Hatékony kommunikáció nélkül nehezen boldogulunk.  Különösen így van ez, ha számunkra ismeretlen embert szeretnénk megszólítani.  Ha ismerkedni szeretnénk.

Sokan szenvednek a társtalanságtól.  Ahogy véget érnek a serdülés évei, mintha elfelejtenének valamit a fiúk és a lányok.  Fiatal felnőttként bekerülve a munkahely világába megváltozik az élet.    Mi változik?  8-10 órát tölteni egy zárt közösségben.  Mindennap ugyanazok az emberek.  Ráadásul már nem is az a homogén korosztály ami az iskolában volt.  Úgy érzed, hogy leszűkült a világ.  Hol találhatnál magadnak társat?  Egyáltalán milyen társat keresel?  Milyennek szeretnéd őt látni?  Ezt nem könnyű megfogalmazni.  Sokszor azt sem, hogy magadat milyennek szeretnéd látni. 

Hiába a kommunikációs forradalom, a rengeteg új csatorna, a személyes találkozás varázsát nem tudja kiváltani.  És ezekben a személyes találkozásokban bőségesen részünk van.  Csak meg kell látni a helyzetet.

Reggel a metrón utazol, és álmosan a semmibe meredsz, és akkor hirtelen meglátsz  valakit.  Nem tudod, hogy ki ő, de már nem először látod.  Nem is másodszor.  Szinte minden reggel találkozik néhány másodpercre a tekinteted az övével.

 

Talán köszönteni kéne, talán biccenteni, hogy örülsz a találkozásnak.  Lehet, hogy neki is valami hasonló jár a fejében. Meg kéne kérdezni.  De nem megy.  Minden olyan közeli, olyan valóságos.  Most nem a like-ok, kommentek biztonságos világában vagyunk.   És ez kicsit ijesztő.  Nem tudsz elbújni egy nick name, egy jópofa fotó mögé.  Nem mersz kockáztatni.  Mit is..?   Látod őt, de nem tudod, hogy ő milyennek lát téged.  Nem tudhatod biztosan.  Sejtésed azért van.   Egy halvány, szinte láthatatlan mosoly sokat elárul.  De mi történik, ha tévedünk?  Ha mosoly mégsem azt jelenti, hogy ...  Semmi a világon.  Egy kulturált, kellő humorral végrehajtott próbálkozás nem tekinthető zaklatásnak.  Mert mi is a zaklatás?  A visszautasítás ellenére erőszakolt közeledés zaklató lehet.  Egy humoros próbálkozás  nem különösebben kockázatos.  Fontos, hogy mindig fenntartsd magadnak a visszavonulás lehetőségét.    

A legjobb csajozós/pasizós dumák

Nekem az a véleményem, hogy nincs ilyen.  A siker titka nem abban rejlik, hogy mit mondasz.  Sokkal fontosabb, hogy hogyan mondod.  A metakommunikáció sokat elárul.  Az első találkozáskor amúgy sincs túlságosan sok időnk, hogy jó benyomást alakítsunk ki magunkról.  Ezekre a beszélgetésekre szinte lehetetlen jól felkészülni, hiszen nem ismerjük  másik felet.  

Ki tegye meg az első lépést?

Szerintem teljesen mindegy.   Nemrég mesélte nekem egy lány.  Minden reggel ugyanakkor szállt metróra, ugyanabba kocsiba.  És mindig ott volt az a titokzatos, jóképű fiú is.  Néhány hét után megjelent az első bátortalan mosoly.  Aztán egy reggel a fiú mielőtt leszállt volna, a lányhoz lépett és egy névjegykártyát nyomott a kezébe.  A névjegykártyán ott volt a név, a telefonszám és ami  még fontosabb: ott volt az email cím is, a belépő a fiú virtuális világába, A lány sokat töprengett, hogy mi lenne a helyes.  Ha ír a fiúnak nem veszi azt tolakodásnak?  Nem a fiúnak kell kezdeményezni?  Viszont ha nem ír, azt a fiú elutasításnak veszi és talán soha többet nem találkozik a metrón a tekintetük.  Hiába, ha szívügyekről van szó a legkézenfekvőbb dolgok is bizonytalansággal töltenek el bennünket.  

Vállalhatjuk a kockázatot?

A fenti a történetről egy katonatársam jutott eszembe.  Vagány srác volt.  Remekül bánt a nőkkel.  Próbáltam megérteni a titkát.

-Egyszerű,- szólt az okítás - öt leszólított lányból egy biztosan odaadja a telefonszámát.

- De honnan tudod, hogy melyik az az egy? - kérdeztem bután.

- Hát onnan, hogy a másik négy elküld a fenébe.  De kit zavar?  Az lenne a nehezen kezelhető, ha mind az öt igent mondana!

Ez a fajta könnyedség persze nem adatik meg mindenkinek, de azért érdemes megszívlelnünk az üzenetet:  az, hogy miként éled meg a történteket sokkal fontosabb, mint ami történt.