kitenni, amíg betegállományban vagyok? Azt nyilván nem lehet a végtelenségig csinálni, de mégiscsak nyernék vele egy kis időt. Néhány hét alatt sok minden történhet.

Kicsit bánom, hogy az elmúlt hetekben nem tettem többet a váltás érdekében. Valahogy nem tűnt olyan sürgetőnek. Az jó, hogy beszélgettem Gábor feleségével. Igaz, hogy ő nem igazi profi, de sok hasznos dolgot megtudtam tőle. Például nem is gondoltam rá, hogy az önéletrajzon kívül mást is be kell küldeni. Meg arra sem, hogy ennyire formalizált a jelentkezés. Reménykedtem benne, hogy egyszerűbb a dolog, és hogy egy ajánlás átsegíthet az első akadályokon. Gábor felesége azt mondta, hogy ez csak a kis cégeknél van így. Minél nagyobb egy cég, annál több a szabály. Most már látom, hogy sokkal többet kell foglalkoznom a kérdéssel. Bár most az az első, hogy tisztán átlássam a jelenlegi helyzetet. Szóval, kicsit izgulok a délután miatt!

Augusztus 27., vasárnap

Hát, a tegnapi nap az jól elszaladt! Délután négyre mentem az ügyvédhez. Egy helyes kis családi házban lakik Budán, tényleg egészen közel Jutkáékhoz. Már a bemutatáskor megkért, hogy ne "ügyvédúrnak" szólítsam, hanem Péternek. Egyébként sem ügyvéd, hanem jogtanácsos. Nagyon jól sikerült a beszélgetés. Őszintén elmondtam mindent. Türelmesen végighallgatott, és csak azután kezdett válaszolni. Az ügyvéd, azaz Péter, azt mondta, hogy valóban előfordul, hogy így oldják meg a létszámcsökkentést. Ha a munkáltató akarja megszüntetni a munkaviszonyt, akkor meg kell indokolnia. Ha nem tudja kellően alátámasztani, hogy valóban indokolt a felmondás, akkor könnyen beleszaladhat egy munkaügyi perbe. Ráadásul, ha a dolgozó mond fel, akkor nem kell felmondási időt biztosítani, nem kell végkielégítést fizetni. Én már több mint tíz éve dolgozom a cégnél, ezért legalább háromhavi végkielégítés jár. Ráadásul az én esetemben 55 nap felmondási időt is kellene biztosítani. Valószínűleg ezt akarja megspórolni a cég, meg persze a kockázatot, hogy beperelem őket. Aztán megkérdeztem, hogy érdemes-e perelnem. Azt válaszolta, hogy előbb mindenképpen várjam meg, hogy milyen döntés születik. A másik, amit át kell gondolnom a perrel kapcsolatban, hogy hiába érzem úgy, hogy nekem van igazam, ne reméljem, hogy azzal, hogy bíróság elé viszem az ügyet. azzal automatikusan érvényre jut az igazság. Sajnos neki is van most egy csúnya ügye. A húga szabályosan kifosztotta az édesanyjukat. Amikor ez Péter tudomására jutott, akkor azonnal pert indított. A tárgyalás során abíró olyan tanú vallomását fogadta el perdöntőnek aki a tárgyaláson azt nyilatkozta, hogy nincs közvetlen tudomása a történtekről. Az ítéletbe már úgy került be a dolog, hogy alperes állítását érdektelen tanú nyilatkozatával megerősítette. Most másodfokon van az úgy. Szóval csínján kell bánni a pereskedésbe fektetett reményekkel. Szóba került a táppénz is. Azt mondta, hogy a táppénz jelenthet némi haladékot, de biztosan nem oldja meg végérvényesen a problémát. Annyi haladékot mindenképpen ad, hogy a felmondási idő a betegség miatti keresőképtelenség lejártát követő napon kezdődik. Kérdés, hogy találok-e olyan orvost, aki felvesz betegállományba csak úgy. Szerinte nagyon megszigorodtak ezek a dolgok. A beszélgetés végén megkérdeztem, hogy elvállalná-e az ügyet, ha mégis perre kerül sor. Természetesen kifizetem amit ilyenkor szokásos. Azt válaszolta, hogy nem teheti, mert ő nem ügyvéd, hanem jogtanácsos. Valószínűleg látta az arcomon az értetlenséget, mert elmagyarázta, hogy neki csak egy ügyfele van. Az a cég ahol dolgozik. Ő nem vállalhat el egy ilyen ügyet. Az, hogy másoknak segít néha kicsit, az belefér, de nem vállalhat el ügyet. Kértem, hogy ajánljon valakit, de azt válaszolta, hogy ő elsősorban szerződéskötésekkel foglalkozik és az ismeretségi körében sem nagyon van munkajogban jártas ügyvéd. Viszont megadta az e-mail címét, és felajánlotta, hogy szívesen válaszol, ha még eszembe jut valami. A vicc az az egészben, hogy a végén tényleg elfelejtettem megkérdezni, hogy mivel tartozom.

Augusztus 28. hétfő

Eddig lement a nap minden kellemetlenség nélkül. Eddig. Pár perce nyitott be Sátánka, és megkérdezte, hogy gondolkodtam-e az ajánlatán. Azt mondtam neki, hogy nem emlékszem ajánlatra, csak arra, hogy utasított, hogy mondjak fel. Erre azt válaszolta, hogy jó, akkor eszerint fog játszani. Hát, igen, neki játék. Nekem nem annyira. Gizi is bent volt a szobában, de csak lesütötte a szemét és hallgatott, mintha ott sem lett volna. Látszott rajta, hogy később sem fog beszélni velem a dologról. Nem is erőltettem. Kimentem inkább ebédidőzni és sétáltam egy nagyot. Péterre gondoltam, az ügyvédre, bocsánat a jogtanácsosra. Okos, jóképű. Kár, hogy nős. Vele tudnék mit kezdeni. No, ez az amit anyu nem ért meg. Ő mindig nyaggat, hogy mikor megyek már végre férjhez, mikor jönnek már az unokák. Mintha csak azon múlna, hogy eldöntöm és kész. Meg kell találni a másikat. Erre mindig azt válaszolja, hogy kellenek az okos kompromisszumok. Szerinte egy nőnek az a legrosszabb, ha úgy öregszik meg, hogy nincs férje, nem születnek gyerekei és nem lesz kihez szólnia, amikor majd megöregszik. A csuda tudja! Szerintem már más világot élünk és nem mindegyik kompromisszum jó. Néha elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha lenne egy olyan lányom, mint Péter húga, aki jól rászedte az anyját? Most meg pereskednek. Szép kis kapcsolat! Ki lennék én azzal segítve? Vagy itt van Gizi. A férje odáig van érte, ő mégis az ellenőrre ácsingózik. Meddig okos a kompromisszum? No, de most nem ez a legnagyobb problémám. Sátánka fenyegető megjegyzése valószínűleg takar valamit. Valamit, ami miatt nyugtalannak kéne lennem. És tényleg nyugtalan is vagyok egy kicsit. Mindenképpen kéne egy kis idő, hogy át tudjam gondolni a helyzetemet. Most már biztos vagyok benne, hogy kiíratom magam néhány hétre.

Augusztus 29., kedd

Ma reggel bejött Sátánka és behívott az irodájába. Most négyszemközt voltunk. Azzal kezdte, hogy ismét eltelt egy év és itt az ideje, hogy elkészítse az éves értékelésemet. Ebben önmagában nem volt semmi különös. Az értékelés eddig mindig csak egy formális aktus volt. Elmondta, hogy milyen remekül dolgozom, adott egy „kitűnően megfelelt” minősítést, én meg automatikusan megkaptam a háromszázalékos fizetésemelésemet. Nem ragoztuk túl. Viszont éreztem, hogy most másként lesz. Hörgött néhányat, mintha erőt gyűjtene, aztán belevágott. Azzal kezdte, hogy hatalmasat csalódott bennem. Nem érti, hogy miként eshetett vissza ennyire a teljesítményem. Ráadásul a munkafegyelmemmel is komoly bajok vannak. Ebédidőben valahol csavargok, aztán a monitor előtt ebédelek, tehát dupla ebédidőt tartok. Ez megengedhetetlen. Ennél a résznél kicsit ideges lettem.

Szóval tényleg ezért járt nálunk az ellenőr. Ekkora szemétséget! Sátánka azzal zárta a beszélgetést, hogy eddig türelmes volt velem, de nem fogja hagyni, hogy a végtelenségig visszaéljek a jóságával. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Csak hebegtem össze-vissza. Olyan érzés volt, mintha fejbe csaptak volna.

Gizi is látta, hogy baj van. Gondolom, hogy megsajnált, mert egész kedves volt velem. Hetek óta most beszélgettünk először. Nagyon megalázónak éreztem a helyzetet. Úgy gondoltam, hogy megírom Péternek, hogy mi történt. Ha nem is tud elvállalni mint ügyfelet, azért biztosan ki tud sütni valami okosat. Bár elég zaklatott voltam, igyekeztem tárgyilagosan, részletesen leírni a beszélgetést. Aztán elküldtem. Remélem, hogy tud segíteni.

Augusztus 30. szerda

Ma reggel újabb megpróbáltatás jött, amikor megpróbáltam felcsatlakozni a Yahoo-ra, hogy megnézzem a leveleimet. Azt az üzenetet kaptam, hogy nincs internet kapcsolat. Felhívtam a rendszergazdát, aki közölte, hogy főnöki utasításra megszüntették az internet hozzáférést a munkaállomásomról. A főnököm szerint a munkámhoz nincs rá szükség. Ezek szerint elindult a gépezet. Tényleg nincs visszaút.

Péter még nem válaszolt, de nem is akarom sürgetni. Úgy döntöttem, hogy a válaszától függetlenül táppénzre megyek. Ez így sok nekem. Át kell gondolnom, hogy mit csináljak. Most kezdem érteni, hogy mi történt Béla Bá-val. Őt is mindenféle szemétséggel ösztönözték arra, hogy mondjon fel, vonuljon végre nyugdíjba. A legcsúnyább az volt, amikor a főnöke ráfogta, hogy ivott és megszondáztatták. Őt, aki soha még egy sört sem ivott! De az öreg nem tört meg. Végül felmondtak neki.

Úgy tűnik, hogy szorít az idő. Tegnap kigyűjtöttem néhány álláshirdetést. Ma este összeszedem magam, és megírom a motivációs levelet is, aztán hadd szóljon! Bár egyre inkább foglalkoztat a vállalkozás gondolata. Ott nincs köcsög főnök, a magam ura vagyok. Sokan csinálják. Állítólag van egy csomó támogatás, amit meg lehet igényelni. Azt hiszem, hogy rá kell szánnom az időt. Szóval, holnaptól „beteg” leszek.

Augusztus 31. csütörtök

Reggel betelefonáltam, hogy rosszul vagyok. Aztán elmentem az orvoshoz. Mondtam, hogy hányingerem van, megy a hasam, nem tudtam bemenni dolgozni. A doki, egy aranyos bácsika írt fel valami gyógyszert, mondta, hogy amíg nem szűnnek meg a tünetek, addig csak egy kevés főtt krumplit egyek. Egy hét múlva kell visszamennem kontrollra. Nem lett volna rossz, ha egyből két hetet kapok, de azért így sem rossz!

Péter még mindig nem válaszolt. Remélem, hogy nem feledkezik meg rólam teljesen. Talán mégis meg kellett volna kérdeznem, hogy mivel tartozom. Van emiatt egy kis lelkiismeret furdalásom. Fel is hívtam Jutkát, hogy megkérdezzem mit tanácsol. Megnyugtatott, hogy nincs semmi probléma. Péter konferencián van és csak a hétvégén jön haza. Ha már felhívtam, akkor megkérdeztem a vállalkozási ötletemmel kapcsolatban is. Azt mondta, hogy ezen ő is sokat gondolkodik. Egy időben cikkeket írt egy újságnak. Nem volt nagy pénz, inkább szórakozásnak tekintette, mint munkának. Aztán megszűnt az újság. Előbb a nyomtatott formája, aztán az internetről is eltűntek. Megszűnt ez a jó lehetőség. Próbálkozott más újságoknál is, de nem nagyon jött válasz. Aki válaszolt és publikálási lehetőséget ajánlott, az meg nem tudott fizetni. Végül úgy döntött, hogy blogot indít. Abból még nincs pénz, de ez egyenlőre nem is baj. Ezt most inkább tapasztalatszerzésnek szánja. Viszont ha egyszer jön a baba, akkor feltétlenül közzéteszi az élményeit. Addigra szeretné megtanulni, hogy hogyan kell az ilyesmit jól csinálni.

Ez a munka nekem is tetszene! Bár nem nagyon értem, hogy hogyan lehet ezzel pénzt keresni. Egyelőre inkább visszatérek a fellegek közül a realitás rögös talajára és elküldöm a jelentkezésemet. Elég sok helyre keresnek adminisztrátort. Az a baj, hogy az én tapasztalatom túlságosan általános. Könnyebb helyzetem lenne, ha lenne valami képzettségem. Elég sok pénzügyes és HR-es állást találtam. Sajnos ilyen munkakörökben még nem dolgoztam. Pedig a HR-t szívesen kipróbálnám. Már nagyon bánom, hogy nem kaptam észbe kicsit korábban.

Szeptember 1. péntek

Reggel kaptam egy rövid levelet Pétertől. Elnézést kért a késedelmes válaszért, de most szinte minden perce be van táblázva. Viszont holnap már otthon lesz és akkor már tud érdemben válaszolni a kérdéseimre. Azért rendes tőle, hogy ennyit is írt. Hétvégére azt terveztem, hogy hazamegyek. Otthon viszont nincs internet. Ez eddig nem zavart. Sőt, volt abba valami időutazás-féle, hogy kiszabadultam a „háló fogságából”. Nem mintha egyébként túlzásba vinném. Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy netet intézzek a telefonomra. Még ma elintézem. A hazautazást nem akarom elhalasztani. Az érettségi bizonyítványom is otthon van. Lehet, hogy szükségem lesz rá. Meg szeretnék egy kis erőt gyűjteni. Nem rég felhívtam Gizit. Próbáltam belőle kihúzni, hogy mi bent a helyzet, de nem nagyon akart róla beszélni. Jobbulást kívánt. Fogalmam sincs, hogy valóban elhiszi-e, hogy beteg vagyok, vagy sem. Pedig rá is tettem egy lapáttal. Azt mondtam, hogy leginkább azért maradtam itthon, hogy ne fertőzzem meg semmivel, mert ez az ő állapotában veszélyes lehet. Erre sem nagyon reagált. Ha nem is tudja biztosan, azért nyilván érzi, hogy kamu az egész.

Szeptember 2., szombat.

Tegnap elintéztem a mobil netet. Sokkal egyszerűbb volt, mint gondoltam. Ki is próbáltam a hotspotot. Elsőre sikerült. Így a laptopomról is bárhol tudok netezni. Kényelmesebb, mintha a telefonom kijelzőjén kéne babrálnom. Meg aztán anyámnak is jobban meg tudom mutatni a dolgokat. Neki már nem annyira jó a szeme. Viszont a laptop kijelzője már elég nagy. Sőt, ma reggel összekötöttük a tévével. Játszadoztunk egy kicsit a google maps-el. Megkerestük rajta a házunkat, aztán meg elkirándulgattunk minden felé. Nagyon jól szórakoztunk.

Péter egyébként megtartotta az ígéretét. Írt egy hosszú levelet. Azt tanácsolta, hogy ezt a beszélgetést Sátánkával vegyen nagyon komolyan. Sajnos tényleg úgy van, hogy ha be tudja bizonyítani, hogy hanyagul végzem a munkámat, akkor nem köteles végkielégítést fizetni. Az persze kicsit furcsa, hogy tíz év kitűnő munka után hogyan lehetséges. Ezt ő nem látja át és ezzel kapcsolatban nem is tud okosat mondani. Viszont a felmondási idő ebben az esetben is jár. A felmondási idő felére meg el kell hogy engedjenek. Arra viszont ügyelnem kell, hogy olyan súlyos hibát ne vétsek, vagy olyan súlyos fegyelmi vétséget ne kövessek el, ami miatt azonnali hatállyal megszüntethetik a munkaviszonyomat. Ő úgy gondolja, hogy talán érdemes lenne leülni és felajánlani a közös megegyezést.

Szegénykém, milyen naiv! Ha ott lett volna, akkor biztosan nem áll elő ilyen ötlettel. Pedig tényleg jó lenne békességben távozni. A végkielégítés és a felmondási időre kapott kereset nem túl sok, de egy darabig kitart. Meg aztán az elmúlt tíz évben nem éltem valami nagy lábon. Egész szépen gyarapodott a bankszámlám. Ha összehúzom magam akár két évig is megvagyok belőle. De nyilván nem ez a cél. Szeretném minél előbb rendbe hozni a helyzetet.

Szeptember 3., vasárnap

Azért tényleg igaz, hogy mindenhol jó, de a legjobb itthon. Ma reggel korán keltem és elmentem a misére, úgy mint valamikor régen. Meglepődtem, hogy milyen sokan voltunk. És nem csak az öregek jöttek el. A mise után a pap ott állt a kapu előtt, kezet rázott a hívekkel. Én nem ismerem, ezért kicsit zavarban voltam és inkább elosontam mellette. Hazafelé bementem Ritáékhoz. A lépcsőn ült, és éppen dinnyét evett. Hozott nekem is egy szeletet. Az egész pont olyan volt, mint kislány korunkban. Igaz, a dinnye már nem volt az igazi, de talán nem is ez a lényeg. Csak ültünk és köpködtük a dinnyemagot.

Rita csak úgy mellesleg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kibökte, hogy férjhez megy. No, erre majdnem a torkomon akadt a dinnye. Azt azért nem gondoltam volna, hogy hamarabb elkel mint én. A gyűrű már ott csillog az ujján és ha minden jól megy decemberben meglesz az esküvő is. Úgy érzi, hogy nincs mire várni. A fiú is az üzemben dolgozik. Rendes, nyugodt srác. Van egy kis házikója is a szomszéd faluban. Így nem kell messzire költözni, könnyen haza tud ugrani a hétvégéken. Érdekes volt Ritát hallgatni.

Nem szenvedélyes vágyakról, beteljesedésről beszélt, hanem arról, hogy milyen praktikus a dolog. Anyám szavai jutottak eszembe a jó kompromisszumokról. Én azt hiszem, hogy ennél valami többet szeretnék. Rita, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, elnézően mosolygott, és csak annyit mondott halkan, hogy fel kell nőni és az eke szarvára kell tenni a kezünket.

Hazamentem és újra elolvastam Péter levelét. Tegnap nem is válaszoltam rá, pedig meg kéne köszönnöm, hogy a szabadidejében az én ügyemmel vacakol. Szóval, elolvastam újra, aztán megint. Valami fogódzót kerestem, amivel kiküzdhetném magam ebből az ostoba helyzetből.

Szeptember 4., hétfő

Visszajöttem Pestre, bár nyugodtan maradhattam volna még. Az orvoshoz csak csütörtökön kell visszamennem. Viszont úgy gondolom, hogy ha otthon maradok akkor minden mást fogok csinálni, csak állást keresni nem.

Itt viszont , az üres lakásban nincs kihez szólnom. Most érzem csak igazán, hogy én nem szeretek egyedül lenni. Reggel óta szól a tévé. Fogalmam sincs, hogy mi megy. Csak amolyan háttér zaj.

Közben online angol teszteket töltök ki. Nem is megy olyan rosszul, mint gondoltam! Úgy érzem, hogy nem túloztam amikor az önéletrajzban a közép-haladó szintet jelöltem meg. Azt hiszem, hogy ezzel nem lesz gond. Folyamatosan kapom a hírleveleket az újonnan meghirdetett állásokról. Már több mint tíz állást pályáztam meg! Csináltam is egy kis táblázatot, amiben nyilvántartom, hogy melyikre, mikor jelentkeztem. Sőt, a megfelelő cellához becsatolom az elküldött dokumentumokat is. Remélem, hogy hamarosan behívnak interjúra. Eddig sajnos csak az automatikus válaszok érkeztek meg. Pedig jó lenne, ha még a betegállomány alatt meg tudnék nézni néhány helyet. Nem tudom, hogy a doki meddig ír ki. Néhány hét mindenképpen kéne. Esetleg egy-két hónap.

Szeptember 5., kedd

Reggel beszélgettem Gizivel. Azaz írtam neki a facebookon. Érdekes, neki nem vették el az internet hozzáférését… Kérdeztem, hogy hogy van. Írta, hogy minden rendben, készül a babázásra. Azt mondta az orvosa, hogy a szülés karácsony körül várható, és a szülési szabadságot már négy héttel korábban megkezdheti. Aztán elújságolta, hogy Micikének, a póknak jó napja volt, mert egy szép kövér légy a hálójába tévedt. Szóval írt erről-arról, de a Darth Vaderrel való beszélgetéséről továbbra sem mondott egy szót sem. Én meg nem akartam rákérdezni.

Pedig jó lenne tudni, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy mégsem kellett volna megfutamodnom, és eljönnöm betegállományba, hanem oda kellett volna állni és azt mondani, hogy intézzük tisztességesen a dolgokat. De ha eszembe jut Sátánka eltorzult arca, akkor kicsit inamba száll a bátorságom és egyáltalán nem vágyom rá, hogy visszaüljek abba a székbe. Meg aztán teljesen más lenne a helyzet, ha lenne valami a tarsolyomban, ha legalább valami halvány esélye lenne egy jó állásnak. De egyenlőre csak az automatikus üzenetek érkeznek, hírül adva, hogy a jelentkezésem megérkezett, és hamarosan feldolgozásra kerül.

Szeptember 6., szerda

Azt vettem észre, hogy egyre később kelek fel. Ma már egészen 10-ig heverésztem. Pedig nem szabad megszoknom, hiszen nem ezért maradtam itthon. Szóval, most ünnepélyesen megfogadom, hogy minden nap, legkésőbb reggel nyolckor kipattanok az ágyból. Megiszom a teámat, aztán megnézem az e-miljeimet, majd elkezdem a napot. Okosan kell felhasználnom az időmet.

Ha teljesen őszinte szeretnék lenni magamhoz, akkor azt kell mondanom, hogy nem is annyira a szabadidőre volt szükségem, mint inkább a nyugalomra, hogy higgadtan át tudjam gondolni a helyzetemet. Már tíz éve dolgozom itt. A munkámra soha nem volt panasz, most meg egyszerűen közlik, hogy nincs rám többé szükség. Azt hiszem, hogy ez mindenkinek rosszul esne. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor csinálni.

Még szerencse, hogy Péter segít. Azért az ő jóindulatával sem élhetek vissza a végtelenségig. Ha bent eldurvul a helyzet, akkor előbb, vagy utóbb keresnem kell egy ügyvédet. Még akkor is, ha sok pénzbe kerül. Nem akarok teljesen kiszolgáltatottá válni. Tisztában vagyok vele, hogy a betegállomány nem oldja meg a helyzetet. Sőt, az is lehet, hogy ront rajta. Viszont be kell látnom, hogy nem voltam még kész erre a konfliktusra. Lehet, hogy egy kis gyávaság is volt abban, hogy elmenekültem, de talán mégis szerencsésebb, ha adok magamnak egy kis időt a felkészülésre.

Szeptember 7., csütörtök

Ma reggel visszamentem az orvoshoz. Hiába volt időpontom reggel nyolcra, majdnem délben került csak rám a sor. Rengetegen voltak. A doki megkérdezte, hogy használt-e a gyógyszer. Én buzgón bólogattam, hogy igen, már sokkal jobban vagyok. Ő erre intett az asszisztensnek, hogy lezárhatja a betegállományt. Gondolom, hogy erre valami nagyon kétségbeesett képet vághattam, mert az orvos kézmozdulata megállt a levegőben és kérdően nézett rám. Óvatosan, nagyon halkan azt mondtam, hogy én arra számítottam, hogy még maradhatok kicsit, és diszkréten az asztalra csúsztattam a borítékot. Ő továbbra is kérdően nézett rám. Nem nyúlt a borítékért, hanem udvariasan megkért, hogy tegyem el. Azt mondta, hogy ha továbbra is rosszul érzem magam, akkor elküld néhány vizsgálatra. Viszont ha már jól vagyok, akkor menjek vissza szépen dolgozni.

Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de tudtam, hogy hiába erőltetném a dolgot, lehet, hogy még rosszabbul jönnék ki a helyzetből. Kifele menet megnéztem a papírt. Hétfőig kiírt. Szóval azért kaptam egy kis haladékot. Ez is több a semminél. Csak, hát ennél kicsit többre számítottam. Bezzeg Gizi! Ha köhent egyet, vagy kicsit húz a dereka, akkor rögtön kiírják akár két hétre is! No mindegy, előbb, vagy utóbb szembe kell néznem a helyzettel. Így is van még három teljes napom. Az alatt összeszedem magam.

Szeptember 8., péntek

Ma jól kezdődött a nap és szerencsére jól is folytatódott! Végre valahára nemcsak egy automatikus üzenet adta hírül, hogy megérkezett a jelentkezésem! Az egyik helyről írtak, hogy az önéletrajzom alapján megfelelek a hirdetésben kiírt feltételeknek, és ha még aktuális a jelentkezésem, akkor a következő lépés az excel teszt. Három időpont közül választhatok. Mind a három teszt délután kettőkor kezdődik, szerencsére az egyik szombatra esik, így nem kell bent magyarázkodnom, hogy miért kell korábban eljönnöm. Kicsit izgulok, bár szerintem nem lesz probléma.

Régóta dolgozom excellel, ráadásul nagyon szeretek számokban gondolkodni. Emiatt sok kritikát kaptam már. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az emberek két nagy csoportra oszthatók. Az egyikbe pakolják a precíz, aprólékos embereket, míg a másikba a fantáziadús, kreatív alkotók kerülnek. Szerintem ez hülyeség! Én szeretem a számokat. Ha jóban vagy a számokkal, akkor sok mindent elmondanak neked. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem látom meg a szép dolgokat. Ma egész délután a szobanövényeimmel foglalkoztam. Úgy gondolom, hogy ha valaki elég okos, akkor tud nagy vonalakban gondolkodni, ráadásul elég értelmes ahhoz is, hogy meglássa a részleteket. Én nem szeretem amikor bekategorizálják az embereket, és azt mondják, hogy ezek az emberek ilyenek, vagy olyanok. Persze, jó játék a horoszkópot olvasgatni, meg elhitetni magunkkal azt, hogy milyen klassz emberek vagyunk, mert oroszlán (vagy szűz, vagy nyilas stb.) jegyében születtünk. De ez alapján megítélni valakit? Például sokan gondolják úgy, hogy a jogászok agyát szárazra szívta a sok magolás. Ha ismernék Pétert, akkor nem mondanának ilyen butaságot... De azt hiszem már ideje aludnom.

Szeptember 9., szombat

Ma egész nap itthon voltam. Igyekeztem átgondolni a következő lépéseket. Sajnos hétfőn be kell mennem a munkahelyemre. Ettől kicsit összeszorul a gyomrom, de túl kell rajta esni. Jó lenne, ha úgy tehetnénk, mintha mi sem történt volna és menne minden tovább, ahogy eddig. Akkor rendesen fel tudnék készülni a váltásra. De érzem, hogy már nem lehet.

Az igazat megvallva kicsit csalódott vagyok. Eddig 26 helyre jelentkeztem és csak egy válasz érkezett. Ennél azért többre számítottam. Annyit cikkeznek arról, hogy munkaerőhiány van! Nem tudom elhinni, hogy pont én vagyok az, aki egyik pozícióra sem alkalmas. Lehet, hogy valamit rosszul csináltam? Így, hogy nem kapok semmilyen visszajelzést, nem tudom lemérni, hogy hol hibázok. Milyen jó lenne, ha legalább olyan válasz jönne, hogy „köszönjük a jelentkezését, de nem Önt választottuk, mert...” Azzal már lehetne mit kezdeni. Reggel az jutott az eszembe, hogy talán érdemes lenne felhívni azokat a cégeket, ahol kapcsolattartó is szerepelt a hirdetésekben. Persze nem ma, hiszen ma szombat van. Viszont tanultam az esetből és kiegészítettem a táblázatomat. Ezentúl a kapcsolattartók nevét, e-mail címét és telefonszámát is kigyűjtöm. Szóval, nem vagyok elégedett magammal. Nagyon nem. Nagyon gyorsan elment ez a néhány nap. Ennél sokkal hatékonyabbnak kell lennem! Úgy látszik, hogy nem elég 20-25 helyet megpályáznom. Sebaj! Kicsit aktívabb leszek és nem elégszem meg a hírlevelekben érkező ajánlatokkal. Úgy döntöttem, hogy a holnapi napot a lehetséges pozíciók összegyűjtésének szentelem.

Szeptember 10., vasárnap

Hát ez az idő is eljött. Letelt a betegállomány, holnap már mennem kell dolgozni. Fogalmam sincs, hogy mi fog bent várni. Igaz, hogy Gizivel váltottunk néhány szót a facebookon, de gondosan ügyelt rá, hogy arról semmit se mondjon, ami engem érdekelne. Nem értem, hogy hogyan változhatott meg ennyire. Mindig azt gondoltam, hogy ő a barátnőm. Mindent elmeséltünk egymásnak. Pedig jó lenne tudni, hogy mire számítsak. Bármint lesz is, a végkielégítésről nem szeretnék lemondani. Lenne még mit kérdeznem Pétertől. Bár, vele kapcsolatban anyám megjegyezte, hogy túl nagy elragadtatással beszélek róla. Figyelmeztetett, hogy ne csináljak hülyeséget. Hát nem fogok. Egyszer már nagyon megégettem magam. A nős férfi azóta tabu számomra.

Reggel írt Rita. Kicsit csalódott volt. Azt remélte, hogy hétvégére haza utazom és be tud mutatni a vőlegényének. Megígértette velem, hogy a jövő héten leutazom. Szerveznek egy nagy bringás túrát a gyermekkori csavargások emlékére. Aztán beülünk valahová ebédelni. Hogy hová, azt nem tudom, az még meglepetés, de ígérte, hogy nem fogok csalódni. Mondtam neki, hogy nekem már régóta nincs biciklim, hacsak anyám százéves „Csepelje”. Azzal meg nem szívesen égetném magam. Azt ígérte, hogy ő mindent elintéz, csak magamat vigyem, de azt nagyon. :-) Végül igent mondtam. Már én is sokat gondoltam rá, hogy jó lenne végigjárni azokat az utakat, ahol kölyökként csavarogtunk. Már egészen apró gyerekként képesek voltunk több mint 10 kilométert gyalogolni, hogy ihassunk a csatkai szent kútból. Aztán amikor jött a biciklis korszak, akkor nyílt ki igazán a világ. Akkor már egész messzire is eltekertünk. Szóval, örülök ennek a meghívásnak. Az egyetlen bibi, hogy már több mint tíz éve nem ültem nyeregben.

2017. szeptember. 11., hétfő

Nem szeretem a hétfőket. Van bennük valami komor. Különösen így, hogy később világosodik. Ma reggel kezdett igazán tudatosulni bennem, hogy bizony tényleg véget ér a nyár, annak ellenére, hogy ma még nyári meleg volt. Nemsokára elő kell majd keresnem az esernyőt, meg a kabátomat is. Reggelente már hűvösebb van. De hát ez a dolgok menete. Bent nyugalom fogadott. Olyan érzésem volt, mintha nem is lettem volna betegállományban. Hihetetlen, hogy megy az idő!

Reggel ért egy kis csalódás. Későn regisztráltam az excel tesztre, így csak a hétfői csoportba fértem be. Délelőtt 10-re kell mennem. Hát, mit mondjak nem kezdtem el ugrálni örömömben. Most nem tudom magam kiíratni, mindenképp szabadságot kell kérnem. Addig van még egy hét, le tudom rendezni valahogyan. Munka után, amikor hazaértem megnéztem néhány tutorialt (oktatófilmet) a youtube-on. Szerintem elég jól dolgozom az excellel, de azért engem is érhet meglepetés. Jobb alaposan felkészülni. Ma este elhatároztam, hogy esténként tanulni fogok. Hétvégén pedig jó kipihenem magam. A bringás túrát már nagyon várom.

2017. szeptember 12., kedd

Tényleg elromlott az idő. Kicsit izgulok a hétvége miatt. Azt nem beszéltük meg, hogy mi legyen, ha esik az eső. Azt hiszem, hogy mindenképpen leutazom, legfeljebb dumálunk egyet. A hétfő miatt még ennél is jobban izgulok. Nem annyira a teszt miatt, bár az sem semmi, hanem inkább azért, hogy hogyan oldom meg a szabadságot. Végül is csak néhány óráról van szó. Akár azt is mondhatom, hogy fájt a fejem, vagy elrontottam a gyomromat. Vagy azt, hogy egyszerűen elaludtam. Az sem érdekel, ha emiatt ki kell írnom az egész napot. Még mindig jobb, mintha előre próbálok elkéredzkedni és Sátánka nemet mond.

Úgy gondolom, hogy a teszttel nem lehet baj. Azért lelkiismeretesen készülök. A tévében tegnap sem volt semmi érdekes. Ma inkább be sem kapcsolom. Majd holnap. Holnap megy a Szulejmán. Péter azt mondta, hogy ha meg akarom érteni a „demokráciát” akkor feltétlenül nézzem ezt a sorozatot. Szerinte misem változott pár száz év alatt. Bár azt hiszem, hogy csak ugratott. Azért biztos ami biztos holnap este megnézem az aktuális részt.

2017. szeptember 14., csütörtök

Hát a tegnapi nap kimaradt. A nap persze eltelt, ugyanúgy mint máskor, de mivel semmi különös nem történt, és nekem sem volt túl jó hangulatom, ezért nem írtam le. Valahogy olyan tizenharmadikai hangulatom volt. Mintha előre megéreztem volna a bajt. Bár az is lehet, hogy este kissé belefeledkeztem a Szulejmán nézésébe, és utána már nem volt kedvem géphez ülni. Tényleg érdekes volt, bár én nem mindig tudtam követni a történéseket. Közben folyamatosan Péter mondatai jártak az eszembe.

Nekem azért nem volt teljesen egyértelmű a hasonlóság a modern vállalati élettel. Egészen ma reggelig. Sátánka behívatott. No, én akkor úgy éreztem magam, mint az a szegény aga, akinek a nevét kiáltják, és nem lehet benne biztos, hogy a fejét veszik-e vagy sem. Igaz, nekem nem vették a fejemet, de nagyon kellemetlen beszélgetés volt. Hárman voltunk a szobában. Ő, a HR-es, és én. Leginkább csak Sátánka beszélt. Megkérdezte, hogy átgondoltam-e az ajánlatát. Naivan megkérdeztem, hogy milyen ajánlatra gondol. Erre azt válaszolta, hogy el kell döntenem, hogy felmondok-e vagy sem. Mert mindenkinek az lenne a legjobb- szerinte. Közben átadta az éves értékelésemet. Azt kérte, hogy ne húzzuk most vele az időt, vigyem haza, olvassam el, aztán majd megbeszéljük. Kicsit megdöbbentem. Ezt soha nem így intéztük. Annyira sokkolt a dolog, hogy amikor visszamentem az irodánkba ki sem nyitottam a borítékot, csak becsúsztattam a fiókomba. Ráadásul amilyen hülye vagyok bent felejtettem. Most aztán várhatok holnapig. Bár igazából sejtem, hogy mi van benne és nem is nagyon van kedvem elolvasni.

Szeptember 15., péntek

Hazahoztam az értékelésemet. Nem akartam bent, Gizi előtt elolvasni. Azt hiszem, hogy jól tettem. Arra számítottam, hogy nem lesz olyan fényes, mint az elmúlt években, de ekkora szemétségre nem számítottam. Teljesen megdöbbentem. Olyan dolgok kerültek bele például, hogy az ebédidőmet többszörösen veszem igénybe, meg, hogy munkaidőben filmet néztem. A filmről csak Gizi tudott. Az ebédidőt pedig mindig betartom. Igaz, ilyenkor szaladok el a postára, vagy intézem el az okmányirodát, de időben vissza szoktam érni. Az is igaz, hogy a szendvicsemet a gép előtt ülve eszem meg, de ez nem lassítja a munkámat. Ezzel kapcsolatban meg az ellenőr kérdezgetett. Én hülye meg azt hittem, hogy engem is el akar hívni ebédelni, mint Gizit. Korábban 120-140 pontot kaptam a munka teljesítményemre egy 100-as skálán, ami nagyon jó volt, mert ennek megfelelően alakult az éves fizetésemelésem. Most 50 pontra értékelte a munkámat, ami azt jelenti, hogy nem felelek meg a követelményeknek. Tehát betartotta az ígéretét. Igyekszik okot találni, hogy elküldhessen. Ebben persze nem dönthet egyedül. Neki is van főnöke, akihez lehet fellebbezni, és persze fogok is! Nem szokott érdekelni, de most szívesen elolvasnám Gizi értékelését!

Szeptember 16. szombat

Korán reggel hazautaztam. Jó itthon. Már kicsit lehiggadtam. Izgatottan várom a túrát. Rita az előbb telefonált, hogy kapjam össze magam, mert a többiek már ott várnak rám. Indulok is.

Szeptember 17., vasárnap

A hétvége sajnos nagyon másként alakult, mint reméltem. A megszokott kis kuckóm helyett, most idegenek között fekszem egy kórteremben a baleseti sebészeten. Hogy hogyan kötöttem ki itt? No igen, ez egy elég kellemetlen helyzet volt. Pedig olyan jónak ígérkezett az egész nap. Ritáék nagyon vártak, és a többiek is mind nagyon kedvesek voltak hozzám.

Az egész kálvária egyetlen buta mozdulat miatt történt. Nem hiába izgultam én a biciklizés miatt. Igazából nem a bicikli volt a hibás. Az egy nagyon klassz versenybringa volt. Az volt a baj, hogy én nem tudok úgy biztonságosan biciklizni, hogy a lábam be van rögzítve a kengyelbe. Az elindulásnál még nem volt baj, viszont elértünk egy lejtős, murvás részhez, ahol megcsúszott a bicikli, én pedig estem egy hatalmasat. Mivel nem tudtam lerakni a lábamat, a kezem ért le elsőként. A vállamban reccsent valami. Aztán egy éles, még soha nem érzett fájdalom jelentkezett. Persze mondtam a többieknek, hogy menjenek tovább nélkülem, én majd hazasétálok, hiszen még nem voltunk messze, de Ritáék ragaszkodtak ahhoz, hogy mellettem maradjanak, sőt mindenképpen be akartak vinni az ügyeletre.Nem volt más választásom, engednem kellett nekik. Utólag nagyon hálás vagyok azért. Nagyon jó volt, hogy mellettem maradtak. Az ügyeletről aztán Pestre vitt az utunk, a balesetibe. Ott másfél órát kellett várni csak arra, hogy megröntgenezzenek. Nem kívánom részletezni, hogy mit éltem át a többi várakozó és idegeskedő betegtársammal együtt. A röntgen eredménye: tosszi hármas. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Gondoltam, hogy kificamodott a vállam és helyre kell tenni. Az orvos azonban elmagyarázta, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. Műtét lesz. Elszakadtak a szalagok és a kulcscsontomat hozzá kell csavarozni a lapockámhoz. Próbált megnyugtatni, hogy ez egy teljesen biztonságos rutineljárás, nem fogok semmit érezni, át fogom aludni az egészet. Ha minden jól megy, akkor kedden már haza is mehetek. A kedd szó hallatára belém nyilallt a felismerés, hogy hiszen nekem hétfőn van a tesztem. Én nem maradhatok keddig a kórházban! Nekem hétfőn mindenképpen meg kell írnom a tesztet!

A megpróbáltatások itt még nem értek véget. Valami átmeneti kórházi teremben kaptam szállást. Mindenemet le kellett adnom. Az irataimat, a telefonomat, a laptopomat, sőt, még az összes ruhámat is. Megkértem Ritáékat, hogy vigyék el a cuccokat anyámnak és kérjék meg, hogy majd vasárnap délután hozza be. Aztán ott vártam a takaró alatt, egy szál semmiben, hogy sorra kerüljek. Talán öt körül jöttek értem, és betoltak a műtőbe. Érdekes, de nem féltem. Engem még soha nem altattak el. Kíváncsi voltam, hogy milyen érzés. Csak azon nyugtalankodtam, hogy ha keddig bent kell maradnom, a hétfői tesztre nem tudok elmenni,. A lelkére kötöttem az orvosnak, hogy bármit is csinál, én hétfőn szeretnék hazamenni. Ezzel persze óriási derültséget keltettem. Nagyjából ennyire emlékszem. Aztán már csak arra, hogy valami folyosón, vagy előtérben fekszem a betegszállító kocsin, és apró pofonokkal ébresztgetnek. Aztán megint filmszakadás. Csak órákkal később, a kórteremben ébredtem fel teljesen. Ma délután anyám behozta a holmimat, meg ennivalót is hozott, de még most sincs nagyon étvágyam. Hamarosan jön az esti vizit. Megpróbálom rávenni az orvost, hogy holnap engedjen el a tesztre.

Szeptember 18., hétfő

Életem egyik legnehezebb napja volt a mai. Igaz, sikerült kikönyörögnöm, hogy reggel elengedjenek a kórházból, de a zárójelentésért vissza kell még mennem. Miután az orvos megvizsgált és rendben talált, hívtam egy taxit. Gyorsan hazavittem a cuccomat, amíg lepakoltam a sofőr lent várt rám. A tesztírásra pontosan érkeztem. Nagyon rendesek voltak. Bár a köszöntés után az egyik hölgy határozottan megjegyezte, hogy semmi könnyítésre ne számítsak azért mert fel van kötve a karom. Nekem eszembe sem jutott ilyesmi. Nem is volt rá szükség. Úgy fordítottam a törzsemet, hogy jobb kézzel is könnyen elérjem a klaviatúrát. Egyébként udvariasan fogadtak bennünket és türelmesen elmagyarázták a feladatokat. Elég sokan voltunk. Legalább húszan. Az egyik pályázó megkérdezte, hogy le kell-e adni a mobilt, mert úgy hallotta, hogy így szokás. Azt válaszolták, hogy felőlük használhatunk bármilyen segédeszközt. Akinek bármilyen segítségre van szüksége az úgyis ki fog futni az időből. Hát, mit mondjak! Elég brutális volt. Az első feladatok nagyon könnyűek voltak.

Egyszerű adatokat kellett táblázatba rendezni, aztán meg kellett formázni a cellákat. Ezt gyorsan megcsináltam. A következő lépés a pivot tábla készítése volt. Itt sajnos elakadtam. Erre valahogy nem számítottam. Azt ígérték, hogy legkésőbb csütörtökön értesítenek a teszt eredményéről, de nincsenek hiú reményeim. Tényleg nem lehetett vacakolni. Összesen egy óránk volt, hogy mindennel elkészüljünk. Szóval ezt most bebuktam. De legalább tudom, hogy mit kell gyakorolnom. A vállam egyébként rendben van. Amikor fáj, akkor beveszek egy tablettát, és elmúlik. Csak az nagyon zavar, hogy én az oldalamon szoktam feküdni, és most nem lehet. Csak a hátamon fekve tudok feküdni, így csak nehezen tudok elaludni. Lehet, hogy nehéz éjszakám lesz.

2017. szeptember 19., kedd

Sajnos tényleg rosszul aludtam. Sokszor felriadtam. Egyszer arra, hogy erősen izzadok, pedig nem volt különösebben meleg a szobában. Gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ebben annak is része volt, hogy a teszt nem sikerült. Mégis, úgy gondolom, hogy nem ez volt a legrosszabb az egészben. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy lepergett előttem az életem. Úgy, mint a filmeken, csak nekem nem a baleset pillanatában. Akkor mindenki nyüzsgött, aggódott, meg kapkodott, szóval egyszerűen nem volt rá idő. Most viszont nem volt semmi dolgom, ráértem hát elmélkedni. Ahogy végignéztem az elmúlt tíz évemen, rá kellett jönnöm, hogy szinte semmi fontos dolog nem történt velem. Egy félresikerült kapcsolat, és a mindennapok szürkesége. Volt néhány jól sikerült program, de nagyjából ennyi. Elfogadtam ami jött. Vagy nem is tudom. Azt hiszem, hogy ott csúszott el a dolog, hogy mindig azt vártam, hogy maguktól kialakulnak majd a dolgok. Mindig úgy éreztem, hogy egyszer mindennek eljön az ideje. Vagy ha nem, akkor teszünk érte.

De persze nem ma. Talán holnap. Vagy inkább holnapután. Csak néhány hete kezdett el zavarni ez a tötymörgés, az, hogy nem jutok így sehova. Azt hiszem, hogy ez jó. De kezdem látni, hogy ennél sokkal többre van szükség. Ha valóban előre akarok lépni, akkor azért tennem kell. Ilyen szempontból jó volt a tegnapi nap. Rádöbbentett, hogy nem elég, ha én jónak gondolom magam. Az is fontos, hogy mások milyennek látnak. Idáig juthattam a felismerésben, amikor végre elaludtam. Reggel, amikor felébredtem az első gondolatom az volt, hogy már nyolc óra, bent kéne lennem, jól elfogok késni. Viszont rögtön a második az volt, hogy tegnap elfelejtettem beszólni a munkahelyemre, hogy mi történt. Fel is hívtam Gizit, aki kicsit szörnyülködött, aztán megígérte, hogy szól Sátánkának. De most nem akarok a benti dolgokkal foglalkozni. Meg akarok gyógyulni. Mert így azért nagyon nehéz. Az öltözködés egy hatalmas tortúra. Pedig le kellett mennem, mert a kajám elfogyott. Szerencsére csak csepergett az eső. Így legalább az esernyővel nem kellett vacakolnom.

2017. szeptember 20., szerda

Ha úgy vesszük, teljesült a vágyam, itthon lehetek. Csakhogy én nem teljesen így képzeltem el. Betegszabadságon lenni, az még rendben van. De betegnek lenni? Az már nem valami jó buli. Ma reggel vissza kellett mennem a kórházba a zárójelentésért. Meg amúgy is meg akart nézni a doki, aki a műtétet csinálta. Leszedte a vállamról a kötést. Először oda sem mertem nézni. Megdöbbentem, hogy a hatalmas kötés alatt milyen aprócska seb van. Azt mondta a doki, hogy a nagy kötésre azért volt szükség, hogy elnyelje a vért, ha vérezni kezdene a seb. De nálam szerencsére semmi ilyen probléma nem merült fel. Így csak egy aprócska tapaszt kaptam. Megkérdeztem, hogy mennyi idő alatt jövök rendbe. Azt mondta, hogy hat hét múlva veszik ki a csavart. Aztán kell majd néhány hónap gyógytorna. Csak aztán tudok majd fizikai munkát végezni, autót vezetni, vagy sportolni. A betegállományt viszont a háziorvossal kell intéznem, szóval holnapra is van egy jó kis programom. Elhatároztam, hogy véget vetek a halogatásnak. Ebéd után megkezdtem a tanulást. Néhány éve volt a cégnél egy excel tanfolyam. Akkor jól is ment, de végül csak az maradt meg, amit napi szinten használok. Előbányásztam a jegyzeteket és nagyjából át is olvastam az egészet, hogy fel tudjam mérni, mekkora munka lesz átrágnom magam az anyagon. Az egyik jegyzet végén vannak a teszt feladatok.  Amikor egy-egy rész végére érek, akkor le is ellenőrzöm majd a tudásomat. Menni fog! Nem hagyok ki semmit. Hétfőn a pivón csúsztam el, de mi van, ha legközelebb egy logikai függvényt kell szerkesztenem? Este pihenésként megnéztem a Szulejmánt. Hátha találkozom még Péterrel… és legyen miről beszélnünk.

2017. szeptember 21. , csütörtök

Reggel elmentem a háziorvoshoz. Kicsit kellemetlenül éreztem magam a múltkori fiaskó miatt. Bár nem vagyok benne biztos, hogy emlékezett rám. Most meg aztán tényleg nem szimuláltam, komoly okom van rá, hogy kiírassam magam. Csak átolvasta a zárójelentést és intett az asszisztensének, hogy állítsa ki az igazolást. Megkérdeztem, hogy mikor állhatok újra munkába, de csak annyit mondott, hogy meglátjuk. Azt javasolja, hogy amíg a csavar bent van, addig maradjak otthon. Írt még fel fájdalomcsillapítót is. Két hét múlva kell kontrollra mennem. Tehát van hat hetem. Ez nem kevés idő, csak nagyon okosan kell felhasználni.

Hazafelé gyalogoltam. Kicsit hosszú volt az öt megállónyi távolság, de inkább ez, mint, hogy buszra üljek. Odafelé kipróbáltam. Megrázó élmény volt. A vállam minden egyes bukkanónál fájdalmasan sajdult egyet. Úgy döntöttem, hogy egy darabig kerülöm a buszozást. Dél körül értem haza. Átnéztem az email-jeimet aztán elővettem a jegyzeteimet és nekiültem a tanulásnak. Kezdem kialakítani a napi rutint. Szép lassan lesz helye mindennek. Délelőtt átnézem a postámat, kigyűjtöm az ígéretes álláshirdetéseket, aztán ebéd után két-három óra excel. Sőt, úgy döntöttem, hogy az angolnak is nekiállok. Nem akarok megint felsülni.

2017. szeptember 22., péntek

Ma kellemes meglepetés ért. Visszajeleztek az egyik helyről. Jövő héten lesz az interjú. Az első interjú! Kereskedő cég keres megbízható asszisztenst. A jó fizetés mellett tanulási és előmeneteli lehetőséget is kínálnak. Ez egyáltalán nem hangzik rosszul. Csupán középfokú végzettséget kértek,

Rögtön felhívtam anyámat, és elújságoltam neki a nagy hírt. Örült, örült, de végül mégis azt mondta, hogy ne éljem bele magamat nagyon. Később felhívtam Jutkát is. Furcsa, de ő sem lelkesedett annyira mint én. Gyanúsnak találta, hogy sem szakirányú végzettséget, se szakmai gyakorlatot nem várnak el. Nem értem, miért olyan elképzelhetetlen, hogy egy cég tehetséges kezdőkből kívánja kinevelni a szakember gárdáját? Szerintem pozitívan kell gondolkodni.

Én gyanakvás helyett inkább azt próbálom meg kitalálni, hogy mit vegyek fel. Nem tudom, hogy van-e olyan ruhám ami passzol a felkötött karomhoz. Azt hiszem, hogy a szürke kosztümöt veszem fel. Az olyan diszkréten elegáns. Meglátjuk. Addig még van egy hét. Remélem, hogy jó idő lesz. Az nagyon jó lenne, ha sikerülne. Remélem, hogy nem okoz problémát, hogy nem tudok rögtön munkába állni. Lehet, hogy ez a sérülés mégis nagyon rosszkor jött.

2017. szeptember 23., szombat

Úgy tervezetem, hogy ma pihenek, ki se kelek az ágyból. Hazautazni végképp nem akartam. Hiába van felkötve a karom, nem túl udvariasak velem az emberek, ugyanúgy lökdösőnek, mint máskor. Végül kicsit másként alakult. Anyám még vasárnap megígérte, hogy meglátogat. Ma reggel hívott, hogy Rita és Pali is jön. Nagyon bántja őket a balesetem. Dél körül meg is érkeztek. Pali kocsijával jöttek, így anyám magával hozhatta a fél kamrát. Legalább egy hétig lesz mit ennem. De az is lehet, hogy két hétig is kitart a készlet. Először kicsit ideges voltam, mert nem szeretek ilyen rumliban vendégeket fogadni, de igazából nagyon örültem, hogy eljöttek. Volt mit mesélnünk egymásnak. Már sötétedett amikor visszaindultak. Amikor egyedül maradtam elővettem az értékelésemet. Igen, azzal is kell kezdenem valamit. 15 napom van rá, hogy nyilatkozzak. Van még időm, de nem szeretném az utolsó pillanatra hagyni

2017. szeptember 26., kedd

Csak ülök, ülök a gép előtt és próbálom összeszedni a gondolataimat. Próbálok valami válasz-félét kitalálni az értékelésemre. Sokszor, és alaposan átolvastam. Még mindig nem értem, hogy hogyan lehet ennyi szemétséget összehordani. Ilyen még nem volt. Korábban mindig rövid, barátságos értékelést kaptam. Az egész elfért egy A4-es papíron. Sátánka most öt oldalon taglalja a bűneimet. Ezt komolyan kell venni, nem válaszolhatok egy pár soros levéllel. Az a baj, hogy vannak dolgok, amikre egyszerűen nem tudok mit mondani. Igaz, nem mindig értem be reggel nyolcra, de olyankor mindig tovább maradok. Érdekes módon csak a késésről esik szó, a kifizetetlen túlórákról nem. Jó, néha tényleg többet neteztem a kelleténél, de csak akkor amikor a munka megengedte. Mivel lett volna jobb, ha csak ülök ölbe tett kézzel és nézek a semmibe? Az viszont, hogy trehányul végeztem a munkámat, az nem csak nem igaz, de egyenesen sértő is. Én mindig nagyon ügyeltem rá, hogy időben, és hibátlanul adjam ki a kezemből a munkát. Ráadásul olyan dolgokat is az én rovásomra írt amit Gizi nem csinált meg. Jó, nem hibáztatom érte. Jön a baba, és most azzal van elfoglalva. Viszont miért én vigyem el a balhét? No mindegy. Most valahogy nem megy a dolog. Lehet, hogy inkább a pénteki interjúra kéne felkészülnöm.

2017. szeptember 27., szerda

Nagyon rohan az idő! Nem sokára itt a péntek és még nem döntöttem el, hogy mit vegyek fel az interjúra. Bármit találok is ki, a sérült vállam mindenképp ront a helyzeten. Lehet, hogy ezen nem érdemes annyit rágódnom. Tegnap este megkerestem annak a cégnek az oldalát a neten, ahová interjúra megyek. Az egyik cikkben olvastam, hogy interjú előtt célszerű felkészülni a cégből. Jó, ha tudjuk, hogy pontosan mivel foglalkoznak, és az sem árt, ha megismerjük a hitvallásukat, a történetüket is. Az oldal elég profi. Látszik, hogy rászánták az időt és a pénzt. Valószínűleg jól megy nekik. A történetükről viszont semmit nem találtam. Ráadásul az irodájuk nagyon jó helyen van. Csak néhány metró megálló az albérletemtől. Jó lenne hozzájuk bekerülni! Örökre megszabadulhatnék Sátánkától!

2017- szeptember 28., csütörtök

Írtam Péternek. Remélem, hogy nem haragszik meg érte, de tényleg nagyon tanácstalan vagyok. Nem tudom, hogy mit válaszoljak az értékelésemre. Azt is átküldtem neki. Itthon sajnos nincs szkennerem, a telefonommal fotózgattam le Sátánka irományát, oldalanként.

Abba már beletörődtem, hogy el kell innen mennem. Már régóta gondolkodom azon, hogy váltani kell, mert a jelenlegi helyem egy nagy zsákutca. De így? Miért nem lehet tisztességesen csinálni? Nem hiszem, hogy az a kis pénz földhöz verné őket. Még az a szerencsém, hogy nem egyik napról a másikra élek. Otthon megtanultam, hogy a pénz kényes jószág. Nem akarom tovább mérgesíteni a helyzetet. Viszont azt nem tudom elfogadni, hogy egyszerűen kidobjanak minden végkielégítés nélkül. Okosnak kell lenni. Remélem, hogy Péter segít. Kicsit kellemetlen a helyzet, mert nem szeretném, ha azt gondolná, hogy ki akarom őt kihasználni. Szívesen fizetnék is neki. Benne valahogy megbízom.

 

2017. október 1. Vasárnap

Hát, még mindig fortyog bennem a düh. A pénteki nap jó nagy rászedés volt. Nem is interjúra mentem, pedig a levélben egyértelműen az állt. Legalább húszunkat zsúfoltak be egy kis terembe ahol egy fiatal, gyors beszédű srác elhadarta a mondani valóját. Megtudtuk tőle, hogy új idők járnak, már nem várhatjuk, hogy a sült galamb a szánkba repül. A sikerért tenni kell. Szóval, aki eddig nem tudta, az most megtudhatta. Már egy órája bent ültünk és még mindig nem tudtuk, hogy miről is van szó. De egyre nőtt bennem az érzés, hogy átverés az egész. A hirdetés asszisztensi munkát ígért. Itt már a meglévő és az új üzleti partnerekkel való kapcsolattartásról volt szó. A hangsúly az új üzleti partnereken volt. Tehát egy óra üres fecsegés után kiderült, hogy üzletkötőket keresnek. Persze nem munkaviszonyban. És itt a ficsúrka visszatért a „sült galamb” problematikájához. Mert az a galamb ugye nem repül. Főleg nem a szánkba. De aki bizonyítja a rátermettségét, azzal három hónapos próbaidő után munkaszerződést kötnek. Addig csak jutalékot fizetnek. Már ha hozunk üzletet.

Azért bosszant a dolog, mert nem erről volt szó. Ha megmondják, hogy jutalékos üzletkötőt keresnek, akkor nem öltözök fel szépen és nem pocsékolom rájuk a délelőttömet. Este felhívom anyámat, és megkérdezem tőle, hogy honnan a csudából érezte meg az átverést.

2017. október 2., hétfő

Reggel felhívtam Jutkát és elmeséltem neki, hogy hogy jártam azt interjúval. Ő csak jóízűen nevetett, amikor azon berzenkedtem, hogy az üzletkötői állást asszisztensi munkának hirdették meg. Azt mondta, hogy ma már mindenkit menedzsernek, vagy asszisztensnek titulálnak. A futószalag mellett termelési asszisztensek dolgoznak, a wc-ért a tisztasági asszisztens a felelős, ő takarítja. Szerinte ezen nem érdemes kiakadni. Egyszerűen ilyen világban élünk.

Bár én továbbra sem értem, hogy kinek jó, ha ott ül egy csomó bepalizott ember, akinek esze ágában sincs üzletkötőnek jelentkezni. Ez olyan, mintha meghirdetnék, hogy krumpli van eladó, és amikor megérkeznek a vevők, akkor közlik velük, hogy szó sem volt krumpliról, hiszen ők almát árulnak.

Megkérdeztem anyámat is, hogy ő miből jött rá, hogy valami nincs rendben. Azt mondta, hogy ha valami túl kecsegtető az mindig gyanús. Szerinte az a baj, hogy minél fiatalabb valaki annál türelmetlenebb, és annál inkább elhiszi, hogy komoly képzettség és tapasztalat nélkül is lehet kevés munkával sok pénzt keresni. Olyant még csak lát az ember, hogy sok munkáért kevés pénzt kap valaki, de fordítva..? Természetesen előfordul olyan is, csak sokkal ritkább, és az nem a mi szintünk.

2017. október 3., kedd

Péter végre válaszolt. Elnézést kért, és azt írta, hogy neki most nagyon összejöttek a dolgok, ezért nem válaszolt eddig. Többek között a húgával való pereskedést másodfokon is elveszítette. A leveléből valami megfoghatatlan szomorúság és kiábrándultság áradt. Az értékelésemmel kapcsolatban azt írta, hogy vegyem nagyon komolyan. Tényleg felmondási ok, ha a munkaadóm nem elégedett a munkámmal. Még az is lehet, hogy a végkielégítést is meg tudják spórolni. Bár az nem túlságosan életszerű, hogy valaki tíz évig kifogástalanul végzi a feladatait és egyszer csak használhatatlanná válik a munkája.

Viszont óvott attól, hogy valami nagy, objektív igazságosságban bízzak, amit a bíróság majd érvényre juttat. A pereskedés nagyon drága tud lenni és a végeredmény mindig kétséges. Még akkor is, ha teljesen egyértelmű a tényállás. A bíró a saját belátása szerint dönt. Ha veszítek, akkor még a cég ügyvédjét is nekem kell kifizetnem. Ő továbbra is úgy gondolja, hogy próbáljak megegyezésre jutni.

No igen, mintha az annyira egyszerű volna...

2017. október 4., szerda

Megjött az értesítés az excel tesztről. Nem ért különösebb meglepetés amikor kinyitottam a borítékot. Sajnos nem feleltem meg. Nem értem el a szükséges 60%-ot. Rendes tőlük, hogy egyáltalán visszajeleztek. A többi helyről egyáltalán nem jött semmi. Legfeljebb az automatikus üzenet, hogy megérkezett a pályázatom. Kicsit bosszant a dolog, de nem adom fel. Küldöm a pályázatomat rendületlenül. Bár a pénteki „interjú” óta kicsit másként olvasom az álláshirdetéseket. Némi gyanakvás költözött belém. Amikor olyat olvasok, hogy nemzetközi kereskedelmi cég keres két vezető beosztású munkatársat, akkor mosolygok egyet magamban és már lépek is tovább. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.

Sokat gondolkodtam Péter levelén. Arra vonatkozóan nem adott ötleteket, hogy konkrétan mit válaszolhatnék. Bár valahol megértem, hogy nem tud most velem foglalkozni. Én nagyon kikészülnék a helyében. Én egyke vagyok, és mindig irigyeltem azokat, akiknek van testvérük. Azt gondoltam, hogy ők soha nem magányosak. Mindent meg tudnak beszélni, mindenben cinkostársak. Amikor nagyobbacska voltam akkor olyan sokszor elképzeltem, hogy van egy kis húgom. Babusgatom, csinálok neki frizurát. Amire soha nem gondoltam, hogy ha lenne testvérem, az egyszer felnőne és ellenem, vagy a szüleink ellen fordulna. Nem, én ekkora szemétséget soha nem tudtam elképzelni. Pedig vannak szörnyű emberek. Ott van szegény Magdus néni. Öt gyereket neveltek fel a férjével. Most mégis egyedül van. A gyerekei felé sem néznek. Anyám ilyenkor mindig az mondja, hogy nem ismerhetjük Isten akaratát. A szeretetet, gondoskodást nem mindig onnan kapjuk, ahonnan szerintünk jönnie kell. És néha azok bántanak, akiknek az lenne a dolguk, hogy szeressenek bennünket. <

2017. október 5., csütörtök

Ma visszamentem az orvoshoz. Kéthetente el kell mennem az igazolásért. Igazából semmi egyebet nem csinál, csak odaadja a papírt. Én meg beviszem bérelszámolásra. Persze nem ma. Ma nem értem volna be öt előtt. Talán holnap. Nincs valami nagy kedvem bemenni. Amióta itthon vagyok, Gizivel csak nagyon ritkán beszélünk. Már ha beszélgetésnek lehet nevezni azokat a rövid kis levélkéket. A benti helyzetről semmit nem ír. Pedig biztos vagyok benne, hogy többet tud mint én.

A vállam egyébként egész jól van. A seb szinte egyáltalán nem látszik. De van egy kis pukli. Szerintem a csavar nyomja fel a bőrt. Nem fáj, csak kicsit bizarr. Kár, hogy a jobb vállam sérült meg. A ballal mindent sokkal ügyetlenebbül csinálok. Azt már elég jó kitapasztaltam, hogy ha a gép előtt ülök, és a könyökömet megtámasztom a térdemen, akkor egész jól boldogulok. Csak a fellebbezést halogatom mindig. Olyankor valahogy elhagy az ihlet. Ma délután végre hozzáfogtam! Pontról pontra haladva írom a cáfolatot. Egyelőre csak vázlatosan, aztán majd szépen összerendezem. Mielőtt leadom még megmutatom majd Péternek, nehogy valami hülyeséget írjak. Közben felregisztráltam egy álláskeresőknek indított online tanfolyamra. Ingyenes. Igaz, hogy be kellett regisztrálni magam, de öt perc alatt megvolt az egész. Szóval nem sokat bukhatok a dolgon./p>

2017. október 6., péntek

Végül összeszedtem magam és délelőtt bevittem az igazolást a pénzügyre. Rossz érzés volt. Mintha tilosban járnék azzal, hogy táppénzen vagyok, pedig most tényleg komoly okom van rá. Mégis rossz volt. Az is furcsa volt, hogy Gizi nem volt bent. Azt pusmogták az emberek, hogy a szülésig már nem is nagyon jön. Furcsa volt az iroda így „üresen”. Máskor is előfordult, hogy Gizi nem jött be, de az most valahogy más. Próbáltam elkerülni, hogy Sátánkával összefussak. Ez részben sikerült. Amikor felmentem a pénzügyre akkor szembe jött a folyosón, de aztán bekanyarodott az egyik irodába. Abban sem vagyok biztos, hogy meglátott-e egyáltalán. Nekem összeszorult a gyomrom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Pedig előbb, vagy utóbb beszélnem kell vele. Biztos vagyok benne, hogy a fellebbezésemet nem fogja szó nélkül hagyni. No igen, a fellebbezés! Hétvégén megcsinálom. Aztán meglátjuk.

2017. október 7. szombat

Ez a nap nagyon másként alakult, mint ahogy terveztem. Péntek este még nagyon elszánt voltam. Mindent előre átgondoltam. Elhatároztam, hogy szombaton korán felkelek és az lesz az első dolgom, hogy leülök a laptopomhoz és megírom a fellebbezést. Addig nem is csinálok semmi mást. A felkeléssel nem volt gond. Le is ültem a gép elé, pont, ahogy elterveztem. Talán ott követtem el a hibát, hogy felmentem a facebookra. Gondoltam, hogy szórakozok egy kicsit mielőtt neki fogok a munkának. Először még jó volt látni a régi ismerősöket. A családi fényképeket viszont nem kellett volna megnéznem. Mintha az egész boldog világban én lennék csak egyedül. Magányosnak éreztem magam. Megnyitottam a levelezőrendszeremet. Néhány spam-on kívül semmi nem érkezett. Ott ültem a laptop előtt és magányosnak, szerencsétlennek éreztem magam. Szerettem volna leírni, hogy az én munkám igenis jó, hogy szorgalmasan dolgoztam, de mintha egy gonosz kis ördög azt sugdosta volna a fülembe, hogy te csak egy nagy rakás szerencsétlenség vagy. Nézd meg mit értél el! Semmit. Még egy macska sem bírná ki melletted. Még a szobanövényeidről sem tudsz gondoskodni, hiába áltatod magad azzal, hogy mennyire fontosak neked.

Nem tudom, hogy alakult volna a nap, ha nem hív fel anyám. Neki különleges képességei vannak. Valahogy mindig megérzi, ha bajban vagyok. Azzal kezdte, hogy ebédeltem-e. Nem tudtam hazudni. Mondtam, hogy nem. A következő kérdése az volt, hogy „Baj van?” A válaszom természetesen az volt, hogy nem. Ebből rögtön tudta, hogy nagy a baj. Ha nem lenne baj, akkor beszélnék. Nem hagyott békén. Addig-addig mondta a magáét és győzködött arról, hogy azt a fellebbezést a régi szobámba is meg tudom írni, különben is az volt a terve, hogy rétest süt, amit én nagyon szeretek…

Jól van na! A rétest nem lehetett kihagyni. Inkább hazamentem. Ott ültünk este a kis konyhában a kockás abrosz előtt és kanalaztuk a levest. Na nem sokat, hogy a rétesnek is jusson hely. Anyám rétesénél nincs jobb a világon. Már néhányszor eszembe jutott, hogy meg kellene tanulni, de az az igazi, ha ő süti. Anyámnak igaza volt, mint mindig. Most haza kellett jönnöm.

2017. október 8. vasárnap

Végeredményben jól sikerült a nap és végre hatékony is voltam. Anyám reggelit készített. Utána kimentünk egy nagyot sétálni a kertbe. Anyám nem fiatal már, de egy szál gazt sem láttam a kertjében. Nem kérdezett. Csak mesélt a régi dolgokról. Arról, hogy hányszor kellett felállnia és újrakezdenie. Anyám közelsége különös erőt adott. Néztem öreg kezét, vékony alakját és azt a rengeteg erőt, ami még benne van. Ez az erő szép, nyugodt erő. S ehhez járult hozzá a csillogó szem. Mintha az egész lénye azt mondta volna, hogy tudom mi a magány, nekem elhiheted, de nekünk még nem is annyira rossz… Délután nagy volt a kísértés, hogy használjam a mobil netet, de inkább nem tettem. Beültem régi szobámba és visszajött az a régi érzés, amikor még hittem magamban. Amikor eldöntöttem, hogy felmegyek Pestre. Amikor tudtam, hogy bennem több van, mint amit itt a kis falumban megélhetnék. Elővettem az értékelésemet és megírtam a fellebbezést. Voltak nehéz pillanatok, de valami apró dolog mindig átsegített. Szinte sorról sorra haladtam és cáfoltam meg Sátánka szavait. Ahol tudtam. Mert az igazat megvallva azért vannak dolgok amikkel nem tudok vitába szállni, hiába szeretnék. A netet tényleg nem csak munkára használtam. És talán tényleg megnyújtottam néha az ebédidőt, de azt nem tudom elfogadni, hogy a munkám emiatt semmit nem ér. Ez egyszerűen nem igaz. Ráadásul olyan dolgokat is számonkért rajtam Sátánka amit igazából Gizinek adott ki. De Gizi akkoriban kezdett orvoshoz járni, meg otthon maradni. Persze, hogy nem volt ideje mindent megcsinálni. Aztán meg szépen hallgatott a dologról, hátha elfelejtődik. No igen, most meg rajtam kérik számon. Ez azért így nagyon nincsen rendben.

Szóval elkészültem vele. Gondoltam, hogy egyből át is küldöm Péternek, de nem sikerült. Amikor csatlakozni akartam a nethez akkor azt az üzenetet kaptam, hogy az egyenlegem kimerült. Vagy valami ilyesmit. Ez viszont eldöntötte a kérdést, hogy menjek, avagy maradjak. Úgy döntöttem, hogy visszajövök Pestre. Anyám becsomagolta számomra az összes maradékot (azt hiszem, hogy egy hétig nem lesz gondom ennivalóra) és hazajöttem. A fellebbezésemet itthonról elküldtem Péternek. Kíváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá.

2017. október 9., hétfő

Hát ez a nap is eltelt. Fura, hogy mennyit változott a világ. Amikor egészen kicsi gyerek voltam akkor olyan képeslapról ábrándoztam, amit elküldök és az szépen, okosan elmondja a kívánságaimat a címzettnek. Meg álmodoztam sok más izgalmasabb dologról is. Ezek egy része ma már teljesen természetes. Ha nem is minden. Az egyik ilyen álmom az volt, hogy nézem a tévét, és amikor úgy tartja kedvem, akkor egyszerűen átlépek a film világába és együtt szaladgálok az ott játszadozó gyerekekkel. Ez persze még nem lehetséges. Legalábbis azt hiszem. Viszont sok minden igen.

El kell ismernem, hogy egyre jobbak a számítógépek. Már nem kell az újsághirdetéseket böngészni, ha állást keresünk. Elég beírni a kulcsszót. Vagyis elég? Nem arra gondolok, hogy ne jönnének találatok a keresésre. Sokkal inkább az a bajom, hogy nem igazodok el az információ dömpingben. Például, ha beírom, hogy „cikkírás otthoni munka” akkor rögtön kapok 760 találatot. Régen azt mondtam volna, hogy ez túl sok ahhoz, hogy átnézzem. De az ember egy idő után megtanul eligazodni a virtuális világban, és a végén csak fitymálóan legyint, hogy csak ennyi? Mert megtanuljuk, hogy a kiadott találatoknak csak a töredékét érdemes átnézni. Viszont szinte véletlenül akadok néha olyan dolgokra, amiket eredetileg nem is kerestem. Mint például az otthonról végzett munka. Először csak véletlenül ragadta meg a figyelmemet. Aztán újabb és újabb anyagokba botlottam, míg végül már direkt kerestem a róla szóló cikkeket. Meg aztán itt vannak a hírlevelek. Naponta jön 40-50 ajánlat, de itt is igaz az, hogy a bőség zavara nem feltétlenül visz közelebb a céljainkhoz. A sok-sok hirdetés között alig van olyan, ami valóban érdekel. 

Jut eszembe! Megjött az online tanfolyam első „leckéje”. Este meg is nézem.

2017. október 10., kedd

Megnéztem az első leckét. Helyesebben előbb elolvastam, aztán megnéztem. Nagyon profi módon van összerakva. Igaziból egy érdekes cikk, amibe beleágyazták a videót. A videón pontosan az hangzik el, mint ami a cikkben le van írva, csak kicsit érdekesebb, hogy nem én olvasom, hanem valaki elmondja. Ráadásul tényleg ingyenes. Viszont a következő leckét csak akkor kapom meg, ha visszaküldöm az ablak bezárásakor előugró kérdőívet. Ezzel nincs semmi baj. Azért külön hálás vagyok nekik, hogy nem spammelik tele a mail boxomat. Legalábbis eddig nem tették. Szóval az első részt megnéztem. Talán öt perc volt az egész. Inkább csak olyan bemelegítés, ízelítő abból, amit el kell sajátítanom ahhoz, hogy sikeres álláskereső váljon belőlem. Meglátjuk. Közben mindenféle vészforgatókönyvön jár az agyam. Mi lesz, ha tényleg kirúgnak?

Én még soha nem voltam munkanélküli. Mindig azt gondoltam, hogy ilyen helyzetbe csak a lusta, élhetetlen emberek kerülhetnek. Most pedig át kell gondolnom, hogy mihez kezdek ha mégis megtörténik velem is. Attól nem félek, hogy éhen halok. Van megtakarításom, és tudom, hogy anyámra is számíthatok. Ha pénzt nem is tud adni, legalább ellakhatnék nála. Az is könnyebbség lenne, ha nem kéne a lakásbérletet fizetnem. De ott még nem tartunk! Viszont én már csak ilyen vagyok szeretem átgondolni, hogy mi a legrosszabb ami megtörténhet velem. Ha azt kibírom akkor gond egy szál se, hiszen annál csak jobb történhet.

2017. október 11.,  szerda

Amikor hétvégén valami jó történik velem utána hétfőn és kedden mindig nagyon lelkes vagyok. Azután szerdára mintha elfogyna a lendületem. A mai nap kicsit más volt. Reggel megérkezett a második lecke, amit gyorsan megnéztem. Az is nagyon hasznos volt. Arról szólt, hogy az önéletrajzunk írása során milyen hibákat ne kövessünk el. Előbb elolvastam a cikket aztán a videót is megnéztem. Kétszer is. Azután azt vettem észre, hogy még csak 10 óra van és tulajdonképpen már végeztem az összes „kötelező” programommal.

Ennek ellenére a gépnél maradtam és szinte 20 percenként néztem, hogy írt-e Péter. Vajon megkapta a levelemet? Eddig nem válaszolt.  Mit csináljak? Írjak neki egy újabb emailt? Múltkor is azt válaszolta, hogy nagyon elfoglalt volt. Eszembe jutott, hogy felmegyek a facebookra és megnézem, hogy fent van-e. Viszont nem akartam a magánéletében turkálni.. Nem akarok hülyeséget csinálni. Azt hiszem abból egyszer elég volt.

Inkább próbáltam elfoglalni magam. Újból visszatértem az angolozáshoz. Találtam egy nagyon jó kis online programot Hihetetlenül jól szórakoztam. Közben felhívott Jutka és megbeszéltük, hogy elmehetnénk együtt valahová. Olyan rég dumáltunk. Ha Péter nem ír holnapig, akkor este írok neki. Addig nem. Nehogy félre értsen valamit. Én egy önálló, felnőtt nő vagyok. Csak hát most kellene a segítsége. Ebben a világban, Sátánkával a kellős közepén én most egyedül nem boldogulok.

2017. október 12., csütörtök

Végre megérkezett Péter válasza! Ráadásul egész sokat írt. Igaz, hogy nagyon diplomatikusan azzal kezdte a levelet, hogy nem ismeri annyira a helyzetet, hogy bármi biztosat tudjon mondani, és sokkal inkább magánemberként, mint jogászként mondja el a véleményét.

Abban megerősített, hogy érdemes válaszolnom Sátánkának, de mivel nem ismeri a vállalat értékelési rendszerét, nem biztos benne, hogy bármi eredményt el fogok érni vele. Ha el akarnak küldeni, akkor előbb, vagy utóbb el is fognak. Igaz, hogy nekik is megvannak a korlátaik. Például munkaidőben a cég gépén filmet nézni nem éppen dicséretes. Akár egyetlen ilyen ügy miatt is kirúghattak volna, de erről 15 napon belül dönteniük kellett volna. Ráadásul Minden fegyelmi vétséget dokumentálni kell és meg kell adni a dolgozónak a lehetőséget, hogy megvédhesse magát. 

Szerinte ezzel az értékeléssel nem annyira a kirúgásom a közvetlen cél, sokkal inkább egy nagyon erős piszkálódás. Sokszor látott már ilyent. Ha a dolgozó nem bírja tovább és felmond, akkor a munkáltató megspórolhatja a felmondási időt és a végkielégítést. Ráadásul nem kell indokolt felmondó levelet készíteni. Mert a felmondást azt alaposan meg kell indokolni. Az indoknak egy esetleges perben is elég erősnek, bizonyíthatónak kell lennie. Ha egy munkáltató átszervezésre való hivatkozással mond fel valakinek, azután azon nyomban meghirdeti a megüresedett pozíciót, akkor könnyen elbukhatja a pert. A munkavállaló alkalmatlanságára hivatkozni ugyancsak kemény dió lehet. Főleg, ha a munkáltató nem dokumentálja megfelelően a „hibákat” , vétségeket.Péter továbbra is azt tanácsolta, hogy próbáljak megegyezni. Ha bíróságra kerül az ügy, akkor semmi garancia nincs rá, hogy jól jövök ki a dologból.

Hát...van mit megemésztenem!

2017. október 13. péntek

Péntek és 13. Ez így együtt nem jó kombináció. A babonások szerint. Talán lehet benne valami Reggel kifutott a kávé. Képtelen voltam felcsatlakozni a netre. A házunk előtt egy autónak bekapcsolt a riasztója és órákon keresztül hallgattuk a visítását. Valójában arra ébredtem. Aztán valami furát éreztem a vállamban. Úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom az orvosnak. Úgy indultam el, hogy otthon hagytam a bérletemet és vissza kellett fordulnom. Az orvosnál órákon keresztül kellett várakoznom. A táskámban mindig hordok egy könyvet, amit szívesen olvasgatok ilyenkor, de reménytelen volt. Leült mellém egy idős bácsi és csak mondta-mondta a magáét. Szinte az egész életét elmesélte. Kicsit olyan volt mint Forrest Gump, csak sokkal öregebb.  Beszélt az unokáiról, akik most külföldön dolgoznak. A feleségéről, aki két éve eltávozott az élők sorából. Szinte mindent megtudtam a visszeres lábáról és a cukorbetegségéről, de most azért volt ott mert elesett a fürdőszobába és nagyon megütötte magát. Mutatta is hogy hol. A végén már egy kicsit kételkedtem az egészben.  Teljesen olyan érzésem volt, mintha a bácsi a magányán úgy enyhítene, hogy beül egy tömött orvosi rendelőbe és ott szoba elegyedik másokkal. De miért pont velem? Miért pont engem talált meg? Ha mondjuk 30 évvel fiatalabb lett volna és jó képű, akkor mondjuk nem bántam volna. De így? Más lenne a helyzet ha a Sport kórházban kezelnének. Ott nagyobb eséllyel beszélgethettem volna fiatal kigyúrt fickókkal. Így maradt a visszeres bácsika.

Egyébként az orvos azt mondta, hogy szépen gyógyul a vállam. Csak ahogy az izmok lesorvadnak a bőröm ráfeszül a csavarra. Ezt érzem. Hamarosan kiszedik a csavart és utána jobb lesz, elkezdhetem a gyógytornát.

Este leültem a géphez és újra és újra átolvastam Péter levelét. Legalább ötször. Utána még néhányszor átolvastam a saját válaszomat az értékelésemre és mindig javítottam rajta valamit. Egy kicsit finomítottam rajta. Na a lényeget azért nem szedtem ki belőle. Továbbra sem értek egyet Sátánka véleményével, de igyekeztem megfogadni Péter tanácsát és nem rontani a helyzeten. Ha békülni akar, akkor megadom neki a lehetőséget. Az összes olyan mondatot kiszedtem belőle, ami arra utalt volna, hogy Sátánka nem megfelelően intézi a dolgokat. Tehát a válaszomban csak a tényeket tártam fel, de nem támadtam. Bevallom nem volt könnyű. Péter levele nélkül nem ment volna. Néha nagyon nehéz udvarias formában, de határozottan megfogalmazni a véleményünket. Ennek ellenére nem küldtem el. Péntek 13.-án? Na annyira azért nem vagyok bolond! Úgyis hétvége jön. Holnap elmegyek kirándulni. Igaziból csak sétálunk egy nagyot. Már megbeszéltem Juliékkal. Egy kicsit kiszellőztetem a fejem és majd eldöntöm, hogy Péternek elküldjem-e még egyszer megmutatni az új változatot vagy sem. Lehet, hogy csak Jutkával beszélem meg.

2017. október 14, szombat

Gyönyörű őszi idő volt ma. Örülök, hogy Jutka rábeszélt erre a kirándulásra. Jó kis társaság jött össze és nagyon szép helyen voltunk. Ráadásul nem is volt megterhelő. Kényelmes tempóban sétáltunk. Pontosabban csak mi sétáltunk, mert a társaság két részre szakadt. A fiúk előre mentek és megmásztak közben egy hegyet. Mi Jutkával lemaradtunk így tudtunk egy kicsit beszélgetni. Jó volt látni, hogy Jutka végre boldog, hogy megtalálta a párját. Szerencsés. Bár szerinte ez több, mint szerencse. El is mesélte a titkot. A lényeg, hogy ne akarjuk a másikat teljesen kisajátítani, ne akarjunk rátelepedni. Mindenkinek szüksége van egy kis szabadságra. Ők tényleg eszerint élnek, és láthatóan bevált. Én Jutkát régóta ismerem. Nem is emlékszem már, hogy mióta. A mi barátságunkon ez a kapcsolat szinte semmit sem változtatott. Akármikor felhívtam Jutkát, ő mindig szakított rám időt, sőt időnként kettesben jártunk el csavarogni. Mindig azt mondta, hogy ennyi kikapcsolódás jár neki. Ilyenkor természetesen jól kibeszéltük a fiúkat.

Péter is szóba került. Azt mondta, hogy nagyon rendes srác, de azért akaszkodjak rá. Részletesen válaszolt a levelemre, elmondta amit gondolt, elégedjek meg ennyivel. Küldjem el a fellebbezésemet a mostani formájában. Szerinte is nagyon jó lett. Bátran elküldhetem. Péternek meg hagyjak egy kis „pihenőt”. Csak akkor írjak neki, amikor tényleg szükségem van rá. Nagyon sok gondja van most. Tudom, hogy igaza van Jutkának. Meg is fogadom a tanácsát.

2017. október 15., vasárnap

A tegnapi nap tényleg jó volt. Most döbbentem rá csak igazán, hogy én mennyire nem szeretek egyedül lenni. A nagy társaságokban sem érzem jól magam. Nekem nincs hozzá érzékem, hogy beszélgetést kezdeményezzek és néhány perc ismeretség után jópofizzak teljesen idegen emberekkel. Nekem mindenhez idő kell. Én jobban szeretek olyan emberekkel lógni, akiket már ismerek valahonnan. Igaz, tegnap voltak a társaságban olyanok, akiket most láttam először, de így hogy Jutka bemutatta őket kicsit olyan volt, mintha már ismerném őket. Volt köztük egy érdekes srác. Vagyis a srác nem volt annyira érdekes, - még a nevére sem igazán emlékszem - hanem amit mondott.  Ő egy nagy cégnél biztonsági őr. Már tizenöt éve. Jól érzi ott magát. A munka nem érdekli, viszont 24/72-ben dolgozik és úgy tudott tanulni, meg mindenféle vállalkozással próbálkozni, hogy mellette volt fix jövedelme. Sok mindent kipróbált. Munka mellett elvégezte a jogot, szórólapozott, harisnyát árult, sőt még egy regényt is kiadott. Szóval elég érdekes biztonsági őr. Aztán a múlt héten kiderült, hogy át kell gondolnia az életét. Ráadásul elég furcsán derült ki a dolog. Náluk, a cégnél negyedévente van egy össznépi összejövetel, amin mindenki részt vesz. Még az igazgató is! Ott aztán mindenki elmondhatja a javaslatait, észrevételeit. Aztán buliznak egy nagyot. Kaja, pia meg minden.

No, a legutóbbi ilyen összejövetelen az egyik őrparancsnok felvetette, hogy kéne még néhány öltözőszekrény az őröknek, mert többet le kellett selejtezni az elmúlt félévben és most előfordul, hogy ketten, hárman osztoznak egy szekrényen. A pénzügyi vezetőnek az volt a válasza, hogy gondolkodtak már a dolgon, de mivel úgyis kiszervezik az őrök munkáját, ez a kérdés már nem igazán aktuális. No, erre megfagyott a teremben a levegő. A cégnél több mint hetven őr dolgozik. Egyikük megkérdezte, hogy mikortól, hiszen ők semmi tájékoztatást nem kaptak, és ha így áll a helyzet akkor nekik állás után kéne nézni. Itt átvette a HR-es a szót, és próbálta megnyugtatni az embereket, hogy a végleges döntést csak decemberben hozzák meg, tehát korai erről beszélni. Na igen, kinek mi a korai... Szép kis helyzet! Mondjuk a srácot nem verte földhöz a hír. Azt mondta, hogy nincs ezzel semmi baj. Kicsit átszervezi az életét és kész. Ezért a hozzáállásért irigylem. Én sokkal inkább a lelkemre veszem a dolgokat. Főleg így, hogy soha nem dolgoztam ki B verziót. Most kénytelen vagyok. Mostanában annyit hallok a vállalkozásról, hogy én is egyre inkább elgondolkodom rajta. Mi lenne ha..? Bár én még mindig úgy gondolom, hogy jobb az, ha az embernek van rendes munkahelye, és a vállalkozás inkább csak kiegészítés. Meglátjuk. De előbb túl kell jutnom ezen a helyzeten.

2017. október 16., hétfő

Tegnap este még felhívtam anyámat. El akartam neki újságolni, hogy milyen jó hétvégém volt. Meséltem neki a biztonsági srácról is. Anyám koránt sem háborodott fel úgy, mint én. Ezen kicsit meglepődtem. Szerinte el kell fogadni, hogy megváltozott a világ. Vannak olyan cégek, akik most is a közöst osztogatják (vagy fosztogatják?), és már vannak olyanok is, akik már nem. Na, ők már megválogatják, hogy mire költik a pénzüket. A hatékonyságnövelés és a profit érdekében sok mindenre képesek.

Honnan a csudából lett anyám ilyen felvilágosult? A végén már kezdtem dühös lenni rá, és megkérdeztem, hogy ő tulajdonképpen most kinek a pártján áll. Azt mondta, hogy természetesen az enyémen, de azzal nem teszünk jót magunknak, ha homokba dugjuk a fejünket. Inkább próbáljuk csak megérteni, hogy mi miért van. Akkor jobban tudunk alkalmazkodni. Mert alkalmazkodni kell. Régen is kellett, csak másként. Meg persze voltak dolgok, amikről nem illett beszélni. Attól még voltak. Szóval jobban tenném, ha kinyitnám rendesen a szemem, és inkább a megoldásra összpontosítanék.

Meglepődtem. Még soha nem beszélt velem ilyen keményen. De azt hiszem, hogy igaza volt, és talán pont ez kellett, hogy kicsit összeszedjem magam. Elhatároztam, hogy céltudatosabb leszek. Nem az elveszített lehetőségen jártatom az agyam, hanem inkább azon, hogy mostantól mi legyen. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjak lépni le kell zárnom a múltat. Vagy a jelent? Magam sem tudom. A fellebbezést mindenesetre elküldtem.2017. október 17., kedd Az online tanfolyam folytatódik, megint kaptam egy leckét. Ez is érdekes volt. Arról szólt, hogy hogyan olvassuk az álláshirdetéseket. Ezt is többször elolvastam és a videót is megnéztem. Nagyon jól leírja azokat az átveréseket, amik közül az egyikbe én is belecsúsztam. Továbbra sem értem, hogy miért éri meg egyébként komoly cégeknek állásinterjúnak álcázott ügynök toborzókat szervezni. Aki nem akar jutalékos üzletkötő lenni az nem lesz az. Legfeljebb jó dühös lesz, hogy becsapták. A lecke végén volt egy hirdetés. Azt kérdezte, hogy akarok e sikeres lenni. Naná, hogy akarok. Persze nem ezért kattintottam rá, hanem mert egy iszonyú jóképű srác volt a képen. Szóval rákattintottam és a link egy könyvelőiroda oldalára vezetett. Igazából egy cikk volt az önfoglalkoztatásról. Jövő hétfőn lesz náluk egy ingyenes, konzultációval egybekötött előadás. Csak regisztrálni kell. Ezt meg is tettem. Úgy döntöttem, hogy amíg itthon vagyok betegállományban, minden lehetőséget meg fogok ragadni, hogy fejlesszem magam. Bentről nagy a csend. A fellebbezésemre még nem kaptam választ. Igaz, nem is számítottam rá, hogy ilyen gyorsan válaszolnak. Tulajdonképpen nem is nagyon sürgetném a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy nem úszom meg a személyes megbeszélést. Ettől előre összeszorul a gyomrom. Pedig tudom, hogy túl kell rajta esni. Abban is biztos vagyok már, hogy így is úgy is kiraknak. Igaz, volt bennem némi reménykedés, de azt Péter eléggé eloszlatta. Egyébként fura állandóan itthon lenni. Egy idő után összekavarodik az ember időérzéke. Ma tisztára elbizonytalanodtam, hogy kedd van-e vagy szerda. Persze majdnem mindegy. Csak a Szulejmán miatt gondolkodtam el rajta. De rájöttem, hogy holnap lesz.

2017. október 18., szerda

Tegnap, amikor regisztráltam az előadásra, elküldtem Jutkának is a linket. Rögtön megköszönte, aztán este fel is hívott. Elmondta, hogy ő már volt hasonló előadáson. Nagyon ügyesen volt felépítve, de ne várjak különleges dolgokra. Nem üzleti titkokat osztottak meg a hallgatósággal, csak néhány praktikus jó tanáccsal látták el őket. Viszont elég jól elmagyarázták a lehetőségeket. Az előadást természetesen azzal zárták, hogy szívesen segítenek, leveszik a vállalkozók válláról az adminisztrációval járó terheket. Jutka nem lett az ügyfelük, viszont az előadás sokat segített abban, hogy el tudja dönteni valójában mit is szeretne. Jutka szerint azért is érdemes ilyen helyekre elmenni, mert egy csomó érdekes emberrel találkozhat az ember. Az előadások szünetében lehet velük dumálni, meg névjegykártyát cserélni. És akkor még nem is beszéltünk a pogácsáról! Legutóbb isteni volt.

Ezzel még jobban megjött a kedvem. Nem vagyok valami nagy party arc, de azért szeretek érdekes emberekkel találkozni. És nagyon szeretem a friss pogácsát. Viszont nincs névjegykártyám. Soha nem is volt. Egyszerűen nem volt rá szükségem. Azt hiszem, hogy ezt most át kell gondolnom. Nem hiszem, hogy probléma lenne egyet megszerkeszteni, csak nem nagyon tudom, hogy mit írjak rá. A nevem, e-mail címem, telefonszámom az természetes. De mi mást? Az albi címét felesleges. A beosztásommal sem érdemes dicsekedni. Nem is tudom. Azt hiszem, hogy el kell mélyülnöm a témában.

2017. október 20. péntek

Tegnap nem írtam. Nem volt jó kedvem. Tulajdonképpen ma sem szerettem volna, de aztán eszembe jutott, hogy ha nem tartom meg a régi rutinjaimat, akkor el fogok veszni. Már pedig ki kell tartanom. Tulajdonképpen most örülnöm kellene, hiszen még itthon lehetek, ráadásul a táppénzt is kapom, még sincs jó kedvem. Régen szerettem a csütörtököt és főleg a pénteket. Az már mindig a hétvégét jelezte. Mindig azt tervezgettem, hogy milyen jó lesz, hogy hétvégén végre azt csinálhatok, amit csak akarok. Most döbbentem rá, hogy a nagy szabadság sem igazán jó.

Ez az 5. hét, hogy itthon vagyok. Most már kezdem egy kicsit unni. Ráadásul félek. Jövő héten kell visszamennem az orvoshoz a csavar kiszedésre. Azt mondták, hogy az egy egyszerű dolog, fájdalommentes, nekem valahogy mégis nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.

2017. október 24., kedd

A hosszú hétvégén otthon voltam. Csak ma este utaztam vissza Pestre. Sokat beszélgettünk anyámmal. Elmondtam neki, hogy érdekelne egy vállalkozás elindítása. Ő pedig mesélni kezdett. Előbb a régi, aztán az új világról, ami annyira más, mint néhány évtizede. Ma már annyi a lehetőség és akkora a szabadság, hogy egyre nehezebb vele mit kezdeni. Egyre nehezebben ismeri ki magát az ember. Mert nem elég ám jó időben jó helyen lenni! Ha nincs elég sütnivalója az embernek, akkor gyorsan elpártol tőle a szerencse. Én még nagyon kicsi voltam, de anyám emlékszik rá amikor jöttek a változások és sokan elhitették magukkal, hogy egy kettőre a maguk urai lesznek. Aztán valahogy mégiscsak keveseknek sikerült. Sokan bukták el a kárpótlási jegyüket, a megtakarított pénzüket, sőt a fejük felől a fedelet. Mert a pénz ahhoz szegődik, aki ért hozzá. Aki nem megfelelően szólongatja, annak gyorsan hátat fordít. Anyám szerint mindig meg kell hallgatni az ördög ügyvédjét is. Nem szabad hiszékenynek lenni akkor sem, ha valamit nagyon szeretnénk elhinni. Mert a siker, a nagy pénz, az komoly kísértés, könnyen elveszíti az ember a józan eszét. Nagyon át kell gondolni, hogy mire költjük azt a kevéske pénzünket. Igyekeztem megnyugtatni, hogy erről szó sincs. Én még csak nézelődök. Az nem kerül semmibe.

2017. október 25., szerda

Ma reggel kaptam egy üzenetet bentről. Gizi írt, hogy Sátánka beszélne velem a jövő héten, ha nekem is alkalmas. Hát, érről kicsit már meg is feledkeztem, pedig tudtam, hogy eljön ez a nap is. Már számtalanszor próbáltam átgondolni, hogy mit fogok mondani. Még nem válaszoltam, mert még nincs időpontom az orvoshoz. Ha minden jól megy, akkor a jövő héten veszi ki a csavart a vállamból. Félek tőle, de nagyon várom is. Már nagyon feszül rajta a bőr. Néha már attól félek, hogy kiszakad. A legrosszabb mégis az, hogy csak a hátamon fekve tudok aludni. Remélem, hogy ez megváltozik. De azért félek is. Hiába mondta azt a doki, hogy semmit nem fogok érezni.

Szóval, ez a hét még teljes egészében szabad. Bár nem hiszem, hogy néhány nap alatt valami nagy csoda történik. Leginkább a pénteki előadást várom. Igaz, én annyiszor hallottam otthon, hogy legyen az embernek rendes munkahelye, hogy teljesen belém ivódott. De változnak a dolgok, és ezekkel a változásokkal meg kell barátkozni. Ha nem így teszünk, és a régi idők biztonságát vágyjuk vissza, azzal lehet, hogy csak magunkat csapjuk be.

Csak az bánt egy kicsit, hogy úgy eltelt több, mint egy hónap, hogy egyetlen igazi állásinterjúra sem jutottam el. Pedig legalább harminc helyre elküldtem a jelentkezésemet. De nem adhatom fel. Viszont lehet, hogy kicsit módosítok a stratégián és megnézem a részmunkaidős hirdetéseket is. Az talán még jobb is lenne, amíg kitalálom, hogy pontosan mit is szeretnék kezdeni magammal.

2017. október 29., vasárnap

Ma sokáig aludtam. Nem is értem, hogy hogyan lehet, de alig akartam felébredni. Talán azért, mert ebben az esős, hideg időben a legjobb program, hogy az ember a fejére húzza a takarót és ki sem kel az ágyból. Az vigasztal, hogy a tegnapi napot kihasználtam, és sétáltam egy nagyot a Margitszigeten. Meg aztán ki kell használni, hogy még lustálkodhatok. A jövő hetem már kicsit zsúfoltabb lesz. Aztán meg ki tudja. Nem tudom, hogy meddig tart még betegállományban az orvos. De már nem is ragaszkodom hozzá. Így nincs sok értelme itthon vesztegetni az időt. Reméltem, hogy majd állás interjúkra járok, de ez eddig nem úgy alakult ahogy reméltem. Hozzászoktam, hogy időm van, és nem figyeltem oda, hogy milyen hatékonyan használom fel. Persze kicsit jobban látom a helyzetemet, és talán erősödtem is egy kicsit, de még nagyon messze vagyok a megoldástól. 

A péntek egyébként érdekes volt. A szálloda egyik tágas termében rendezték be az előadót. Három előadás is volt, közötte húszperces szünetekkel. Az első előadás amolyan bemelegítés volt. Ecsetelték a magyar munkaerőpiac helyzetét, az önfoglalkoztatás fontosságát. A második előadó a vállalkozási formákról beszélt nagyon röviden. Ez már sokkal izgalmasabb volt, bár nem mindent értettem belőle. Mivel az eseményt az egyik bank szponzorálta, semmi rendkívüli nem volt abban, hogy a harmadik előadáson a vállalkozók számára ajánlott számlacsomagokat ismertették. Tisztelettudóan végigültem, bár ez a fele még nagyon nem aktuális, és nem is nagyon kötött le. Egyébként megérte végig maradni, mert a végén egész komoly kis fogadást adtak számunkra. Lehetett beszélgetni, ismerkedni. Kár, hogy Jutka végül nem tudott eljönni. Egyébként nagyon bántam, hogy nem hallgattam rá és nem csináltam névjegykártyát. Nem gondoltam, hogy tényleg ennyire fontos, és kicsit meg is feledkeztem róla. Szerintem mindenki másnak volt. Be is gyűjtöttem jó néhányat. No, majd legközelebb!

Amikor hazamentem próbáltam hívni a kórházat, hogy időpontot kérjek, de a doki már hazament. Majd hétfő reggel újra megpróbálom. Sátánkával csak aztán egyeztetek.

2017. október 20., hétfő

Beszéltem az orvossal. Csütörtökön lesz a nagy nap. Megnyugtatott, hogy ez egy egyszerű rutin eljárás. Maga a beavatkozás legfeljebb negyedóra, és után rögtön haza is mehetek. Arra még nem volt példa, hogy valakinek be kellett volna feküdni. Nem mondhatom, hogy megkedveltem ezt a kis vasdarabot. Már itt az ideje!, hogy elbúcsúzzam tőle! Ahogy fogy a vállamról az izom egyre feszül a csavaron a bőr. Főleg a mozgás nagyon kellemetlen. Mindig attól félek, hogy kiszakad a bőr. Olvastam a neten ilyen esetről. Remélem, hogy csütörtökig már nem történik semmi rendkívüli. Azt meg el sem tudom hinni, hogy végre fekhetek megint az oldalamon! Sátánkát is felhívtam, de nem volt bent. Csak a titkárnőjével tudtam beszélni. Mondtam neki, hogy nekem a péntek délelőtt jó lenne a megbeszélésre. Megígérte, hogy átadja az üzenetet és visszahív, ha véglegesítik az időpontot. Szóval, ezen is túl vagyok. Holnap hazautazom. Szerdán ki akarok menni a temetőbe. Remélem, hogy jó idő lesz. Van abban egy nagy adag ünnepélyesség, hogy az összes síron friss virág van és égnek a mécsesek. Ilyenkor ügy érzem, hogy kicsit együtt vagyunk azokkal, akik már nem lehetnek közöttünk. Igaz, én hiszem azt, hogy ha valakit szeretünk azt folyamatosan a szívünkben hordjuk, de ez a nap mégis más.