Válassz egy növényt! Gondolatban menj bele!  Érezd, hogy mit érez! – hangzott el az utasítás.

Körbenéztem. Én nem akarok tuja lenni! Inkább távolabbra tekintettem. Vonzott a fűzfa is, de végül mégis egy kisebb díszfa mellett döntöttem. Elég messze volt a fa. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy milyen, de apró gyümölcsök voltak rajta, kicsi, kerek szilvafélék. Amint kiválasztottam őt magamnak, szinte már belül is voltam. Nem tudom hogyan. Természetesen folyamatosan kaptuk az utasítást, hogy mit, hogyan kellene csinálni, de az új élmény sokkal izgalmasabb volt annál, mint hogy az utasításokat kövessem.   A gondolataim önálló útra keltek.

Bent voltam. Bent a fa belsejében. Először lementem a gyökerekhez. Ott jó hűvös fogadott. Éreztem a nedvességet, éreztem a hűvöset. Sokáig nem is nagyon akaródzott feljebb menni, hiszen éreztem, hogy a fa többi részében meleg van, hogy tikkadok, hogy vakít a nap, hogy forróság vesz körül. Mégis el kellett indulnom. Először jó volt megpihenni lent a gyökerek között, a sötétben, a nyirkos hűvösben, de egy idő után már másra vágytam. 

A hőség, a forróság ellenére felmentem a fa tetejére a levelek közé. Éreztem a leveleket és éreztem azt is, hogy ez csak egy ideiglenes állapotuk, hogy le fognak hullani, hogy nem tartoznak végérvényesen a fához. Lehullanak, és por lesz belőlük.  Visszatértem hát a stabil részekhez. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a termésnél vagyok. Benne voltam a gyümölcsben. Éreztem, hogy lehullok, hogy elveszítem az addigi biztonságot, és a földre kerülök. Éreztem, hogy beletaposnak a földbe. Mivel jobb ez, mint levélnek lenni?  Elszakadni, és soha vissza nem térni a biztonságot adó ágak közé?  Ez méltánytalan.  Ez maga a hiábavalóság.  Mert könnyű erőtől duzzadó gyümölcsként remélni, hogy ez mindig így lesz.  Aztán megtörtént a csoda. Éreztem, hogy lezuhanok, a földbe tipornak, de ez volt az ára annak, hogy kiszabaduljon a mag, aminek a testem a bölcsője volt, de már csak börtöne.  A magból új élet hajtott ki, szárba szökkent és az ég felé tört. Átéltem az élet körforgását. Arra eszméltem, hogy  újból termés voltam. Ott voltam a fán, éretten, zuhanás előtti pillanatban. Tudtam, hogy zuhanás következik, de ott volt már bennem a remény, hogy a zuhanás, a régi élet elveszítése egy új élet kezdetét jelentheti. Pár pillanatig boldog voltam. Nem féltem. Csak azt éreztem, hogy az élet örök körforgásában létezünk, és csak azért hullunk le, hogy utána megújult formában újjászülethessünk.  Az új élet reménye az, ami értelmet ad a zuhanásnak.  Mi történik, ha betonra hullik a termés, vagy a folyó sodrába?  Ha nem esik az eső, vagy, ha....  Ha erre gondolunk, akkor elvész  a legszebb remény, és csak a kétkedés fájdalma marad.  Ha hisszük, hogy általunk újul meg az élet, hogy a zuhanás csupán a körforgás része, akkor nincs olyan, hogy elmúlás.  Csak az éltető gyökér, a szilárd törzs, a virág, a mag, az élet, és maga a körforgás.