A kert nagyon elhanyagolt volt, viszont volt a kertben egy szilvafa, ami dacosan szembeszegült a sorsával. Úgy döntött, hogy ugyanúgy virágba borul, mint régen, amikor gondos kezek metszegették az ágait. Gyönyörűen virágzott a szilvafa, talán a régi szép idők emlékére. Nem törődött vele, hogy megcsodálják-e ezért vagy sem. Amúgy nem volt semmi rendkívüli ebben a fában. Nem az igazi, nemes szilva volt, hanem valami elvadult változata, amelyen olyan pici kis kerek gyümölcsök vannak. Mintha csak saját kedvéért teremné őket, hiszen nem igazán kezdünk vele semmit.

A fehérbe borult virágzó fa látványa most is gyönyörű volt. Amióta az eszemet tudom mindig lenyűgözött, de mindig tabu volt számomra. Nem szedhetem le, nem rakhatom vázába, mert akkor a virág helyén nem nő gyümölcs. A gyümölcsfa mindig szent volt. Az nem arra való, hogy virág korában leszedjük.

Most mégis megtettem. Miért? Azért mert az elmúlt egy évben nem jártunk a kertben. Talán nem is láttuk a gyümölcsét. Most dolgoztam a kertben és azt gondoltam, hogy ennyi jutalom jár nekem. Nagy volt a fa. Csak két közepes ágat vágtam le. Bőven jut a madaraknak gyümölcs még így is, mert mi valószínűleg idén sem fogjuk leszedni.

A levágott két ágat otthon a vázába tettem és a hálószoba dísze lett. Gyönyörű volt. Mintha festmény lett volna. Két napig varázslatot árasztott magából. Aztán szép lassan elkezdtek potyogni a szirmai. Négy nap után ki kellett dobni. Elgondolkoztam a virágzó szilvaág sorsán. Véget ért az élete. Igaz, hogy szép volt, de nem értek rajta gyümölcsök és jövőre már nem borul újra virágba. Ugyan már! Hiszen olyan nagy az a fa – nyugtattam magam. Pedig ez nem így van. Tisztelni kell a természetet! Pár napig örömet okozott, hogy magammal vihettem a tavasz egy darabját, de nagyon gyorsan elpusztult és már nem az újjászületést, hanem az elmúlást hirdette.

 

A régi önmagamat, aki számára tabu a gyümölcsfa virágzó ágának letörése jobban szeretem. Az élet szentsége, körforgása fontosabb, mint a pillanatnyi öröm. Sajnos ezt kevesen értik. Nem is törekednek rá, hogy megértsék. A pillanat a fontos, és az, hogy amit megtehetnek, azt megtegyék. Más nem számít. Nem számít a teremtés méltósága, az élet körforgása.

Én is kipróbáltam ezt, mert abban a pillanatban ez fontosnak tűnt. De nem szeretnék ilyenné válni! Nem szeretném azt mondani, hogy ha nincs következménye a tettemnek, akkor bármit megtehetek. Mert igen. Semmi következménye nem volt a tettemnek. Azt az értéktelen fát lehet, hogy egyszer kivágjuk, hiszen úgysem hoz semmi hasznot, és így legalább pár napig nekem örömet szerzett néhány ága. Nem nagyobb kiváltság ez? Nem szeretnék így gondolkodni! A természet igenis több tiszteletet érdemel! Amikor meg kellett metszeni egy fát, akkor a lehulló darabokból mindig válogattam, és amit lehetett vázába tettem, hogy virágozzon nekem. De azért nem csúfíthatok el egy fát, egy bokrot, hogy nekem pillanatnyilag örömet szerezzen. Hiszen ez csak a pillanat öröme. Mi lesz jövőre? Az ág, amit most levágtam jövőre nem hoz virágot.

Az a legjobb, ha a szívünkbe égetjük be a szép képeket. Akkor válik igazán a részünkké. Nem kell birtokolni, nem kell elvinni, s a szívünk mindig vissza és vissza fog minket vinni ugyanarra a helyre, hogy ami egyszer a szívünknek kedves volt, azt újra és újra megcsodálhassuk. Ha így teszünk akkor a virágzó ág hamarosan a szilvák súlya miatt hajladozik majd. Talán csupán a rigók örömére, de lesz megint tavasz és újra virágba borul majd a fa. És talán megint ott leszünk, hogy megcsodáljuk. Mert ez egy ilyen fa. Kibontja a virágait, ha hagyjuk, és csak rajtunk múlik, hogy megmelegíti-e a lelkünket.